Part 4

Még túlságosan közel vagyunk a nagy háborúnak az eseményeihez, semhogy igényt tarthatnánk arra, hogy ez a vázlatos ismertetés históriai ítéletet mondhatna, de megkockáztathatjuk azt az állítást, hogy ha az összeütközésnek a szenvedélyei elhalványodtak, Németországot fogják az előidézésében leginkább bűnösnek találni, nemcsak azért, mert morális és intellektuális tekintetben nagyon elütött a szomszédaitól, hanem mert ő képviselte az imperializmusnak közös betegségét a legteljesebb és legerőteljesebb formában. Önmagát megbecsülő történetíró, bármennyire felületes és népies legyen is a célja, jóhiszeműleg nem teheti magáévá azt a háborúnak a megpróbáltatásaiban keletkezett legendát, hogy a német az emberek bármely más fajánál kegyetlenebb és borzalmasabb emberi lény volna. Európának az összes államai 1914 előtt a támadó és háború felé sodródó nacionalizmusnak az állapotában voltak; Németországnak a kormánya csak vezetett ebben az irányzatban. Elsőnek zuhant a verembe és legmélyebben ásta bele magát. Ő lett a borzalmas példa, melyre az összes vele együtt bűnözők lármásan hivatkozhattak.

Németország és Ausztria hosszú időn keresztül tervezgették a német befolyásnak kiterjesztését Kisázsián keresztül keleti irányban. A német gondolat a «Berlin-Bagdad» jelszavában kristályosodott ki. A német tervekkel ellentétben álltak Oroszország tervei, amely a szláv befolyást Konstantinápolyra és Szerbián át az Adriai-tengerig akarta kiterjeszteni. Ezek a becsvágyó törekvések keresztezték egymást és kölcsönösen összeegyeztethetlenek voltak. A Balkán lázas közállapotai nagyrészt a német és szláv tervekből eredő intrikáknak és propagandának voltak tulajdonítandók. Törökország a német birodalomnál, Szerbia Oroszországnál keresett támogatást. Románia és Olaszország, hagyományaikban egyaránt latin államok, mindketten névleg Németország szövetségesei, egyaránt távolabb fekvő és mélyebb terveket tápláltak. Ferdinánd bulgár cár még homályosabb terveket táplált, a görög udvarnak szennyes rejtelmei pedig, melynek királya a német császárnak volt a sógora, ezidőszerint még kívül esnek megismerésünknek a körén.

A bonyodalomban azonban nemcsak Németország volt az egyik és Oroszország a másik oldalról érdekelve. Németországnak a kapzsisága 1871-ben, makacs és gyűlölködő ellenségévé tette Franciaországot. A francia nép, amely tudta, hogy képtelen az elvesztett tartományokat saját erejéből visszaszerezni, túlzott reményeket táplált Oroszország hatalmát és segítségét illetőleg. A francia nép óriási összegeket jegyzett az orosz kölcsönökre. Franciaország szövetségese volt az orosz birodalomnak. Bizonyos volt, hogy ha Németország háborúba keveredik Oroszországgal, Franciaország is megtámadja őt.

