Part 1

A NÉGY GYÖRGY.

KOR-RAJZI KÉPEK AZ ANGOL UDVARI ÉS VÁROSI ÉLETBŐL.

IRTA

THACKERAY W. M.

AZ „ESMOND HENRIK“, „HIUSÁG VÁSÁRA“ SAT. SAT. SZERZŐJE.

ANGOLBÓL FORDITOTTA

SZÁSZ BÉLA.

PEST, 1867.

KIADJA RÁTH MÓR.

Csak alig nehány évvel is ezelőtt, igen jó ismeretségben voltam egy dámával, kit Walpole Horace megkért, a kinek pedig I. György is tapogatta fejét. Ez a dáma kopogtatott Dr. Johnson ajtaján; barátságos lábon állt Foxszal, a szép Devonshire Georginával s III. György korának ama pompás Whig pártjával; ismerte Queensberry herczegasszonyt, Gray és Prior pártfogóját, Anna királynő udvarának bámult ifjú szépségét. Sokszor, midőn megfogtam kedves öreg barátnőm kezét, ugy tetszett nekem, mintha ezáltal a világfiak és elmésség ama rég eltünt társaságaival érintkezném. Hétszer húsz esztendőre tekinthettem vissza – mintha láttam volna Brummellt, Selwynt, Chesterfieldet s az élvek embereit; Walpolet és Conwayt, Johnsont, Reynoldst, Goldsmitht; Northot, Chathamet, Newcastlet; II. György szép udvarhölgyeit; I. György német udvaronczait, – mikor Addison volt az állam-titkár; az udvart, hol Steele Rikinek is volt hivatala, – hova a nagy Marlborough hozta heves és ingerlékeny mátkáját; mikor még Pope és Swift és Bolingbroke éltek és irtak.

Egy ilyen terjedelmes, életteljes és fényes társaságnak lehetetlen, hogy négy rövid fejezetben tökéletes rajzát adja az ember. De vethetünk egy-egy pillantást ide is oda is, a Györgyök ez elmult világába, hogy lássuk: milyen volt életök és udvaruk; megnézhetjük környezetüket, s meg az elmult szokásokat, divatokat, mulatságokat s összehasonlithatjuk a mieinkkel.

Ennyit inkább csak bevezetésképen akartam mondani, mivel félreértés is merült föl e felolvasások tárgyára nézve, s volt a ki hibáztatott, hogy miért nem adtam komoly történelmi értekezéseket, a mit pedig soha még csak megkisérteni sem jutott eszembe. Nem háborukról, politikáról, állam-férfiakról és állami rendszabályokról akartam én itt felolvasásokat tartani: hanem az volt szándokom, hogy lerajzoljam a régi idők szokásait és életmódját; hogy a régi társaságról fecsegve kedvesen töltsünk el pár órát; s egy csomó nappal és éjjel kedves olvasmányának eredményével igyekezzem megröviditni hallgatóim nehány téli estéjét.

Azok közt a német fejedelmek közt, kik Luther idejében uralkodtak, volt a cellei Ernő herczeg is, kinek ifjabbik fia: Lüneburgi Vilmos, őse volt a dicső Hannover háznak, Nagy-Britannia jelenlegi uralkodóinak. Vilmos herczeg Cellében tartá udvarát, egy kis, tizezer lakóú városban, a Hamburg-Hannoveri vasút mellett, nagy homok síkság közepett, az Aller partján. Mikor még Vilmos herczeg itt székelt: nagyon szerény egy helység volt ez, mind csupa faházakból, egy nagy téglából épült templommal; ezt a herczeg szorgalmasan is látogatta s ebbe temetkeztek: ő is, családja többi tagjai is. Igen vallásos egy ur volt ő, s ezért kegyes Vilmosnak is nevezte kevés számú alattvalója, kik fölött mind addig uralkodott, mig a sors meg nem fosztá szemevilágától és eszétől. Későbbi napjaiban még volt néha a jó herczegnek egy-egy világos pillantata, a mikor egykori kedvencz zsoltárait játszatta el zenészeivel. – Az embernek önkénytelenül is eszébe jut róla egyik utódja, ki kétszáz évvel később, megvakulva, elöregedve, megtébolyodva: Händel dallamait dudorászta, a windsori kastélyban.

