Part 8

Dillon a következőket írja:[31] «Európa, mikor az elnök a partjára lépett, olyan volt, mint a fazekas alkotó keze számára kész agyag. Soha azelőtt a nemzetekben nem volt ekkora hajlandóság, hogy kövessék azt a Mózest, aki elvezeti őket az igéret földjére, ahol nincsenek háborúk és ismeretlenek a blokádok. Gondolkozásukban úgy élt, hogy ő lesz a hivatott vezető. Franciaországban az emberek félő tisztelettel és rajongással hajlottak meg előtte. Munkásvezérek mondották nekem Párisban, hogy örömtől könnyeztek a jelenlétében és hogy bajtársaik tüzön-vizen készek lettek volna keresztülmenni, hogy nemes terveit megvalósítani segítsék. A neve égi harsona volt Olaszország munkásosztályai előtt, melynek zengésére megujúl a föld. A németek mentő horgonyt láttak az emberi tanításában. A félelemnélküli Muehlon kijelentette: «Ha Wilson elnök üzenetet küldene a németeknek és szigorú ítéletet róna rájuk, lemondóan és ellentmondás nélkül alávetnék magukat és munkához látnának.» Németausztriában a megváltónak a híre környékezte s nevének a puszta említése balzsamot jelentett a szenvedőkre s a bánatnak a megszünését a sinylődőkre…»

Ilyen volt a hallgatóságnak a túlzott várakozása, mely előtt Wilson személyesen akart bemutatkozni. 1918 decemberében a _George Washington_ fedélzetén érkezett meg Franciaországba.

Magával hozta a feleségét. Olyasvalami, ami kétségtelenül tökéletesen természetes és rendjén való dolognak tetszik minden amerikai előtt. Amerika képviselői közül sokan szintén magukkal hozták a feleségüket. Ezek a hölgyek szerencsétlen módon saját társaságuknak a légkörét, sőt az utazó-turistáknak a légkörét vitték bele a világ ügyeinek a rendezésébe. A szállítási eszközök nagyon szűkösek voltak, a legtöbbjük azonban kiváltságos mivoltának ragyogó légkörében érkezett Európába. Úgy jöttek, mintha szórakozni jöttek volna. Azt mondták róluk, hogy Európát szokatlanul érdekes körülmények között akarják látni. Útközben meg akarták látogatni Chestert, Warwickot vagy Windsort, mert máskor esetleg nem nyílik ismét alkalmuk e híres helyeknek a meglátogatására. Fontos tárgyalásokat félbeszakítottak, valamely régi históriai kastély meglátogatásának a kedvéért. Kicsinyesnek tünhetik fel ilyesminek a felemlítése a nagy katasztrófának a történetében, de az ilyen aprólékos emberi dolgok vitték bele az eredménytelenségnek a miazmáját az 1919. évi békekonferenciába. Nagyon rövid idő alatt mindenki rájött, hogy Wilson nem az emberiségnek a reménysége, hanem megelégedett turista, akit feleségével együtt a képes lapok mosolyogva mutatnak be koronás fők csoportjában és más irigylésreméltó társaságban… Miután ez megtörtént, utólag nagyon könnyű bölcsnek lenni és megállapítani, hogy neki nem kellett volna átjönni Európába.

