Part 7

Egy vagy más módon kikerülhetetlennek látszik az is, hogy a jóllétnek az az új színvonala, amelyet az elmult századnak a mechanikai forradalma tett lehetővé, legyen az életnek az általános színvonala. A forradalom szükségszerű következése a társadalmi nyugtalanságnak. A társadalmi béke lehetetlen napjaink szükségtelen nyugtalanságának gyors megváltoztatása nélkül. Gyors megtérés a közérdek önkéntes szolgálatához és a társadalmi újjászervezéshez azok részéről, akik a vagyonnak és hatalomnak birtokában vannak, vagy pedig a viszonyok kiegyenlítésére törekvő és az egész világra kiterjedő társadalmi forradalom s a kielégülésnek új és még ki nem próbált módszerekkel való biztosítására irányuló kisérlet látszanak egyetlen választásnak az emberiség számára. A választás, hogy melyik úton fogunk haladni, véleményünk szerint Nyugat-Európában és még inkább Amerikában a tanult, vagyonos és befolyásos osztályoknak kezében nyugszik. Az első út, különösen a gazdag osztályok részéről, sok áldozatot, a közkötelességeknek s az osztályfegyelemnek és önmegtagadásnak önkéntes elvállalását tételezi fel; az utóbbi úton bizonytalan időn át nagyon romboló és véres eseményeken kell átgázolnunk és nagyon kérdéses, hogy rajta új és jobb állapotokhoz juthatunk-e el? A társadalmi forradalom, ha végül magával ragadja a nyugati államokat, több százados időtartamra terjedhet; esetleg olyan tökéletes letöréssel járhat, mint a római birodalomnál történt és épen olyan lassú lehet az újjáéledés is.

Mindezekhez hozzáfűzhetünk még egy rövid részletet, mely a mienknél hivatottabb és tekintélyesebb tollból ered.[26] A gazdasági felbomlásnak a kérdését más szögletből közelíti meg, de következtetéseinek iránya a mienkkel egyező. Nyiltan a következőket írja a magánkapitalisztikus rendszerről: «Vagy meg kell javulnia, több megértést és jobb és erősebb akaratot kell mutatnia a közjó irányában, vagy el kell pusztulnia.

A háború későbbi szakában az összes hadviselő kormányok szükségből vagy ügyefogyottságból ugyanazt gyakorolták, amit egy bolsevista céltudatosan cselekedett volna.[27] Még ma is, mikor a háborúnak már vége van, a legtöbb kormány gyengeségből ugyanezeket a hibás üzelmeket folytatja. Ezenkívül azonban Európa kormányai, melyeknek legtöbbje e percben épen olyan gyönge, mint lelkiismeretlen módszerekkel dolgozik, azon vannak, hogy az általános felháborodást, mely saját bűnös módszereik szembeszökőbb következményei ellen zúdult fel, ráirányítsák arra az osztályra, amely a «hadigazdagok» neve alatt ismeretes. Ezek a «hadigazdagok» nyiltan szólva a kapitalisták vállalkozó osztálya, vagyis az egész kapitalista társadalomban a cselekvő és alkotó elem, amely a hirtelen felszökő árak időszakában kénytelen gyorsan meggazdagodni, akár akarja vagy óhajtja, vagy nem.[28] Ha az árak folytonosan emelkednek, minden kereskedő, aki raktárra vásárol, vagy minden földtulajdonos, aki földjét megműveli, kikerülhetetlenül nyer és gazdagszik. Az európai kormányok tehát akkor, midőn a gyűlöletet erre az osztályra irányítják, egy lépéssel előbbre viszik azt a végzetes folyamatot, melyet Lenin ravasz elméje oly világosan felismert. A hadigazdagok következményei és nem előidézői az árak emelkedésének. A mai kormányok a tizenkilencedik század társadalmi és gazdasági rendjének a fenntartását gyors ütemben lehetetlenné teszik azzal, hogy a vállalkozó osztály elleni általános gyűlölettel kombinálják azt a csapást, melyet már a társadalom biztonságára mértek akkor, midőn a szerződést és a fennálló vagyoni egyensúlyt erőszakosan és önkényesen feldöntötték, ami az inflációnak elkerülhetetlen folyománya volt. De arra nincsen tervük, hogy mit tegyenek a helyébe.

