Part 2

Képzelj esetlen, magos holland szobrokat a versaillesi márványok helyébe; képzeld a herrenhauseni vizműveket a Marlybeliek helyett; rakd meg az asztalokat disznófővel, töpörtyüs levessel, tüdősrétessel s más eféle csemegékkel a franczia cuisine helyett; képzeld, hogy tánczol Frau von Kielmansegge Kammerjunker gróf Quirinivel, vagy hogy énekel franczia dalokat a legborzasztóbb német kiejtéssel, – képzelj egy durva Versaillest: és ott áll előtted Hannover. „Immár a szépség országába jutottam“ – irja Wortley Mari, Hannoverből, 1716-ban: „itt minden nő arcza a szó teljes értelmében rózsaszin, homloka és nyaka hószin, szemöldöke szurok-fekete, melyek rendes járuléka szénsetét haj. Ezek közül a tökélyek közül egyik sem hagyja el őket egész halálukig s igen finom hatást tesznek a gyertyafénynél; de még is jobb’ szeretném, ha egy kissé nagyobb változatú szépek lennének. Ugy hasonlitnak egyik a másikra, mint Mrs. Salmon viaszalakjai „Nagy Britannia udvará“-ban, s épen oly nagy veszélyben forognak, hogy elolvadnak, mint azok, ha igen közel jutnak a tűzhöz.“ A hamis Wortley Mari azután való esztendőben látta e festett szerályát a hannoveri első Györgynek, hogy ez a britt trónra lépett. Nagy dolgok, nagy ünnepélyek voltak akkor. Itt látta Mari kisasszony második Györgyöt is. „Részrehajlás és hizelgés nélkül mondhatom“ – folytatja – „hogy fiatal herczegünknek mindazon előnyei megvannak, a mi csak az ő korában meglehet; elmés, eszes és oly megnyerő modorú, hogy épen nem szorul születésének előnyére, hogy szeretetreméltónak tartsák.“ Máshelyt is épen ilyen dicsériákat olvasok Frigyes walesi herczegre, II. György fiára; természetesen III. Györgyre is és még különösebb mértékben IV. Györgyre. Már akkor az volt a rendje, hogy a herczegek elvakitsák az embert, – s a nép szemei egész becsületességgel pislogtak e királyi fény előtt.

A fejedelmi udvar Hannoverben népes volt – s az akkori időhöz mérve elég szép fizetést húzott, – s a mi a legfőbb, olyan pontos fizetést, a milyennel kevés europai udvar dicsekhetett. Azt hiszem, nem lesz érdektelen, ha elmondom, hogy milyen formán volt e választói udvar összeállitva. A vérszerinti herczegek voltak az első osztályban; a másodikban a sereg egyetlen tábornagya (Pöllnitz szerént a hadjutalék 18000 főt tett, s ezenkivül még 14000-nyi sereg állt a választó zsoldjában). Ezután, illő sorral, következnek a polgári és katonai tekintélyek, a valóságos, belső, titkos tanácsosok, a lovassági és gyalogsági tábornokok – a harmadik osztályt képezvén. Aztán jőnek: a főkamarás, a fő udvarmesterek, a fő lovászmesterek, a lovassági és gyalogsági ezredesek, mind a negyedik osztályban, – le egész az őrnagyokig, a Hofjunkerekig vagy apródokig, a titkárokig vagy ülnökökig, le a tizedik osztályig – s ezek mind, mind csupa nemesség.

