Part 3

A jókedélyü és lomha Oxfordnak már több bátorsága volt, s a vihart otthon várta be. Neki is, Prior Matyinak is, a Towerben adtak ingyen szállást, de nyakukat mindketten épen hozták ki e veszedelmes muzeumból. Midőn Atterburyt pár évvel azután ugyanabba a kaliczkába vetették, s kérdezték, hogy már most mit csináljanak vele? – Cadogan, a Marlborough hadnagya igy szólt: „Mit csináljatok vele? Dobjátok az oroszlányoknak.“ De ama napok britt oroszlányának nem igen vásott a foga sem a békés peerek vagy poeták vérére, sem a püspökök csontjainak ropogtatására. Az 1715-iki forradalomért Londonban csak négy embert végeztek ki, s Lancashireben huszonkettőt. Ezernél több, kiket fegyverrel kezükben fogtak el, a király kegyelmére bizta magát, azt kérvén, hogy szállitsák Amérikába, ő felsége gyarmataiba. Hallottam, hogy ezek utódai, a hatvan évvel később kitört viszályok alkalmával, a királypártiak részén küzdöttek. Az is jól esik az embernek, hogy egyik barátunk, a derék Steele Riki, a mellett volt, hogy a lázadóknak éltüket vissza kell ajándékozni.

Milyen mulatságos dolog, ha az ember elgondolja, hogy mi minden történhetett volna! Tudjuk, hogy álltak ki a szegény scot urak, Mar lord fölhivására, kitűzve a fehér kokárdát, mely azóta a búsongó költészet virágává lett, s körülseregelve a balvégzetes Stuart-lobogót Braemarnél. Mar 8000 emberével – mig ellenében csak is 1500 állott – átnyomhatta volna az ellent a Tweeden s elfoglalhatta volna az egész Scotiát, – de a pretendens vezére nem mert előnyomulni, holott a csatát már megnyerte volt. Edinburgh vára Jakab király kezére juthat vala, ha azok, kiknek be kell vala venniök, nem sokadoztak volna a kocsmában, egészségére üritgetvén poharaikat, s két órával előbb értek volna a találkára, a vár bástyái alá. Rokonszenv elég volt a városban – úgy látszik, hogy a szándéklott ostromról tudtak már – s Mahon lord idézi Sinclair jelentését egy a dologban részt nem vett gentlemanről, ki Sinclairnek azt beszélte, hogy azon az estén egy háznál fordult meg, hol tizennyolcz ember iszogatott, hogy – a mint a tréfás kocsmárosné magát kifejezte – „felporozzák hajukat“ a vár ostromára. Feltéve, hogy nem forditottak volna annyi időt hajuk fölporzására: Edinburgh vára és városa és az egész Scotia Jakab királyé lesz. Észak fölkél s Barnet sikján át Londonnak nyomul. Somersetshireben Wyndham, Worcestershireben Packington és Cornwallisben Vivian áll talpra. A hannoverai választó és utálatos kedvesei Londonban bepakolják az ezüstöt, s nagy hihetőséggel a korona-gyémántokat is, kereket oldanak, via Harwich és Helvontsluys, s meg sem állnak a kedves, drága, nagy Németországig. A király pedig – az Isten tartsa meg! – partra száll Dowernél, riadó ujjongás közt; a tömegek éljenzenek, az ágyuk mennydörögnek, Marlborough herczeg az öröm könyüit ontja s valamennyi püspök ott térdel a pocsolyában. Pár év mulva aztán szent Pál templomában misét mondanak, York székes egyházában rorátét és vecsernyét énekelnek s Dr. Swiftet kidobják a szent Patriki esperesség székéből, hogy helyet adjon Salamancai Pater Dominicusnak. Mind ez a lehetőség megvolt akkor s egyszer harmincz évvel azután is, – mind ezt megérhettük volna – ama „pulveris exigui jactu“ nélkül, ama kis hajporozás nélkül, a mely miatt a scot összeesküvők annyit sokadoztak a kocsmában.

