Part 6

A vén pogány megtartotta nejének tett igéretét. Yarmouth asszony folyton nagy kegyben részesült, s a hannoveri társaság a legmélyebb tisztelettel viseltetett irányában – habár Angliában, midőn közénk jött, egy kis elhanyagoltatást is kelle szenvednie. 1740-ben a király két lánya ment férjestől Hannoverába, a felséges atya látogatására; Hessen-Casseli Mária és Anna, az orániai herczegnő (ez utóbbiról, férjéről és lakodalmáról Walpole és Hervey mulatságos rajzokat hagytak az utókor számára). E látogatás nagyon fényessé tette a hannoveri udvart. A király magas vendégei tiszteletére egy csomó ünnepélyt adott; a többek közt egy nagyszerű álarczos bált, a herrenhauseni zöld szinházban – már t. i. a kertszinházban, hol a szinfalakat a hárs- és puszpángfák, a szőnyegeket pedig a pázsit helyettesíték, – hol a Platenek tánczoltak György és atyja, a néhai szultán előtt. A szinpad és a kert nagy része színes lámpákkal volt kivilágitva. Majdnem az egész udvar fehér dominókban jelent meg – „épen“, mondja e jelenet leirója, „épen, mint az eliziumi mezők szellemei. Estére kelve, három nagy asztalon teritettek vacsorára a csarnokban, s a király igen jókedvü volt. Vacsora után megint tánczra kerekedtek, s reggel öt óra volt, mire – teljes napfényen – Hannoverbe haza tértem. Néhány nap mulva megint nagy mulatságunk volt a hannoveri dal-szinházban. A király töröknek volt öltözve; turbánján nagyszerű gyémánt forgó-csillagok; Yarmouth asszony volt a szultana, de a legszebb mindnyája közt a hesseni herczegnő volt.“ Mig tehát a szegény Károlina sirjában nyugszik, ime, a derék kis Györgyike piros képével, fehér szemöldeivel, meredt szemeivel, hatvan éves lábaival, Madame Walmodennel kézenfogva, rugja a port s töröknek öltözve szökdincsel! Még husz egész esztendeig adta ez a vén kis Bajazet a törököt, mig el nem jött a guta, mely kiszoritotta a levegőt az öreg ember torkából, miután ez meghagyta, hogy, épen mint az előrement szegény Károlina koporsójából: az övéből is vegyék ki az egyik oldalfalat, hogy bűnös, vén csontjai és hamvai elegyedhessenek össze ama hű lélek maradványival. Oh te herrenhauseni pezserkedő kakaspulyka! Oh te semmirekellő kis Mahomed! miféle török paradicsomban vagy te most s hol vannak kifestett huriid? Yarmouth asszony tehát szultanának volt öltözve, s ő felsége a török ruhában s gyémánt forgójával igen jókedvü volt, ugy-e? Barátim! épen úgy atyáitok királya volt, mint az enyimé – jertek, ejtsünk egy tisztelet-könyűt sirjára!

Azt mondá nejéről, hogy soh’ sem látott nőt, ki méltó lett volna, hogy saruja szíját is megoldja. Gyakran ott ült órákig arczképe előtt egyedül és sirt – midőn aztán fölszikkadtak könyűi: átment Walmoden asszonyhoz és elbeszélgetett róla. Egyszer aztán máskép esett. 1760-ban, október 25-én – életének hetvenhetedik s uralkodásának harmincznegyedik évébén – apródja királyi csokoládéját vitte szobájába, s ime! a legkeresztyénebb és legkegyelmesebb király ő felsége ott feküdt a padozaton, meghalva. Elmentek, hogy híják Walmoden asszonyt, – hanem Walmoden asszony sem tudta fölkelteni. Ő felkent felsége immár csak élettelen hulla volt. A király meghalt; éljen a király! A költők és papok azonban természetesen illendőképen elsiratták a boldogultat. Itt van néhány sor abból a mesterkéletlen versből, melyben az Isten egyik angol szolgája megkönyezte az elköltözött nagy hőst, s a melyet magad is megsirathatsz, avagy kikaczaghatsz, a mint épen kedved tartja:

A megtört küszködők lábánál fekszenek, Még ott is osztva, hogy ki köztük leghivebb? És minden egyaránt, ki látja magzatát: Apát, fényt, hírnevet megifiúlva lát. S az anya gondjai az ifjú György szivét A szép és jó iránt is gondossá tevék; És fénylő ősei fénylő erényeit Fénylőbb erényei homályossá teszik; Már több áldása nincs e földnek, ide lenn: Az üdv méltó foka már neki csak a – menny!