Európában ekként ma az a látvány tárul elénk, hogy az a nagy kapitalista osztály, mely a tizenkilencedik század ipari diadalaiból született és néhány év előtt még mindenható urunknak látszott, rendkívüli gyengeséget mutat. Ezen osztály egyénein most oly nagy rémület és személyes gyávaság vett erőt, bizalmuk a helyben, mely őket a társadalomban megilleti, a hitük, hogy rájuk a társadalom szervezetének szüksége van, annyira megingott, hogy könnyű megfélemlítés áldozataivá lettek. Huszonöt év előtt ez nem így volt Angliában, mint ahogy ma sincs így az Egyesült-Államokban. Akkor a kapitalisták hittek önmagukban, társadalmi értékükben, bíztak abban, hogy létük állandó biztonsága, vagyonuk teljes élvezete, hatalmuk korlátlan gyakorlása biztosítva van a számukra. Ma reszketnek minden támadástól. Ha német-barátoknak, nemzetközi pénzembereknek vagy profitlovagoknak nevezik őket, minden árat megadnak, amit csak kívánhatnak tőlük, hogy ne beszéljenek róluk ilyen kíméletlenül. Eltűrik, hogy saját eszközeikkel tönkretegyék és mindenestől rombadöntsék őket azok a kormányok, melyeket ők teremtettek meg, annak a sajtónak a segítségével, melynek ők a tulajdonosai. Talán történelmi igazság, hogy semmiféle társadalmi rend másként el nem pusztulhat, mint a saját kezétől».

XI. WILSON ÉS A VERSAILLESI BÉKE PROBLÉMÁI.[29]

Az elmondottakban vázoltuk az európai társadalmaknak szociális és gazdasági zűrzavarát s az osztályharcnak rohamos visszatérését az érdeklődésnek az előterébe, mielőtt beszámoltunk volna a világ ügyeinek rendezéséről, mely a párisi békekonferencia körül összpontosult, mert mindenkinek az a gyötrődő és tépelődő helyzete, mely csak a keresetnek, áraknak, munkaalkalomnak és más hasonlóknak egyéni jellegű problémáival törődött, nagyon sokat megmagyaráz abból a fásult hangulatból, amelyben a konferencia nekifogott az előtte levő nagy feladatnak.

A konferenciának a története igen nagy mértékben egy embernek, azon emberek egyikének a szerepe körül fordul meg, akit a véletlen vagy a személyes tulajdonság típus gyanánt kijelöl, hogy megkönnyítsék a történetírónak a feladatát. A történelem tanulmányozásának során mindenki tapasztalhatta, hogy nagyon hasznos, ha a figyelmét erősebben szögezi bizonyos egyénekre, mint például Buddha, Nagy Sándor, Yuan Csuang, II. Frigyes császár, V. Károly és Napoleon és az ő visszasugárzásukban világítja meg azt a kort, amelyben éltek. A nagy háborúnak a befejezését legkönnyebben az amerikai elnöknek, Wilsonnak a világ reménységében és szemléletében döntő jelentőségre való emelkedésével s e döntő jelentőség igazolására való képtelenségével lehet szemlélhetővé tenni.