Ti érteni fogjátok azt a különbséget, melyet én a historia közt (– távol legyen tőlem, hogy historikusnak adjam ki magam!) és az erkölcsök s élet közt akarok tenni, a mint e rajzok megkisértik lefestésöket. A lázadás kitör északon; történelme ott fekszik előttetek száz meg száz könyvben, de egyikben sem részrehajlatlanabbúl, mint Mahon lord kitünő leirásában. A clan-ok Scotiában sikra szálltak; Derwentwater, Nithisdale és Forster, Northumberlandben, csatakészek – mindez történelmi tény, utasitlak a hiv krónikákhoz. A testőröknek az utczákat kell őrizniök, nehogy a nép fehér rózsákat tűzzön föl. Olvastam azt is, hogy egy csomó katonát majdnem halálra vesszőztek, mivel május 24-dikén kalapjuk mellé tölgylombot tűztek – a mi ismét a szeretett Stuartok tiszteletének jele volt. Ezekkel van nekünk itt dolgunk, – nem pedig ama menetekkel s azon ezredek ütközeteivel, melyekhez e szegény ördögök tartozának; az államférfiakkal, kinézésükkel, életmódjukkal, – nem pedig az állami rendszabályokkal, melyekhez csak is a történelemnek van köze. Igy példáúl: az öreg királynő uralkodásának végén, tudjuk, hogy Marlborough herczeg elhagyá a királyságot – hogy mily fenyegetések, kérések, hazugságok, mily megajánlott, elfogadott, visszautasitott s megint elvett megvesztegetések, mily homályos keresztugrások s köpenyegforgatások után: arról hadd beszéljen a történelem, ha tud, s ha szabad. Ekkor meghal a királynő; ugyan ki szeretne örömestebb visszatérni, mint épen a herczeg ő lordsága? Ki harsogtatja oly torkaszakadtából: éljen a király! mint Blenheim és Malplaquet nagy diadalmas harczosa? (Közbe legyen mondva, azért még mindig küldözgeti a pénzt a pretendensnek, kéz alatt.) S ki nyomja tenyerét mellén nyugvó kék rendszalagjára s emeli szemeit kecsesebben ég felé, mint e hős? Ő vonul be quasi-diadalmenettel Londonba, a Temple Bar-on át, óriási aranyozott kocsijában – és az óriási aranyozott kocsi összetörik, valahol a Chancery utcza táján, s ő magasságának más kocsira kell ülnie. Itt kell, hogy mi meg lepjük őt. A bámész sokaság közt kell hogy álljunk, nem pedig a menet nagy uraságai közt. Mi nem a történelem muzsája vagyunk, hanem csak komornája, társalkodónője – a „valet de chamber“, ki előtt, tudjuk, senki ember fia sem lehet hős; s mig amaz kocsijából kiszállva a legközelebbi, kéznél levő, járműre ül át: mi megnézzük a bérkocsi számát, mi megbámuljuk keresztjeit, rendszalagjait, kabátja himvarrását s felkiáltunk magunkban: O te kitanulhatlan cselszövő! O te legyőzhetetlen hős! O te szépen mosolygó Júdás! Melyik mestert nem csókolnád meg s nem árulnád te el? S ama kapu vaslándzsáin fehérlő áruló fejek közül, melyik főzte ki csak tizedrészét is annak az árulásnak, mely a te parókád alatt fogamzott?

