Part 9

Majdnem az összes réseknek az alapvető okát véleményünk szerint abban kell keresnünk, hogy a nemzeteknek, leigázott államoknak és kiaknázott területeknek az az előzőleg már fennállott szövetsége, amelyet brit birodalomnak neveznek, semmiféle készséget és hajlandóságot nem mutatott arra, hogy rendszerét bármi tekintetben megnyirbálásnak vagy átalakításnak, tengeri és légi fegyverkezését pedig bárminő ellenőrzésnek vesse alá. Ilyen rokon járulékos természetű ok volt az is, hogy az amerikai lélek teljesen készületlen volt az Egyesült-Államok főhatalmát érintő bárminő beavatkozásra az újvilágban. (L. Olney szenátor nyilatkozatát a VI. fejezetben.) A nagyhatalmak, amelyek szükségszerűleg domináló és vezető szerepet játszottak Párisban, szintén nem vették komolyan a nemzetek szövetségének beavatkozási jogát régebbi rendszerükbe és így a támogatás, melyben a tervet részesítették, a legtöbb európai szemlélő előtt furcsán hipokrita szinezetűnek tünhetett fel; olyan volt, mintha megtartani és biztosítani akarták volna nagy túlhatalmukat és biztonságukat, míg ugyanakkor minden más hatalmat el akarnának tiltani minden olyan terjeszkedéstől, növekedéstől és szövetségtől, amely velük vetélkedő és versenyző imperializmust hozhatna létre. Azzal, hogy elmulasztottak példát mutatni a nemzetközi bizalomra, kiölték a nemzetközi bizalomnak minden lehetőségét a Párisban képviselt többi nemzetekből.

Még szerencsétlenebb volt, hogy az amerikaiak nem voltak hajlandók elismerni a fajoknak a japánok által követelt egyenlőségét.

Mindezen felül a brit, francia és olasz külügyi hivatalokban az új eszmékkel teljességgel össze nem egyeztethető erőszakos jellegű tervek éltek. A nemzetek szövetségének, ha elfogadható értéket akar jelenteni az emberiségre nézve, meg kell szüntetni az imperializmust; vagy nagyobb imperializmus, a résztvevő vagy gyámsága alatt álló egyesült államoknak az egész világra kiterjedő szabad szövetsége, vagy egyáltalán semmi; de a párisi konferencián képviselt népek közül csak kevésnek volt meg az erkölcsi bátorsága, hogy kifejezést adjon a szövetségi terv ezen nyilvánvaló következésének. Azt akarták, hogy ugyanegy időben meg legyenek kötve, de szabadok is legyenek, örökre biztosítani akarták a békét, de ők maguk a kezökben akarták tartani a fegyverüket. A nagyhatalmi időszaknak régi hódító terveihez képest, az április 28-iki nyomorúságos kis újszülöttnek reménybeli cselekvési körét nagyon elhamarkodva és szűkkeblűen szabták meg. Úgy tettek, mintha az újszülött és még alig lélekző szövetség a fogoly pápának semmivel sem törődő bőkezűségével osztogatná «a megbízásokat» a régi imperializmusoknak, amelyeket az új Herkules, akire vágytunk, bizonyára a bölcsőjében megfojtott volna. Nagybritannia tág «megbízásokat» kívánt magának Mezopotámiában és Kelet-Afrikában; Franciaország ugyanazt akarta Sziriában. Olaszország az Egyiptomtól nyugatra és délkeletre elfoglalt területeket szintén a népszövetség megbízása alapján akarta megtartani. Világos, hogyha azt a vézna csecsemőt, akit genfi bölcsőjében a titkárság az élet némi látszatára dédelgetett, eléri a nem őszinte szenvedélyből született intézménynek gyermekkori gyengesége, mindezek a «megbízások» nyilt hódításokká változnak. Emellett a konferencián az összes hatalmak teljes erejükkel igyekeztek maguknak stratégiai határokat biztosítani, ami a legvisszataszítóbb jelensége volt az egésznek. Mi szüksége van egy államnak stratégiai határra, ha nem akar háborút? Ha ezen a jogcímen Olaszország leigázott német lakosságot követelt a maga számára Dél-Tirolban, leigázott délszlávokat Dalmáciában és ha a kis Görögország csapatokat kezdett partra szállítani Kis-Ázsiában, sem Anglia, sem pedig Franciaország nem utasíthatták vissza a millennium előtti rendszernek ezeket a kitöréseit.