Az emberek, akikkel legtöbbet kellett tárgyalni neki, mint például Clemenceau, Lloyd George és Balfour, Sonnino és Orlando, az övétől nagyon eltérő történelmi hagyományokban nevelkedtek fel. Egy tekintetben azonban hasonlítottak hozzá és számíthattak a rokonszenvére. Ők is pártpolitikusok voltak, akik országukat a háború ideje alatt vezették. Hozzá hasonlóan ezek is elmulasztották az alkalom megragadását, hogy az ügyek rendezésébe hivatottabb embereket is belevonjanak. «Tisztára ujoncok voltak a nemzetközi ügyekben. A földrajz, néprajz, lélektan és politikai történelem lepecsételt könyv volt a számukra. Akárcsak a louvaini egyetem rektora, aki midőn a görög nyelv tudása nélkül az élére került ennek az intézménynek, azt mondotta Oliver Goldsmithnek, hogy nem látja be a tanításának a szükségességét, az államoknak ezek a vezető emberei is, miután saját országukban a legmagasabb polcra jutottak, úgy hogy alig konyítottak valamit a nemzetközi ügyekhez, nem fogták fel a hozzáértésnek a szükségességét, vagy mulasztásuk jóvátételének a lehetetlenségét, mikor már benne voltak az ügyekben…

Ami bennük hiányzott, azt ugyan nagyon lényegesen pótolni lehetett volna, ha segítőtársakul náluk arra szerencsésebb adományokkal bíró embereket választottak volna ki. De ők tudatosan a középszerűségeket válogatták maguk köré. A nagy szellemeknek jellemző vonásuk, hogy jól akarják kiszolgáltatni magukat, de a konferencia meghatalmazottait nem ez jellemezte. Messze a háttérben voltak közülök néhánynak hozzátartozója vagy alkalmi sugója, akiknek tanácsait meg szokták hallgatni, de legtöbb segítőtársuk, akik a világ szinpadának mesterséges fényében mozogtak, bátortalan volt és gerinctelen.

Mikor a főbb kormányoknak a fejei burkoltan azt a jogot követelték, hogy meghatalmazott képviselői legyenek az egész emberi nemnek és határtalan hatalommal ruháztassanak fel, érdemes megemlíteni, hogy e követelés ellen a népre támaszkodó sajtó erősen tiltakozott. A tömegek által olvasott ujságok kezdettől fogva tiltakoztak a miniszterelnökök diktátorsága ellen és csak Wilsonnal tettek kivételt…»[32]

Részletezés helyett elég arra utalnunk, hogy a békekonferencia lassankint a tizek tanácsából a négyek tanácsává (Wilson, Clemenceau, Lloyd George és Orlando) zsugorodott össze s hogy a konferencia az emberiség jövőjének őszinte és nyilt megvitatásából mindinkább régi rendszerű diplomáciai összeesküvéssé alakult át. Nagyok és csodálatosak voltak a reménykedések, melyek Párisban összpontosultak. «A konferenciának a Párisa megszünt Franciaország fővárosa lenni. Nagy nemzetközi karavánszeráj lett belőle, mely az életnek és a nyüzsgésnek szokatlan jelenségeitől volt terhes, telve négy földrész fajainak, törzseinek és nyelveinek a képviselőivel, akik eljöttek, hogy figyeljék és várják a rejtelmes holnapot.

A szétfolyó képbe az ezeregy éjszaka hangulatát vitték bele a különös látogatók Mongolországból és Kurdisztánból, Koreából és Asszerbaidzsánból, Örményországból, Perzsiából és Hedzsászból, – utóbbiak patriárka-szakállal és hajlott sasorral, – mások a sivatagokról és oázisokról, Szamarkandból és Bokharából. Turbánok és fezek, cukorsüvegekhez hasonló kalapok, püspöki mitrákhoz hasonló fejfödők, az örök béke előestéjén az új államok hadsereg-embriói számára átalakított régi katonai egyenruhák, hófehér burnuszok, lebegő köpenyek s a régi római tógára emlékeztető festői öltözékek hozzájárultak a valószerűtlen álomvilág légkörének a megteremtéséhez abban a városban, ahol a legvisszataszítóbb valószerűségek voltak a napirend s az alkudozás tárgyai.