Előzőleg Wilson elnök (szül. 1856) kiváló tanulmányozója és tanára volt a történelemnek, közjognak és általában a politikai tudományoknak. Különböző tanszékeken működött és elnöke volt a princetoni egyetemnek New-Yerseyben. Egész sor könyv szerzett neki tekintélyt, de ezek a könyvek azt mutatják, hogy majdnem kizárólag az amerikai történelemre és amerikai politikára irányozta a figyelmét. Nincs nyoma, hogy élete folyamán bármikor általánosságban tanulmányozta volna a világnak a sajátosan és különlegesen amerikai viszonyokon kívül eső ügyeit. Mentalitás szempontjából teljesen új típus volt a történelemben, aki nem törődött a régebbi dolgokkal, de nem is nagyon ismerte azokat, melyekből ez az új világ származott. Visszavonult az akadémiai élettől és demokrata programmal megválasztották New-Yersey kormányzójának 1910-ben. 1913-ban a demokraták őt jelölték az elnökségre s a Roosevelt volt elnök és Taft elnök közötti heves harc következtében, amely megosztotta az uralkodó republikánus pártot, elnöke lett az Egyesült-Államoknak.

Úgy látszott, hogy az 1914 augusztusi események Wilson elnököt legtöbb honfitársához hasonlóan, meglepetésszerűen érték. Azt látjuk, hogy augusztus 3-án táviratilag felajánlotta közvetítői szolgálatait. Azután egyideig ő és Amerika szemlélői voltak a küzdelemnek. Eleinte úgy látszott, hogy sem az amerikai nép, sem pedig az elnöke, nem értik tisztán és alapjában véve ezt a régóta készülődött katasztrófát. Százados hagyományuk volt, hogy nem törődtek az ó-világnak a problémáival s ezen egykönnyen nem lehetett változtatni. A német udvarnak imperialisztikus dölyfössége s a német katonai hatóságoknak a melodramatikus «rettenetesség» iránti ostoba hajlandóságuk, Belgium megtámadása, az ottani kíméletlenségek, a mérges gázok használata és a búvárhajóharc által előidézett károk, a háború folyamán növekvő ellenséges hangulatot teremtettek az Egyesült-Államokban Németország irányában, de a politikai önmegtartóztatásnak a hagyománya és az a mélyen gyökerező meggyőződés, hogy Amerika politikai erkölcse felette áll az európai összeütközéseknek, visszatartotta az elnököt a cselekvő beavatkozástól. Fenkölt hangot kezdett használni. Kijelentette, hogy nem tudja megítélni a nagy háború okait és igazságát. Nagyrészt e tökéletesen békés magatartása biztosította másodszori elnökké választását. A világot azonban nem lehet megjavítani, ha ítélkezés nélkül helytelenítő kifejezéssel nézzük azokat, akik rosszat cselekszenek. 1916 vége felé a németek azt merték hinni, hogy az Egyesült-Államok semmi körülmények között sem avatkoznak bele a küzdelembe és 1917-ben megkezdték a korlátlan búvárhajó-harcot és az amerikai hajóknak figyelmeztetés nélküli elsülyesztését. Ez a nagyfokú esztelenség Wilson elnököt és az amerikai népet belesodorta a háborúba. Akaratuk ellenére belesodródtak abba is, hogy az ó-világhoz való viszonyukat a tiszta semlegességtől eltérő alapra helyezzék. A gondolkozásuk és hangulatuk nagyon gyorsan megváltozott. Beavatkoztak a háborúba a szövetségesek oldalán, anélkül, hogy velük bárminő megállapodást kötöttek volna. Beavatkoztak a háborúba a saját modern civilizációjuknak a nevében, hogy büntessenek és véget vessenek egy tűrhetetlen katonai és politikai helyzetnek.