Kegyes Vilmosnak tizenöt gyermeke volt, nyolcz lánya és hét fia, s ezek, mivel a rájok szállott örökség csekély volt, sorsot vetettek, hogy az döntse el, melyikök házasodjék meg, s tartsa fenn a Guelphek vitéz nemzetségét. A sors György herczeget érte, a hatodik fiut. A többi agglegény maradt, vagy balkézre házasodott, az akkori idők fejedelmi szokása szerént. Sajátságos egy kép –: a mint az öreg herczeg meghal, fából épült székvárosában, hét fia pedig sorsot vet, hogy melyik örökölje és adja tovább Brentford koronáját.

György herczeg, a szerencsés nyertes, béutazta Europát, s Erzsébet királynő udvarát is útba ejté; 1617-ben pedig megtért s darmstadti nejével Celleben telepedett le. Többi fivére is mind Celleben lakott, gazdálkodás kedveért. Azután pedig – és nem is sokára – mindnyájan meghaltak – mind, ezek a derék herczegek: Ernő és Keresztély, Ágost és Magnus, György és János – s valamennyi ott túl van eltemetve, a brentfordi téglatemplomban, az Aller homokos partjai mellett.

Dr. Vehse kedves egy képet rajzol herczegeink cellei életmódjáról. „Midőn a trombita megszólalt a tornyon“, parancsolja Keresztély herczeg – t. i. reggel kilencz órakor s délután négykor, mindenkinek az asztal mellett kell ülnie, s a ki nincs ott: hoppon marad. Egyetlen egy cseléd sincs – haneha valahova elküldték – a kinek szabad lenne a konyhában vagy pinczében ennie vagy innia; sem a kinek – különös engedély nélkül – lovát a herczeg takarmányából szabadna megetetnie. Mikor az ételt fölhozták a palotára, egy apród jár körül, s mindenkit megkér, hogy se csendet, se rendet ne bontson, megtiltva minden káromkodást, esküdözést és durváskodást; úgy szintén a kenyér, csont és hús hajgálását vagy zsebre dugását. A csatlósok minden reggel, hét órakor, kikapják reggeli levesöket, s evel, valamint az ebéddel, italbeli járandóságukat – minden reggel, kivéve a péntek napot, mert akkor prédikáczió van és ivás nincs. Minden este kijár a sörük, lefekvéskor pedig az álomital. A pinczemesternek külön rendeleti van, hogy sem úrnak, sem szolgának meg ne engedje, hogy a pinczébe tegye lábát: bor csak a herczeg, vagy a kanczellárius asztalára kerül; a tisztességes jó öreg Keresztély herczeg pedig minden hétfőn reggel kirendeli, hogy a számadásokat meg kell késziteni, és hogy a konyha, a bor- és sörpincze, a sütőház és istáló költségvetését össze kell állitani.

György herczeg – az, a melyik megházasodott, nem maradt otthon, hogy neki is része legyen a sörben, borban és prédikácziókban. Elment oda, a hol harczolni s valamit szerezni lehetett. Szolgált mint tábornok az alsószász kerület sergében, a protestans seregben; onnan átment a császáriakhoz, s harczolt ezek?[1] sorában Német- és Olaszországban; aztán mikor Gusztáv Adolf Németországba tört: György svéd tábornoknak csapott fel, és elfoglalta a hildesheimi kolostort, mint zsákmány-részét. Ekkor aztán – 1641-ben – meghalt György herczeg, négy fiat hagyva hátra, s ezek közül a legfiatalabbtól származnak a mi Györgyeink.