Ezekhez járultak a vagyon, a tudás s az ipari vállalkozás képviselői, az új erkölcsi rend magvetői, a gazdasági érdekképviseletek tagjai az Egyesült-Államokból, Nagybritanniából, Olaszországból, Lengyelországból, Oroszországból, Indiából és Japánból, a naftaipar és távoli szénbányák képviselői, zarándokok, fanatikusok és szélhámosok a szélrózsa minden irányából, valamennyi hitfelekezet papjai, minden tanítás hirdetői, akik tarka változatosságban keveredtek fejedelmekkel, tábornagyokkal, államférfiakkal, anarkistákkal, építőkkel és rombolókkal. Mindnyájan közel akartak lenni a kohóhoz, amelyben az új világ politikai és társadalmi rendszerét olvasztják és formába öntik. Sétáimban, lakásomon, vendéglőkben napról-napra találkoztam olyan országok és népek kiküldötteivel, melyeknek azelőtt a nevét is ritkán lehetett nyugaton hallani. A fekete-tengeri görögökből álló küldöttség keresett fel, beszéltek régi városaikról, Samsunról, Tireboliról, Kerassunról és Trapezuntról, ahol évek előtt tartózkodtam s előadták, hogy független görög köztársasággá akarnának szervezkedni s eljöttek, hogy óhajtásukat érvényesítsék. Az albánokat egyik részről régi barátom, Turkhan pasa, másik részről Esszad pasa képviselte, az első Olaszország protektorátusát óhajtotta, az utóbbi a teljes függetlenséget. Kínaiak, japánok, koreaiak, hinduk, kirgizek, cserkeszek, mingréliek, burjátok, malájok, négerek és negroidok Afrikából és Amerikából, egyaránt voltak találhatók a fajoknak és nyelveknek Párisban összeverődött tömkelegében, hogy várják a világ politikai rendszerének az újjáépítését és hogy lássák, ők hol kapnak benne helyet…»

Wilson elnök ebben a tömkeleges, káprázatos, száját az új világra kitátó Párisban jelent meg, ahol az összpontosult erőkön egy nála minden tekintetben kicsinyesebb és összehasonlíthatatlanul erőszakosabb személyiség uralkodott, Clemenceau francia miniszterelnök. Wilson elnök javaslatára Clemenceaut választották a konferencia elnökévé. «Külön adózás volt ez – mondotta Wilson elnök – Franciaország szenvedéseiért és áldozataiért.» És szerencsétlenségre ez adta meg az alaphangot az egész konferenciához, melynek egyedüli feladata lett volna, hogy az emberiség jövőjét tartsa szem előtt.

Clemenceau György Benjámin régi ujságírópolitikus volt, a visszaélések nagy leleplezője, nagy kormányfelforgató, foglalkozására nézve orvos, aki városi tanácsos korában ingyen klinikát tartott fönn, egyebekben szenvedélyes és gyakorlott párbajozó. Párbajai közül egy sem volt végzetes, de valamennyinek rettenthetetlenül nézett a szemébe. Az orvosi pályáról még a császárság idején, a köztársasági ujságírás terére lépett. Ebben az időben a baloldali szélsők közé tartozott. Egy ideig Amerikában tanároskodott s amerikai nőt vett feleségül és el is vált tőle. A végzetes 1871. évben töltötte be harmincadik esztendejét. Sedan után tért vissza Franciaországba s nagy tűzzel és elevenséggel vetette bele magát a megvert nemzet politikai életébe. Ettől fogva Franciaország volt a világa, az élénk ujságírásnak, az önző személyes harcoknak, összeütközéseknek, jeleneteknek, drámai mozzanatoknak és mindenáron való szellemeskedéseknek a Franciaországa. A lobbanékony természetek közé tartozott s a «tigris» gúnynevet adták neki s ő büszkélkedni látszott ezzel a gúnynévvel. Inkább hivatásszerű hazafi volt, mint államférfiú és gondolkodó, akit a háború feldobott, hogy hamis formában képviselje Franciaországnak finom lelkét és nemes szellemét.[33] Elfogultsága nagyon rányomta a bélyegét a konferenciára, amely azzal a drámai eszközzel is szinezni igyekezett a működését, hogy Versaillesnak ugyanazt a tükörtermét jelölte ki a béke aláírásának helyéül, amelyben Németország diadalmaskodott és egységét proklamálta. Ott kellett a németeknek aláírni a békét. Ebben a légkörben Clemenceau és Franciaország számára a háború elvesztette világháború jellegét; csak a «borzalmas esztendő» összeütközésének volt a következése, egyúttal pedig a támadó Németország bukása és bűnhődése. «A világot biztossá kell tenni a demokrácia számára», mondta Wilson elnök. Ahogy Clemenceau magát kifejezte, ez úgy hangzik, «mintha Jézus Krisztus mondaná». A legfontosabb, hogy Páris biztonságáról gondoskodjanak. Az olyan beszéd «mintha Jézus Krisztus mondaná», nagyon nevetségesnek tetszett soknak azon inkább szellemeskedő, mint mély diplomaták és politikusok közül, akik az emberi képtelenségek történetében az 1919. évet a tetőpontra emelték.

