Part 4

Ki a mult évszáz europai udvarainak történetére kiváncsi: ösmerni fogja Bayreuth őrgrófnőjének emlékiratait, s tudni fogja azt is, hogy milyen egy udvar volt a berlini, hol II. György unokavérei uralkodtak. Nagy Fridrik apja elpáholta fiait, lányait, minisztereit; egész Europából összefogdosta a szálas embereket, hogy granátos csákó alá bujtassa; ünnepélyeit, diszmeneteit, bor- és pipakonczertjeit leirták elegen; Wild Jonathán, a nyelv, az élv, a modor e nagy mestere: alig finomabb e német uralkodónál. XV. Lajosról is, életéről, uralkodásáról, viselt dolgairól ezer meg ezer franczia emlékirat beszél. A mi II. Györgyünk legalább nem volt rosszabb király szomszédjainál. A többi uralkodókkal ő is igénybe vette ama királyi előjogot, mely a jogszerü cselekvés alól menti fel őket. Nekünk, angoloknak, ugy tetszék, hogy egyéb sem volt, mint egy unalmas, kis, földönjáró izlésü emberke; de Hervey azt mondja, hogy ez az epés fejdelem nagy érzelgő volt és, hogy – csodás mennyiségben irt – leveleit veszedelmes, behálózó erő jellemzi. Érzelgését németjei és királynéja számára tartogathatta, – de velünk, angolokkal, meg sem kisérlette soha, hogy bizalmasan legyen. Vádolták a fösvénységgel is – pedig sem nem költött, sem nem hagyott sok pénzt hátra. Nem szerette a szép müvészeteket, de nem is adta a meczenáskodást. A vallás dolgában sem volt nagyobb képmutató, mint atyja. Az embereket nagyon törpe mérték alá állitotta – de olyan emberekkel szemben, a milyenek körülötte voltak: csalódott-e itéletében? A hazugságot és hizelgést nyomban felismerte – s kiséretét szükségkép hazugok és hizelgők képezék. Ha könnyebben rá lehetett volna szedni: szeretetreméltóbb is lett volna. Szomoru tapasztalás tette őt czinikussá! Nem szolgált szerencséjére, hogy éleslátásu volt, midőn csak önzést és hizelgést láthatott maga körül. Ugyan mit mondhatott volna neki Walpole alsó- és felső-házáról egyebet, mint hogy mind megvásárolhatók? És az egyháziak és az udvaronczok hozhattak-e neki más hírt? Férfival, nővel egyként durva, kétkedő módjával bánván: természetes, hogy a végén kétkedék férfiúi meg női becsületben, hazafiságban, vallásban. „Vad, de ugy vív, mint férfihoz illik!“ mondá I. György, a hallgatag, fiáról és utódjáról, s hogy bátorsága volt II. Györgynek: annyi bizonyos. Még választó-herczeg korában megmutatta atyja hadilletékének élén, Jenő és Marlborough parancsnoksága alatt, hogy jó és vitéz katona, sőt Oudenardenál különösen is kitüntette magát, – ellenben, az angol trón másik igénylője, édes kevés dicsőséget vívott ki magának. Jakab vitézségét különben eleitől óta kétségbe vonták; sem akkor, Flandriában, sem később, ősi királyságában, Skotiában, nem sok határozottságot tanusitott a szerencsétlen pretendens, – míg túlfelől: tagadhatlan, hogy az ügyes, kis György eleget, – és pedig tűzzel, kitartással párosulva, s ugy küzdött, mint egy trójai. Kihívta ő poroszországi vérét is, kardra, pisztolyra, – és meg kell vallanom, hogy – a regény-irók érdekében – sajnálom, hogy a derék párbajból nem lett semmi. A két uralkodó gyűlölte ugyan egymást teljes szivéből, segédeik is voltak, a párbaj helye is meg volt határozva, s magát a vívást csak amaz ismételt figyelmeztetések által lehetett meggátolni, hogy egész Europa kaczajának teszik ki magukat mindketten, ha szándékukat végre is hajtják.