A lovászmester fizetése volt 1090 tallér; a fő kamarásé 2000 tallér – s egy tallér tehet, a mi pénzünk szerént, úgy másfél forintot. Kamarás volt kettő, és egy a herczegasszonynak; udvarnok öt és rendező is öt; apród tizenegy s külön személyzet a fiatal nemesek nevelésére – igy: egy igazgató, egy tanitó, egy Fechtmeister, vagy is vívó-mester és egy táncz-detto, ez utóbbi 400 tallérnyi szép fizetésre. Első udvari orvos volt három, 800 és 500 tallérra; egy udvari felcser, 600 tallérra; egy udvari orgona-mester; két zenész; négy franczia hegedűs; tizenkét trombitás és egy vadászkürtös – úgy hogy a zenében, világiban úgy, mint egyháziban, Hannover szükséget nem szenvedett. Komornyik volt tizenkettő, egyenruhás lokáj huszonnégy; egy maître d’hôtel és több konyha-felügyelő; egy franczia szakács; egy belső szakács; tiz szakács; hat kukta; két sült-mester vagy sült-felügyelő – (az ember önkénytelen oriási, lassan forgó nyársakra gondol, a mint a becsületes sült-mesterek kanalazzák reá a zsirt); pástétom sütő volt egy, fánk-sütő egy, – és végre konyhaszolgáló három, tizenegy tallérnyi szerény fizetésre. A czukrászatban volt négy czukrász (bizonyosan a hölgyek számára); hét tiszt a bor- és sör-pinczékben; négy sütő; és öt ember a kredencz-szobában. A „fenséges“ istálókban 600 ló állott – nem kevesebb mint húsz fogat a herczegi kocsik elé, egy fogatra nyolczat-nyolczat számitva; kocsis volt tizenhat; fullajtár tizennégy; lovász tizenkilencz; segéd tizenhárom, ezenkivül kovácsok, kocsi-mesterek, ló-doktorok és a többi istálói szolgálat. A nőcselédek nem voltak ily nagy számmal: fáj a szivem, mert a választói lak területén össze-vissza csak tizenkettőt, vagy tizennégyet találok, s az egész udvarra csak két mosóné mosott. Az eféle cselédeknek akkorban nem volt annyi dolguk, mint mai napság. Nem tagadom, én gyönyörködöm az eféle aprólékos krónikákban. Kedvem telik benne, ha benépesitem az óvilágot ezekkel a mindennapi alakokkal, lakókkal – nem pedig hősökkel, kik oriási tusákat küzdenek és már megfutamodott táborokat tüzelnek föl ismét a támadásra; sem államférfiakkal, kik setét kamarákba zárkóznak el, hogy fontos törvényekről vagy rémséges összeesküvésekről tanácskozzanak: hanem inkább olyan néppel, a mely mindennapi munkájával vagy kedvtelésével van elfoglalva. Szeretem elgondolni: mylord és mylady, hogy vadász az erdőben, hogy tánczol az udvarnál, vagy hogy hajlong ő magasságos fenségük előtt, a mint az ebédhez lépdelnek; vagy Jancsi szakácsot a processió élén, a mint hozzák az ebédet a konyhából; a vidor pinczérek hordják föl a pinczéből a palaczkokat; a köpczös kocsis előálla a nehéz, aranyos kocsival nyolcz tejfehér paripájával, bibor-bársony és maroquin hámokkal; a nyergesen fullajtár ül s egy pár vagy több kengyel-futó rohan a kocsi két oldalán, gömbölyü sipkával, hosszú, ezüst fogantyús pálczákkal, egyensúlyban tartván magokat velök, s fényes öltönyökben, aranynyal ezüsttel gazdagon kihányva. S mintha látnám a polgárok nejeit és lányait a mint néznek le az erkélyekről, – és a burgereket sörük és almaboruk mellett, a mint felállnak, süvegüket lekapják, midőn a menet fáklyások közt lépdel át a városon; a trombitások pozsgás pofája majd kihasad: úgy fújják; a lovagczizmás testőrök, ragyogó vérttel övezve, dobogó csataméneken ülve, egész sereggel szállitják ő felsége kocsiját Hannoverből Herrenhausenig, – vagy talán addig sem, mert lehet, megállnak Monplaisirnél, Platen asszony falusi lakánál, a székváros és a nyári palota fele utján.