Lassú és késedelmeskedő ítéletek gyakran a legjobb ítéletek. A jegyzékeknek egész sorozatában, melyek túlságosan hosszúak ahhoz, hogy e helyütt idézhetnők őket, Wilson elnök valósággal hangosan gondolkodva az egész emberiségnek a füle hallatára, igyekezett megállapítani a lényegbevágó különbségeket az amerikai állam és az ó-világ nagyhatalmai között. E különbségeknek a kifejlődését nem lehet egykönnyen nyomon követni és kifejezésre juttatni. Wilson a nemzetközi viszonyoknak olyan felfogását fejtette ki, mely evangéliumszerüleg, egy jobb világ reménye gyanánt hatott az egész nyugati féltekére. Nem lesznek titkos szerződések, a «nemzetek» maguk intézik a sorsukat, meg kell szünni a támadó katonai fellépéseknek és a tengeri utakat szabaddá kell tenni az egész emberiség számára. Az amerikai gondolkozásnak ezek a közhelyei minden becsületes embernek ezek a titkos vágyai, nagy fényesség gyanánt világították be a gyűlölködő és harcban álló Európának az éjszakáját. Az emberek úgy érezték, hogy végre darabokra töredeznek a diplomáciának a cselszövényei és széthasadnak a nagyhatalmi politikának a függönyei. Ezúttal egy hatalmas új nemzetnek a tekintélyével és erejével a háttérben, nyilatkozott meg világosan az egész világ egyszerű embereinek a vágyódása.

Nyilvánvalóan szükség volt valamely mindenen felül álló kormányzati szervezetre, amely közös jogot teremt az egész világ számára és biztosítja az emberi összeköttetésnek ezeket a széles és liberális általánosításait. Az emberi lelkekben egész sora kóválygott a terveknek, amelyek ezt a célt voltak hivatva szolgálni. Különösen volt egy mozgalom, amely valami világszövetséget, a «nemzetek szövetségét» tűzte ki maga elé. Az amerikai elnök kisajátította ezt a kifejezést és meg akarta valósítani. Kijelentette, hogy a német imperializmus megdöntésével teremtett békének egyik lényeges feltétele ennek a szövetségi szervnek a létrehozása. A nemzetek szövetségét végső felebbezési bíróságnak szánta a nemzetközi ügyekben. Ennek kellett lenni a béke igazi biztosítékának. Ezzel ismét óriási visszhangot váltott ki.

Wilson elnök egy új kornak volt az igehirdetője. A háború alatt, sőt még utána is, amennyiben az óvilágot illeti, rövid ideig megtartotta ezt az emelkedett helyzetét. De Amerikában, ahol jobban ismerték őt, kételyek nyilvánultak meg. És most, a később történtek utólagos bölcseségével, mi is megértjük ezeket a kételyeket. Amerikában, egy századot meghaladó különállásnak és biztonságnak az ideje alatt a politikai gondolkozásnak új ideáljai és formulái fejlődtek ki, anélkül, hogy igazán tudatában lettek volna, hogy szorongattatás és veszély idejében ezeket az ideálokat és formulákat szenvedélyesen meg is kell védelmezni. Az amerikai társadalom számára sok minden közhely volt, ami a még régi politikai bonyodalmakkal küzködő óvilág szemében megmentő evangéliumnak tetszett. Wilson elnök csak a saját népének és országának azon a liberális hagyományon alapuló felfogását és viszonyait tükröztette vissza, amely először angol nyelven jutott teljes kifejezésre; de Európa és Ázsia számára a történelem folyamán első ízben gondolt el és mondott ki eddigelé ki nem fejezett és titkos dolgokat. Így keletkezhetett a nagy félreértés a személye körül.

Wilson esetében a politikai tudományoknak egy nagyon tehetséges és sikerekben gazdag tanárával van dolgunk, aki nem érzékelte fel teljesen, hogy mivel tartozik a kortársainak s annak az irodalmi és politikai légkörnek, amelyben előző élete folyamán élt s aki elnökké történt újólagos megválasztása után politikai vezér helyett rohamosan messiást kezdett játszani. Sorozatos jegyzékei a világ politikai helyzetének a tényezőit elemezték. Mikor végül 1918 január 8-án a kongresszushoz intézett üzenetében nyilvánosságra hozta a tizennégy pontot, mint az amerikai béketörekvések végleges kifejezését, a bennük megnyilatkozó szellem különbnek bizonyult, mint a megszövegezésük és tárgyi beállításuk.