Ahol csak a mi Györgyikénk a csatatéren megfordult, annyi bizonyos, hogy csak ugy megállta a sarat, mint akárki fia. Dettingtonnál elkapta a lova, s csak alig-alig lehetett megkerítni, hogy az ellen sorai közé ne ragadja. A király pedig, a nekibőszült lóról leszállva, egész tűzzel kiáltá: „na már most tudom, nem futok el!“ s gyalogsága élére állva kardott rántott, s az egész franczia tábort megfenyegetve vele, tört angol nyelven ugyan, de a legnagyobb vitézséggel és hévvel tüzelte sergét a szembenállók ellen. Hétszáznegyvenötben, midőn a pretendens már Derbynél volt, s már sokan kezdtek sápadozni: a király egy perczig sem veszté el lélekjelenlétét – nem ő! „Eh, ne beszéljetek nekem bolondot!“ mondá egész nyugodtan, a mint egy maga-szőrü kis vitéz herczeghez illett, s egy pillanatig sem szállott az inába bátorsága, s nem hagyta magát megzavartatni sem dolgaiban, sem mulatságaiban, sem útazásiban. A nyilvános ünnepélyeken mindig az oudenardei hires napon viselt kalapban és kabátban jelent meg – és a nép kaczagta a sajátságos, régi viseletet, de jóízüen, mert a vitézség soh’ sem megy ki divatból.

A magány-életben atyja méltó utódja volt a herczeg. E tekintetben már annyit hallottunk I. György erkölcseiről, hogy semmi szükség, a fiu német haremének leirásába fognunk. 1705-ben egy szépségéről, ügyességéről, miveltségéről és szelid kedélyéről hires herczeg-asszonyt vett el – a leghivebb és leggyöngédebb nőt, kivel csak valaha herczeget megáldott az ég, ki szerette őt és hive volt, s kit ő is szeretett, bár darabos modorában, de utolsó lehelletéig. Meg kell említenünk Anspachi Károlina dicséretére, hogy abban az időben, midőn a német fejedelmek nem törődtek többet vallásuk változtatásával, mint ti fövegetek kicserélésével, a protestantismust nem hagyta el másik hitért, noha egy főherczeg – ki később császár lett – vőlegényeül ajánlkozott. Berlini protestans rokonai dühösek is voltak ellenzéki szelleméért, – mert ők voltak megtéritésének kisértői – (igazán tréfás dolog, ha meggondolja az ember, hogy nagy Fridriket, a kinek egyátalán semmi vallása sem volt, Angliában jó ideig a protestantismus hősének tartották) – s ezek a jó protestansok a szegény Károlinára bizonyos Pater Urbánt uszitottak, egy nagyon tapasztalt jézsuitát s hirhedett lélek-fogdosót. De ő megszalasztotta a jézsuitát, visszautasitotta VI. Károlyt, s hozzá ment a hannoveri kis választóherczeghez, kit aztán szerelemmel, a legnagyobb önfeláldozással, finom gyöngédséggel, édes hízelgéssel s őszinte megadással kényeztetett egész a koporsó bezártáig.

Midőn I. György először ment Hannoverba látogatóba, távollétének tartamára fiát nevezték ki személyesének. De ezt a tisztességet nem is bizták többet soha ő walesi herczegségére, mert közvetlen rá meghasonlott az apa és fiu. Mert második fia kereszteltetésekor királyi versenygés támadt, s a herczeg, Newcastle herczegének orra alatt hadonázva öklével, gazembernek czimezte, s kiszállt atyjával szemben. El is kellett aztán mind neki, mind nejének Sz.-Jakab palotáját hagyniok, s a család királyi fejének parancsára herczegi gyermekeiket is elvették tőlük. Az atya és anya kesergve sirtak, midőn kicsinyeiktől megváltak. A kis apróságok, száz csók kiséretében, nehány szem cseresnyét küldtek papának, mamának s a szülők könyeikkel áztaták a gyümölcsöt – de harminczöt év multán már nem voltak könyeik, midőn Frigyes herczeg meghalt – Frigyes herczeg, idősb fiok, örökösük – ellenségük.

