Part 5

Vidor egy társaság kellett hogy legyenek ezek az udvarhölgyek. Pope egyik nagyon kedves levelében egy egész csomóval ismertet meg bennünket, közülök. „A vizen mentem“, mondja, „Hampton Courtra, s legelőször is a herczeggel találkoztam, midőn épen a vadászatról jött meg hölgyeivel, lóháton. Bellenden és Lepell asszonyok mindjárt pártfogásuk alá vettek, a pápisták vendégül fogadását tiltó törvény daczára s pompás egy ebédet tálaltak, olyan fűszerrel, a mit még jobban szerettem: alkalmat nyújtottak, hogy Howard asszonynyal beszélgethessek. Mindnyájan abban állapodtunk meg, hogy az udvarhölgyek élete minden dolgok között a legnyomoruságosabb és azt kivántuk, hogy bárcsak minden asszony, a ki irigyli ez állapotot, meg is kóstolhatná. Reggel vesztfáliai sonkát kell enniök, kölcsönkért kabalákon árkot-bokrot be kell vágtatniok, a nap hevén aztán, a hideggel a hátukban és (a mi százszor roszabb ennél is) az igen kicsi kalaptól véresre dörgölt homlokkal haza jőniök – a mi együttvéve különben, idővel a lehető legjobb vadásznőket csinálhatja belőlük. Mihelyt aztán a nap izzadságát letörülték: a herczegnő osztályában kell egy óráig mosolyogniok s mellesleg megnáthásodniok, – onnan meg el az ebédhez, akár van étvágyuk, akár sincs – éjfélig aztán tehetnek, mehetnek vagy elmélkedhetnek a mit, a hová s a miről épen kedvök tartja. Nincs egész Walesben az a puszta ház, előtte egy hegy, felette egy varjúfészek, a melyik unalmasabb lenne ennél az udvarnál. Miss Lepellel három vagy négy óra hosszant sétáltunk a holdvilágon, s valamirevaló emberrel, egy árva lélekkel sem találkoztunk, a királyon kivül, ki a kerités alatt egy maga fogadta kihallgatáson a vice-kancelláriust.“

Azt hiszem, vigabb Anglia volt az elődeinké, mint ez a sziget, melyen most mi lakunk. A népek, előkelők úgy, mint a közönségesek, sokkal többet mulattak. Felszámitottam azt az életrendet, melylyel államférfiak és előkelők akkor idejüket eltöltötték – s fel nem foghatom, hogyan végezhették el dolgaikat a mellett a tömérdek evés-ivás, lakmározás és kártyázás mellett! Játsztak azok minden kigondolható játékot, melyek – a krikkel és labdázás kivételével – ma már mind kimentek divatból. St. James-Park régi képein még ma is láthatók a sétány hosszában a méták, melyekkel a labda-távolt mérték, ha az udvar labdázott. Már most csak képzeljük el, ha a Birdcage-sétánynak ma is ez lenne rendeltetése s lord John Russel és lord Palmerston alá s fel ütögetnék a labdát a fák közt! A legtöbb ilyen vig testgyakorlat immár a multhoz tartozik s a régi, jó angol játékok már csak régi regényekben, régi balladákban vagy régi, megfakult ujságok hasábjain járják, melyekből elolvashatod, hogy Winchesterben a winchesteriek és hamptoniak pártja ekkor s ekkor kakasviadalt rendez; vagy, hogy a cornwalliek és devoniak birokra mennek egymással Totnesben – és igy tovább.

Ezelőtt százhúsz esztendővel nem csak mezővárosok voltak Angliában, hanem emberek is voltak, a kik bennök lakjanak. Akkor sokkal társaságosabbak voltunk és sokkal egyszerűbb mulatságokon tudtunk mulatni. Minden városnak volt vására, minden falunak búcsuja. A régi költők száz meg száz kedélyes dalt irtak nagy bot-viadalokról, május-fák megmászásáról és szerecsen-tánczokról. A lányok, nagyon könnyü öltözetben, versenyt (cziczét) futottak és a barátságos vidéki nemesek s jámbor papok nem tartották szégyennek, hogy e játékoknál nézők legyenek. Dob és sip hangjaira tánczoló medvék járták be a vidéket. Néhány jól ismert dallamot zengett az egész ország évszázakon keresztül s úr és szegény ez egyszerü zene mellett mulatott. Ha egy fiatal ur vigasságot akart szerezni női ösmerősének, azonnal czigányok után küldött. Midőn Fielding, a divat-uracs, a nagyon finom gentleman, még csak a szépet tette azon hölgynek, kit később elvett: saját szállásán vendégelte meg imádottját és ennek barátnőjét és pedig a vendéglőből hozatott ételekkel, vacsora után pedig egy hegedűst hozattak hármuk számára. Képzeljük el e hármat egy nagy, csertáblázott teremben – a Covent Gardenen vagy Sohon[4] – két vagy három ezüst fali gyertyatartó fénye mellett; az asztalon nehány fürt szőlő s egy palaczk florenczi bor; a tisztességes hegedűs régimódi moll-hangú nótákat húz, mig a divat-uracs egyik hölgyet a másik után hivogatja el, s nagy komolysággal tánczol velök.