Minthogy azonban a tizennégy pont mindenesetre új korszakot jelent az emberi ügyek történetében és minthogy az volt az általános hiedelem, hogy ez határozza meg a fegyvereit letevő Németország szenvedéseinek és büntetésének mértékét, indokoltnak látszik, hogy néhány magyarázó szó kiséretében ismertessük őket.[30]

I. Az első pont a leglényegesebb valamennyi között. Összefoglalja és megszünteti a nagyhatalmi rendszernek alapvető bajait. Követelésként állítja fel: «Minden béketárgyalásnak nyilvánosnak kell lenni; nem lehetnek többé bárminemű titkos megállapodások s a diplomáciának őszintén és a nyilvánosság szemeláttára kell az ügyeket intézni».

II. «A tengeri hajózás teljes szabadsága, a területi vizeket kivéve, úgy béke, mint háború idején. Egészben vagy részben csak az olyan tengerek zárhatók el, amelyek nemzetközi határozat alapján, nemzetközi megegyezésnek a biztosítása érdekében, mindenki számára el vannak zárva».

III. «Amennyiben lehetséges, minden gazdasági korlátozásnak a megszüntetése s a kereskedelmi feltételek egyenlőségének a biztosítása, mindazon nemzetek számára, melyek a békét akarják és annak a fenntartására egyesülnek.»

IV. «Megfelelő, kölcsönös biztosítékok nyujtása, hogy a nemzetek fegyverkezései a belső béke biztosításának megfelelő, legalacsonyabb mértékre szállíttatnak le.»

Ez a négy pont általános jelentőségű és remekül van is kifejezve. A II. pont azonban elégtelen. Miért kell csupán a tengeri utak szabadságát biztosítani? Mi van a légi utakkal háromezer láb magasságon felül? Ha például Svájc, Olaszország és Németország harcban állanak egymással, miért legyen joguk ezeknek az országoknak, hogy a békés népeknek átmeneti közlekedését meggátolják Franciaország és Konstantinápoly között, a levegőben és a földön egyaránt?

A négy pont után a tizennégy pont a különleges viszonyoknak a vizsgálatába bocsájtkozik, amire egyetlen általános kijelentés elégséges lett volna.

Az V. pont a következőkről intézkedik: «Őszinte és teljesen pártatlan rendezése az összes gyarmati viszályoknak, azon a szilárd alapon, hogy a szuverénitásnak idevágó kérdéseiben a lakosság érdekeinek ugyanolyan súlyt kell tulajdonítani, mint a kormány jogainak, amelynek jogosultsága megállapítandó»… Ez a kitétel reménytelenül bizonytalan. Mi értendő például jogosultság és jogcím alatt? Hiányzik a meghatározás és a követendő elv.

A napirenden levő események részleteibe való lesiklás nyilatkozik meg a következő nyolc pontban is, melyek világosan elárulják, hogy milyen korlátolt és esetleges volt az elnöknek a felfogása az európai ügyekről.

A VI. pont általánosságban az üzenet időpontjában még a németek által megszállott orosz területek kiürítését követeli és szintén közelebbről meg nem határozott «támogatást» kíván az orosz nép számára.

VII. Belgium kiürítése és helyreállítása.

VIII. Minden francia terület kiürítése és helyreállítása és annak az igazságtalanságnak, melyet Poroszország Franciaországnak Elzász-Lotharingia ügyében okozott, a «jóvátétele».

IX. Az olasz határ kiigazítása a nemzetiségi elv alapján.

X. «Önkormányzat biztosítása» az osztrák-magyar monarchia leigázott nemzeteinek.

XI. A Balkán kiürítendő, Szerbiának út biztosítandó a tengerhez s a balkáni államok függetlensége biztosítandó.

XII. Törökország nem török népei számára «az életnek feltétlen biztossága és autonom fejlődésüknek zavartalan lehetősége» biztosítandó. A Dardanellák nemzetközi ellenőrzés alá helyezendők s az ottomán szuverénitás csak a törökök által lakott területekre korlátozandó.