A király menyét csak úgy hivta, hogy „cette diablesse madame la princesse“, – s ez utóbbi látogatóinak meg volt tiltva, hogy a király színe előtt megjelenjenek, s midőn ő királyi felsége Bathba ment, az udvaronczok oda mentek utána, s a Londonban eltiltott hódolatot Somersetshireben nyilvániták ki.

A „cette diablesse madame la princesse“ kifejezés a királyi após haragjának egyik okát megmagyarázza. Menyem-asszony igazán eszes egy fehérnép volt, nagy hajlama volt az éles gúnyolodásra, s szurós nyelvével szerette nevetségessé tenni a megrottyant szultánt és ránczos háremét, s piszkolodó leveleket irt róla haza, a család minden tagjának. Ily módon száműzve a király közeléből, a herczeg és herczegasszonyt Leicester Fieldsen üté föl sátrát, „hol“, mondja Walpole, „a következő uralkodási felvonás legtöbbet igérő tagjai s a legszebb és legkedvesebb fiatal nők képezék udvarunkat.“ Leicester Fieldsen kivűl még Richmondban is volt lakásuk, amaz idők legmulatságosabb társaságaitól látogatva. Oda jártak a Herveyk, Chesterfieldek s a twickenhami kis Pope uram s vele néha a Sz. Patrick egyházi korhel esperes (Dr. Swift) és egy egész sereg fiatal nő, kiknek csinos arczaik mosolygva néznek ránk a történelem könyvéből. Megfordult ott Lepell, a balladák eldallásának mestere; meg a kihivó, gyönyörü Bellenden Mari, ki a walesi herczeg szépettevő bókjairól hallani sem akart, hanem – összefonva karjait szép mellén – megmondta ő királyi felségének, hogy csak hordja el magát, s aranytelt erszényét a szeme közé dobván, utána kiáltott, hogy jóllakott már vele, hogy mindig csak előtte számlálgatja pénzét. Bizony nem igen magasra ágaskodó fejedelem volt ez az Augustus. Walpole beszéli, hogy a királyi kártya-asztalnál, a játszi herczeg-asszonyok egy este Deloraine asszony alól kikapták a széket, – ez pedig, kölcsönben, a királyét húzta ki alóla, úgy hogy ő felsége hanyatt vágta magát a szőnyegen. Akármily állásban – jobban mondva fekvésben – lássuk is ezt a György királyt: így vagy úgy, mindig van valami nevetséges rajta; még Dettingennél is, hol pedig oly vitézül küzdött, még ott is figura figurája van – a mint, az angolt törve, kiabál, kardjával hadonász, mint egy vívó-mester. Az akkori gúnyképek közt a „Cullodeni hős“ czimü jól meg is czirógatja György fiát. –