A rövid francia keleti határnak a védelmi rendszere nagyon erősen ki volt építve. Németországnak kevés reménysége volt, hogy ezen a védőgáton megismételje az 1870–71. évi sikereket. Franciaországnak a Belgium felé eső határa azonban hosszabb volt és kevésbbé erősen is volt kiépítve. Franciaországnak túlerővel való megtámadása esetén nagyobb arányokban lehetett számítani 1870-nek a megismétlődésére. A francia balszárnyat délkeleti irányban forgópont gyanánt vissza lehet lökni Verdunre s a jobbszárnyát túl lehet szárnyalni olyanformán, ahogy az ember becsukja a kinyitott beretvát. Ezt a tervet a német hadvezetőség nagy gonddal és részletességgel kidolgozta. A végrehajtása a nemzetközi jognak a megsértésével járt, mert Poroszország is vállalta Belgium semlegességének a garantálását, nem volt vele semmiféle viszálya, ellenben felidézte azt a veszedelmet, hogy Nagybritanniát is Németország ellen fordítja, mert ez a hatalom is kezeskedett Belgium megvédéséért. A németek azonban abban a hiszemben voltak, hogy flottájuk már elég erős ahhoz, hogy Nagybritanniát habozásra késztesse a beavatkozás tekintetében s a lehetőségekre való tekintettel nagy stratégiai vasúthálózatot építettek ki a belga határ felé és megtettek minden előkészületet ennek a tervnek a végrehajtására. Így azt remélték, hogy egy nagy nekilendüléssel leterítik Franciaországot és azután akadálytalanul mérkőzhetnek meg Oroszországgal.

1914-ben minden körülmény a két központi hatalomra kedvezően látszott alakulni. Oroszország megerősödött ugyan 1906-tól kezdve, de nagyon lassan; Franciaországot pénzügyi botrányok züllesztették. Ezek a botrányok 1914 márciusában érték el a tetőpontjukat, mikor Caillaux pénzügyminiszternek a felesége megdöbbentő módon lelőtte Calmettet, a _Figaro_ szerkesztőjét; Nagybritannia, egész Németországnak a meggyőződése szerint, a polgárháborúnak a szélén állt. Úgy külföldiek, mint angolok ismételten igyekeztek döntő kijelentést nyerni abban a tekintetben, hogy mi történik, ha Németország és Ausztria megtámadják Franciaországot és Oroszországot; a brit külügyi államtitkár azonban súlyos kétértelműséget tanusított egészen addig a pillanatig, mikor Nagybritannia maga is beleavatkozott a háborúba.[10] Következésképen az a meggyőződés támadt a kontinensen, hogy Nagybritannia vagy nem akar, vagy csak késedelmesen fog beleavatkozni a háborúba s ez esetleg bátoríthatta Németországot abban, hogy megfenyegesse Franciaországot.

Az események rohanásának a lökést Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörökösnek a meggyilkolása adta meg, aki hivatalos látogatáson volt Szarajevóban, Bosznia fővárosában. Megvolt a kedvező ürügy a hadseregek megindítására. «Most vagy soha», mondotta a német császár.[11] A gyilkosok felbérelésével Szerbiát vádolták meg s bár maguk az osztrák nyomozó közegek jelentették, hogy a szerb kormányt nem lehet bűnrészességgel vádolni, az osztrák-magyar kormány alkalmasnak ítélte ezt a vádat, hogy háború felé szorítsa az ügyeket. Július 23-án a monarchia ultimátumot küldött Szerbiának s bár Szerbia részleges elégtételt adott, Sir Edward Grey, az angol külügyi államtitkár pedig konferenciára igyekezett bírni a hatalmakat, július 28-án megüzente a háborút.[12]

Oroszország július 30-án mozgósította a hadseregét, mire Németország augusztus 1-én megüzente a háborút. Másnap német csapatok lépték át a francia határt s a szerencsétlen Belgiumhoz intézett ultimátummal egyidejűleg megkezdődött a nagy oldalmozdulat Belgiumon és Luxemburgon keresztül. Nyugati irányban megindultak a felderítő osztagok és az előcsapatok. Nyugat felé robogott a katonákkal megrakott automobilok tömege. Rengeteg tömeg tábori szürkébe öltözött gyalogság követte őket; kerekre nyilt szemű, derék fiatal németek, törvénytisztelő, jól nevelt ifjak, akiknek legtöbbje sohasem látta, hogy indulatból lelőttek valakit. «Ez a háború», mondották nekik. Bátrak legyenek és könyörtelenek. Egyesek közülök rajta voltak, hogy megfeleljenek ennek a katonai oktatásnak a szerencsétlen belgák rovására.