A «tigris» szellemességének egy másik megnyilatkozása volt, hogy Wilson az ő tizennégy pontjával rosszabb az Úristennél. Az Isten tízzel is megelégedett…

Clemenceau Orlandoval a kandallóval szemben álló négy székből alkotott félkörnek a belső két székét foglalta el, írja Keynes. Fekete szalonkabátot és szürke keztyűt viselt, melyet sohasem vett le az ülések alatt. Meg kell jegyezni, hogy a világ négy újjáalkotója között ő volt az egyetlen, aki egyaránt értett és beszélt franciául és angolul.

Clemenceau céljai nagyon egyszerűek és bizonyos módon elérhetők voltak. Meg nem történtté akarta tenni az egész 1871. évi békét. Büntetni akarta Németországot, mintha a németek lettek volna az egyedüli bűnös nép, Franciaország pedig ártatlan mártir. Németországot úgy meg akarta nyomorítani és ki akarta fosztani, hogy soha többé ne kerülhessen szembe Franciaországgal. Jobban meg akarta sebezni és alázni Németországot, mint Franciaországot megsebezték és megalázták 1871-ben. Nem törődött vele, ha Németország letörése letöri Európát is; gondolataiban nem látott túl a Rajnán és nem tudta meglátni ennek a lehetőségét. Elfogadta a Wilson által javasolt nemzetek szövetségének eszméjét, ha az minden eshetőségre biztosítékot nyujt Franciaországnak, akármit cselekszik is, de jobban szeretett volna egy kötelező szövetséget az Egyesült-Államokkal és Angolországgal, hogy az a gyakorlatban minden körülmények között Franciaország támogatását, megvédelmezését és dicsőségét szolgálja. Tágabb lehetőségeket kívánt Szíria, Északafrika és más területek kiaknázására a párisi pénzcsoportoknak. Hadikárpótlást akart Franciaországnak a helyreállítására, kölcsönöket, ajándékokat és kincseket Franciaországnak, dicsőséget és elismerést Franciaországnak. Franciaország szenvedett, tehát Franciaországot meg kell érte jutalmazni. Belgium, Oroszország, Szerbia, Lengyelország, Örményország, Nagybritannia, Németország és a monarchia is szenvedtek, az egész világ szenvedett, de hogy ezek mit akarnak, azzal ő nem törődött. Ezek csak statisztái voltak a drámának, melynek az ő szemében Franciaország volt a főszereplője… Majdnem hasonló szellemben látszott Orlando gondolkozni Olaszország üdvéről.