De már elég volt Walpoleból, Györgyre vonatkozólag, ennyi idézet – annyival is inkább, mivel e kedves kötetek mindenki kezén forognak, ki a mult évszáz pletykáit szereti. Igazán nem lehet semmi mulatságosabb, mint Horace levelei; mintha mindeniken hegedűk szólanának végig, viasz-gyertyák, szép ruhák, jó viczczek, gazdag ezüstnemü s pompás fogatok csillognak-villognak bennök – soha ragyogóbb, vigabb, hahotázóbb sokadalom, mint a melyen ő vezet át bennünket. Hervey, az utána következő tekintély, már setétebb szinben látja a világot, őt mintha a félelmesség szelleme lengné körül. Nehány éve, hogy örökösei az ickworthi leveles-láda födelét felnyitották; mintha Pompeji nyilt volna meg az ember előtt! mintha kiásták volna az egész mult évszázat: templomaival és játékaival, kocsiival, nyilvános helyeivel, bordélyházaival. Midőn a halottak e városán végigsétáltam, végig e borzasztó önző koron, ez istentelen cselszövényeken és tivornyákon, e szemtelen, sovár, küzködő, kikendőzött, hazudozó, tányérnyaló – tömegeken: ugy szerettem volna egy párt találni köztük, kikre jó szemmel nézhessek. Fölkerestem e kor történelmében jártas barátaimat, s szólék: „Mutassatok nekem vagy egy derekat ez udvarnál; keressetek ez önző udvaronczok, e kicsapongó, vigadó tömeg közt bár egyet, kit szerethessek, tisztelhessek.“ Ott van II. György, az a páváskodó kis szultán; ott van az a puposhátu, ijesztő Chesterfield lord, s ott van Hervey János, gyilkoló mosolyával s kisérteties festett pofájával – gyűlölöm őket! Vagy ott van Hoadly, egyik püspökségtől a másikig görnyedezve, – tul meg a twickenhami kis Pope uram lépdel barátjával, az ír esperessel, uj reverendájában, szintén bókolva, de bozontos szemöldei alatt a méreg sugári fénylenek s mosolya mögött a gúny és gyűlölet reszket. És már: lehet ezeket szeretni? Pope-ot szeretném: legalább szellemét, gúnyját, nagyságát, értelmességét lehetne szeretni – csak ne lennék a felől is bizonyos, hogy mihelyt azt hiszi, hogy valamiben elejébe tettek, vagy hogy gúnyosan tekintettem rá: azonnal megfordul és leszúr. És lehet-e bizni a királynéban? Nem a mi rendünkből való ő, – a királyokat és királynőket már helyzetük egyedülállókká teszi. E kifürkészhetlen asszonynak volt egy kifürkészhetlen vonzalma, s ez egyhez aztán hű is, minden gyötretés, mellőzés, kín és idő daczára. Férje kivételével valóban nem gondol semmi teremtett lénynyel. Gyermekeihez elég jó, sőt talán elég gyöngéd is, – de azért darabokra szedné őket, ha tudná, hogy férje kedvét megnyerné általa. Egész környezetével a legnagyobb barátsággal, jóakarattal és természetességgel bánt, – de ha a jó barátok meghaltak, a lányok férjhez mentek: az utánok következőkhez csak oly barátságos, csak oly jóakaratú. Ha a király kivánja: rámosolyog, ha még oly bús lenne is; sétál vele, ha még oly fáradt is, s vastag tréfáin jóizüen nevet, ha még oly metsző is testi lelki kínja. Valóságos csuda, a mit Károlinának férje iránti odaadásáról olvashatni. Miféle bűbája lehetett ennek a kis embernek? Mik lehettek azokban a csodálatos, harmincz lap hosszú levelekben, melyeket – ha nem volt otthon: nejének, s ha feleségénél Londonban volt: hannoverai hölgyeinek irt? Mért választotta Károlina, Németország legbájosabb és miveltebb herczegnője ezt a kis piros-pozsgás, meredt szemü herczegecskét, egy császár kezét utasítván vissza? Miért szerette őt annyira utolsó órájaig? – mert iránta való szeretetből pusztitotta el önmagát, mert, noha podagrája volt, hideg vizben áztatta meg lábait, csak hogy sétálni mehessen vele. A halál fátylával szemén, elviselhetlen kínoktól gyötörtetve – még akkor is tudott férjéhez, urához egy halvány mosolyt, egy gyöngéd szót intézni. Olvastátok-e halálos ágya csodálatos történetét? Hogyan kérte a haldokló férjét, hogy házasodjék meg ismét, s hogy böffentette vissza feleletét az öreg király: „Non, non, j’aurai de maîtresses.“ Ennél kisértetiesebb bohózat aligha volt valaha. Én is tanuja vagyok e bámulatos jelenetnek, – én is ott állok ama borzasztó ágy szélénél, bámulva az isteni gondviselés különös útait, melyeken elrendezé teremtményei számára az életet, szeretetet, jutalmat, eredményt, szenvedélyt, cselekvést és halált – és csak kaczagni tudok – itt, a halál jelenlétében, szivem mély búsulásában. Lord Hervey sokat emlegetett passusában, melyben a királyné halálos ágyát irja le, a részletek groteszk borzalma felülmúl minden szatirát, – a jelenet ijesztő gúnyja megdöbbentőbb Swift legfeketébb lapjainál, vagy Fielding legmerészebb ironiájánál. E jelenet feljegyzőjének alakját valami ördögi veszi körűl, s valóban félek, hogy ama borzasztó versek, melyeket Pope majdnem sátáni gonoszságának egyik rohamában irt Herveyre, nem hazudnak. Elijedek, a mint visszatekintve a multba, úgy tetszik, hogy amaz ijesztőn szép arczot látják szemeim, a mint rágondolok a halálos ágyán vonagló királynéra, ki fölkiált: „Imádkozz, imádkozz!“ – és a mellette álló királyi vén bűnösre, ki őrült fájdalommal csókdossa halott ajkait, s avval ott hagyja, hogy még többet vétkezzék; – és az udvari lelkészek csoportjára, és az érsekre – a mint a haldokló visszautasitja imáikat, de a kik az illem kedveért kénytelenek a nép aggódó tudakozásira mindenféle kibuvó ajtókat felnyitogatni s erősítgetni, hogy ő felsége ez élettől „istenes lelki állapotban“ vált meg. Milyen élet! Milyen czélokra szentelve! Hiuságok hiusága! Egészen más szószékbe való tárgy ez, mint a felolvasóéba. Szószékbe? Azt hiszem, hogy az a szerep, melyet a szószékek a királyok halálánál játszanak: a legkevésbbé épületes czeremonia. A hazug dicsériádák, a kellemetlen igazságok átcsillámlása, az utálatos hizelgések, a tettetett bánat, a csúszó-mászó hamis-szólás – mindezt az ég nevében szórják szét állam-egyházunkban, s mind e gyászdalokat emlékezetet meghaladó idők óta zengedeztetik a jó, rosz, bűnös, kicsapongó királyok és királynék ravatala fölött. Az állam-papnak le kell darálni a közhelyeit, ki kell tennie közszemlére szónoki gyászrojtozatainak egész készletét. Halott avagy élő legyen az a király: a lelkész hizelegni kénytelen – éltében kegyes voltát hirdeti, ha pedig „indíttatva érzi magát ő felsége“, hogy meghaljon: „legvallásosabb és legkegyelmesebb királyunk“ gyász-istenitiszteletét kell végeznie.