A részletesen feltárt belgiumi atrocitások nyomán indokolatlanul nagy felháborodás kerekedett; indokolatlanul nagy volt az alapvető atrocitáshoz képest 1914 augusztusában, amit magának Belgiumnak a megtámadása jelentett. Ha ez adva volt, az esetleges lövöldözést és zsákmányolást, a magántulajdonnak céltalan pusztítását, a korcsmáknak és élelmiszer-üzleteknek éhes és fáradt emberek által történt kifosztását s a vele járó rablást és gyujtogatást eléggé természetes következésnek lehetett tekinteni. Csak nagyon ostoba emberek képzelhetik, hogy egy háborúban álló hadsereg megállhat a becsületnek, tisztességnek és igazságosságnak ugyanazon a színvonalán, mint a rendezett viszonyok között élő otthoni társadalom. A porosz hadsereget a harmincéves háború hagyományai is befolyásolták. A Németország ellen szövetkezett államokban szokásba jött ezeket a belgiumi túlkapásokat és vérengzéseket úgy kezelni, mintha azelőtt ilyenfajta dolgok egyáltalán nem történtek volna s mintha ezek a német jellemnek valami különlegesen ördögi vonásából származtak volna. A «hunok» gúnynévvel illették a németeket. A Belgiumban elkövetett német vétkeket azonban még a legtávolabbról sem lehet összehasonlítani az ázsiai nomádoknak rendszeres pusztításával, akik egyebek között ki akarták irtani Kína egész lakosságát, hogy az országot legelővé változtassák. A vétkek nagy része nem volt egyéb megittasult emberek brutalitásánál, akik életükben először használhattak szabadon halált osztogató fegyvereket; sok a saját cselekedeteiktől megrettent és a megtámadott ország lakóinak bosszúállásától félő embereknek volt a hiszterikus dühöngése, sok pedig egyszerűen a kényszerképzetből eredt, hogy a hadviselésben rettenetesnek kell mutatkozni és hogy a népeket legjobban a megfélemlítéssel lehet leigázni. Az átlagos németet a törvény iránti engedelmességből és tiszteletből úgy vetették bele a háborúba, hogy ezeknek a kegyetlenségeknek szükségképen be kellett következniök. Tényleg történtek borzalmas és visszataszító dolgok. De minden nép, melyet úgy készítettek elő és vittek a háborúba, mint a németeket, hasonlóan cselekedett volna.

Augusztus másodikának az éjszakáján, mikor Európának a legnagyobb része még a félszázados békének a nyugodt elernyedésében, még a legszélesebb körökre kiterjedő bőségnek, olcsóságnak és szabadságnak a megszokott állapotában, melyet ma élő ember már nem fog élvezni többé, nyári pihenőjéről gondolkozott, a kis Vizé falucska Belgiumban lángokkal lobogott fel, megrémült tekintetű parasztokat hurcoltak ki a házaikból és lőttek főbe, állítólag mert a házakból tüzeltek a benyomuló ellenségre. A tiszteknek, akik ezt elrendelték és az embereknek, akik a parancsokat végrehajtották, borzalmat kellett érezniök, mikor ezeket a nekik idegenszerű dolgokat cselekedték. A legtöbbjük még sohasem látott erőszakos halált. Nemcsak a falucskára vetettek csóvát, hanem az egész világra. A vég kezdete volt, a kényelem, biztonság, emberi és tisztességes életmód korszakának a vége Európában.