Lloyd George a négyek tanácsába a walesi éleselméjűséget, a kontinentális viszonyok nem ismerését és az őt hatalomra segítő brit imperialisták és tőkések követeléseit vitte be. Ebben a titkos tanácsban, miután az első pontját az ajtó előtt a szegre akasztotta, jelent meg újonnan felfedezett amerikai világpolitikájának nemes céljaival, hirtelen összecsapott, de most már tizenháromra összezsugorodott tizennégy pontjával és a nemzetek szövetségének nem annyira a tervével, mint inkább az ötletével az amerikai köztársaságnak az elnöke.

Csakhamar kiderült, hogy a második pont is elveszett. Útközben belepottyanhatott az Atlanti-oceánba. Az elnök a brit admiralitásnak nyujtott ajándék gyanánt dobhatta a tengerbe.

«Sohasem volt még vezető államférfi az elnökhöz hasonlóan járatlan a tanácskozóterem technikájában».[34] A tanácsnak suttogó félhomályából és kandalló melletti vitáiból és a különböző jövésmenésekből, amelyekre e helyen felesleges kiterjeszkednünk, végül szánalmasan megnyirbált és kiforgatott tizennégy pontjával, de nemzetek szövetségének nyöszörgő csecsemőjével került elő, melyről senki sem tudja megmondani, hogy elpusztul-e, vagy életben marad és nagyranő. A mi történetünk erre nem tud megfelelni. Mi a feladatunk végére értünk. De ezt az egyet legalább megmentette…

A következőkben röviden méltatjuk a nemzetek szövetségét és összefoglaljuk, hogy az 1919–20. évi úgynevezett béke miként rendezte a világ ügyeit; egyúttal helyenkint rámutatunk arra, hogy az utóbbi hol tér el a tizennégy pontnak kilátásba helyezett mértékétől, jelent veszedelmet a jövendő békére és nyilvánvalóan ellentétes az emberiségnek az érdekével. Épen úgy, amint Európának a története a tizenkilencedik század folyamán nagyrészt a bécsi kongresszus intézkedéseinek a megváltoztatásából állott, a nagy háború pedig szükségszerű következése volt a frankfurti békének és a berlini szerződésnek, úgy a huszadik századnak a köztörténete nagyjából nem lehet egyéb, mint az 1919. évi szerződés kegyetlen és tudatlan intézkedéseinek a megjavítása vagy megváltoztatása és küzdelem annak a szükségszerűen pártatlan nemzetközi ellenőrzésnek a létesítésére, melynek a nemzetek szövetsége csak elégtelen és ki nem elégítő vázlata.

XII. A NEMZETEK SZÖVETSÉGÉNEK RÖVID VÁZLATA.

Az a palackba zárt homunculus, melyről azt remélték, hogy irányító szelleme lesz az egész földkerekségnek, a nemzetek szövetsége, amint azt az 1919 április 28-iki gyűlésen megalkották, egyáltalán nem volt a népeknek, hanem «államoknak, dominiumoknak és gyarmatoknak» a szövetsége. Kimondották, hogy ezeknek «teljes önkormányzattal» kell birniok, de hiányzott annak a meghatározása, hogy mit kell érteni e kifejezés alatt. Nem hoztak intézkedést a korlátolt választójog ellen s a népek részéről történő közvetlen ellenőrzésre. Hihetőleg India is «teljes önkormányzattal biró állam» gyanánt szerepel! Még az autokratikus országok is helyet foglalhatnának ebben a szövetségben, olyan «teljes önkormányzattal biró» demokráciák gyanánt, melyeknek választójoga egy személyre van korlátozva. Az 1919. évi szerződésnek a világszövetsége valójában a külügyi hivatalok képviselőinek a szövetsége, amely még a különböző fővárosokban alkalmazott követségek észszerűtlen intézményét sem szüntette meg. A brit birodalom egyszer egység gyanánt szerepel, másszor India (!) és a négy önkormányzattal bíró gyarmat, Kanada, Ausztrália, Délafrika és Új-Zéland különálló szuverén államok gyanánt jelentkeznek. Indiának a meghatalmazottját egyszerűen a brit kormány nevezi ki, a másik négy viszont gyarmati politikusok sorából kerül ki. De ha a brit birodalmat így széttagolták, a birodalom képviselője helyett tulajdonképen Nagybritanniának kellett volna képviselőt küldeni s képviseletet kellett volna biztosítani Irországnak és Egyiptomnak is. Azonfelül New-York állam és Virginia történelmi és jogi szempontból épen annyira szuverén, mint Új-Zéland vagy Kanada. Indiának a befogadása logikailag hasonló követelményeket vonhatna maga után az afrikai és ázsiai francia gyarmatok számára is. Az egyik francia képviselő külön szavazatot hozott javaslatba a törpe monacoi fejedelemség számára.