Olvasom, hogy lady Yarmouth – legvallásosabb és legkegyelmesebb királyunk kegyencze – ötvenezer forinton adott el egy püspökséget egyházunk egyik férfiának. (Fogadott vele 50,000 forintba, hogy nem nevezik ki püspöknek; a nagytiszteletü ur vesztett – és fizetett.) Vajon ez volt az egyedüli főtisztelendő ur e korban, kit ily kéz vezetett a fölkenetésre? Ha bepillantok Szent Jakab palotájába, II. György idejében, egy egész sereg reverendát látok, az udvarhölgyek hátsó lépcsőjénél tolongva, – kövér erszények csúsznak lopva ölükbe, – és az a bűnös vén király ásitva hallgatja udvari kápolnájában a mennyezet alatt, a neki papoló káplánt! S miről szól a prédikáczió? – igazságosságról és itélettételről! S míg a káplán papol, a király németül fecseg, majdnem oly hangosan, mint a szónok; oly hangosan, hogy a lelkész – (lehet, hogy épen bizonyos Dr. Young, az, a ki „Young éjszakái“-t irá s a csillagok ragyogásáról, az égnek dicsőségéről s e világ teljes hivságáról elmélkedett) – a bizony: sirva fakad katedrájában, mivel – a hitnek védője és a püspökségek osztogatója nem akar ráhallgatni! Valóban nem csoda, hogy e közönyösség és romlottság közepette az egyháziak is romlottak és közönyösek. Valóban nem csoda, hogy a kétkedők szaporodnak és az erkölcsök megvesztegettetnek, a mennyire csak egy ilyen király befolyásától függenek. Valóban nem csoda, hogy Whitefield feljajdult a pusztaság közepett, hogy Wesley odahagyta a megfertőztetett templomot s a hegynek oldalára vonult prédikálni. Tisztelettel nézek amaz idők e férfiaira. Melyik a magasztosabb látvány: a jó Wesley János-e, körülvéve napszámos gyülekezetétől, a bánya szádánál, – vagy pedig a királyné káplánjai, a mint az előszobában a nagy Vénus képe alatt reggeli imájokat mormolják, mig a szomszéd szoba ajtaja nyitva van, s ott benn a királyné öltözködik, botránytörténeteket beszélve lord Herveynek, vagy viczczelkedve lady Suffolkra, ki úrnője lábainál térdel a mosdótállal? Mondom, meg vagyok ijedve, midőn e társaságon végigtekintek, s látom ezt a királyt, ezeket az udvaronczokat, ezeket az államférfiakat, ezeket a püspököket – ezt az arczátlan, magamutató könnyelmüséget és bűnt. Melyik ennél az udvarnál a becsületes ember? Melyik a tiszta lélek, kit szeretnünk lehetne? Ez az illatszeres levegő megfojtja az embert! A mi mai udvarunknál is van még kelendőben néhány özönviz előtti badarság s ízetlen czeremonia, melyeket kikaczagok, – de, mint igazi angol, ha összehasonlitom a multtal: ne ösmerjem-e el a jelen nagy változását? Ha Sz. Jakab palotájának úrnője ma elmegy mellettem: üdvözlöm a bölcs, mérsékelt, példás életü uralkodónőt, a jó anyát, a jó nőt, a mívelt hölgyet, a müvészetek fölvilágosodott pártfogóját, a nép diadalmiban és bánatiban gyöngéden résztvevőt.