Azokban a régi jó időkben, melyekről beszélek, midőn a közönséges embereket csordáslag hajtották és adták el, hogy küzdjenek a császár elleneivel a Dunánál vagy hogy felnyársalják Lajos király paraszt sergét a Rajna mentén: nemesek húztak udvarról udvarra, szolgálatot keresve egyik vagy másik fejdelemnél, s igen természetesen átvéve a parancsnokságot a paraszt tömeg fölött, mely küzdött és meghalt az előléptetés minden reménye nélkül. Nemes kalandorok járták az udvarokat rendre, hivatalt vadászva; de nem csak a nemes férfiak, hanem a nemes nők is ezt tevék, – s ha ez utóbbiak szépek valának, s ki birták nyerni a fenséges fejedelmek kegyes figyelmét: ott ragadtak az udvarnál s a Serenissimus vagy királyi felség kegyenczei lőnek s nagy összeg pénzeket és ragyogó gyémántokat kaptak; elnyerték a herczegi vagy marquise-koronát s több efélét, – s még ehez: nem is igen sokat vesztettek a közbecsülésből azért hogy ily úton nyerték meg előmenetelüket. Igy jött például Mdlle. de Quronailles, egy szép franczia hölgy, Londonba, mint XIV. Lajos személyes küldöttje, s a mi hálás népünk és monarchánktól jól fogadtatva, később mint Portsmouth herczeg asszonya figurált. Igy nyerte meg a szép Königsmarck Aurora is kóboroltában Szász Ágost szemeinek kegyét, s vált Szászország marsaljának anyjává, a ki bennünket jól kiporolt Fontenoynál; s ugyancsak ily módon ment a szeretetreméltó Messenbach testvérpár: Erzsébet és Melusina Hannoverába, akkor ott uralkodó felséges házunknak kegyenczeivé válván, miután már Párisból, hova hasonló czélból utaztak vala, az intra dominium levő női kegyenczek bölcs féltékenysége kitiltatá.

Ez a szép Königsmarck Aurora és fivére bámulatos typusai az akkori szokásoknak és sajátságos képmagyarázatai az elmult napok erkölcseinek. Származásukat egy brandenburgi ősi nemes családból hozzák le, melynek egyik ága Svédországban települt meg, ott meg is gazdagodott, s nem egy kitünő vitézségü férfiut számlált sorai közt.

A nemzetség alapitója János Keresztély volt, a harminczesztendős háboru egyik hirhedett rabló-lovagja. János egyik fia – Ottó – mint követ ment XIV. Lajos udvarába, hol fogadtatásakor a legkeresztyénebb király előtt svéd szónoklatot kelle tartania. Mint piperkőcz meg bajvivó: ritkitotta a mi Ottónk párját, – hanem szónoklatát: azt biz’ ő elfeledte. S mit gondoltok: hogy segitett magán? Távol attól, hogy zavarba jött volna: ő legkeresztyénibb felsége és udvara előtt elhadart egy fejezetet a svéd kátéból, senki sem értvén egy árva betüt is az egészből, saját kiséretét kivéve, melynek bizony jóforma erőlködésébe került illő méltóságos arczkifejezésük megtartása.

Ottó unokaöcscse, Aurora idősb fivére, Königsmarck Károly János, II. Károly kegyencze, a szép fiú, a divaturacs, a bajvivó s mindennapinál nagyobb gazember: csak alig huzhatta ki nyakát a rávárakozó hurokból Angliában, hol Longleat Thynne Tamást megölte. Ez időtt egy kis testvére is volt vele Londonban, méltó párja a szépségben, piperkőczségben, gazságban. És ez a finak – névszerént Königsmarck Filep, szintén részese volt bátyja historiájának – s aligha nem kár, hogy a hurokból az ő nyaka is kiszabadult. Aztán átkelt Hannoverába s csakhamar ő választó-fejedelemsége draganyos ezredese lett. Kora ifjuságában apród volt a cellei udvarnál, – a volt a hire, hogy akkor ő s a szép Sófia Dorottya herczegasszony – ezidőtt unokatestvérének, a választó Györgynek felesége – gyermekkorukban fülig szerelmesek voltak egymásba. És e szerelemnek most – bár nem oly ártatlanságban, mint először – ki kelle újulnia s borzasztó véget érnie.