Ha jó lett volna, ha igaz lett volna, ha életében tiszta lett volna, ha a tanácsban bölcs lett volna: avagy mondhatott volna-e többet ez a poéta róla? És egy pap, az Istennek szolgája volt az, ki eljött és könyeket ejtett a sirra, melyen Walmoden asszony ült s kérte az ég kegyelmét az alatta szunyadó szegény öreg ember számára.

Ott fekszik egy ember, kinek sem méltósága, sem tanultsága, sem erénye, sem elmeéle, semmi sem volt; ki rosz példaadásával egy nagy társaságot tett még roszabbá; ki ifjuságában, férfikorában, vénségében egyaránt közönséges, minden emelkedettség nélküli, az érzékiségbe merült volt – s ime, előáll Portens uram – később lord Portens püspök ő méltósága – s azt mondja, hogy a föld nem volt elég jó, hogy őt birhassa és hogy csak az ég igazi hazája! Derék! éljen Portens uram! És ez a pap, ki második György emlékére e könyeket sirta: harmadik György palástja szegélyét vitte[10]. Azt már aztán nem tudom, hogy vajon a nép bámulja-e még költészetét vagy prédikáczióit?

III. HARMADIK GYÖRGY.

Hatvan esztendőn kell, megannyi percz alatt végig tekintenünk. Ha csak a játszószemélyek névsorát akarnók végig olvasni, kik e hosszú időszak alatt szerepeltek: az is betöltené kiszabott időnket, s mind csupa teksztusunk lenne, prédikáczió nélkül. E hatvan percz alatt Angliának át kell élnie az amerikai gyarmatok fellázadását; alá kell vetnie magát a megaláztatásnak és elszakadásnak; meg kell reszketnie a franczia forradalom tűzhányása alatt; meg kell birkóznia, életéért kell küzdenie Napoleonnal, orjási ellenségével, – és ki kell magát fújnia, magát újra összeszednie e rémületes harcz után. A régi társaságnak udvari ragyogványival el kell tűnnie; az államférfiak egész öltőinek kell támadniok és enyészniök. Pittnek követnie kell Chathamet a sirba; Rodney és Wolfe emlékének Nelson és Wellington diadalmának kell helyet engednie; a régi költőknek, kik köztünk és Anna királynő ideje közt az összekötő kapcsok, sirjaikba kell szállniok; Johnsonnak meg kell halnia, Scottnak és Byronnak támadniok; Garricknak el kell ragadnia a világot elvakitó szinészi szellemével s Keannak a szinpadra ugrania, hogy az elámult szinházat birodalmába vegye. A gőzerőt föl kell fedezni, királyoknak kell lenyakaztatniok, számüzetniök, letétetniök, visszahelyeztetniök. Napoleonnak csak egy episodi személynek kell lennie s III. Györgynek végig élnie ez annyiféle változatot; kisérnie népét az eszmék, az igazgatási formák, a társadalom mind e forradalmai közben; ide át kell élnie a régi világból a mienkbe.

Midőn először pillantám meg Angliát: az ifju Charlotte herczegnőt, az ország reményét, gyászolá. Gyermekkoromban jöttem Indiákról, s hajónk hazaútjában egy szigetnél kötött ki, hol fekete szolgám sziklák és dombok közt egy hosszú uton vezetett végig, mignem egy kerthez értünk, hol egy sétáló férfit láttunk. „Ez ő“, mondá feketém, „ez Buonoparte! Minden nap megeszik három juhot és valamennyi kis gyereket, a kire csak kezét ráteheti!“ Ezen a szegény kalkuttai rabszolgán kivül még elég ember volt a brit birodalomban, kik csak ugy remegtek e korz emberevőtől.