Nem szándékozunk e helyütt részletesen ismertetni, hogy Wilson elnök miként engedett a japánoknak és egyezett bele, hogy a japánok lépjenek a németek helyébe Kiaocsauban, amely kínai terület, hogy a tiszta német Danzig városát, ha nem is jogilag, de gyakorlatilag miként csatolták Lengyelországhoz s hogy a hatalmak miként folytattak vitákat az ezen példákra hivatkozó olasz imperialisták követeléseiről, akik Fiumét akarták megkaparintani és a délszlávokat megfosztani az Adriának egy jó kikötőjétől. Az egyszerű megemlítésen kívül azokat a bonyolult intézkedéseket és jogi magyarázatokat sem ismertetjük, melyekkel a teljesen német Saar völgyét Franciaország birtokába juttatták, vagy az önrendelkezési jognak teljesen igazságtalan megsértését, amely Német-Ausztriának megtiltotta, bár egészen természetes és méltányos, hogy egyesüljön Németország többi részével. Az 1919–20. évnek ezek az égető kérdései, melyek megtöltötték az ujságokat, foglalkoztatták a politikusok gondolkozását és papirkosarainkat megtöltötték a propaganda-irodalomnak a termékeivel, ma már nagyon átmeneti jellegű ügyeknek tetszhetnek ezen idők nagyobb mozgalmai mellett. Mindezek a viták, a fáradt és ingerült emberek gyanakvó és szeszélyes igazságtalanságaihoz hasonlóan, abban a mértékben veszthetik el jelentőségüket, amint a világ hangulata javul s a nagy háborúnak és az azt követő értéktelen békének a tanulságait az emberiségnek egyetemes gondolkozása kezdi megemészteni.

Az olvasó számára elegendő, ha a békeszerződés által teremtett új határokat összehasonlítja Európának a természetes politikai térképével. Hogy bárminő nemzetek szövetségét kielégítő módon meg lehessen alkotni, annak előfeltétele, hogy mindegyik nép teljes ura legyen a saját háztartásának.

Esztelenség volna, ha e szerződések miatt kétségbeesnénk az emberiség jövője felett s ha egyébnek tekintenők őket első gyenge kisérletnél a világ ügyeinek rendezésére. Ha így cselekednénk, az annak a feltételezését jelentené, hogy Franciaországban, a nemes elképzeléseknek az országában nincsen jobb egyéniség Clemenceaunál, Amerikában erősebb és bölcsebb Wilson elnöknél, Nagybritanniában pedig maradandóbb Lloyd George kelta vonásainál. Az a méltatás, melyben ezt a három személyiséget részesítettük, nem azt célozta, hogy a jelentőségüket növelje, hanem hogy jelentéktelenségüket kidomborítsa s hogy az olvasóval felérzékeltesse, hogy minden, amit cselekedtek, mennyire ideiglenes és esetleges a világtörténelem szempontjából. Államférfiaktól, egyes emberektől vagy egyes embereknek csoportjaitól, sőt államoktól és szervezetektől, megállapodásoktól és szerződésektől nem függhet többé fajunknak a jövője. Az 1919. év nem volt az alkotásnak és a döntésnek az esztendeje, hanem csak a teremtő erőfeszítés hosszú napjának vigasztalan első hajnali szürkülete. A tizek, a négyek, a «nagy három» tanácskozásai nyomát sem árulták el az alkotó erőnek; a lángoló világosság nem élt Versailles embereiben; a hajnalhasadás szürkülő fény gyanánt inkább a helytelenítő bírálatban nyilatkozott meg, amely beszüremkedett az ablakredőnyökön és elhalványította a régi diplomáciának leégő gyertyáit, mikor a konferencia ásítozott és végéhez közeledett. Itt nem történt alkotás. De a gondolkozásnak nagy folyamata megy végbe az egész világon; minden országban sok ezer férfi és nő, nagyrészt hírnélküliek és ismeretlenek, ébred felelősségének a tudatára, tanul, gondolkodik, ír, tanít, tömörül, módosítja a téves benyomásokat, harcba száll a hamis gondolatokkal, kisérli, hogy megtalálja és hirdesse az igazságot; ezekbe kell vetnünk a bizodalmunkat, az élő bizodalmunkat, hogy életképesebb tervvel lehet helyettesíteni az első, csenevész nemzetek szövetségét s a szerződések toldozott-foldozott és vigasztalan szövevényét, melyet ideiglenesen rádobtak világunk szomorú meztelenségeire.