I. György nejének életrajza nem régiben[2] jelent meg Dr. Dorantól s megvallom, bámulnom kell e szerző itéletét s felmentő véleményét, melyet e szerencsétlen asszonyra kimond. Hogy férje érzéketlen, önző kéjencz volt: senki sem vonhatja kétségbe; de hogy a rosz férjnek rosz felesége volt: csak olyan világos. A két unokatestvér házasságát a pénz, az érdek kötötte, mint akkor minden herczegi házasságot. Nagyon szép, élénk, elmés, mivelt vala a nő: a férj durvasága elidegenité; szótlansága, érzéketlensége visszataszitá; kegyetlensége sértette. Csoda-é, ha nem szerette? Hogy is lehetett volna egy ilyen házasság szerződésének egyik pontja a szerelem? Ezt a szerencsétlen szivet aztán, szegény feje, Königsmarck Filep rendelkezése alá bizta, a kinél nagyobb gazemberről a tizenhetedik évszáz történelme nem emlékezik. Száznyolczvan esztendő multán, hogy ez a léhütő ismeretlen sirjában nyugoszik, egy svéd tanár egy leveles ládára bukkant az upsalai egyetemi könyvtárban, tele Filep és Dorottya leveleivel, melyek elbeszélik szerencsétlen történetüket.

Az ellenállhatlan Königsmarck két nő-szivet hóditott meg Hannoverben. A választó-fejedelem szeretetreméltó fiatal feleségén, Sófia Dorottyán kivül még Platen grófnénak, egy utálatos vén udvarhölgynek is lángra gyujtotta szivecskéjét. Az első a herczegasszony, úgy látszik, hogy nem egy évi hűséggel üldözé őt. Egész halmaz levél követte a harczmezőre s a vakmerő kalandor válaszolt is mindnyájára. Az asszony terve az volt, hogy megszökjék vele, csakhogy gyűlölt férjétől bármi áron is megmenekedhessék. Kérte szülőit, hogy fogadják ismét vissza házukhoz; gondolkozott arról is, hogy Francziaországba szalad s katholizál; sőt már gyémántjait is egybeszedte a szökésre s nagy hihetőséggel épen amaz utolsó hosszú éji találkozáskor beszélte meg kedvesével a futás részleteit, a mely után Königsmarck Filepet senki sem látta többé, soha.

Königsmarck egyszer, bortól fölhevülve – (ez a gentleman maga megmutatta, hogy alig van a bűnnek olyan neme, melyben gyakorlott ne lett volna) – Drezdában egy lakoma alkalmával dicsekedett ama két hannover hölgy kegyével, nem csak a herczegasszonyéval, hanem egy más befolyásos, honnoveri hölgyével is. Túlfelől Platen grófné, a választó régi kegyencze, gyűlölte Sófiát, a fiatal herczeg-asszonyt, mivel ennek élénk elmessége folyton szeretett a szegény öregből bolondot csinálni; de a fiatal nő tréfáit, akadt, a ki azonnal besugta az öreg Platennének, épen, mint ma is akad elég, a ki elejtett szavainkat besugja másoknak: s igy e két nő gyűlölte egymást.

A személyek a tragödiában, melyben már-már legördűl a függöny, oly setétek, oly borzasztók, hogy emberi szem párjokat alig látta. Ott van az életvidor öreg fejdelem, tele csalfasággal, önzéssel, cselszövénynyel, legtöbbre becsülve kupáját és kényelmeit – (úgy nézem, hogy jó kedélye csak setétebbé teszi a tragödiát –); ott neje, ki csak keveset szól, de mindent lát; ott van régi, öreg kedvese, a kikendőzött Jezabel; ott fia, a választó-herczeg, ki csak oly csalfa, hallgatag, önző, csak oly jó kedvü, de rendesen néma, kivéve, mikor szeretetreméltó neje kiállhatlan nyelve dühbe hozza; ott van a szegény Sófia Dorottya, tele kaczérsággal, hibákkal s gaz kedveséhez való szenvedélyes ragaszkodással, kalandos meggondolatlansággal, eszeveszett mesterkedéssel, bolond hűséggel s dühös féltékenységgel, férjével szemben (noha utálta s meg is csalta őt) s tele csodás hűtlenséggel; és ott van – természetesen – a megbizott levélhordó, – és végre ott Lothario; a mint mondám: a lehető legszebb, a legistentelenebb, a legbecstelenebb akasztófavirág, a kit csak ember képzelhet.