Emlékszem jól, ugyanezen gyerek vezetővel tekintettem végig Carlton House oszlopsorain s néztem meg a nagy uralkodó-helyettes lakhelyét. Mintha most is látnám a testőröket, a mint a kapu előtt fel s le sétálva, őrzik a helyet. A helyet? Micsoda helyet? Abból a palotából nincs meg ma több, mint a Nabukodonozor palotájából. Ma már az egész csak egy név. Hol vannak az őrök, kik tisztelegni szoktak, midőn a királyi kocsik ki- és befordultak? A kocsik és a bennök ülő királyok elrobogtak Plutó birodalmába; a hosszú testőrök elmasiroztak az örök setétbe és dobjaik viszhangja immár Hádesben pörög. A hol egykor a palota állt: ott most száz meg száz kis gyerkőcz tipeg St. James-park lépcsőin le s fel. Egy egész sereg öreg ur iszsza most theáját az Athaeneum-klubban s csak annyi hamvas fejü harczos képezi a szemben levő United Service-Klub[11] őrségét. Most Pall-Mall[12] London nagy társadalmi börzéje, az ujdonságok, politika, pletykaságok, vak hirek piacza, hogy úgy mondjam, az angol forum, hol az ember megbeszéli a legújabb krimi táviratot, Derby lord tegnapi beszédét, János gróf[13] legközelebbi hadmozdulatát. És, most és akkor, egy némely régésznek, kik jobb szeretnek a multra mint a jelenre gondolni, emlékeztető is a régi időkre, a régi emberekre, mert Pall-Mall a mi Palmiránk. Nézzétek csak! itt e nyomban kaszabolta le Königsmarck bandája Tizezeres Tamást. Ama nagy vörös házban lakott Gainsborough és Culloden Cumberland, III. György nagybátyja. Amoda át van Marlborough Sára palotája, s most is épen olyan, mint mikor az a vas orrú bába benne lakott. A 25-ik szám alatt Scott Walter szokott lakni; a mostani 79-ik számu házban, mely ma az evangeliomot idegen földön terjesztő társaság székhelye, Gwynn Eleonora kisasszony, a szinésznő ütötte volt föl sátrát. Hányszor hozták elő ott túl ama kapuív alól Károlina királynő hordszékét! A Györgyök korának minden embere járt-kelt ez utczán; látta ez utcza Walpole kocsiját és Chatham hordszékét, – és Foxat, Gibbont, Sheridant, Brookesék klubjába mentökben; és a méltóságos Pittet karonfogva Dundas-szel; és Hangert és Sheridan Tamást, kitántorogva Ragyették vendéglőjéből; Byront, besántikálni Wattierékhez; és Swiftet, a mint a Bury-utczán kifordult; és Addison uramat, meg Steele Rikit, hihetőleg mindkettőt egy kicsit bekapva; és a walesi herczeget és York herczeget, végig csörömpölve az utczán; és Johnsont, a mint utcza-hosszant számlálgatta a lámpás-fákat, miután már eltántorgott Dodsley ablaka alatt; és Walpole Harryt kocsijához czibikelve, kezében valami csecse-becsével, a mit épen most vett a Kristóf boltjából; és Selwyn Györgyöt, a mint betémfereg Whiteékhez.

A Selwyn Györgyhöz irt s közrebocsátott levelekben egész csomó közleményt birunk, melyek világért sem oly ragyogók és elmések, mint Walpoleéi, sem oly marók és keserüek, mint Herveyéi, de csak oly érdekesek s ama kort sokkal jobban jellemzik, mivel együttesen sok kéz művei. Az ember; mintha több hangot hallana, melyek természetesebbek, mint Horace urfiskodó selypegése és Sporus roszakaratu suttogásai. Ha az ember a Selwyn-féle leveleket olvassa, – ha az ember Reinolds pompás képeit, ama nagyszerü idők és kéjelgő emberek hű másait látja: mintha a meghalt mult hangjait hallaná: a hahotát és a kart; a habzó kehely mellett mondott felköszöntéseket; a lóversenyi vagy kártya-asztali örömrivalgást; a kaczagó finom delhölgyek előtt szabadon kimondott vidor tréfaszót. Mily finomak voltak e delhölgyek, kik oly vastag tréfákat hallgattak meg és adtak tovább, s mily nagyok ama lovagok!