György herczeg e gyermekeinek idejében, úgy látszik, hogy Celle egyszerü erkölcsei kimentek divatból. A második fiú mindig csak Velenczében lakozott, s ott vidor – gyalázatos életet élt. A tizenhetedik évszáz végén ez volt a legvigaságosabb város, s a katonák ide özönlöttek a hadviselés után, épen mint a szövetséges harczosok 1814-ben Párisba özönlöttek: magasan játszani, mulatni, s résztvenni mindenféle istentelen vigaságban. A mi herczegünk is megkedvelvén Velenczét és gyönyöreit: olasz énekeseket és tánczosnőket hozott magával a régi, csöndes Cellebe, – s a mi még ennél is roszabb volt: odáig szállott le, hogy egy, magánál sokkal alantabb születésü franczia nőt vett el – D’Olbreuse Eleonórát, s ettől származott a mi királynőnk. Lenóra lányának két öröksége volt: a szépség és nagy vagyon, s ez föllángitá unokatestvérét, hannoveri György Lajost, hogy elvegye; de aztán szépségével meg gazdagságával szomorú egy véget ért.

Igen messze vinne, ha elbeszélném: hogyan osztotta fel György herczeg négy fia közt vagyonát, s hogyan került a végén minden birtok a négy közül a legfiatalabbik fiának kezére. Ez öltő alatt majdnem hogy kimult a családból a protestans hit, – s ugyan honnan keritettünk volna akkor királyt Angliába?

A harmadik testvér is Olaszországba ment élvezeteket keresni, hol a papok őt, s ráadásúl protestans káplánját is megtéritették. Megint misét mondtak Hannoverában, s olasz sopránok vartyogták deák verseiket, azon hymnusok helyében, melyeket Kegyes Vilmos és Luther Márton énekeltek. XIV. Lajos, mint más megtérteknek, neki is zsiros évdijt adott. Egész sereg franczia, s csillogó franczia erkölcsök lepték el herczegünk udvarát. Ki nem lehet számitani, mennyibe került Németországnak ez a királyi szenteskedő. Minden fejedelem csak a franczia királyt utánozta; mindeniknek megvolt a maga Versailles-ja, Wilhelmshöhe-je vagy Ludwigslust-ja, a maga udvara minden ragyogványaival; szobrokkal teleállogatott kertje; a maga forrásai, vizmüvei és Trytonai; szinészei, tánczosnői, énekesei, zenészei; háreme és ennek lakosai; gyémántjai és herczegi birtokai, a hárem lakói számára; oriási ünnepélyei, játékasztalai, tornái, álarczos menetei, egy álló hétig tartó lakomái, melyekre a nép zsebe adta a pénzt, ha ugyan volt még nyomorúlt fejüknek pénzök; ha pedig nem volt: fizettek testökkel és vérökkel, mert gazdáik és mestereik ezerenként adták el őket, katonákba kártyáztak, s sokszor egy lapra egy egész ezredet tettek fel; egy tánczosnő gyémánt nyaklánczáért egy század katonát adtak s – úgy szólván – egész népüket a zsebökben hordozták.