S hogy üldözi a szenvedély ez elvetemedett hűsége e gazembert! S mily megfoghatlan állhatatos e nő s mily bámulatosan hazudik! Megboszorkányozott két vagy három embert, kik felfogták ügyét és sehogy sem akarják bűnösnek ismerni. Épen, mint Stuart Mária, tud magának férfiakat fogni, kik ragaszkodásukban még a történelmet is meghamisitják érette, s a kinek csak dolga van vele: mintha meg volna bűvölve, elvarázsolva, mintha csak az ördög űzné praktikáját. Mily odaadással védelmezte Miss Strickland Mária ártatlanságát! S vajon nincsenek-e sokan hallgatónőim között, kik ugyanezt teszik? Ártatlanságát!! Emlékszem, még gyermekkoromból, mennyien erősitették állhatatosan, hogy braunschweigi Carolina vértanuságot szenvedett angyal! No hiszen, akkor a görög Helena is ártatlan volt; nem szökött meg soha Párissal a veszedelmes fiatal trójaival. Férjének, Menelausnak kegyetlensége volt mindennek az oka, s az egész Trója ostroma, mind csupa mese. Épen igy: Kékszakáll felesége is ártatlan volt. Soha eszibe sem jutott, hogy bekandikáljon a zárt szobába, hol a többi nő – levágott fejjel – feküdött; soha sem hullatta el a kulcsot, sem vérrel be nem mocskolá, – s testvéreinek tiszta csupa igazuk volt, hogy megölték Kékszakállt, ezt a gyáva szörnyet!

Igen, braunschweigi Karolina ártatlan volt; és Laffarge asszony sohasem mérgezte meg férjét; és Stuart Mária soha sem árulta el az övét; és a szegény Sófia Dorottya soha sem volt hűtlen – és Éva sem evett soha az almából – az egész csak a kígyóék gyáva hazugsága.

Lajos Györgyöt is elegen átkozták és vádolták, hogy vérszopó Kékszakáll, holott a szegény választónak legkisebb része sem volt ama szállitási üzletben, mely Königsmarck Filepet kiköltöztette ebből az árnyék világból. Még csak otthon sem volt, midőn a katasztrofa bekövetkezett. A herczeg-asszony száz meg száz figyelmeztetést vett; szelid czélzásokat férje szülőitől; dühös rendreutasitásokat tőle magától – de egy cseppel sem vette többe ez intéseket, mint a magaféle szegény megbabonázott teremtések szokták.

1694-ben a julius 1-seji vasárnap este, sokáig volt Königsmarck a herczegasszonynál, s a szökési készületek közben hagyá el. A férj Berlinben volt, – s a kocsik és lovak készen álltak a szökésre. Platen grófné kémei e közben tudósiták az eseményekről úrnőjüket, ki Ernő Ágosthoz sietett, s elfogatási parancsot kért tőle, a Svékus ellen. Négy testőr állt lesbe, azon folyosón, melyen Filepnek végig kelle mennie. Megkisérlé, hogy kivágja magát a négy fogdmeg közül, s egy párt meg is sebesitett közülök. Ezek aztán rárohantak, leteperték s midőn megsebezve a földön hevert: ellensége, a grófné, kit megcsalt és meggyalázott, kijött és látta őt elterülve. Haldokló ajkai átkokat szórtak reá s a felgerjedt asszony rátaposott szájára czipője sarkával. Azután megadták neki a kegyelemdöfést is, hulláját másnap elégették ugy, hogy semmi nyoma sem maradt az egész embernek. A testőröknek, kik lekaszabolták, a legkeményebb büntetés terhe alatt parancsoltak mély hallgatást. A herczegasszony – a mint mondták – betegen feküdt szobáiban, melyekből aztán, még azon év octoberében – huszonnyolcz esztendős korában – kirendelt lakhelyére: Ahlden várába szállitották, hol nem kevesebb, mint harminczkét esztendeig ette a rabság kenyerét. Az napságtól fogva csak „az ahldeni herczegasszony“-nak hivták, s hallgatag férje soha sem ejté ki többé nevét. Négy évvel e Königsmarck-katasztrofa után meghalt Ernő Ágost, Hannovera első választó-fejedelme s az uralkodásban fia, Lajos György, követte. Tizenhat esztendeig uralkodott ez Hannoverában s azután, a mint tudjuk, Nagy-Britannia, Francziaország és Irland királya s a hit véde lett. A bűnterhelt, öreg Platen grófné 1706-ban halt meg. Elvesztette szemevilágát, de azért – mint a monda regéli – bűnterhelt, vén ágya mellett még mindig látta Königsmarck szellemét, egész halála órájáig.