Mihelyt biztossá vált, hogy Belgiumot megtámadták, Nagybritannia megszünt habozni és augusztus 4-én éjjel 11 órakor megüzente a háborút Németországnak. A következő napon az _Amphion_ cirkáló egy német aknarakó hajót lepett meg és sülyesztett el a Themze torkolatában; első eset volt, hogy britek és németek saját lobogójuk alatt kerültek szembe egymással szárazon vagy vizen…

Egész Európa visszaemlékezik még azoknak az eseményekben gazdag, napfényes augusztusi napoknak a különös hangulatára. Majdnem félszázadon át a nyugati világ nyugalomban és a _biztonság_ érzetében élt. Csak Franciaországban ismerte kevés számú középkorú és öregedő ember közvetlen tapasztalatból a háborút. Az ujságok világkatasztrófáról beszéltek, de ez a kifejezés keveset jelentett azokra, akiknek a világ mindig biztonságosnak tetszett és másformának nem is tudták elképzelni. Különösen Nagybritanniában a béke-időknek az életmódja folytatódott némi ijedelemmel vegyes módon még egy ideig. Hasonlatos volt annak az embernek az esetéhez, aki járkál a világban, anélkül, hogy tudatában volna a benne már lappangó végzetes betegségnek, amely megváltoztatja egész életmódját és minden szokását. Az emberek nyaralni mentek; az üzletek megnyugtatták vevőiket, hogy «az üzlet nem változott». Az ujságok érkezése sok beszédre és izgalomra adott alkalmat, de ez a nézőknek a beszéde és izgalma volt, akik igazában nem tudják, hogy részesei a katasztrófának, mely magával rántja mindannyiukat.

VIII. A NAGY HÁBORÚ ESEMÉNYEI 1917-IG.[13]

A következőkben főbb vonásaiban vázoljuk az így kitört világháborúnak az eseményeit. A német terv az volt, hogy gyors megrohanással leterítik Franciaországot, míg Oroszország a keleten még gyüjtögeti az erőit.[14] Egy ideig kifogástalanul ment minden. A katonai tudomány soha sincsen a modern viszonyoknak a színvonalán, mert a katonák mint osztály, képzelő erő nélküliek és mindig vannak a gyakorlatban még ki nem fejlesztett találmányok, amelyek a katonai észjárás által követett taktikai és stratégiai rendszereket megzavarhatják. A német terv már évekkel a háború kitörése előtt készült; önmagában elavult volt; lövészárkok, drótakadályok és gépfegyverek használatával alkalmasint mindjárt kezdetben meg lehetett volna hiusítani; a franciák azonban haditudományukban nem érték el a német színvonalt s a nyilt hadviselés módszereiben bizakodtak, amely legalább tizenöt esztendővel maradt el a kor mögött. Felkészültségük úgy drótakadályok, mint gépfegyverek tekintetében nagyon hiányos volt s élt az a nevetséges hagyomány, hogy a franciák nem harcolhatnak árkokban és földhányások mögött. A belga határt Lüttich és a hozzá kapcsolódó erődök védték, melyek tíz vagy tizenkét év óta már nem voltak modernek; az erődök felszerelését és védőeszközeit sok esetben német cégek szállították; a francia északkeleti határ viszont nagyon gyengén volt megerősítve. Magától értetődőleg a hadiszállító német Krupp-gyár diótörőkről is gondoskodott e diók számára, nagyon erős robbanó hatású lövedékeket röpítő rendkívül nagy ágyúk formájában. Így ezek a védelmi berendezések saját helyőrségüknek lettek a csapdái. A franciák a déli Ardennekben támadtak, de vereséget szenvedtek. A német hadak ellenállhatatlannak látszó irammal gázolták le a francia balszárnyat; Lüttich augusztus 9-én elesett; Brüsszelt augusztus 20-án érték el a németek; a körülbelül 70.000 emberből álló brit hadsereget, mely Belgiumba érkezett, a túlerő Monsnál augusztus 22-én megverte s a dél-afrikai háborúban tanult gyilkos lövész-taktika dacára visszaszorította. (A németek nem akarták hinni, hogy az angolok puskával és nem gépfegyverrel dolgoztak.) A kis angol haderőt nyugati irányban félretaszították s a német jobbszárny úgy rohant lefelé, mintha nyugatra el akarná hagyni Párist és fel akarná göngyölíteni az egész francia hadsereget.