Én azt hiszem, hogy a mult ama sajátságos terménye, a finom lovag, folytonosan enyészik a föld szinéről, s épen úgy apadóban van, mint a hód vagy vörös indus. Finom lovagjaink immár nem lehetnek, mivel immár nem lehet az a társaságunk, melyben ők éltek. A nép már nem akar engedelmeskedni, az élődiek immár nem oly kúszók mint hajdan; a gyermekek nem esnek térdre szülőik áldását kérve; a káplánok nem mondják el az asztali áldást, hogy felkeljenek még a pudding előtt; a cselédek nem mondják minden pillanatban „méltóságod“, „kegyelmességed“; a mesteremberek nem állnak meg kalapjokkal kezökben, midőn az urak elhaladnak; az irók nem állongálnak órák hosszant a lovagok előszobáiban farkcsóváló ajánlásokkal, várva érettök ő lordsága öt aranyát. Akkor, a mikor még voltak finom lovagok: Pitt titkár ur altitkárai nem merészkedtek előtte leülni – mig Pitt uram maga részéről podagrás térdeire borult II. György előtt; s mikor III. György Chatham lordnak pár barátságos szót szólt: ő kegyelmessége a tiszteletteljes öröm és hála könyűibe tört ki – oly imádatos volt az uralkodó fogalma s oly nagy a rangok különbsége. Képzeljük el csak, ha Russel lord, vagy Palmerston lord térdre borulnának, mig a királyné egy sürgönyt olvas, vagy siróba erednének, mivel Albert herczeg udvariasan szól hozzájok!

A patricziusok III. György trónraléptekor még szerencséjök tetőpontján álltak. A társadalom elismerte fölényüket, s ezt ők is egész nyugodtsággal magától értető dolognak tekintették. Nem csak czimeket és vagyont és széket örököltek a peerek házában, hanem az alsó-házban is. Egy csomó kormányhivatal volt, s nem csak ezeket, hanem valóságos ötezer forintos bankókat is minden pirulás nélkül fogadtak el a ház tagjai megvesztegetési díjul. Fox húsz éves korában jutott a parlamentbe, Pitt is csak akkor érte volt el teljeskoruságát s atyja sem sokkal lehetett idősebb. Az volt a patricziusok aranykora. Erősen hibáztatni sem lehet őket, hogy elfogadták, élvezték s fenékig ürítették a politika díját, a társadalmi élet örömeit.