Úgy tervezték, hogy a ligának lesz egy gyűlése, amelyben minden tag-állam képviselve van és egyenlő szavazattal bír. De a tényleges intézést egy bizottságra ruházták, amely az Egyesült-Államok, Nagybritannia, Franciaország, Olaszország és Japán képviselőiből és a gyűlés által még melléjük választott négy más képviselőből áll. A tanács évenkint egyszer ül össze; a gyűlések «meghatározott időpontokban» tartandók, melyeket azonban nem határoztak meg.

Bizonyos különleges eseteket kivéve, a nemzetek szövetsége csak egyhangú határozatokat hozhat. Egyetlenegy tagnak a hozzá nem járulása minden határozatot meghiusíthat, a régi lengyel _liberum veto_ mintájára. Az egész szerződésnek ez a legszerencsétlenebb pontja. Sokaknak a szemében ez kevésbbé kívánatossá tette a szövetséget, mintha egyáltalán nem jött volna létre. Teljes elismerése volt ez az államok érinthetetlen szuverénitásának és visszautasítása az emberiség mindenek felett álló közjavának. Ez az intézkedés a gyakorlatban elzárta a jövőre nézve a szövetségi alkotmány minden javító módosításának az útját, kivéve azt az esetet, ha a változtatni akaró államoknak a többsége együttesen kilép belőle és új alapokon alkot új szövetséget. A szerződés elkerülhetetlenné tette a megalkotott szövetségnek ilyenformán való feloszlását s talán ép ez benne a legüdvösebb.

Az első szövetségből javaslat szerint kizárattak a következő államok: Németország, Ausztria, Oroszország és a török birodalomnak a maradványai. Jövőre azonban ezek is felvehetők a szövetség kétharmadának a hozzájárulásával. A szövetségi tervezet szerint az eredeti tagság a következő államokat illeti meg: Amerikai Egyesült-Államok, Belgium, Bolivia, Brazilia, Brit birodalom (Kanada, Ausztrália, Délafrika, Új-Zéland és India), Csehszlovákia, Equador, Franciaország, Görögország, Guatemala, Haiti, Hedzsasz, Honduras, Japán, Jugoszlávia, Kína, Kuba, Lengyelország, Liberia, Nicaragua, Olaszország, Panama, Peru, Portugália, Románia, Sziám és Uruguay. Ezekhez meghívás alapján még a háborúban részt nem vett következő államok járultak: Argentina, Chile, Columbia, Dánia, Hollandia, Norvégia, Paraguay, Perzsia, Salvador, Spanyolország, Svájc, Svédország és Venezuela.