Immár elhoztuk a mi Györgyeinket London városába, s ha gyönyörködni akarunk látásukban: megnézhetjük Hogarthnak Cheapside életteljes képét, vagy megolvashatjuk száz egykoru könyvben, melyek amaz idők erkölcseit rajzolják. A mi régi, jó „Spectator“-ünk mosolyogva tekint szét az utczákon s a megszámlálhatlan bolt feliratokon, kedélyes humorral irva le a látottakat. „Utczáink telve vannak kék vadkanokkal, fekete hattyúkkal, vörös oroszlányokkal, nem is emlitve a repülő malaczokat és pánczélos disznókat, s egy csomó csudálatos teremtéssel, melyeknek Afrika sikjain sincsen párjuk.“ Nehány még most is látható e különös alakokból London városában. A Ludgate-dombi régi vendéglő homlokzatán még most is megláthatod a Belle Sauvage-t, melyre a „Spectator“ oly kedélyesen czéloz, ama számában, s mely nagy hihetőséggel senki más nem volt, mint az amerikai kedves Pocahontas, a vitéz Smith százados életének megmentője. Még látható amaz oroszlány-fej, melybe a „Spectator“ leveleit is dobták, – s a Fleet utczán egy nagy tőzsér ajtaja felett ama táska mása most is ott van, melyet a czég alapitója hátán czipelt, midőn, mint kis falusi gyerek, Londonba érkezett. Népesitsd csak be e mostani utczákat; gondolj beléjük ékességül egy csomó tipegő gyaloghintóst; kiabáló inasokat, a mint helyet csinálnak gazdáiknak; gondold oda esperes urat reverendájában, előtte lépdelő lokájával, – vagy Dinah asszonyságot fekete szőrköntösében, a templomba tipegve, nyomában apródja, ő nagysága nagy imakönyvét vive; gondold el a házalók sergét, a mint száz változatú mondókájukat rikácsolják – (emlékszem, hogy ezelőtt negyven évvel, akkor még londoni kis gyerek, egy sereg eféle vidor, jólismert kiábálásokat hallottam, melyek most már elnémultak –); gondold el az uracsokat, a mint a csokoládé-házak felé tolonganak, s kijöttökben megpattantják burnót-szelenczéjüket, vagy a mint nagy parókájuk megjelenik a piros függönyök nyilásán; és gondold el a szép Sacharissát, a mint kacsingat és mosolyog a felső ablakból – az ajtónál pedig egész sereg katona zajong fecsegve: egy része testőr, piros kabátban, kék hajtókával és arany varratos paszománynyal; a más rész lovas gránátos égszin kék posztó süveggel, elején aranynyal, ezüsttel kivarrva a térdszalag-rend; a többi alabárdos, hosszú, piros kabátjaikban, még a poczakos (VIII.) Henrik korának divatja szerént, kihajtott inggallérral, lapos bársony sipkával. Talán a király ő felsége is arra jő, St. Jamesbe, a mint ott állongálunk. Ha a parliamentbe megy: nyolcz lóval, hintóval jön, körülötte a testőrök és a korona magos hivatalnokai. Különben csak gyaloghintón jár ő felsége, nyolcz legény előtte, hat csatlós a hordszék két felén. A szolgálaton levő tisztek aztán kocsin követik. A bizony, lassu egy menet.

A mi „Spectator“-ünk és „Tatler“-ünk tele van egy csomó mulatságos vonással, ama napok nagyvárosi életéből. E kellemes vezetők társaságában ellátogathatunk az operába, a vigjátékokba, Paprika Jancsi bódéjába, az árverésekre, sőt még a kakasviadalokhoz is; a Temple-lépcsőkön csolnakba ülhetünk és Sir Roger de Coverleyt s Mr. Spectatort a Spring Gardenbe kisérhetjük – melyet nehány évvel később Vauxhallnak hivnak, s Hogarth fest ki. Vagy nem lenne kedved, hogy nehány lépést téve vissza a multba, bemutassanak Mr. Addisonnak? – nem a nagyon tiszteletreméltó, nemes és nemzetes Addison Josefnek, I. György államtitkárának, – hanem az akkori erkölcsök finom leirójának, – annak a férfinak, ki – ha jó kedviben kapták – a legvígabb pajtás volt széles Angliában. Be szeretnék vele fordulni Lockitékhoz, hadd nézzek a fenekére egy palaczknak Steele Rikivel, kit György király épen most ütött lovaggá s a kinek, történetből épen úgy esett, hogy nincs annyi pénze, mennyi a kontóból reá esik. De hogy már Whitehallba, titkári hivatalába kövessem Addison uramat: ahoz semmi kedvem. Ott belebonyolodnánk a politikába, már pedig a mi dolgunk a mulatság, a nagy város, a kávéház, a szinház s a Mall. Derék Spectator! a nyúgalom óráinak édes jó barátja! boldog czimbora! igaz keresztyén pajtás! Mennyivel nagyobb, mennyivel jobb vagy te, mint a király, a ki előtt titkár uram görnyedez!