XIV. JÖVENDÖLÉSEK A LEGKÖZELEBBI HÁBORÚRÓL.

Hogy a világ ügyeit 1919–20-ban nem sikerült kielégítőbb módon rendezni, miként már utaltunk rá, annak a szellemi és erkölcsi elernyedésnek volt a jelensége, amely a nagy háborúnak a túlfeszültségéből eredt. Az üde kezdeményezésnek a hiánya jellemző a fáradt időszakokra; a változtatásra való puszta képtelenségből kifolyólag mindenki egy ideig a szellemi megszokásnak és a multnak a csapásán halad.

Semmi sem bizonyítja jobban ezt a fáradt erőtlenséget, mint a katonai tekintélyek ez időből való nyilatkozatai. A világháborúról adott rövid ismertetésünket nagyon jellegzetes módon kerekre kiegészíti és a világ elé táruló kérdéseket teljessé teszi, ha nagyon rövidre összefoglalva ismertetjük azt az előadást, melyet Londonban 1919 decemberének egyik napján, a Royal United Service Institutionban, tábornagyok, tábornokok, vezérőrnagyok összejövetelén tartott Sir Louis Jackson vezérőrnagy. Az elnöki széken Peel lord, a brit hadügyi államtitkár ült s az olvasónak maga elé kell idézni az épületnek nem túlságosan nagy, de méltóságteljes üléstermét s mindezeket az előkelő, komoly, katonás arcokat, amint hallgatagon figyelnek az előadó szavaira, aki bizonyos leplezett lelkesedéssel írja le a katonai tudománynak valószínű technikai fejlődését a «legközelebbi háborúban».

Kint, a Whitehall esti félhomályában, hömpölyög London forgalma, nem olyan áradatszerű ugyan, mint 1914-ben, de még mindig elég nagyarányú; az omnibuszok túl vannak zsúfolva, mert a számuk megcsappant s a tömegnek a ruházata általában kopottasabb. A Whitehallon kissé távolabb lefelé áll egy ideiglenes alkotmány, a Cenotaph, talapzatán hervadó koszorúknak, virágcsokroknak és más ilyesféléknek fojtón illatos nagy tömegével, a birodalom nyolcszázezer fiatal emberének a halotti emléke, akik elestek a nemrég véget ért küzdelemben. Egyesek friss virágokat és koszorúkat raknak az emlékre. Vannak közöttük, akik sírnak.