Az egészen nagy urak, fiatal nemesek nevelőik, sat. kiséretében külföldre mentek, a „nagy körútra“; az otthon maradt gúnyirók viczczelték ezek francziás és olaszos fogásaikat, miket az utazásból hoztak magokkal, – de a nép nagyobb része soha sem hagyta el az országot. A vidor falusi nemes, sokszor husz mértföldre sem volt szülötte faluja határain túl, a melyik pedig elment: a fürdőket, Harrogateet, vagy Scarborought, Bathet vagy Epsomot látogatta meg. A régi levelek tele vannak e mulatóhelyek leirásával. Gay sokat beszél a tunbridgei hegedűsekről; a hölgyekről, kik jóizü kis házi bálokat rendeznek magok közt és az úrfiakról, kik, váltogatva, theával s zenével mulattatják őket. Az egyik fiatal szépség ezek közül nem igen sokat adott a theára. „Van itt egy fiatal hölgy“, mond Gay, „a ki szörnyű válogatós. Elég fiatal lányt ismertem, ki, ha imádkozni talált, szép fogatért, nagy czímért, jó férjért vagy sok imádóért könyörgött: de ennek, pedig csak tizenhét éves és hozománya 300000 forint, vágyai netovábbját egy kancsó jó sör képezi. Ha barátai termete és arczszine tekintetéből le akarják e szokásról verni: azt feleli a legőszintébb egyszerüséggel, hogy karcsu termete és finom arczszine elvesztése miatt legfölebb a főkötőtől esik el, mig a sör neki szenvedélye.“

Minden kis városnak megvolt a maga társalgó-terme – régimódi komor szobák, a milyeneket alászállott mezővárosok elhagyatott kongó fogadóiban még most is láthat az ember, mert London, ez a nagy élődi, mindenünnen magába szivja az életet. A törvénykezés szakában s egész télen át az északi nemesség nagy része Yorkban lakott. Shrewsbury ünnepélyeiről volt hires. Olvasom, hogy Newmarketban „nagy számu volt a jó társaság egy csomó gazemberrel és zsebmetszővel egyetemben.“ Norwichben két társalgó volt, s a tagok alig fértek a nagy teremben, szobákban és a csarnokban. Cheschireben (Károlina királyné egyik udvarhölgye irja, ki Hampton Courtba s az ottani mulatságokra vágyik vissza –) egy falusi lakba vetek egy pillantást s nagyon vidor egy társaságot látnak szemeim: „A dolgozó szobában kilencz előtt gyülünk össze, eszegetünk s bolondozunk, össze-vissza, tizenkettőig, s akkor mindenki saját szobájába vonúl, hogy egy kicsit rendbe szedje magát, mert biz’ azt öltözködésnek nem lehet nevezni. Délben aztán a nagy harang gyűjt bennünket a nagy szobába, mely mindenféle különös fegyverrel, mérgezett nyilakkal, hires emberek különböző viseltes csizmáival és czipőivel és I. Károly király Edgehillben elvett kengyeleivel van fölékesitve“, – itt ebédelnek, azután tánczolnak s megint vacsorálnak.

A mi Bathet illeti, a kiről az irás csak szól, mind fürdeni és inni ment oda. II. György és felesége, Frigyes herczeg és udvara, s a mult évszáz minden csak valamennyire nevezetes embere, mind-mind látható volt ama hires diszcsarnokban, hol Nash, a divat-uracs, elnökölt s képe a Newton és Pope mellszobra között függött.