Ama Selwyn-féle levelekben egy egész sereg amolyan, magát leélt, finom lovaggal ismerkedünk meg s a legfeszültebb figyelemmel vizsgálhatjuk amaz osztály életét, melynek – az én véleményem szerint – csak felületén siklottak tova az akkori regény-irók. Smolletnek, sőt még Fieldingnek is a lord, lord volt: egy méltóságteljes lény, térdén kék szalag, széke hátán korona, mellén megszámlálhatlan mennyiségü kereszt, ki előtt a közönséges ember meg kellett hogy hajtsa magát. Richardson, a fennebb emlitett kettőnél alantabb születésü, elismerte, hogy a főuri szokásokkal ismeretlen s megkérte Donnellan asszonyt, egy nagy világban forgott delhölgyet, hogy nézze át művének, Gramdison Károly életrajzának egy kötetét, s jelölje ki a hibákat, melyeket benne talán e részen fölfedez. Donnellan asszony fedezett is aztán fel annyi hibát, hogy Richardson szint váltott; könyvét becsapta és sokkal üdvösségesebbnek tartotta, hogy tűzbe dobja. Selwyn e levelezésében már ott vonulnak el előttünk III. György uralkodásának kezdetéről ama finom világ fiai és lányai, valóságos eredetiben. Elkisérhetjük őket az „új klubba“, Almackékhoz; bejárhatjuk velök egész Európát; hozzájok csatlakozhatunk nem csak a nyilvános helyeken, hanem falusi lakjaikban, magány társaságaikban is. Seregesleg jelennek meg e levelekben; van itt elméncz, van itt tékozló; egy része javithatlan, más része bűnbánó, de megint csak elbukó; van itt szép nő, élődi, alázatos káplán, tányérnyaló, van itt minden. Azokkal a gyönyörű teremtésekkel, kikbe – Reynolds képein – beleszeretünk, a mint édes-lágy arczukkal és kecses mosolyaikkal a vászonról ránk tekintenek, – azokkal a finom lovagokkal, kik oly kegyesek voltak s igazgattak bennünket, kik választó-kerületeiket csak úgy örökölték, kik kényelmeskedve bocsátkoztak szabadalmazott képviselői székökbe, kik oly finomul csúsztatták széles máncsetlijök alá lord North megvesztegető összegeit: ezekkel a finom szépekkel százanként ösmerkedünk meg, halljuk fecsegéseiket és hahotáikat, olvassuk szerelmeik történeteit, czivódásaikat, cselszövényeiket, adósságaikat, párbajaikat, házassági válásaikat. Csak elég soká kell e levélgyüjteményt olvasnunk: és mintha elevenen állanának előttünk ezek mindnyájan. Ott lehetünk Hamilton herczeg esküvőjén, s megláthatjuk, hogy teszi kezét menyasszonya függöny-karikás kezébe; vethetünk egy pillantást a menyasszony szegény nővérének halálos ágyára; meghallgathatjuk, hogy káromkodik Fox a kártya mellett, vagy hogy kiáltja ki March a lóversenyi távolságokat Newmarketon; elképzelhetjük, hogy tipeg tova Burgoyne a Szent Jakab-utczából az amerikaiak legyőzésére, leveretése után pedig hogy sompolyog vissza szégyenkezve klubjába; megnézhetjük, hogy öltözik föl a fiatal király a nagy elfogadásra, tizezer különböző kérdést tevén az urak felől; láthatjuk a felsőbb köröket, meg az alsóbbakat, az operai tolongást, mikor Violetta vagy Zamperini énekel; a bohóczokat meg finom delhölgyeket seregesleg, a mint hordszékeikben álarczos bálba vagy Kornelia asszonyhoz sietnek; a Drurylane-szinház körül a néptömeget, mely a tisztelendő Hackmann által épen most leölt Ray kisasszony holt testét bámulja, – vagy pedig bepillanthatunk a Newgatebe, hol a szegény Rice uram, a bankóhamisitó, alig győzi várni itéletét és vacsoráját. „Ne sokat bajlódj tyúkja mellé a mártással“, mondja egyik börtönőr a másiknak, „hiszen tudod, hogy holnap ugy is felakasztják.“ „Igen de“ – feleli a másik börtönőr – „a káplán vele vacsorál, ez pedig borzasztó lármás ficzkó mindig, ha nincs elég olvasztott vaj a sülthöz.“