Gondolatainkban elkalandozunk ezen az összejövetelen túl Londonnak szürke rengetegébe, amelyben annyi ember verődött össze, mint soha azelőtt; mindnyájának megdrágult a napi betevő falatja, keresete pedig bizonytalanabb, mint valaha. De nem feledkezhetünk meg az enyhítő fényoldalakról sem; a Regent Street, Oxford Street és Bond Street hemzsegnek az üzleteket látogató közönségtől, zsúfolva vannak az új automobiloktól, tudnunk kell ugyanis, hogy nem mindenki veszít a háborúban. Londonon kívül a vidék éjszakába merül s a keskeny tengeren túl Észak-Franciaország és Belgium el van pusztítva, Németországban a csecsemőknek ezrei tej hiányában sinylődnek és pusztulnak, egész Ausztria pedig éhséggel küzködik. Azt mondják, hogyha gyors amerikai segítség nem érkezik, Bécs lakosságának a fele tavasz előtt éhen pusztul. A félhomálynak e halvány sávjain túl Oroszországnak a sötétsége. Ott már nincsenek gazdag emberek, akik vásárolnak és katonai tekintélyek, akik előadást tartanak a legközelebbi háborúról. A jeges Pétervárott kevés az élelmiszer, kevés a fa és nincsen szén. Délnek, ameddig csak a hómező terjed, Oroszország összes városai hasonló állapotban vannak, Ukrániában és délen pedig egy rendszertelen és piszkos háború vonaglik végsőket. Európa a csőd szélére jutott, népének zsebe tele van papirpénzzel, melynek vásárló értéke csökken, mialatt az ember egyik helyről a másikra megy.

De térjünk vissza Sir Louis Jacksonhoz a Royal United Service Institution fényesen megvilágított termében.

Azt fejtegeti – a _Times_ másnap reggeli tudósítását követjük, – hogy csak az előestéjén vagyunk a haditudomány legnagyobb arányú megváltozásának, melyet a világtörténelem ismer. A _mi_ kötelességünk tehát, – a _mi_ alatt természetesen a brit birodalom és nem az egész emberiség értendő, – hogy nekilássunk a fegyverkezésnek és vezető helyre kerüljünk; ez az általánosságban való nemes bevezetés. «Szükséges, hogy új fegyverekről gondoskodjunk… Az a nemzet, amely ezt legjobban megteszi, a legelőnyösebb helyzetben lesz a legközelebbi háborúban. Voltak emberek, akik hangosan követelték a fegyverkezések korlátozását…»

(Ebben azonban a lövészárok-utánpótlási ügyek igazgatója tévedett. Az egyszerű, lágy és ostoba lelkek csak a cenotaph előtt zokogtak, mert bátyjuk vagy atyjuk elesett.)

Sir Louis azon meggyőződésének adott kifejezést, hogy a hadviselés művészetét illetőleg egyik legnagyobb változás a mechanikai szállítás terén várható. A tankot hálátlansággal kezelte. Ezek a katonai urak hálátlanok egy találmánnyal szemben, amely a győzelembe taszította és lökte őket, majdnem akaratuk ellenére. A tank, mondotta Sir Louis, «gyerekség… Lényegbevágó jelentősége», hogy a mechanikai szállítást függetlenítette az utaktól. Azelőtt menetelő hadseregek csak az utakat tudták használni; most tank-rendszerű lánckerekeken nyilt rendben és széles arcvonalon haladhatnak, szállíthatják az ágyúkat, lőszert, felszereléseket, hídépítő anyagokat, tutajokat, embereket, közben felszántják és legázolják a kerítéseket, árkokat, szántóföldeket s általában a termő területeket. A hadseregek szabadon vonulhatnak a földeken keresztül s csak port és hamut hagynak maguk után.

Képzeletünket Sir Louis így kalauzolja el a valóságos ellenségeskedésekig.

Sir Louis a gáz használata mellett nyilatkozott. A gázt különösen büntető expediciók esetében tartotta alkalmazandónak. E pontnál hallgatóit majdnem a szentimentalizmusnak az árnyalatával riasztotta meg és ejtette zavarba. «Esetleg _lehetséges_, – mondotta, – hogy olyan egyezmény jön létre, amely megtiltja a felesleges szenvedést okozó gázok használatát.» Itt azonban nem annyira a feje, mint inkább a szíve beszélt; tudnia kellett ugyanis, hogyha bármilyen törvény vagy jogszabály annyira korlátozhatja a háborút, hogy eltiltja valamely gyilkoló eszköznek a használatát, akkor korlátozhatja a háborút egészen a teljes eltiltásáig is. És hova jut akkor Sir Louis Jackson egész hallgatóságával egyetemben? A háború háború; egyetlen törvénye az, hogy az ellenség erőit a legteljesebb mértékben el kell pusztítani. A háborúban a humanizmusnak és igazságnak minden szempontja ennek a törvénynek van alárendelve.