XIII. Lengyelország a független államok sorába emelendő.

Végül a XIV. pont a részletkérdésekkel való pepecselésből ismét a nagy megnyilatkozások színvonalára emelkedik. «A nagy és kis államok politikai és területi függetlenségének kölcsönös biztosítása érdekében, a nemzeteknek világos szerződési szabályok szerinti szövetsége állítandó fel».

A tizennégy pont nagyjából ezt tartalmazza. Wilsonnak e korszakalkotó üzenete után tett egyes kijelentései azonban sokkal messzebb és sokkal magasabbra szárnyalnak, mint ezek az első megállapítások. 1918 szeptember 27-én New-Yorkban tett egyes nagyon fontos kijelentéseket:

«Úgy vélem, hogy a nemzetek szövetségének megalkotása s céljainak világos körvonalozása, kell, hogy részét, sőt bizonyos tekintetben a legfontosabb részét képezzék a békeszerződésnek. Most nem lehet megalakítani. Ha most alakíttatnék meg, csak a szövetséges nemzeteknek új szövetsége volna a közös ellenséggel szemben…

Ezek az általános kifejezések azonban még nem tárják fel a dolognak a lényegét. Bizonyos részletekre még szükség van, nehogy elméleti tételnek, hanem inkább gyakorlati programnak hangozzanak. Vannak még bizonyos részletek s ezeket annál nagyobb bizakodással jelölhetem meg, mert azokat felelősségem tudatában kormányom békekötelezettségeinek értelmezése gyanánt állapíthatom meg.

Elsősorban pártatlan igazságnak kell uralkodni, melynek nem szabad különbséget tenni olyanok között, akikkel szemben szivesen és akikkel szemben nem szivesen gyakorolnánk az igazságot. Olyan igazságnak kell uralkodni, mely nem ismer kedvezményezetteket és nem ismer az összes népek jogán kívül más mértéket.

Másodsorban egy népnek vagy egy népcsoportnak semmiféle olyan külön érdeke, amely valamennyinek a közös érdekével össze nem egyeztethető, nem szolgálhat a békeszerződés bármely pontjának alapjául.

Harmadsorban a nemzetek szövetségének általános és mindenkire kiterjedő családjában nem lehetnek külön szövetségek, külön szerződések és külön megállapodások.

Negyedszer, a részleteket illetőleg a szövetség keretén belül nem lehetnek önző gazdasági összejátszások és a gazdasági bojkottnak vagy kizárásnak semmiféle formája nem alkalmazható, csupán, ha maga a nemzetek szövetsége, mint a gazdasági büntető hatalomnak a birtokosa, a fegyelmezésnek és az ellenőrzésnek eszköze gyanánt nem rendeli el.

Ötödször mindennemű nemzetközi megállapodások és szerződések egész terjedelmükben az egész világnak köztudomására hozandók…

Engedjék meg nekem, hogy ugyanabban a mondatban, amelyben kijelentem, hogy az Egyesült-Államok egyes népekkel nem hajlandók külön megegyezéseket és megállapodásokat kötni, kijelentsem azt is, hogy az Egyesült-Államok hajlandók az általános szerződések és megállapodások megtartásáért, melyeken a jövőben a békének nyugodni kell, a felelősségből a reájuk eső részt teljesen elvállalni.

Washingtonnak a «gúzsbakötő szövetségek» (entangling alliances) elleni intését még ma is teljes megértéssel és követésére kész akarattal olvastuk. De csak külön és korlátozott terjedelmű szövetségek kötöznek gúzsba. És mi felismerjük és elvállaljuk az új időnek a kötelességét, melyben szabad egy olyan általános szövetséget remélnünk, amely elkerüli a lekötöttségeket és a világnak a levegőjét megtisztítja a közös megértés és a közös jog megtartása számára.»