György és Károlina egész udvarában egyedül csak Suffolk asszonyt látom, ki megérdemli, hogy az ember szóba álljon vele. Még a nőgyűlölő Croker is, levelei kiadója, szereti őt, s ama tisztelettel viseltetik irányában, melyet gyöngéd leereszkedése, úgy látszik, minden férfi és néhány nő szivében is fölkeltett, a ki csak közelébe jutott. Sok finom vonást jegyeztem föl, melyek jellemének bájáról tesznek tanuságot. (Megjegyzem, hogy nem azért említem meg, hogy bájos, hanem mivel jellemző.) Levelei a gyönyörűségig józanok. Egyikben, Mr. Gaynek, Tunbridgebe czimezve, – a mint tudjuk, ez az úr szegény, kegyvesztett poéta volt, – így szól: „Jelen lakozásának helye ugyancsak megtöltötte fejét doktorokkal és gyógymódokkal; de – szavamra mondom – hej sok úri dáma ment már oda vizet inni, a nélkül, hogy a kis körme is fájt volna – és, hej sok úri ember panaszkodott szíve elvesztén, a ki pedig el nem veszté. Ohajtom, hogy kegyed se veszítse el a magáét, mert nem igen örülnék a szívtelen barátnak, már pedig nagyon szeretném hogy kegyedet barátaim közé számíthassam.“