Ha kedved van hozzá, azt is meg hallhatod, hogyan vélekedik a külföldi, a régi Londonról; fennebb idézett barátom, báró Pöllnitz Károly Lajos, mindjárt megmondja. „Mívelt úri ember, ha a feje lágyára nem esett“, mondja a báró, „soha társaság nélkül nem szűkölködik Londonban. Idejét ilyen módon töltheti el. Későn kel, kabátját felölti, kardját otthon hagyja, fogja a botját s elmegy, a merre kedve tartja. Rendesen a parkban sétál, mert ez az előkelő világ börzéje; ez is olyan, mint a párisi Tuileriák, csak hogy a park valami leirhatatlan egyszerü szép. A fősétányt Mallnak hivják; a nap minden órájában tele van népséggel, de különösen reggel és este, mert ő felségeik e tájt gyakran sétálnak a királyi családdal, csak is hat testőr kiséretében s még azt is megengedik mindenkinek, hogy velök egy időben sétálhasson. A hölgyek és urak itt mindig drága ruhákban jelennek meg, mivel az angol, mig ezelőtt husz esztendővel nem viselt arany paszománt, csak ha katona volt: már most csak ugy ki van himezve és paszomántozva, mint a franczia. Értem csak a nemes embereket, mert a polgár most is megelégszik a finom posztó öltözettel, egy jó kalappal és parókával s vékony fehérneművel. Itt mindenki jól öltözködik, s még a koldusok sem oly rongyosok, mint máshol.“ Miután barátunk, a nemes ember, reggeli vagy pongyola sétáját elvégezte a Mallon, hazamegy öltözködni, s aztán elténfereg valamelyik kávéházba, a hova azok is járnak, kikkel ma találkozni akar. „Mert a már rendes szokása az angolnak, hogy egy nap legalább egyszer elmenjen az eféle helyre, hol dolgát igazitja, újságol, lapokat olvas és gyakran rábámul egyik a másikra, a nélkül, hogy a száját is kinyitná. Az különben tiszta szerencse, hogy ilyen hallgatagok, mert, ha ők is olyan beszédesek lennének, mint a többi nemzet: ki nem birná az ember a kávéházban, mert hallani sem lehetne, hogy mit mond egyik-másik, a hol annyian vannak. A Szent Jakab utczai csokoládéház, hova az időt eltölteni minden reggel elmegyek, mindig olyan tömve van, hogy az ember alig hogy meg tud fordulni benne.“

De bár London városa ilyen mulatságos egy város volt: I. György király annyi időt szeretett – rajta kivül tölteni, a mennyit csak lehetett; ha pedig ott kellett lennie: minden idejét németjei közt ölte el. Ugy volt ő is, mint Blücher – száz esztendővel később – midőn a jó öreg lovag letekintett szent Pál templomának kupolájáról s fölsóhajtott: „Itt már aztán lenne mit zsákmányolni!“ A német asszonyok zsákmányoltak; a német titkárok zsákmányoltak; a német szakácsok és felügyelők zsákmányoltak; s még Mustafának és Mahometnek, a német szerecseneknek, is jutott egy kis zsákmány. Kaparintsatok meg, a mi csak tiz körmötökbe jut – ez volt a vén uralkodó elve. Valami dicső uralkodó nem volt, nem biz’ ő, – sem a szépmüvészetek pártfogója: de legalább aztán képmutató sem, bosszuálló sem és nem kicsapongó. Bár Hannoverában önuralkodó: Angliában mérséklettel gyakorlá hatalmát. Czélja az volt, hogy a mennyire csak lehet, hagyja mentire és, hogy határai annyit legyenek háta mögött, a mennyit csak lehet. A szive mindig Hannoverában volt. Midőn utolsó utjában, a betegségtől leverve, Hollandián áthaladt, szederjes sárga arczát kidugta a kocsi ablakán s elepedt ajakkal pihegte: „Osnabrück, Osnabrück!“ Ötven esztendősnél már több volt, mikor közibénk jött, s mi elfogadtuk, mivel szükségünk volt rá, mivel épen beletalált dolgaink folyamatába; kikaczagtuk esetlen német fogásait, s csúfot űztünk belőle. Ő is annyiba vette hódolatunkat, mennyit épen ért; a mennyi pénzt csak megkaparithatott: zsebre rakta – de legalább megmentett bennünket a pápisták fa-saruitól. Én, a magam részéről, azokban az időkben magam is az ő pártján állottam volna. Czinikus és önző létére is: csak jobb volt ő királynak, mint a milyen lett volna a St. Germainből jövő, zsebeiben a franczia király utasitásaival s nyomában egy egész sereg jézsuitával.

Azt tartják a sorsról, hogy kiválólag érdeklődik a királyok iránt, – s igy I. Györgyre nézt is mindenféle előjelekről és jóslatokról járt a szóbeszéd. Azt mondják, hogy különösen az a jóslat nyugtalanitotta, mely szerént a felesége után csakhamar ő is meghal, – s valójában: alig ragadta meg a szerencsétlen fejedelem asszonyt, Ahlden várában, a sápadt halál: azonnal I. György ő királyi felségének utazó kocsijába vetette magát, a london-hannoveri úton. De hol is az a postakocsis, mely ezt a sápadt lovagot el tudná hagyni!