Ilyen lévén a szövetségnek az alkotmánya, alig lehet rajta csodálkozni, ha hatalma csak bizonyos esetekre szól és korlátozva van. Székhelyéül Genfet jelölték ki és titkárságot szerveztek számára. Arra sincsen hatalma, hogy az alkotó államoknak a katonai készülődéseit ellenőrizze vagy hogy katonai és tengerészeti vezérkart tartson a világbéke biztosítása céljából, esetleg szükséges fegyveres együttműködésnek az irányítására. Franciaországnak a nemzetek szövetségének bizottságába kinevezett képviselője, Burgeois, nagyon világosan és ismételten utalt az ilyen hatalom logikai szükségességére. Mint szónok gondolatokban gazdag volt és hiányzott belőle a Clemenceau egyéniségének a «fűszere». Az április 28-iki záróülést a szerződés elfogadása előtt, a Quai d’Orsay dísztermét, a kiküldöttek E alakú asztalával, a falak mellett sorakozó titkárokkal és tisztviselőkkel s a terem alsó végén összegyülekezett ujságíróknak zárt tömegével, Wilson Harris nagyon tömör formában írja le. A terem legfelső részén a «nagy három» _halk hangon szórakozott_ az érdemes Burgeois rovására, aki teljesen feleslegesnek bizonyult jegyzethalmazának a segítségével most már az ötödik ízben beszélt hirhedt módosító javaslatainak az érdekében.

Ez a három ember, akinek az Úristen a legnagyobb történelmi alkalmat adta, oly gyakran «szórakozott halk hangon» mások rovására. Keynes más példákat is sorol fel e gyűlések gondtalanságának, kicsinyességének, hanyagságának, figyelmetlenségének és komolytalanságának a jellemzésére.

Ez a szegényes szerződés ilyen módon került vissza Wilson elnökkel Amerikába, ahol akkora ellenzéssel, bírálattal és módosításra irányuló követeléssel találkozott, hogy az egyebek mellett azt is mutatta, hogy viszonylag mennyire romlatlan az Egyesült-Államoknak a lelki energiája. Nyilvánvaló volt, hogy Amerika népe nem hajlandó résztvenni egy olyan társulásban, amely lényegében alig egyéb a szövetkezett imperializmusoknak viszontbiztosító ligájánál. A szenátus megtagadta a szerződésnek a ratifikálását és a szövetségi tanács így az amerikai képviselők részvétele nélkül tartotta az első ülését. 1919 utolsó és 1920 első hónapjai folyamán a háború időszakának francia-barát és angol-barát érzései nagyon különös módon változtak meg Amerikában. A béketárgyalások az amerikaiakat nagyon kellemetlen és izgató módon emlékeztették a nemzetközi ügyek felfogása tekintetében közöttük és az európai hatalmak között fennálló különbségre, amelyet a háború egy időre elfelejtetett velük. Úgy érezték, hogy sok mindenbe «belerohantak» kellő megfontolás nélkül. Ismét hirtelen átcsaptak az elszigeteltségnek a politikájába, amellyel 1917-ben szakítottak. 1919 vége ismét a szenvedélyes, sőt majdnem erőszakos, de nagyon megérthető «amerikanizmusnak» volt az időszaka, amely előtt az európai imperializmus és az európai szocializmus egyformán gyűlöletesnek tűnt fel. Lehet, hogy volt bizonyos szennyes elem is az amerikai törekvésben, hogy lerázzák magukról az Egyesült-Államok által az óvilág ügyeiben vállalt erkölcsi felelősséget és hogy így használják ki a háború által az újvilágnak nyujtott rengeteg pénzügyi és politikai előnyöket; alapjában azonban úgy látszott, hogy az amerikai nép széles rétegei becsületes ösztönnel voltak bizalmatlanok, az ügyeknek javasolt új rendezésével szemben.

XIII. A BÉKESZERZŐDÉSEK FŐBB INTÉZKEDÉSEI.[35]

Az 1919–20. évi békeszerződéseknek a főbb intézkedéseit, melyekkel a párisi konferencia befejezte a működését, néhány térképpel jobban meg lehet rögzíteni, mint elvont szövegekkel. Alig szükséges rámutatnunk, hogy ezek a szerződések milyen sok kérdést hagytak rendezetlenül, de esetleg felsorolhatjuk a legszembeszökőbb réseket, melyek a tizennégy pontnak a konferencia megnyitásáig megmaradt tizenkét pontján ütöttek.