A német főhadiszállás ebben az időpontban annyira biztos volt, hogy megnyerte a háborút, hogy augusztus végén már csapatokat vontak el a keleti front számára, ahol az oroszok Kelet- és Nyugat-Poroszországot pusztították. Ekkor következett be a stratégiai szempontból nagyon gyors és sikeres ellentámadás. A franciák a centrumban visszavonultak, balszárnyukon teljesen váratlanul egy új hadsereggel léptek fel s a megingott, de újra megerősített kis angol hadsereg is méltó szerepet tudott játszani az ellentámadásban. A német jobbszárny túlságosan előrerohant, elvesztette belső összefüggését s a szeptember 6-tól 10-ig tartó marnei csatában a Marnetól az Aisneig visszavetették. Még jobban is visszaszorították volna, ha nem lett volna tartalékban a beásásnak a művészete. Az Aisnenél a német hadsereg megállt és beásta magát. A nehéz ágyúk, a nagy robbanó erejű lövedékek s a tankok, melyekre a szövetségeseknek szükségük lett volna, hogy ezeket a lövészárkokat szétrombolják, még hiányoztak.

A marnei csata pozdorjává zúzta az eredeti német tervet. Franciaország egyelőre meg volt mentve. A németek azonban távolról sem voltak megverve; úgy emberekben, mint felszerelésben nagy volt a támadó felsőbbségük. Az oroszoktól való félelmüket keleten a példátlanul álló tannenbergi győzelem eloszlatta. A nyugati küzdelemnek a legközelebbi fázisa az erőszakolt, kevésbbé jól kitervezett harc volt, hogy a szövetségesek baloldalát túlszárnyalják és a csatornamenti kikötőknek a megszerzésével elvágjuk a Britanniából Franciaországba érkező utánpótlásokat. Mindkét fél valósággal versenyzett, hogy a partot elérje. Azután a németek, nagy tüzérségi és felszerelési fölénnyel megtámadták az angolokat Ypernnél és Ypern körül. Nagyon közel jutottak az áttöréshez, de az angolok végül mégis kitartottak.

A nyugati fronton a küzdelem lövészárok-harccá alakult át. Egyik félnek sem volt meg a tudása és felszerelése a modern lövészárkokon és akadályokon való áttörés problémájának megoldásához s mindkét fél egyaránt tudósok, feltalálók és más nem katonai személyek tanácsához és segítségéhez volt kénytelen fordulni ebben a nehézségben. Ez időben a lövészárok-háborúnak a problémája lényegében már meg volt oldva; Angolországban példának okáért már megvolt a tanknak a modellje, amely a szövetségeseknek döntő és aránylag könnyű győzelmét biztosíthatta volna 1916 előtt; a hivatásos katonai elme azonban szükségképen alsóbbrendű és képzelő erő nélküli; magasabb intellektuális képességű ember nem szívesen börtönzi be tehetségét ebbe a hivatásba; majdnem az összes nagy hadvezérek vagy katonai mult nélküli, friss lelkű fiatal emberek voltak, mint Nagy Sándor, Napoleon és Hoche, magukat katonai mesterségnek szentelő politikusok, mint Julius Cæsar, nomádok, mint a hun és mongol vezérek, vagy pedig Cromwellhez és Washingtonhoz hasonló műkedvelők; ötven esztendei militarizmus után azonban ez a háború reménytelenül mesterségszerű háború lett; kezdettől végig lehetetlen volt kivenni a hivatásos tábornokok kezéből és sem a német, sem pedig a szövetséges főhadiszállások nem nézték szívesen az olyan találmányokat, melyek halomra dönthették hagyományos rendszerüket.[15] A tank nem csupán kellemetlenül idegen volt ezeknek a katonai uraknak, hanem hivatáshoz nem méltó védelmet nyujtott a közkatonáknak. A németek azonban meghonosítottak bizonyos újításokat. Február végén egy kevéssé használhatónak bizonyult újítással, a lángvetővel léptek fel, melynél a kezelő forgott állandóan az elevenen való megégés veszedelmében, áprilisban pedig, az angolok ellen irányuló második nagy offenzivának a közepe táján (második yperni csata, április 17–május 17), mérgezett gázfelhőket alkalmaztak. Ezt a borzalmas találmányt először kanadai és algiri csapatokkal szemben használták; a vele járó testi kín és a haldoklóknak a gyötrelme borzalmas hatást váltott ki, de az áttörést nem tudta kierőszakolni. Néhány héten keresztül a szövetségesek arcvonalán a vegyészek a katonáknál nagyobb jelentőségre emelkedtek s hat héten belül a defenzivában levő csapatok birtokában voltak a védő eszközöknek és találmányoknak.