Azt is beszélik, hogy György megigérte volna egyik balkezes özvegyének, hogy halála után megjelenik neki, ha engedélyt fog nyerni, hogy még egyszer meglássa a holdnak fényét; mikor aztán nem sokkal halála után, egy nagy holló csakugyan beröppent vagy szökkent Kendal herczegasszony twickenhami ablakán: fejébe vette, hogy a király szelleme öltötte magára e tollakat s a legjobb gondját viselte fekete vendégének. Szivreható lélekvándorlás – királyi gyász-madár! Mily magasztos a gondolat: a herczegasszony ráborulva sir, zokog! Mikor aztán az angol aristokráczia ez új hajtása kimult ez árnyékvilágból: ékszerei, ezüstnemüje, minden ragadománya átvándorolt hannoveri rokonaihoz. Igazán szeretném tudni, vajon az örökösök e madarat is elvivék, s vajon ott csattogatja e szárnyait még most is Herrenhausen fölött?

A király-imádás csodálatos vallásának napjai immár lejártak Angliában – ama napok, midőn a papok isten templomában a fejedelmeknek hizelegtek; midőn a csuszás-mászást nemesitő kötelességnek tartották; midőn a szépség, ifjuság királyi kegy után törte magát; midőn a női gyalázatot senki sem tartotta szégyennek. A jobb erkölcsök, jobb szokások, udvarnál úgy, mint népnél: ezek megfizethetlen vívmányai a szabadságnak, melynek megmentésére és biztositására jött I. György miközénk. Ő megtartotta szerződését, melyet angol alattvalóival kötött: s ha korának bűneiből nem tudott jobban kiemelkedni, mint a többi egyöltőbeli ember és uralkodó, – a végin is hálával kell viseltetnünk iránta, hogy a mieink szabadságát megőrizte az utódok számára. Szabadságunk tiszta levegőjében a király és a közember családi tűzhelye egyként megtisztult, és az igazság – uraink és szegényeink egyenlő ősjoga – mely még a leghatalmasabbak fölött is mindig bátran ül törvényt: csak a tisztelet és elismerés hangján beszélhet róluk. I. György arczképén is vannak foltok, s a foltokat nincs miért hogy egyikünk is bámulja; de a nemesebb vonások közt ott van az igazságosság, a vitézség, az önmérséklet vonása – s ezeket ismerjük el, mielőtt falnak forditanók a képet.

II. MÁSODIK GYÖRGY.

1724-ben junius 14-kén, délután, két lovagot lehetett látni a Chelseaből Richmondba vivő úton, vágtatvást. Az előljáró, ama kor nagy lovagcsizmáiban, piros-pozsgás, vidor tekintetü, poczakos úr volt, de a modorból, a mint lovát biztatta, megtetszett, hogy a mily vakmerő ép oly gyakorlott lovas is. S csakugyan, a lovagi testgyakorlásnak senki nagyobb barátja nem volt, mint épen ő; s Norfolk vadásztérein egy birtokos sem vágtatott bátrabban a róka nyomában, sem nem huszitotta vigabban a Dudást meg a Trombást, mint e férfi, ki most a richmondi úton végigcsattogott.

Nem sok idő telt belé s elérte Richmond-lakát s a ház urával kivánt beszélni. A ház úrnője és hölgyei, kik elé barátunkat bebocsátották, azt mondták, hogy most nem beszélhet az úrral, ha még olyan sietős is a dolga. Az úr ugyanis délutáni álmát aluvá – mint rendesen minden délután – s jaj volt annak az embernek, ki ekkor megzavarta! De azért a mi lovagcsizmás, köpczös barátunk szépen félretolta a megrémült hölgyeket, a hálószoba tiltott ajtaját kinyitotta, hol az ágyon egy kis úr aludott, s itt, a mi lovagcsizmás gyors követünk az ágy elé térdelt.

Az ágyon fekvő felpattant s egy csomó káromkodás közt s nagyon németes kiejtéssel kérdé, hogy ki az s ki meri őt háborgatni?

„Én vagyok, Walpole Robert“, felelt a hirnök. A felserkentett alvó gyűlölte Walpole Robertet. „Egész tisztelettel jelentem felségednek, hogy királyi atyja, I. György király, a mult szombaton, e hó 10-ikén, Osnabrückben meghalt.