A látvány valóban borzasztó, ha az ember – a mult évszáz elején irott uti rajzok nyomán – az akkori Europára vet egy pillantást: kiélt, zsirjokból kivetkőztetett, kirablott pusztaságok; félig leperzselt gunyhók s reszkető parasztok, a sovány termést összekapargatva, vagy csordáslag vánszorogva, nyomukban egy csomó szurony, meg káplár, pálczákkal és kilencz farku macskákkal (kancsuka), kaszárnyákba terelve a nyomorultakat. Mellettök pedig ő fensége vágtat el; aranyos hintaja zötyög a mély kátyukban, ő pedig szidja a kocsist mint a bokrot, hogy nem siet eléggé a székvárosba; épen e mellett pedig – de elég távol a polgárok és iparosok lármájától és zakatájától – ott fekszik Wilhelmslust vagy Ludwigsruhe, Monbijon vagy Versailles – alig tesz különbséget hogy melyik – közel a városhoz; a koldusbotra jutott vidéktől erdők választják el e roppant, ocsmány, aranyos, szörnyeteg márvány palotát, s itt van a fejedelem, az udvar, a felczifrázott kertek, a roppant vizmedenczék meg szökőkútak és az erdő, melyben a vadat elrongyollott parasztoknak kell hajtaniok (halál fejökre, ha csak egy szál tollúhoz is nyulnak); és a vidor vadász sereg tovalebben aranyos, skárlát egyenruhájában; és elől robban a fejedelem, harsogtatva királyi kürtjét; és kisérete: az urak és dámák utána; és a szarvas ledobban; és a fő vadász-mester trombiták recsegése közt nyújtja át a vadászkést; és itt az ideje: az udvar hazamegy, hogy asztalhoz üljön; és a mi nobel utazónk, kinek épen fölnyitjuk uti-rajzait, legyen az báró Pöllnitz vagy gróf Königsmarck, vagy Seingalt lovag ő kegyelmessége, látja a mint a menet fölcsillan az erdő kikent-fent útain, és elsiet a legközelebbi fogadóba és bejelenteti úri nevét az udvar-mesternél. Ekkor a mi nemesünk zöldbe és aranyba vagy vörösbe és ezüstbe veti magát, a legdrágább párisi divat szerént, a kamarás pedig bevezeti, hogy meghajthassa magát a kedélyes fejdelem és kegyelmes fejdelem asszony előtt; hogy bemutassák e legelőbbkelő uraknak és hölgyeknek; azután jő a vacsora és a fáró-bank, s elveszt vagy nyer – egy ültőhelyében – ezer darab aranyat. Ha az udvar német, még egy jó adag részegséget is adhatsz e fő-úri élet rajzához; de akár német, akar franczia, akár spanyol – ha palotád ablakából túl nézhetsz az erdők borotvált pagonyain: megláthatod a nyomort; az éhség ott olálkodik a kopasz falvak körül, számitás nélkül folytatván valami kis koldus gazdaságot; kavicsos földeket szántogatván elcsigázott barmocskájával, vagy remegve kalászván össze a szegény termést. Erős Ágost potrohosan és röhögve ül trónján; egy ökröt az öklivel is le tud ütni, s majdnem egészen meg is enni; kedvese, von Königsmarck Aurora, a világ legkedvesebb és elmésebb teremtése; gyémántjai a legnagyobbak és legcsillogóbbak a föld kerekségén, s lakomái csak oly fényesek, mint a versailles-iak. A mi Lajost, a nagyot, illeti: ő már nem is halandó. Emeld szemeidet tisztelettel hozzá, s nézd meg, hogy szemlélgeti Fontanges vagy Montespan asszonyt tornyos parókája alól, a mint végig lépdel a nagy csarnokon, hol Villars és Vendome, Berwick, Bossuet és Massillon támogatják a falakat.

Lehet-é udvar fényesebb, lehetnek-é nemesek és lovagok pompásabbak és deliebbek, s dámák szeretetreméltóbbak?? Uralkodót: nagyobbat, és parasztot: nyomorultabbat, kiéhezettebbet, mint az ő alattvalóját, keresve sem lehetne találni. Ezt a két jellem-képet (typus) ne felejtsük el, ha helyesen akarjuk a régi társadalmat megitélni. S megemlékezzünk a dicsről és lovagiasságról is? Igen! emlékezzünk a kecsről és szépségről, a fényről és csiszolt szokásokról; a fontenoyi előzékeny udvariaskodásról, hol a franczia csatarend fölkéri az angol sorokat, hogy ők lőjenek először; az öreg királynak és tábornagyának: Villarsnak derék kitartásáról, ki az utolsó serget a kincstár utolsó tallérán szereli föl és kiáll Denainnél, ki az ellenségnek, hogy győzzön vagy meghaljon Francziaországért. De e királyi fény körül egy nemzet hever, bilincsre verve, kifosztva. Nem látunk mást, csak jogaikból kiforgatott népeket, elpusztitott községeket, letiprott s majdnem megsemmisitett hitet, igazat, forgalmat – sőt, még a királyság kellős-közepében is, mily borzasztó elvetemedettséget és gyalázatot, milyen bűnöket és aljasságokat! Sokszor a legegyügyűbb rima előtt bókolnak a legnemesebb férfiak s a legbüszkébb nők a világon; sokszor egy szerencsétlen provinczia árát kapcsolja a király egy gyémánt füzérben kedvese hó-nyakára. A mult évszáz első felében, mondom, igy volt ez az egész Europában. Szászország csak oly pusztaság, mint Pikárdia vagy Artois, – s Versailles csak épen hogy nagyobb, de nem roszabb, mint Herrenhausen.