A gázról Sir Louis a levegőre tért át. Megjósolta ezen a téren «a lehető legnagyobb haladást… Felesleges egyelőre töprenkednünk a légi naszádokon és valóságos repülő erődökön, de húsz esztendőn belül a légi haderők előirányzata a legfontosabb tétele lehet hadi készülődésünknek». Megvitatta a kereskedelmi repülőgépeknek bombavetési és felderítő célokra való átalakítását s annak szükségességét, hogy állandóan tekintélyes számú különleges típusú hadi repülőgép álljon készenlétben. Előadta az okait, melyek alapján azt kell feltételeznie, hogy a legközelebbi háborúban a bombavetőknek nem lesznek a mostanihoz hasonló nagy célpontjaik a hadseregek arcvonala közelében s így ha jobb eredményeket akarnak elérni, messzebb kell menniök s a nagy központokat kell bombázniok, «ahol a hadsereg szükségleteit állítják elő s a csapatok kiképzése történik». Mint mindenki tudja, aki Londonban vagy Anglia keleti részében tartózkodott 1917–18 folyamán, ez mindenkinek és minden lakott helynek a válogatás nélküli bombázását jelenti. Kétségtelen az is, hogy ezeknek az inas-esztendőknek a bombavető művészete gyerekjáték lesz a «legközelebbi háború» bombázásához képest. Megszámlálhatatlanul több lesz a repülőgép s nagyobbak és veszélyesebbek a bombák…

Tovább haladva fejtegetéseinek a során, Sir Louis megemlítette «London nagyobb részének» az elpusztítását, mint a bekövetkező küzdelem egyik eshetőségét. Erre építette fel kicsúcsosodó morálját, hogy a legnagyobb fizetést, a legnagyobb tekintélyt és a legszabadabb költekezést kell megadni a katonai uraknak. «Az ilyen célokra felhasznált kiadás természeténél fogva feltétlenül szükséges biztosítás.» Saját külön hallgatósága ebben a legmelegebben egyetértett vele. A hozzászólások során pedig egy bizonyos Stone nevű vezérőrnagy, némileg megfeledkezve szavainak a tulajdonképeni forrásáról,[36] azon reményének adott kifejezést, hogy ez az előadás «kezdete lesz annak, hogy ne a nemzetek szövetségében bizakodjunk, hanem saját hatalmas kezünkben és kinyujtott karunkban!»

Tovább azonban nem akarunk foglalkozni ennek az álomnak a részleteivel. Soha ugyanis képtelenebb utópiát nem rajzoltak ennél a megjövendölt világnál, melyben alig volna valami félig-meddig biztonságban a nagyon gondosan fedezett és elrejtett főhadiszálláson kívül s amelyben megszámlálhatatlan repülő szakadatlanul bombázná a hadviselő országokat, nagy hadseregek pedig széles vonalban sorakoztatott tank-rendszerű szállító alkalmatosságokkal gördülnének előre-hátra s a földi mezőket véres iszappá változtatnák. Ilyen dolgok számára a világnak nem maradt ereje és akarata. Tábornokoktól, akik nem tudják előrelátni a tankokat, nem lehet várni, hogy előrelássák és megértsék a világ csődjét; még kevésbbé tudják megérteni a katonai műveleteknek a közönséges emberek ingadozó hangulatában jelentkező korlátait. Nyilvánvalóan az United Service Institutionnak a katonai tekintélyei még azt sem tudták, hogy a háború úgy éri el a célját, ha bizonyos lelkiállapotot idéz elő az ellenségnél s ha bizonyos lelkiállapot támogatja. Sir Louis számításainak legfontosabb elhanyagolt tényezője az, hogy nincs egyetlen nép, amely hajlandó volna állani az általa tervezett háborút, nincs egyetlen nép, még a mai győzők oldalán sem. Észak-Franciaország, Anglia délkeleti és Olaszország északi része megtanulták, hogy a «legközelebbi háborúban» a győztes épen úgy ki lesz téve a bombázásnak és pusztulásnak, mint a legyőzött. Jöhet egy olyan korszak, melyben a háborúktól meggyötört nép nem tesz különbséget katonai urak között ezen vagy azon az oldalon s úgy támad rájuk, mint az emberiség közös ellenségeire. Az 1914–18. évi háború a nyugati népek katonai erőfeszítésének a legmagasabb foka volt, melyet azért küzdöttek, még pedig jól küzdöttek végig, mert azt hitték, hogy azért harcolnak, hogy véget vessenek a háborúnak. A német imperializmus, a közoktatásnak szervezett befolyásolásával és szoros szövetségben a hódító kommercializmussal, vereséget szenvedett és megszünt. Nagybritannia, Franciaország és Olaszország militarizmusa és imperializmusa, ha összehasonlítással élünk, viszonylag gyenge, züllött és züllesztő formában élték túl a háborút. Csökevények, melyek megmaradtak a nagy háború után. Elvesztették a meggyőző erejüket. Még megvannak, egyszerűen, mert hiányzik a képesség, mely végezne velük. Nincs kormány Európában, mely ugyanolyan mértékben tudná népét besorozni és a lőszergyárakba vinni, mint 1914–18-ban történt. A világunk még nagyon gyenge és erőtlen, de háborús láza már elmult. Hőmérséklete a normális alatt van. Hosszú időre alig hihető, hogy ismét úrrá legyen rajta a háborús láz. A háború előfeltételeiben beállott változások sokkal mélyebbek, mint a Sir Louis Jacksonhoz hasonló katonai tekintélyek elképzelik.[37]