Másfél esztendőn át, egészen 1916 júliusáig a nyugati arcvonal az eldöntetlen feszültség állapotában maradt meg. Mindkét részről történtek nehéz támadások, melyek véres visszaverésekkel végződtek. A franciák dicsőséges, de nagy áldozatokkal járó támadásokat kisérlettek meg 1915-ben Arrasnál és Champagneban, a britek pedig Loosnál. Svájctól az Északi tengerig két szakadatlan lövészárok húzódott végig, néhol egy mérföldnyi s még nagyobb, néhol pedig – mint például Arrasnál, – alig néhány lábnyi távolságban s e lövészárkokban és mögöttük milliónyi ember dolgozott, harcolt és készülődött előre kitervezett nagy és véres offenzivákra. Minden megelőző korban ekkora helyhez kötött embertömegekben elkerülhetetlenül ragályos betegségek törtek volna ki, de a modern tudomány e tekintetben is megváltoztatta a hadviselésnek a körülményeit. Egyes új betegségek léptek fel, mint például a hideg vízben való hosszas álldogálás által előidézett «lövészárok-láb», a vérhasnak új fajai és más hasonlók, de egyik sem hatalmasodott el annyira, hogy bármelyik harcban álló felet megbénította volna. Az arcvonalak mögött a harcban álló nemzeteknek az élete mindinkább arra a feladatra alakult át, hogy élelmiszert, lőszert és mindenekfelett embereket szállítson azoknak a helyébe, akik napról-napra elestek vagy megsebesültek.[16] A németeknek megvolt az a szerencséjük, hogy nagyszámú nagy ostromágyú állt a rendelkezésükre, melyek eredetileg a határszéli erősségek számára voltak rendelve; ezeket most a lövészárkoknak nagy robbanó erejű lövedékekkel való összerombolására, szóval olyan feladatra használták fel, melyre azelőtt senki sem gondolt. Az első évek folyamán nagy ágyúk és lőszer tekintetében a szövetségesek állandóan rosszabbul voltak ellátva a németeknél és veszteségeik mindig nagyobbak voltak. Asquith brit miniszterelnökből, aki nagyon gyakorlott művésze volt a parlamenti ügyeknek, hiányzott a teremtőképesség s valószínűleg Lloyd George sürgetéseinek és támadásainak, aki 1916 decemberében ki is szorította őt a helyéből, valamint az angol sajtó lármájának kell tulajdonítani, hogy a felszerelésnek és utánpótlásnak ezek a hiányosságai végül megszüntek.[17]

A németek rettentő erőfeszítéssel támadták a franciákat 1916 első felében Verdunnél és Verdun körül. A németek óriási veszteségeket szenvedtek és miután a francia arcvonalat néhány mérföldnyire benyomták, sikerült őket feltartóztatni. A francia veszteségek legalább is akkorák, vagy még nagyobbak voltak. «_Ils ne passeront pas_» – mondta és énekelte a francia gyalogság és megtartotta a szavát.