Ez a tizennégy pont és későbbi jelentős pótlásai világszerte rendkívüli fogadtatásban részesültek. Megvolt a béke lehetősége a józan emberek számára mindenfelé, melyet egyformán elfogadhatnak tisztességes és becsületes németek, oroszok, valamint tisztességes és becsületes franciák, angolok és belgák; néhány hónapon keresztül az egész világot a Wilsonba vetett hit ragyogta be. Ha csakugyan ezt lehetett volna 1919-ben az ügyek rendezésének alapjául megtenni, új és reményteljesebb korszak nyilt volna meg az emberiség életében.

De meg kell vallanunk, hogy nem ez történt. Wilsont bizonyos szűk látkörűség és az önhittségnek bizonyos gyanúja vette körül; az Egyesült-Államok népének abban a nemzedékében, melynek számára ez a nagy alkalom kínálkozott, – biztonságban született s gazdagságban és amennyire a története terjed, tudatlanságban felnövekedett és az Európát megkomolyító tragikus eseményektől távolálló nemzedék lévén, – bizonyos felületesség és lelki könnyelműség volt tapasztalható. Nem mintha az amerikai nép természeténél fogva és szükségszerűleg felületes volna, hanem őket sohasem bántotta erősebben a gondolat, hogy van a magukénál is nagyobb emberi társadalom. A lelki és nem az erkölcsi tényezők okozták náluk ezt a felületességet. Az egyik oldalon volt az új világnak ez az új népe a békének és az egész világra kiterjedő igazságnak új, nemesebb és szebb gondolataival, a másik oldalon a nagyhatalmi rendszernek régi, elkeseredett bonyodalmakban leledző népeit; az előbbi nyers és majdnem gyermekies volt óriási tapasztalatlanságában, az utóbbiak tapasztaltak, gyűlölködők és makacsok. Az új korszak e nyers idealista fiatalságának összeütközését a régi idők tapasztalt érettségével, évekkel ezelőtt a nagy regényíró, Henry James, _Daisy Miller_ című nagyon jellegzetes történetében tárgyalta. Egy becsületes, bizakodó, széplelkű, de gyanakvás nélküli, őszinte hajlamú amerikai lánynak a megható története, aki kellemes napokat akar tölteni Európában s rohamosan a rosszba bonyolódik és sülyed és végül a régi világ zűrzavaros bonyodalmai és makacs korlátozottságai a megváltó halálba sodorják. Ennek a tárgynak ezer változata van a való életben, ezrével vannak ilyen transatlanti tragédiák s Wilson elnöknek a története csak egy a sok között. De ha a régi ragály megfertőzte is az új dolgot, nem szabad feltételeznünk, hogy ez az újnak a sorsát véglegesen meg is pecsételte.

Alig hihető, hogy tévedéseknek kitett emberi lény, aki rettenetesen nehéz körülmények között nyilvánvalóan a legjobbat akarta, valaha is ki lett volna téve Wilson elnökhöz hasonló kicsinyes, kutató és könyörtelen bírálatnak. Hibáztatják és úgy látszik, hogy jogosan hibáztatják, hogy a háborút és a megkezdődő béketárgyalásokat teljesen pártpolitikai alapokon vezette. Ő megmaradt az amerikai demokrata-pártot képviselő elnöknek, mikor a körülmények úgy alakultak, hogy az emberiség egyetemes érdekeinek legyen a képviselője. Meg sem kisérlette, hogy egy időre túltegye magát a pártszempontokon és hogy megkisértse az együttműködést olyan nagy amerikai vezéremberekkel, mint Roosevelt és Taft volt elnökök és a hozzájuk hasonlók. Nem használta ki teljesen az Egyesült-Államoknak óriási erkölcsi és szellemi erőforrásait; az egész ügyet nagyon személyi módon kezelte és tisztán közvetlen hozzátartozóival vette körül magát. Még nagyobb tévedése volt, hogy személyesen jött el a békekonferenciára. Csaknem minden hozzáértő bírálója abban a véleményben van, hogy Amerikában kellett volna maradnia és Amerikát megszemélyesítve, csak néha kellett volna megszólalnia, ahogy egy nemzet beszél. A háborúnak az utolsó éveiben valósággal példátlan helyzete volt az egész világban.