Fordul elő ezekben a Selwyn-levelekben egy élődi káplán, valami Dr. Warner, olyan egy jellem, a minél különbet sem Tacitus, sem Johnson Béni, sem Hogart nem rajzolt soha. Levélről levélre új meg új vonásokat szolgáltat ez a tiszteletes úr saját arczképéhez, s ily módon olyan mását adja magának, mely most, midőn az eredeti immár elköltözött, sajátságos egy látvány. Mocskos gyönyöreit és bakugrásait, melyekben leledzett: immár eljátszotta; azok a kifestett pofák, melyekre sovár tekintettel kacsintott: immár férgek eledelei, puszta csontvázak; azok a finom lovagok, kiknek czipőcsatjait nyalta: immár koporsóikban fekszenek. Arról is gondoskodott ez a tiszteletes férfiu, hogy elbeszélje nekünk, hogy ő a világért sem hisz vallásában, noha – hála legyen az égnek – midőn kenyértörésre kerül a dolog: nem olyan nagy gazember. Eligazitja Selwyn uram bizományait, mindenféle bizományait, és – a mint mondja – büszke reá, hogy ő lehet e lovag liferánsa. Tiszteleg Queensberry herczegnél, az öreg Queensberrynél, s a főur és a tiszteletes ur gyönyörű historiácskákat beszélnek el egymásnak. Haza megyen „egy keresztelési kemény napi munka után“, a mint nevezi, s mielőtt leülne whistező- és fogoly-madárral terhelt vacsoráló-asztala mellé: előbb levelet ir pártfogójának. Kéjelegve gondol a bélpecsenyére, egy üveg burgundira – egy szóval: az egész ember egy élvhajhász, zabolátlan élődi, – kitörő hahoták közt és jólszámitó izléssel, bolondos arczrángatással nyalja ura czipőit s a fénymáz épen ugy szája izére van, mint a legfinomabb máslás az öreg Queensberry pinczéjéből. Rabelais és Horatius szennyes kisújjának körmében van; kimondhatlanúl közönséges ember, csoda-mód víg; szolgálatkész és jámbor – titokban, lágyszivü gazficzkó, s nem fulánkos tányérnyaló. Jesse azt mondja, hogy ő tiszteletessége, Long Acrei kápolnájában „tetszetős, férfias, meg ékes-szóló előadása által nagy népszerűséget szerzett magának.“ Járványos volt-e a hitetlenség, a levegőben volt-e a romlottság? Ott volt a fiatal király, élete a legpéldásabb, kegyessége kétségbevonhatlan – és körülötte oly megvesztegetett udvar és társadalom, a milyet csak ez az ország valaha látott! IV. György rosz erkölcsei III. György fiatalságában termék meg gyümölcseiket, – hitem szerint ép úgy, mint hogy e derék férfi példájának ismerete, mérséklete, frugális egyszerűsége és istenfélő élete véghetlen sokat tett arra, hogy az ország erkölcsei megjavuljanak s az egész nemzet megtisztuljon.

Selwyn levelezői közt Warner tiszteletes uram után a legérdekesebb Carlisle gróf, ama szeretetreméltó nemesnek, Irland jelenlegi alkirályának, nagyatyja. A nagyatya is ir alkirály volt, miután előbb a királyi háztartás kincstárnoka lett volna, s ő volt az is, ki 1778-ban legtöbbet értekezett, egyezkedett, alkudozott azon módok felett, hogyan lehetne megszüntetni azon meghasonlást, mely ő felségének észak-amerikai telepeit, gyarmatait, birtokait pártokra szakitá? Ő lordságának ez ügyre vonatkozó kibocsátványait most is megolvashatod a „New-Yorki hivatalos lap“-ban. Azután meg visszatért Angliába, miután a gyarmatokat csakugyan nem tudta lecsöndesiteni. Hogy, hogy nem, a „New-Yorki hivatalos lap“ csakhamar azután meg is szünt.