Az első hannoverai választó fejedelem volt az, ki azt a szerencsés házasságot kötötte, mely bennünket, Britannokat, az uralkodó Hannover-ház nemzetségével ajándékozott meg. Kilencz év multán, hogy Stuart Károly feje porba hullt, unoka húga: Sófia, egy másik szerencsétlen, trónvesztett fejedelemnek, a pfalczi választónak, számos gyermekei közül egyikhez: braunschweigi Ernő Ágosthoz férjhez ment, soványka hozománya közt magával vivén a három királyság koronájára való jogigényét is. Sófia a szegény frigyesnek, Csehország egy télig tartó királyának leánya a legszebb, legvidorabb, a legeszesebb, a legravaszabb s a legmiveltebb asszony volt a világon. A szeretetreméltó, szerencsétlen Stuart Erzsébet többi lánya áttért a katholika egyházba, de Sófia – családja szerencséjére – állhatatos maradt, nem mondhatom ugyan, hogy hiven a reformált valláshoz, de legalább másra nem állott át. A franczia királyék egyik ügynöke: Gourville, maga is hitehagyott, megkisérté őt is, férjét is, hogy az igaz hitre téritse; de – a mint beszélte nekem – egyszer azt kérdezte a hannoveri anya-herczegasszonytól, hogy lánya – akkor olyan tizenhárom éves csinos kis teremtés – miféle vallásu? s a herczegasszony azt felelte, hogy most még egyik valláshoz sem tartozik. Meg akarják várni, hogy lássák miféle vallásu lesz jövendőbelije: protestans vagy katholikus? mert majd a szerént tanittatják! A herczeg pedig, végighallgatván Gourville tanácsait, kinyilatkoztatta, hogy valami változás csakugyan üdvös lenne családjára nézve, de ő maga már igen öreg a cserélgetésre.

Ennek a ravasz asszonynak olyan éles szemei voltak, hogy még azt is tudta: hogy kell azokat bizonyos alkalmakkor lesütni, s hogy kell szemet hunyni férjének: az osnabrüki püspöknek és hannoveri választónak sokféle botlásaira. Mert bizony – más uralkodóknak példájára – őkeme sem ijedt meg a mulatságoktól, – ő is vidor egy fejedelem volt, nem vetette meg sem a tálat, sem a kancsót; ő is jó szivvel ellátogatott Olaszországba, mint előtte testvérei; s olvashatjuk róla: hogy adott el 6700-at hannoveránusai közül, nyugodt lélekkel, a velenczei köztársaságnak. Ezek aztán nagy vitézen indultak Moreára, Miksa herczegnek, Ernő fiának, vezetése alatt, de csak 1400 látta meg ismét közülök hazáját. Bizony, a német fejedelmek kiterjedt kereskedést űztek ez áru-czikkel. Hiszen emlékezhetünk: hogyan vásárolta meg III. György kormánya a hassiaiakat, s hogy használtuk ezeket az amerikai függetlenségi háboruban!

Az aranyok, melyeket Ernő herczeg katonáiért kapott, a legragyogóbb mulatságok egész hosszú sorára mentek fel. De azért a joviális fejedelem jó gazda volt s a maga érdekeit soh’ sem téveszté szem elől: megszerezte magának a választó-fejedelemséget; legidősb fiát: Györgyöt összeházasitotta Cellei szép unokahúgával, – s elküldözgetvén fiait, seregek élén a harczba – most ezen, majd azon a párton – vigan élte világát, mulatott, terveket koholt egyre-másra, ez a jókedvü s elég bölcs, de félek nem elég erkölcsös fejedelem, a mint hogy félek: ebből a fajtából nem sok példánynyal lesz alkalmunk e felolvasások folytán találkoznunk.