„E kép, e két szobor között, Jó csipős gúny-beszéddel mondja: Bölcseség, elme szűk dolog, De annál bővebb a bolondja!“

Szerettem volna látni azt a bolondot. Csillogó, himes-hámos, máncsetlis, burnót-szelenczés, piros sarkú, szemtelen egy bolond volt ez, ki nagyon is jól tudta, hogy lehet az embernek tekintélyt szerezni magának. És szerettem volna látni azt a csudálatos vén bolond Peterborought is, nagy csizmáiban – úgy van, olyan vakmerő volt, hogy Bath sétányain csizmákban jelent meg! – Szerettem volna látni kék szalagjait és rendjeleit, azt a két fő káposztát a hóna alatt s azt a tyúkot kezében, melyeket oly hosszú alkudozás után vett ebédjéhez. Chesterfield is sokat járt oda, játszott százakban s mosolygott, podagrája daczára. És Wortley Mari is ott volt, az ifjú, a szép; és ott Wortley Mari, a vén, a csúnya, a kiállhatatlan. És elment Chudleigh kisasszony is, megmenekülve az egyik férjtől, hogy a másik után leselkedjék. Walpole is sok napját töltötte itt el; betegesen, ingerlékenyen, bolond, szenvelgő divatfi módjára, ragyogó elmével, mély érzelmességgel s barátjaihoz gyöngéd, áldozatkész, hű szivvel. S ha én, meg te akkor élünk vala, és végig ámolyogtunk volna a Milsom utczán – egyszerre csak hirtelen lekaptuk volna kalapunkat, midőn egy kisérteties, hosszú, vékony, sovány alak, flanellbe bonyálgatva ott vitette volna el magát hordszékében, melynek ablakán egy sápadt arcz tekint ki; a bozontos felporzott paróka alól nagy, égő szemek meredtek volna felénk, rémitő homlokránczolás, rémitő sas-orr – s mi halkal suttogtuk volna egymásnak: „Ez ő! Ez a nagy képviselő! Ez Mr. Pitt!“ A mint tovább haladunk: a harangok elkezdenek csilingelni, s találjuk Smollett Tobiást, mogorva barátunkat, karját a Quin Jakabéba, a szinészébe öltve, ki azt is megmondja, hogy a harangok Bullok[5] uramnak, egy tottenhami jeles baromtenyésztőnek szólanak, ki épen most érkezett a gyógyforrás használatára. Tobiás pedig botjával megfenyegeti Ringworm ezredes ajtaját – a kreol lovag épen szomszédjában lakik, s az ezredes két szerecsenje a vadászkürt müvészetet tanulmányozza nagy szorgalommal.

Ha meg akarjuk kisérteni, hogy a régi társadalmi Angliát állitsuk képzeletünk elé: azt a vonást el ne feledjük, hogy jó csomó órát kártyázik minden nap. Ez a szokás közülünk már majdnem egészen kiment divatból, de ezelőtt ötven esztendővel általános volt s még azelőtt ötven esztendővel uralmát majdnem az egész országra kiterjesztette. „A kártyajáték annyira divatba jött“, irja Seymour, a „Court Gamester“[6] szerzője, „hogy a ki a szokott játékokat egy társaságban nem tudná: nagyon közönséges és egészen hasznavehetetlen embernek tartanák.“ Mindenütt csak kártya járta. Hogy valaki egy társaságban olvasson: illetlen volt. „A könyvek nem a társalgó-szobákba valók“, mondák az időtöltött nők. Ha pedig akadt valahol egy-egy könyv: szintugy irigykedtek és haragudtak rájok az emberek. Herveynél megolvashatod, hogy II. György dühös volt, ha csak könyvet is látott, s neje, bár szerette az olvasást: csak titokban, zárt ajtók mögött olvashatott. Hanem a kártya, az már az egész világnak menedéke volt az unalom elől. Anglia királyai és királynéi minden este órákig elültek s játszodtak pique és carreau ő felségeikkel. Az európai udvaroknál, azt hiszem, maig megvan e szokás, nem a nyereség, hanem az időtöltés kedveért. Eldődeink kivétel nélkül űzték. „Könyvek! az Isten is megáld, hagyj békét nekem a könyvekkel!“ szokta Marlborough Sára néni mondani, „én más könyvet nem ösmerek, csak a férfiakat és a kártyát.“ „A jó öreg Coverley Rogérius uram minden emberének egy szál kolbászt s egy játék kártyát küld karácsonyra“ – mondja a „Spectator“, a kegyes földesúr rajzát akarván adni. Az egyik régi jó irónő, kinek levelei közt kutatgattam, igy kiált föl: „Bizony, a kártya minket, asszonyokat, sok minden pletykázástól mentett meg!“ – Az okos vén Johnson is sajnálta, hogy kártyázni meg nem tanult, mert, úgymond: „sok hasznát látja az ember az életben, – gyöngédséget kelt, s összébb fűzi a társaságot.“ Hume Dávid soha sem feküdt le, mig a wistjét ki nem játszta. Walpole is egyik levelében egészen fellelkesül a kártya iránt való háladatosságban. „Oltárt épitek a makk filkónak“, kiált föl kedélyes uracsos modorában, „kedves Grafton herczegnőm menekvésének emlékére!“ A herczegnő tudniillik Romában kártyázott, holott egy bibornok hangversenyében kell vala lennie, hol a padló leszakadt, s valamennyi szent kegyelmesség a pinczébe zuhant. Még a puritán papok sem nézték görbe szemmel e szokást. „Nem hinném“, mondja az egyik, „hogy a becsületes Luther Márton vétkezett volna, midőn ebéd után egy pár óráig koczkázott, hogy lelkét a gondtalanságban megnyugtassa s emésztését elősegítse.“ Az állam-egyház szolgái is mind kártyáztak, elkezdve a püspökökön, le az utolsóig. A három szent király napján az egész udvar pucz-gálában szokott kártyázni. „A mai három szent király napján ő felsége, a walesi herczeg, és a térdszalag-, tüske- s bath-rendek lovagjai, illető rendjeik díszöltönyében jelentek meg. Ő felségeik, a walesi herczeg és a három idősb herczegnő – előttök heroldok lépdelvén – a királyi kápolnába vonultak be. Manchester herczeg az állam kardját vitte. A király és a herczeg az évi szokás szerint aranyat, tömjént és mirhát áldoztak az oltárnál. Este aztán ő felségeik a nemességgel a főkapus javára játsztak nagyban; azt mondják, hogy a király hatszáz, a királyné háromszázhatvan, Amália herczegnő húsz, Károlina herczegnő tiz, Grafton herczeg és Portmore gróf több ezer aranyat nyertek.“