XV. A VILÁG LELKIÁLLAPOTA 1920-BAN.

A nagy katasztrófának ez a vázlatos ismertetése nem volna teljes, ha legalább néhány szóval nem adnánk számot arról a lelkiállapotról, melyben befejezése hagyta az emberiséget. Fajunk története az utolsó néhány ezredév folyamán nem egyéb a lelkiállapotok fejlődésénél, váltakozó egymásutánjánál s a belőlük származó cselekvéseknél. Az emberi történelem lényegében eszmék története és a háborúnak borzalmas tapasztalatai e tekintetben korszakalkotó jelentőségűek. A lefolyt hat esztendő alatt a megszokott gondolatoknak, előítéleteknek és szellemi korlátoknak összeomlása példátlanul áll a történelemben. Soha azelőtt nem volt eset ekkora és ilyen általános lelki eltávolodásra megszokott és elfogadott dolgoktól. Soha azelőtt az emberiség ily nyiltan nem került szemtől-szembe közös érdekével és közös sorsával. Jóformán még alig kezdjük felérzékelni, hogy a háború előtti világ mennyiben ért véget örökre és mennyiben kezdődött teljesen új világ. Csak kevesen kezdték közülünk mérlegelni a tulajdon lelkükben végbement változást.

De egészben véve, a mozgató erőknek és gondolatoknak nagy örvénylése és visszaáramlása mellett is, észlelni lehet a haladást a kollektiv szükséglet felismerése és az egész emberiségre kiterjedő kollektiv erőkifejtés lehetősége irányában. A halál, pusztulás, éhség és betegség lettek úrrá napjainkon; a világ tele van testi szenvedésekkel, de mutatkozik a szellemi ébredés, mely hivatva lesz, hogy szembeszálljon velük.