Midőn Peterborough lord hetven éves volt, a fékezhetlen ifjoncz nehány lángoló szerelmes, jobban mondva udvarló levelet irt Howard asszonynak. Csodálatos maradványai e levelek ama kor kelendő regényeskedő modorú széptevésének. Nem szenvedély az, nem is szerelem, hanem udvarlás; a komolyság és szinészkedés vegyülete; magasra ágaskodó bókok, mély hajlongások, esküdözések, sohajok, szerelmes pillantások, a Clelia regények és a szinpadi Millamont és Doricourt modorában. Az egész csak a legnagyobb mérvü szertartások, illemkedések, fellángolások nagy halmaza volt – rendszeresitett térdeléstan és széptevéstan, melyek a mi őszinteségünk idejében már kimentek divatból. Howard Henrietta elfogadta a jó öreg lord széptevését, illő elismeréssel válaszolt sajátságos szerelmes leveleire; mély pukedlit vágott Peterborough mély hajlongásira és segittetett magának Gayvel a levelek fogalmazásában, midőn válaszolt vén lovagjának. Ez pedig irt hozzá csinos verseket, melyekből sem az igazság, sem a báj nem hiányzott, igy kiáltván föl:

„Egy értelmes asszony! mely csodás teremtmény! Ki soh’sem túl-büszke, sem víg túl a rendén! Kutatod: ez angyal, hogy ki légyen? Ejh ki? Képzeld! Howard asszony, hogy ő, nem is sejti!“

A nagy Pope is magasztalva ir róla, és pedig cseppel sem kevésbbé tetszetős sorokban, s oly képet állit elénk, hogy meg kell vallanunk: eredetije vonzó egy hölgy kellett hogy legyen. Im egy pár vonás a képből:

„Tudok valami ritka dolgot – (Irigy! hallgass e hir ha bánt –) Tudok, csak képzeld, egy okos nőt, Ki szép, hű s elmés egyaránt!

„Kit szenvedély, hir el nem kaptat, S nem ejt meg hivság, éldelet, Ki épen úgy tud hahotázni, Mint mélyen érzeni veled.

„Egy foltja sincs hát! – az irigy szól – De, meg kell vallanom, van egy: Ha az egész világ dicséri, E nő süket s nem hallja meg!“

S még a mi több: még az asszonyok is versenyt dicsérték és szerették. Queensberry herczegnő tanubizonyságot tesz szeretetreméltóságáról, midőn igy ir hozzá: „Ezt s ezt csak azért mondom kegyednek, mivel szereti a gyermekeket, és hogy a gyermekek is szeressék kegyedet.“ A szép és kedves Bellenden Mari, kit kortársai „a világ legtökéletesebb teremtésének“ neveznek, igen bizalmasan ir az ő „kedves Howard asszony“-ának, „drága helvétá“-jának, amaz országból küldözvén leveleit, hova a szép Mari, házassága és az udvarhölgyek sorából kilépte után, telepedett le. „Hogy s mint van, édes Howard asszony?“ kezdi Mari. „Hogy s mint van, édes Howard asszony? ennyi az egész mondandóm. Ma délután kedvem jött az iráshoz, de a mi a levél tárgyát illeti, jobbal nem tudom mulattatni, mint mezei gazdaságom ujdonságival. Épen azért a saját fogaim számára hízlalt megehetőségek következő lajstromát terjesztem kegyed elé. Az egész Kent grófság csak úgy tudja, mint jó magam, hogy van négy kövér bornyúm, két hízott disznóm, készen minden órán, a hentes kése alá; tizenkét sokatigérő fekete verőmalaczom, két fiatal kappanom, három pompás ludam – mindenik alatt tizenhárom tojás – (récze-tojásokkal vegyest, természetesen, mert különben a többi nem kél ki jól); ezeken kivül van egy csomó tengeri nyulam, galambom és pulykám bőviben, s nem megvetendő mennyiségü marha- és ürühúsom. Nos, édes Howard asszony, ha az elősoroltak közűl valamelyikbe villáját bele akarja ütni: csak mondja meg.“