Vessünk még egy pillantást ugyanez emlékiratba 1731-ből, s lássuk, mivel foglalkozott eldődeink egy más része.

„Cork, január 15-én. – Ma itéltek el valami Croneen Timit, St. Leger uron és nején elkövetett rablógyilkosságaért; a büntetés im’ ez: két perczre fölakasztják, akkor lecsapják fejét s testét négy felé részelvén, négy keresztútra teszik ki. Croneen St. Leger urnál szolgált s a gyilkósságot a szolgálóval egyetértve hajtotta véghez, kit máglyára itéltek; ugy szintén a kertészszel is, de a kit később főbeütött, hogy az ő osztályrészét is magának kaparíthassa meg.“

„Január 3-án. Egy irlandi nemes Staffordshireben a stonei országúton meglőtt egy postalegényt, ki két nap mulva meg is halt. A nemest elfogták.

„Norfolkban egy bungayi nemes istálójában egyik legény egy szegény akasztott embert talált, s midőn levágta és segitség után szaladt: kését ott hagyta. A szegény ember feleszmélve, elmetszte torkát a késsel s a közellévő vizbe beleugrott; de akkorra már a segitség is megérkezett, kihúzták még élve s úgy látjuk, hogy életben is marad.“

„Tekintetes Finch Tamás urat, gróf Nottingham testvérét, hágai követté nevezték Chesterfield gróf helyébe, ki már vissza is indult.“

„Cowper Vilmos Esq. és tisztelendő Cowper János ur, ő felsége a királyné rendes káplánja és Nagy-Berkhamstead rektora, Hertford grófságban csőd-törvényszéki biztosi titkárokká neveztettek ki.“

„Tekintetes Creagh Károly és tekintetes – Macnamara urak már három esztendeje esküdt ellenségek, minek következtében már több mint ötvenszer marasztaltattak el békeháboritás bűnében, összejöttek együtt Eynes urral, Gallowayből, egymásra sütötték pisztolyaikat s abban a nyomban összerogytak mindhárman – békés szomszédaik nagy örömére, – mondják az irlandi lapok.“

„A búza ára 26–28 shilling, az árpa köble 20-tól 22 shillingig; a három száztóli papirok 92-ön állnak; a legfinomabb czukor süvegje 9¼ penny; a thea-lepény fontja 12–14 shilling, a pekkóé 18 s a király-theáé 35 shilling.“