Anyagiakat illetőleg ma az 1913. év, legalább az európaiak szemében, a csodálatos és elérhetetlen bőség esztendejének tűnik fel. De egyúttal a nagy társadalmi elégedetlenségnek, romlásnak, bűnnek s a gazdag és szabad osztályok részéről a kicsapongó élvezet-hajhászásnak volt az esztendeje. A nagy háború szemmelláthatólag közeledett, de a megértés és akarat egyaránt hiányzott az elhárítására; az előkelő és túlfinomodott körök kerengtek a néger táncok hangjaira s az ideges nemzedék még a világháborút is hajlandó volt új és mindent felülmúló izgató szórakozás gyanánt üdvözölni. A háború nem látszott valószerűnek ezen idők lelkiállapotában; egyáltalán semmi sem látszott valószerűnek ezen idők lelkiállapotában. Elveszett vagy megfakult hitnek volt a világa. Még a virágzó nacionalizmusokban és imperializmusokban sem hitt, melyek zászlójukat lobogtatták s a fél világot betöltötték nagy hadseregeiknek csillogás-villogásával. De ezeknek a jelenségeknek a formájában nyilvánult meg, mert ezek nagyon szórakoztató módon dübörögtek és csillogtak és szenzációs eshetőségeket igértek. A háború katasztrófája nem volt szükség nélküli szerencsétlenség; szükségszerű beteljesedése volt a zavaros áramlású időknek. Lehetséges, hogy csak a katasztrófa révén következhetik be az emberi gondolkodásnak és akarásnak az új korszaka.

1920-nak a megkomolyodott világa kezdi felismerni annak az igazságát, hogy vannak keresésre érdemes valóságok és nem tűrhető vétkek. A kornak komor leckéje emberek százmillióinak lelki hátterét változtatta és változtatja meg. A gyászból, közös szenvedések és jóvá nem tehető kölcsönös sérelmek gyászából a testvériség érzése árad szét és erősödik világszerte. A gonoszságnak kétségtelenül vannak még nagy ellenható erői, vad hajsza a gazdagságnak csökkenő feleslege után s a megoszlásnak és gyűlöletnek a propagandája, de már halványodó propagandája. Mindamellett az uralkodó jelenség az új egészségnek a kezdete…

Milyen csodás és mozgalmas képet tár manapság elénk a fajunk! Ha módunkban volna, hogy egy jobbkéznek a használatára egy főben sűríthetnénk össze ezer regényírónak, színműírónak, életrajzírónak az alkotó tehetségét és ezer történetnek a lényegét, hogy visszaadhassuk ennek a látványnak a szüntelenül kalandos sokféleségét s ugyanakkor állandóan erősbödő egységét! Mindenfelé látjuk, misztikus egyéni különbségekkel ifjakká serdülni a gyermekeket s a szerelemnek, vágynak, érdeklődésnek, szenvedélyes ösztönöknek, vetélkedéseknek a kölcsönhatásait. Amint a föld a sötétségből ismét a világosság felé fordul, a milliók fáradsággal, aggodalommal, apró elégtételekkel, apró bánatokkal, vetélkedésekkel, haragokkal, nagylelkűségekkel teli új napra ébrednek. A trópusoktól a legsivárabb északig a kakasok kukorékolva üdvözlik a hajnalnak növekvő szegélyét. A korai munkás foglalkozása után siet, a róka és a tolvaj hazafelé surran, a csavargó merev lábát nyujtóztatja a szénaboglya alatt és éberen felugrik, mielőtt a gazdának az emberei meglepnék, a szántó-vető már a mezőn van lovával, a tanyák kemencéiben ég a tűz és zümmög a fazék. Az órák melegszenek s amint a nap előrehalad, a zsúfolt vonatok találkoznak a városi központokban, a forgalom sűrűsödik az utcákon, a reggeliző asztal a gazdag lakásokban megterül, a tanár megkezdi előadását s a boltossegédek üdvözlik első vevőiket… Külsőleg ez a világ nagyon hasonlít a háború előttihez. És mégis mélységesen különbözik tőle. Az elkerülhetetlen megszokásnak az érzése, mely hat esztendő előtt rabságban tartotta a világot, megszűnt. De vele együtt megszűnt a megszokott biztonságnak az érzése is. A világ – legalább egy időre – nagy veszedelmek és nagy vágyakozások közé sodródott. Mindezek a lelkek, a lelkeknek ez a megszámlálhatatlan sokasága, sokkal készségesebbek az együttműködés, kötelesség és együvétartozás új eszméinek a befogadására, mint bármikor azelőtt. A köztudat elítélte a régi zürzavaros és megoszlott világot; ideiglenesen még él ugyan, de már egy nagy és még ki sem számítható változásnak az ítélete alatt.