Ernő Ágostnak összesen hét gyermeke volt, kik közül egyik-másik nem a legjobb csont volt, s revoltált a választó-fejedelem által behozott első-szülöttségi és vagyon-nemosztási rendszer ellen. „Gusztika“ – irja a választó-fejedelem asszony második fiáról – „a szegény Gusztika ki van tagadva, s apja nem akar neki többet semmit adni. Nappalonta mosolygok, de az egész éjen át sirok e miatt, mert bolondja vagyok gyermekeimnek.“ A hat közül három a harcztéren esett el törökök, tatárok és francziák ellen. Az egyik összeesküvést forralt, fellázadt, Romába menekült, egy ügynököt hagyva maga után, kinek fejét lecsapták. A lány, kinek első neveltetéséről már fennebb emlékeztünk, a brandenburgi választófejedelemhez ment férjhez, s igy vallása a végén is a protestans lett.

Sófiának, a választó-fejedelem asszonynak egyik unoka húga – kit rávettek volt, hogy vallását elhagyja, s Orléans herczeghez, a franczia király testvéréhez, menjen; a ki különben derék asszony volt, s jó szive mindig barátjainál s jó, öreg Deutschland-jában mulatott, lett légyen kis, pohos teste Párisban vagy Marlyban vagy Versaillesban – roppant kiterjedésü levelezésében, (– egy része német és franczia nyelven meg is jelent –) egy csomó vonást hagyott számunkra a választó-fejedelem asszony és fia György arczképéből. Erzsébet Sarolta – az unokahúg – épen Osnabrükben volt, midőn György (1660-ban) született. Csak alig tudta kikerülni a megsupráltatást, hogy e nevezetes napon láb alatt volt. Ugy látszik, sem a kis Gyurkát, sem a felnőtt Györgyöt nem igen szivelhette, mert ugy rajzolja le, mint akadékos, kemény szivü, hideg és hallgatag embert. Hallgatag lehetett, s nem oly életvidor egy fejedelem, mint atyja, – de aztán okos, megfontoló, önző potentat is volt, ki szeretett a maga lábán járni, ügyeit maga végezte és saját érdekét nagyon is jól meg tudta választani.

Még atyja életében, a nyolcz vagy tizezernyi hannover sereg élén, szolgálta ez a György a császárt a Duna mentén, a törökök ellen, Bécs ostrománál, Olaszországban, a Rajna mellett, – s mikor aztán ő következett a választó-fejedelemségbe: saját ügyeit is nagy eszélyességgel és ügyességgel folytatá. De szerették is jó hannoveranusai; nem sokat mutogatta érzelmeit, hanem szive mélyéből sirt, midőn elhagyá őket, ezek pedig örömükben sirtak, ha aztán visszatért. Midőn (angol) királyi székét elfoglalá is: csudálatos eszélyesen és hidegvérüen viselte magát; a világért sem fuvalkodott föl, – mert volt esze s meggondolta, hogy ki tudja mikor jön el a napja, s megint le kell szállnia róla. Csak bérlőnek tekintette magát s igyekezett minél jobban felhasználni azt a rövid időt, melyet St. Jamesben vagy Hampton Courtban tölthet; fosztogatott is biz’ ő, mi tagadás, s megosztotta a zsákmányt német kiséretével, – de hát mit is lehetett mást várni egy olyan fejedelemtől, ki odahaza fejenként ennyi s ennyi aranyért adhatá el alattvalóit és soha sem jutott eszébe, hogy ezért lelkiösmerete felszólaljon. Nekem úgy tetszik, hogy jó egy adag ravaszság, eszély sőt mérséklet is tünik ki minden tettéből. A német protestans olcsóbb, jobb és kegyesebb király volt, mint a katholikus Stuart, kinek székét elfoglalá, – és annyiban méltányos volt Angliához, hogy hagyta, hogy maga kormányozza magát.