„Exonben nagy ünnepélyességgel ülték meg Courtney W. baronet úr fiának születésnapját; a jelen volt vendégek száma meghaladta az ezeret. Egy egész ökröt sütöttek meg; a népnek egy hordó bort s több átalag sört és almabort ütöttek csapra. Az öreg Vilmos ur egyszersmind Powdram kastélyt s egyik nagy jószágát is átadta immár teljeskoru fiának.“

„Két Charlesworth és Cox nevü ügyvédet, hamisitás sülvén ki rájok, a királyi börze előtt szégyen-padra állitottak. A nép az elsővel igen kegyetlenül bánt, de a másiknak jobban volt dolga, hat vagy hét utczagyerek pártfogása alá vevén, kik fölmásztak a szégyenfára, hogy megóvják védenczüket a söpredék bántalmazásitól.“

„Egy gyermek elszerencsétlenedett, beleesvén a vasrács hegyes rúdjaiba egy lámpatartóról, hova azért kapaszkodott föl, hogy jobban láthassa a szégyen-padra állitott Noedham anyót.“

„Lym Marit hamuvá égették a máglyán, mivel részes volt úrnője meggyilkoltatásában.“

„A gyalogságnál szolgáló Russel Sándort a januári ülés-szak utszéli fosztogatásért halálra itélte, kegyelem útján pedig deportáczióra; e közben azonban egy jószágot örökölvén: minden büntetés alól fölmentetett.“

„Russel János, gróf, Spencer Diána úrhölgygyel Marlborough-házban megülte esküvőjét. Jelenlegi vagyona 300000 ft. készpénzben s nagy-anyja, az özvegy Marlborough herczegnő halálával még 1000000 ft. néz rája.“

„Márczius 1-jén, mint a királyné születésének évfordulóján, melylyel ő felsége negyvenkilenczedik évébe lépett, a főnemesség egész fényben jelent meg Szent Jakab palotájában. Ő felsége öltözéke pompás volt; fátyla a legszebb himzésü muszlin volt, úgy szintén a walesi herczegné ő királyi felségeé is. Azt mondják, hogy Portmore lord öltözéke volt a legértékesebb, noha egy olasz gróf kabátján a gombokat huszonnégy gyémánt helyettesité.“

A király születés-napján minden hű alattvaló új ruhában jelent meg. Swift többször emliti e szokást; Walpole is mindig csak erről beszél, gúnyolván ugyan e divatot, hanem azért mindig a legfinomabb kabátokat hozatja magának Párisból ez alkalomra. Ha a király és királyné nem voltak népszerüek: a díszteremben ugyan kevés új ruhát lehetett látni. A „Jó hazafi“ czimü lap 3-ik számában (a lap szelleme a pretendens, a scotok, francziák s a pápaság ellen volt irányozva) Fielding egy czikket ir, felvévén, hogy a scotok és a pretendens elfoglalták Londont s őt épen akasztani viszik, loyalitása miatt, – midőn már a kötél a nyakában, igy szól: „ekkor kis lányom háló-szobámba nyit s végét szakítja álmomnak, felnyitván szemeimet s jelentvén, hogy a szabó épen most hozta haza gunyámat, ő felsége születés-napjára.“ A „Temple Beau“-ban[7] az uracsok emlékeztetnek „a születés-napi bársony öltözetért járó 400 forintra“. Meg lehetünk győződve felőle, hogy Fielding Harry uram is kikapta a maga emlékeztetését.

A nyilvános napok, tagadhatatlan, nagyon fényesek valának, de a zárt udvari élet borzasztó unalmas kellett hogy legyen. „Nem akarom kegyedet“, irja Herwey Sundon asszonynak, „Hampton Courti foglalkozásaink részleteivel úntatni. Nincs az a száraz-malmi kabala, mely egyformább, változatlanabb körben forgana, – úgy, hogy egy naptárból – a hét napjai – s egy óráról – a nap órái mutatására – teljes tudomást szerezhet magának az udvar határain belül előforduló minden mozzanatról, a nélkül hogy emlékezetén kivül valami más segédeszközre szorulna. Séta, hordszék, reggeli tisztelgés – ez van reggel. Este a király kártyázik, vagy koczkázik, a királyné meg papucsot játszik[8], hol persze szokás szerint a szegény Charlotte asszony huzza a kurtát, mert a királyné fejkötőjét czibálja, a walesi herczegné pedig körmeit kopogatja. Grafton herczeg rendesen beveszi álam-italát egy sorsjátéki tábla képében, hogy aztán – állandó szokásához hiven – nyugodtan alhassék Amália és Károlina herczegnők között. Grantham lord egyik szobából a másikba ténfereg (a mint Dryden mondja) mint valamely gyakran megjelenő szellem, de melynek szólania nem szabad; fel-felszítja magát, mint az ember a tüzet szokta, nem valamely meghatározott czélból, hanem csak épen hogy jobban pattogjon. Végre aztán föláll a király; a játszmának vége van s mindenki megkapja elbocsáttatását. Ő felségeik Charlotte asszonynál és Lifford lordnál vonják meg magokat; lord Grantham Fraces asszonynál és Clark uramnál, – az egyik rész vacsorál, a másik lefekszik – s igy lesz az estből és reggből egy nap.“