„Szemtelen hazugság!“ tört ki II. György, ő felkent királyi felsége: de Walpole Robert bebizonyitotta a tényt és György, e néven második, az naptól fogva harminczhárom esztendeig uralkodott Anglia fölött.

Hogy a király miként tüntette el az elámult canterburyi érsek orra elől atyja végrendeletét; hogy epés kis uralkodócska volt; hogy hadonázott öklével atyja udvaronczainak orruk előtt, hogy taposta dühében földhöz vágott kalapját és parókáját és, hogy mindenkit, a kivel összeveszett, hogy szidott tolvajnak, hazugnak, gazembernek: meg lehet olvasni akármelyik történelmi könyvben, ép úgy, mint szintén azt is, hogy mily hamar és ravaszul békült ki a merész miniszterrel, a kit pedig atyja egész életében gyűlölt és a ki őt aztán teljes tizenöt évig szolgálta bámulatos eszélylyel, hűséggel és sikerrel. Ha Walpole Robert nem lett volna: a pretendens megint a nyakunkra jött volna; az ő kitartó béke-szeretete nélkül kaptunk volna megint egy csomó háborút, melyeket pedig a nemzet, hogy kibirjon: nem volt sem elég erős, sem elég összetartó; az ő határozott tanácsai és jókedélyü ellentállása nélkül a német despoták ránk próbálhatták volna a hannoveri uralom szűk kabátját – s lett volna lázadás, fölkelés, inség, zsarnoki átok-uralom: a béke, a szabadság, az anyagi jólét e negyed évszáza helyett, a milyet még ez ország soh’ sem élvezett – mindaddig, mig a parliament e megvesztegetője, e kicsapongó, részeges czinikus, de egyszersmind a béke és szabadság e bátor imádója, ez a nagy polgár, hazafi, államférfi nem uralkodott felette. A vallásra nézve: alig volt Walpole jobb, mint a pogány; kétértelmü élczeket eregetett a reverendákra és szenteskedőkre, kikaczagván mind az állam-, mind a többi egyházat. A magányéletben a legvastagabb élvekben leledzett az öreg hitetlen, s vasárnapjait Richmond egy házában iszogatva töltötte el, ünnepeit pedig a kutyák uszitgatásában vagy korhelkedve Houghtonban eszem-iszom parasztokkal. A tudományokért épen annyit törte magát, mint ura, s az emberi természetet oly kevésre becsülte, hogy szinte szégyenli az ember, midőn meg kell vallania, hogy igaza volt és, hogy az embereket csak ugyan olyan hitvány módon meg lehet vesztegetni. De az is igaz, hogy épen megvásárlott alsóházával védelmezte meg szabadságunkat és épen hitetlenségével verte le a pap-uralmat. Voltak akkor Oxfordban olyan papok, a kik egy cseppel sem voltak kevésbbé kétszinüek és veszedelmesek, mint akármelyik Rómából jött pater, – ő pedig megszalasztotta ezeket is, azokat is. Uj hóditásokat nem szerzett ő az angoloknak, hanem szerzett békét, nyugalmat, szabadságot; a három procentes állampapirosok majdnem „al pari“-ra emelkedtek és a búza köble huszonöt, huszonhat shillingen járt.[3]

Ugyan jól jártunk, hogy első Györgyeink nem voltak magasabb röptü szellemmel megáldva; még különösebb szerencse volt azonban, hogy annyira szerették Hannoverát, hogy Angliát egészen magára bizták. Legnagyobb nyomoruságaink ott kezdődnek, mikor olyan királyt kaptunk, ki büszke volt britt nevére s hazánkban születve: uralkodni is akart felette. Az uralkodásra ő sem volt képesebb, mint nagyapja vagy szüle-nagyapja, de a kik legalább meg sem kisérlették az uralkodást. Ő alattuk aztán már jó utra jutott Anglia. A lovagiaskodás veszedelmes, úgy nevezett nemes, régi szelleme haladott; a penészes, büszke angol állam-egyház maga riogatta el hiveit; s lassanként ama kérdések is elnémultak, melyek a derekak egész öltőit keverték harczba, szakitották két pártra: a loyalitás, az előjogok, az egyház és a király – túlfelől meg a jog, igazság, polgári és vallási szabadság két pártjára. Midőn III. György a trónt elnyeré, a loyalitás és szabadság harcza is véget ért és Károly Edward Olaszországban megaggva, elázva, utódok nélkül lépdelt sirja felé.