A keleti német arcvonal hosszabb kiterjedésű volt és lövészárok-rendszere a nyugatinál kevésbbé volt kiépítve. Az oroszoknak a tannenbergi vereség után is sikerült, hogy egyidőre még előnyomuljanak. Majdnem egész Galiciát elfoglalták, 1914 szeptember 2-án az övék lett Lemberg, 1915 március 22-én pedig Przemysl hatalmas erőssége. A németek azonban, miután nem tudták áttörni a szövetségesek nyugati frontját, a szövetségesek pedig megfelelő előkészület hiányában eredménytelen támadásokat intéztek ellenük,[18] Oroszország ellen fordultak és rettenetes tüzérségi előkészítésnek újszerű alkalmazásával először délen, majd északon nagy csapásokat mértek az orosz arcvonalra. Június 22-én Przemysl újból visszakerült a központi hatalmak birtokába és az egész orosz arcvonal messze keletre szorult, míg csak szeptember 2-án Vilna is német kézbe nem került.

1915 május 23-án Olaszország a szövetségesekhez csatlakozott és megüzente a háborút a monarchiának. (Németországnak a háborút csak egy esztendő mulva üzente meg.) Keleti irányban előrenyomult ugyan Görzig, amely 1916 nyarán elesett, de ebben az időpontban beavatkozása sem Oroszország, sem pedig a két nyugati hatalom szempontjából nem jelentett sokat. Egészben véve csak új lövészárok-háborúra kényszerült festői északkeleti határán.

Míg a fő ellenfeleknek a legfontosabb arcvonalai a kimerítő megmerevedésnek ezt az állapotát mutatták, mindkét fél megkisérlette, hogy az arcvonal mögött is megtámadja az ellenfelét. A németek Zeppelinekkel, majd pedig repülőgépekkel egész sor támadást intéztek Páris és Anglia keleti részei ellen. A támadások nyilvánvalóan raktárak, lőszergyárak és más katonai fontosságú célok ellen irányultak, de a gyakorlatban vegyest a lakott helyeket is bombázták. Eleinte a ledobott bombák nem voltak nagyon hatékonyak, de később úgy a nagyságuk, mint a minőségük állandóan emelkedett, nagyon sok embert megsebesítettek és megöltek és jelentős károkat okoztak. Ezek a támadások tetőpontjára csigázták fel az angol népnek a méltatlankodását.[19] Noha a németeknek már néhány esztendő óta megvoltak a Zeppelinjeik, egyetlenegy katonai hatóság sem foglalkozott Nagybritanniában komolyan a gondolattal, hogy miként kell védekezni velük szemben s csak 1916-ban állott megfelelő mennyiségű ágyú a léghajók ellen rendelkezésre és ettől fogva kezdték a légi cirkálókat repülőgépekkel támadni. Egymásután több Zeppelin szerencsétlenül járt s ettől fogva csak tengeri felderítő szolgálatra használták őket, a támadásban pedig helyüket a Gotha nevű nagy repülőgépek foglalták el. Ezeknek a látogatásai Anglia keleti része és London fölött 1917 nyarától kezdve rendszeresekké váltak. 1917–1918 telének minden holdas éjszakáján Londonban megszokott volt a jelzőágyú tompa dörgése, a rendőrségi riadónak éles sivítása, az utcáknak gyors elnéptelenedése, a repülőgépek ellen felállított ágyúk százainak menydörgéssé fokozódó fülsiketítő zaja, a srapnellek süvöltése és végül, ha valamelyik támadónak sikerült áttörni a védő övezeten, a lezuhanó bombáknak tompa robbanása. Azután a gyengülő ágyúdörgés közepette következett a tüzoltóságnak elmaradhatatlan rohanó hangja és a mentőkocsiknak a robogása… Ezek a tapasztalatok otthonában éreztették London minden lakosával a háborút.