A király Hannovera iránti ragaszkodása száz esetlen tréfára adott okot angol alattvalói közt, kik előtt a „Sauerkraut“ és a kolbász eleitől fogva nevetség tárgyai voltak. Midőn a mostani herczegi férj[9] közibénk jött: a nép örömmel fujta az utczán a dalokat, melyek mindenike Németország csodamód ízetlen voltáról szólott. A hús-árusok orjási kolbászokat aggattak kirakataikba, a mi a közhit szerint, úgy látszik, a német fejedelmek mindennapi ételük és gyönyörűségük. Emlékszem a Lipót herczeg és Charlotte herczegasszony házasságakori gúnyképekre. A vőlegény tiszta-csupa rongy volt. III. György feleségét is német koldus herczegasszonynak hivta a nép, mert tudni kell, hogy brit felfogás szerint minden herczeg koldus, kivéve a brit herczegeket. György király vissza is fizetett nekünk. Ő meg azt hitte, hogy Németországon kivül nem tudják sehol: mi az illem. Marlborough Sára egyszer épen akkor ment a herczegasszony látogatására, midőn a királyné ő felsége épen egyik orditozó gyermekét lasnyakolta. „Hja!“ mondá a végrehajtásnál épen jelenlevő György, „azért nem tudják Angliában mi az illendőség, mert nem nevelnek benneteket gyermekségtöken kezdve jól.“ Erősen is állott mellette, hogy nincs az az angol szakács, ki jól meg tudja a sültet sütni, sem angol kocsis, a ki jól hajtson – egy szóval kétségbe vonta nemességünk, lovaink és marha-pecsenyénk jeles voltát!

Mig szeretett Hannoverájától távol volt: ott minden azon mód maradt, mint jelenlétében volt. Csak úgy 800 ló állott az istálóban, a kamarások, udvarmesterek és lovászmesterek egész készlete csak úgy megmaradt; minden szombaton megtartották az udvari estélyt, hol az egész hannoveri nemesség megjelent s oly czeremoniát vitt véghez, hogy rendkivül szépnek és meghatónak kell azt itélnem. A társalgó-teremben ugyanis egy nagy karosszék állott s benne a király – arczképe. A nemesség előjárult s mélyen meghajtotta magát a karszék és a kép előtt, melyet Nabukodonozor király állitott oda; mindenki csak suttogva mert e felséges kép előtt beszélni, épen ugy, mint akkor tettek volna, ha a királyi választó maga is ott lett volna.

Mindegyre csak vissza-vissza ment Hannoverába. 1729-ben két egész esztendőre ment át, mig Angliában Károlina uralkodott helyette, – a nélkül, hogy angol alattvalói csak legkisebbet is érezték volna hiányát. Harminczötben, meg harminczhatban ismét, – és 1740 s 1755 közt nem kevesebbszer mint nyolczszor látogatta meg a kontinenst, de e mulatsággal aztán a hét esztendős háború kitörtével föl kelle hagynia. Itt is mindig csak egy húron pendült a mulatság. „Életünk olyan egyforma, mint a szerzeteseké“, mondja egy udvaroncz, kit Vehse idéz. „Minden reggel tizenegykor s minden este hatkor, a legnagyobb hőségben kocsizunk Herrenhausenbe, végig az orjási hársfa-soron, kétszer lepetvén el napjában vastag porral kabátainkat és kocsiinkat. A király társaságában soha a legkisebb változás sem fordul elő. Az ebédnél s a kártya-asztalnál mindig ugyanazon arczokat látja s játék végével mindig egyként szobájába vonúl. Minden héten kétszer franczia szinészek játszanak, a többi napokon pedig a csarnokban van szinház. Ilyen módon – ha a király mindig Hannoverában mulatna – tiz esztendőre is meg lehetne napi rendjét állapitni minden lépésének s minden dolgát, ebédjét, mulatságait előre meg lehetne határozni.“