Ez az okos, derék, jószivü, finom miveltségü Carlisle lord egyike volt amaz előkelő angol lovagoknak, kiket majdnem egészen tönkre juttatott az akkori felsőbb körök rémitő kicsapongásokkal és kéjelgésekkel teljes élete. Borzasztó ama kor rakonczátlansága! Elharapózott ez a béke után egész Európában; ott tánczolt, ott fogadott, ott játszott az minden udvarban. Megtette mély bókjait Versaillesban, ott futtatta lovait a sablonsi gyepen, Párishoz közel, hol az anglo-maniát teremté; elhozott egy nagy csomó festményt és szobrot Rómából és Florenczből; tönkre tette magát, e festmények és szobrok számára nagyszerü csarnokokat és palotákat épitvén; összeszedte Európa minden dalszinházaiból az énekesnőket és tánczosnőket, kikre a lord uramék ezereiket fecsérelték, mig becsületes nőiket és becsületes gyermekeiket otthon hagyták, hogy epekedjenek, a kastély meg a park üres, puszta fényessége közepett. Az akkori előkelő londoni társaságon kivül volt ott még egy második, el nem ismert világ is, mely kicsapongásiban határt nem ismert, mely az élvek hajhászásában tombolt tova: tánczolt, játszott, ivott, dalolt. Az igazi, elismert társasággal találkozott a nyilvános helyeken – Ranelaghben, Vauxhallban, a redutokban, melyekről régi regény-iróink annyit tudnak beszélni – s a divat valódi vezéreit fényüzésben, ragyogásban, szépségben túlszárnyalá. Igy például, midőn a hires Gunning kisasszony, mint Coventry asszony Párisba ment, remélve, hogy szépségét csak oly tetszéssel fogadják, mint őt is, nővérét is egész Angliában: úgy esett, hogy őt bizony megszalasztotta egy angol delhölgy, kit a párisiak még elragadóbbnak tartottak. Mert hát egy bizonyos Pitt asszony a szembenlevő páholyt vette ki a grófnééval, s annyival szebb volt ő nagyságánál, hogy a földszint fölkiáltott: emez az igazi angol angyal, – mire Coventry asszony mérgében abban a nyomban elhagyta Párist. A szegény lélek ezután kevéssel meg is halt szárazbetegségben, mit különben, a mint mondták, még siettetett a sok fehér meg piros festék, a mivel szerencsétlen bájait toldozgatni szokta. (Mert – közbe legyen mondva – az akkori előkelő nőnemü Európát, a valóhoz hűen, csak fehér meg piros szinre festve képzelhetjük.) Az idvezült két lányt hagyott hátra, kiket Selwyn György nagyon szeretett (a kis gyerekeknek egyátalában erősen nagy barátja volt); ez a két kis leány eredeti nagyzással van e levelekben leirva, a mint kis gyerek-szobájukban ülnek s a szenvedélyes kis Fanni hölgy, ha nem kap jó kártyákat, az egész játékot Mari hölgy szeme közé vágja; aztán meg összesugnak s elhatározzák, hogyan fogadják majd mostoha anyjukat, kit atyjuk bizonyosan nem sokára a házhoz hoz. Hanem aztán nagyon jól megfértek mostoha anyjukkal, a ki maga is nagyon jó volt hozzájok; és aztán felnőttek, és aztán férjhez mentek, és aztán szerencsésen el is váltak mindketten – ezek a szegény kis teremtések! Szegény kifestett anya, szegény társadalom, mely gyönyöreiben, szerelmeiben, vigalmaiban egyként visszataszitó!

A mi pedig az amerikai biztos ő nagyságát illeti, róla bátran beszélhetünk, mert – noha ménkő gyönge egy biztos volt a maga idejében; noha jól leapasztotta vagyonát; noha egy ülőhelyében 100000 forintját játszta el – „ötször annyit“, mondá ez a szerencsétlen ur, „mint azelőtt valaha“; noha megesküdött, hogy soha többé kártyához nem nyúl, s mégis csodálatos módon megint leült s még többet vesztett: mégis, mondom, megbánta botlásait, kijózanult, s vált belőle egy tiszteletreméltó peer, derék vidéki nemes, visszatért derék nejéhez és derék gyermekeihez, kiket szivének jobb részéből mindig szeretett.

Huszonegy esztendős volt, midőn megházasodott. Ott találta magát egy kicsapongó társaság közepett, s nagy vagyon birtokában, kényszeritve volt, hogy fényt űzzön, kötelezve, hogy nagy ur s nagy semmittevő legyen: a sok kisértetnek nem tudott ellentállani s meg is fizetett érte a férfiui önvád keserü vezeklésével; egy részével bölcsen szembe nézett – s a végén: legyőzte mindnyáját nemesen. A hű nőt s jó gyermekeit soha el nem feledte – és ez mentette meg. „Igen örülök, hogy el nem jött ön hozzám aznap reggel, midőn Londont elhagyám“, irja Selwynnek, amerikai utjára hajóra szálltában; „csak annyit mondhatok: a válás e pillanatáig soha sem tudtam, mi a bánat.“ Ott már nincs elválás, a hol ők most vannak! A hiv nő s a gyöngéd, nagylelkü férfiu nemes nemzettséget hagytak magok után: egy fiut, nevének és czimeinek örökösét, kit mindenki szeret, a ki csak ismeri e nagylelkü, finom miveltségü, szelid, barátságos, tiszta jellemü férfiut, – és oly lányokat, kik magas polczon állanak, nagy neveket ékitenek, kik közül szépségéről is hires egy rész, de mindnyája az arról, hogy életük szeplőtelen s igazi, kegyes női erényekben gazdagok.