Midőn e felolvasásokat tervezém: kötelességemnek ismerém, hogy meglátogassam azt az utálatos bölcsőt, melyben Györgyeink felnevelkedtek. Az öreg Hannover városa, elhiszem, szép kicsit változhatott azóta, hogy György Lajos elhagyá. Herrenhausen kertjei és pavillonai aligha mások lettek azon naptól óta, midőn Sófia, a pohos, öreg választó-fejedelem asszony, utolsó sétája alkalmával összerogyott bennök, csak nehány nappal előzvén meg a sirba-szállásban II. Jakab lányát, kinek halála nyitotta meg az útat Angliába, a braunschweigi Stuartok számára.

A két király Györgynek és atyjuknak, Ernő Ágostnak, egészen királyi fogalmaik voltak a házasságról, – és XIV. Lajos, Versaillesban, s II. Károly, St. Jamesben, aligha jobban kitettek magokért, mint ezek a német szultánok, kis városkájukban, a Leina partjain. Megnézhetitek a herrenhauseni nagyon is kezdetleges szinházat, melyben a Platen-ek tánczoltak, álarczos meneteket rendeztek s énekeltek a választó és fiai előtt. Ott vannak most is ugyanazok a kő dryadok és faunok, átcsillanva a lombok közt, még most is vigyorogva és fujva hangot nem adó sipjaikat – épen, mint akkor, midőn kimázolt nymphák aggattak virágfüzéreket reájok, a sűrü arkadok alatt aranyozott kampókkal jelenve meg, aranyozott szarvú kosokat vezetve; midőn Dianának vagy Minervának öltözve repülő kocsikból szállottak ki, és a harczból visszatérő fejdelemnek mérhetetlen mennyiségü allegoriai bókokat mondottak.

Csudálatos egy állapota volt akkor az erkölcsnek és politikának Europában: az egyeduralmi elv diadalának különös következményeül. A feudalismus már le volt verve, a nemesség – a királylyal folytatott örökös versengésében – jó formán a rövidebbet huzta már és a monarcha volt minden, mindenben. Kezdett már az istenek sorába emelkedni: a legbüszkébb s legrégibb nemesek cselédi szolgálatokat végeztek körüle. Ki ment elől a gyertyával, midőn XIV. Lajos feküdni tért? melyik kékvérü herczeg tartá a király ingét, midőn ő legkeresztyénibb felsége tisztát vett? – a tizenhetedik évszáz franczia emlékiratai tele vannak eféle részletekkel és a miattok folytatott vitákkal. S e hagyomány még most sem halt ki Europában. Sokan lehetnek köztetek, kik ott valának ama miriádok soraiban, midőn londoni kristály-palotánk fényes, látványos megnyitása volt, s láthattak ott két magos lordot, az udvar előkelő tisztjeit, ősrégi családfák ágait, kihimzett öltönyökben, érdemrendekkel mellükön, jelbotokkal kezükben, hátrafelé czurukkolva majdnem egy mért földnyire – mivel a királyi menet tartá bevonulását. Bámuljunk – haragudjunk – nevessünk ez óvilági czeremoniák miatt? Vedd úgy, a mint kedved tartja – szeszélyed szerént: megvetéssel vagy tisztelettel, boszankodva avagy elbúsulva, a mint épen tetszik. Gessler kalapja ott van a rúd tetején. Tisztelegj a korlátlan hatalom e jelzője előtt szivből jövő áhitattal, – vagy mogorva vállvonitásával a belenyugvásnak, – vagy fogvicsorgató hajlongásokkal, – avagy egy nyakas lázongó „Nem“-mel – húzd le saját süvegedet egészen a füledig, s tagadd meg levételét e felpaszomántozott bársony és rengő toll-bokréta előtt. Én nem teszek megjegyzéseket a néző magaviseletére, – én csak azt mondom, hogy Europa vásár-terén ott van még kitűzve Gessler kalapja s olyanok is vannak elegen, kik még mindig térdelnek előtte.