1700-ban a kis Gloucester herczeg, a szegény Anna királynő utolsó gyermeke is meghalt, s a hannoveri népség ettől óta, toronyiránt, bámulatos jelentőségre jutott Angliában. Kijelentették, hogy Sófia választó-fejdelem asszony az első, kinek az angol trónhoz öröklési joga van. Lajos Györgyöt megválasztották Cambridge herczegnek. Országunkból nagyszerü küldöttségek mentek túlra, Németországba, – de Anna királynő, kinek gyönge szíve St. Germaini rokonaihoz húzott, soha sem vehette rá magát, hogy unokatestvérének, a választónak, Cambridge herczegének megengedje, hogy személyesen tiszteleghessen ő felségénél s elfoglalhassa székét a Peerek házában. Ha a királyné csak egy hónappal élt volna tovább; ha az angol toryk oly bátrak és elhatározottak lettek volna, mint ügyesek és ravaszok; ha a herczeg, kit a nemzet szeretett és sajnált, meg tudta volna az alkalmat ragadni: Lajos György soha sem beszélt volna németül szent Jakab királyi kápolnájában.

Midőn a korona igazán is Lajos Györgyre szállt: nem igen sietett vele, hogy fel is tegye. Előbb várakozott egy darabig otthon; szivreható búcsut vett az ő kedves Hannoverájától és Herrenhausenétől, s a legkényelmeskedőbb modorban indult neki, hogy föllépjen „őseinek trónusára“, a mint a parliamenthez tartott első beszédében nevezé. Egy egész tábor németet hozott magával, ezekkel vevén környül királyi személyét, ezeknek társaságában lelvén örömét. Megvoltak hűséges német kamarásai, német tanácsosai, szerecsenei: sajátijának és kópiájinak foglyai a török háborukból; meg két csunya, vén német kedvese: Kielmansegge és Schulenberg asszonyok, kiket aztán Darlington grófnőjévé, illetőleg Kendal herczegnőjévé tőn. A herczegnő hosszú, száraz termetü volt, a miért is – elég illetlenül – „Paszuly-karó“-nak csúfolták. A grófnő ellenben jól táplált egy delhölgy vala, s ő magasságos személyét bizony „Elefánt“-nak hivták. Mindkét hölgy bolondulásig szerette Hannoverát és gyönyöreit; eleinte mindkettő belecsimpajkozott a nagy herrenhauseni sétány hársfáiba, s istenért sem akarták elhagyni e helyet. Schulenberg valójában nem szabadúlhatott – adósságainak miatta, – de az Elefánt, látván, hogy a Paszuly-karó nem megyen: bepakolta bulándráját s elpárolgott Hannoverából, vaskos termetének daczára. Erre aztán a Paszuly-karó is azonnal megmozdult, s követte szeretett Lajos Györgyét. Igazán, mintha csak Macheath kapitányról s Póliról, meg Jucziról beszélne az ember. Ez a király, a kit mi választánk; az udvaronczok, kik kiséretét tevék; az angol nemesek, kik üdvözletére jövének – s kik közül, a ravasz vén czinikus, soknak forditott hátat –: bizony, meg kell vallanom, csodálatos egy torzkép. Tegyük föl például, hogy én is a greenwichi töltésen várakozó polgár vagyok s kiáltom az éljen-t György királyra: bizony, még is alig-alig tudom megtartani komolyságomat és hogy föl ne hahotázzak e megérkezés roppant képtelenségén!

Itt vagyunk mindnyájan térdre esve. Itt van a Canterburyi érsek, leborulva egyháza feje előtt, mig Kielmansegge és Schulenberg asszonyok setét piros pofái vigyorognak elé, a hitnek véde mögűl. Itt van Marlborough herczeg ő lordsága is térdre esve, ő, minden idők és az egész világ legnagyobb harczosa; ő, ki megcsalta Vilmos királyt, – meg II. Jakab királyt, – meg Anna királynőt, – meg Angliát, elárulván Francziaországnak, el a választó-fejedelmet a pretendensnek s a pretendenst a választó-fejedelemnek. És itt vannak Oxford és Bolingbroke ő lordságaik, kik közül az utóbbi épen most buktatá meg az előbbit, s ha csak egy hóval több időt engedtek volna neki: Jakab királyt vitte volna Westminsterbe. És itt vannak a nagy whig küzdők, illő dekorummal és ünnepélyességgel végezvén hajlongásaikat és bókolásaikat; de az éleslátásu, vén cselszövő jól tudja mennyit ér loyalitásuk!

„Loyalitás“, gondolja magában, „irányomban – az képtelenség! Ötven követelő is van, a ki közelebb áll a trónhoz, mint jó magam. Én csak esetleg vagyok, s ti finom whig harczosok magatokért s nem magamért választátok engem. Ti toryk, ti gyűlöltök; te érsek, bár térdeiden csúszol s az égről galagyolsz, te jól tudod, hogy egy hajam szála sem őszül meg harminczkilencz artikulusod miatt s egy árva szót sem értek balgatag prédikácziódból. S ti is, Bolingbroke és Oxford lordok – jól tudjátok, hogy csak egy hóval is ezelőtt egy követ fujtatok ellenem, – és te mylord Marlborough herczeg – engem is, mást is akárkit eladnál, csak hasznod látnád benne. Jertek, én jó Melusinám, én derék Sófiám, gyerünk magány szobámba: együnk meg egy pár osztrigát, igyunk meg egy pár palaczk rajnait, s szívjunk rá egy pár pipa dohányt: vegyük legjobb hasznát helyzetünknek; kaparintsuk meg, a mit csak lehet s hagyjuk ezeket a zajgó-mozgó, kétszinkedő angolokat, hadd ujjongjanak, verekedjenek és csaljanak, a maguk módja szerént!“

Ha Swiftet nem a vesztes fél államférfiai nyerték volna meg: mily pompás gúny-rajzát birhatjuk vala a tory párt ez általános „_sauve qui peut_“-jének. Hogy elnémultak a toryk! Hogy csinált jobbraátot mind az alsó-, mind a felsőház! s mily méltóságteljesen üdvözölték a majoritások György királyt!

Bolingbroke a felsőházban tartott utolsó beszédében rámutatott a peerség szégyenfoltjára, egy csomó lord abban fogván kezet, hogy egyetlen általános szavazással mind azt megsemmisitsék, a mit megelőzött gyüléseken egy csomó külön határozattal juttattak érvényre. És e gyalázatot ki is vívták maguknak. De a mily erős volt St. John az érvekben, ép oly gyenge volt a szavazatban. Rosz napok következtek be rá nézve. Bölcselkedést szónokolt s ártatlanságát bizonygatta. Szerette volna a visszavonulást, sőt az üldöztetést is kész lett volna elhordani; de mikor meghallotta, hogy a Párisból visszahivott, derék Prior Matyi azon jártatja fejét, hogy rég elmult dolgokat szellőztessen: a filozofus kereket oldott s gyönyörü fejét elszállitotta a bárd utálatos hatásköréből.