Part 5

Míg a németek így a levegőből ellenségeik otthoni lakosságának az idegeit támadták meg, a rendelkezésükre álló minden eszközzel támadták a brit tengeri kereskedelmet is. A háború kitörésekor több cirkálójuk és torpedórombolójuk volt, szétszórva a tengereken és egy hatalmas, modern cirkálókból álló hajóosztaguk – a _Scharnhorst, Gneisenau, Leipzig, Nürnberg_ és _Dresden_, – tartózkodott a Csendes-oceánon. E magányos cirkálók közül néhány, különösen pedig az _Emden_, igen nagy számú kereskedelmi hajót pusztított el, mielőtt sikerült volna ártalmatlanná tenni. A csendes-tengeri flotta pedig Chile partjain megütközött egy angol osztaggal s a _Good Hope_ és _Monmouth_ cirkálókat 1914 november 1-én elsülyesztette. Egy hónappal később Sturdee tengernagy utolérte ezeket a német hajókat s a Falkland-szigetek mellett vívott csatában a _Dresden_ kivételével valamennyiöket elsülyesztette. Ezen ütközet után a szövetségesek a tengereknek kizárólagos urai maradtak s ezt a tengeri felsőbbségüket az 1916 május 1-én megvívott jütlandi nagy tengeri csata sem tudta megingatni. A németek tevékenységüket így mindjobban a tengeralatti háborúra összpontosították. Egyetlenegy napon, 1914 szeptember 29-én három hatalmas cirkálót, az _Aboukirt, Hoguet_ és _Cressyt_, 1473 emberrel sikerült nekik elsülyeszteni. A brit hajózással szemben a tengeri zsákmányjogot alkalmazták; eleinte figyelmeztették és átvizsgálták a személyszállító és kereskedelmi hajókat, de csapdáktól való félelmükben nem folytatták ezt az eljárást és 1915 tavaszától kezdve a hajókat figyelmeztetés nélkül kezdték elsülyeszteni. 1915 májusában elsülyedt a _Lusitania_, a legnagyobb személyszállító gőzösök egyike, előzetes figyelmeztetés nélkül, a fedélzetén több amerikai állampolgárral. Ez az amerikai közhangulatot nagyon elkeserítette a németek irányában, de a valószínűség oly nagy volt, hogy a tengeralattjárók háborújával érzékenyen meg lehet sebezni, sőt esetleg engedékenységre lehet kényszeríteni Nagybritanniát, hogy makacsul ragaszkodtak a mind kíméletlenebb tengeralatti háborúhoz s nem törődtek vele, hogy esetleg az Egyesült-Államokat is ellenségeiknek a körébe kényszerítik.

Ugyanezen idő alatt az egyébként nagyon hiányosan felszerelt török haderők a Sinai félszigeten át fenyegető hadmozdulatokat végeztek Egyiptom irányában.

Mialatt a németek így a levegőben és a tenger alatt igyekeztek megsebezni legkevésbbé hozzáférhető és legfélelmetesebb ellenfelüket, Nagybritanniát, a franciák és angolok is egy szerencsétlen oldaltámadást kisérlettek meg a központi hatalmak ellen Törökországon át. A gallipolii vállalkozás szépen volt kigondolva, de nagyon szerencsétlen volt a végrehajtása. Ha sikerül, a szövetségesek 1915-ben elfoglalták volna Konstantinápolyt. A Dardanellák februári bombázásával azonban már két hónappal előzetesen felhívták a tervre a törökök figyelmét, a készülődésekre valószínűleg a görög udvar is figyelmeztette a központi hatalmakat s mikor áprilisban a brit és francia erők partraszálltak a Gallipoli félszigeten, a törökök jól be voltak ásva és különösen kézigránátok tekintetében sokkal jobban fel voltak készülve az árokharcra, mint támadóik. A szövetségesek a hadihajók nagy ágyúiban bizakodtak, melyek meglehetősen alkalmatlanoknak bizonyultak a lövészárkok szétrombolására s egyebeken kívül, amiről megfeledkeztek, nem gondoltak az ellenséges tengeralattjárókra. Több nagy csatahajójuk elveszett; ugyanazokban az áttetszően kék vizekben sülyedtek el, amelyeken át valaha Xerxes hajói vitorláztak a Salamisnál rájuk várakozó végzet felé. A szövetségesek részéről a gallipolii hadjárat egyaránt hősies és szánalmas példája volt a bátorságnak és szakértelem hiányának, mely tömérdek élet, anyag és tekintély pusztulása után 1916 januárjában visszavonulással végződött.[20]

A sikertelenséget részben a görögök magatartásának kellett tulajdonítani, akik megtagadták a kalandban való részvételt. Másfél esztendőn keresztül a görög király, a német császárnak a sógora, akit a szövetségesek főhadiszállásain levő barátai oltalmaztak, rászedte a szövetségeseket és közvetve nagyszámú brit és francia katonának a halálát okozta. 1917 júniusban lemondásra kényszerítették, de ahelyett, hogy a görögöknek megengedték volna, hogy természetes és hagyományos köztársasági hajlandóságukat kövessék, helyette Sándor trónörököst, a német császárnak az unokaöccsét emelték a trónra – _maguk a szövetségesek_. A nagy háborúnak ez a görög fejezete még megvilágításra vár a történetírók részéről. Ezidőszerint még megmagyarázhatatlan és mi csak az érthetetlen tényeket közöljük, anélkül, hogy a megfejtésüket megkisérlenők.

Görögországnak ezzel az ingadozásával szoros kapcsolatban áll Bulgáriának a beavatkozása a háborúba 1915 október 12-én. A bulgár király egy esztendőnél tovább habozott, mielőtt döntött volna a két fél között. Ezúttal azonban a gallipolii brit támadásnak a sikertelensége, mely a német és osztrák-magyar hadseregnek Szerbia elleni erős támadásával párosult, a központi hatalmak oldalára állította őt. Mialatt a szerbek erős harcban állottak a német-osztrák-magyar haderővel a Dunánál, hátbatámadta őket és néhány hét alatt az országot teljesen megszállották. A szerb hadsereg rettenetes viszonyok között vonult vissza Albánia hegységein át a tengerpartra, ahol roncsait egy szövetséges flotta megmentette.

A szövetségesek Szalonikiben is partra szállítottak egy haderőt, amely előrenyomult ugyan Monastir irányában, de nem volt képes hatásos módon segíteni a szerbeken. Ez az újabb, szalonikii terv volt az, amely végleg megpecsételte a gallipolii expediciónak a sorsát.

Keleten, Mezopotámiában az angolok, főként indiai haderőkkel még távolabbi oldaltámadást intéztek a központi hatalmak ellen. 1914 novemberében egy nagyon rosszul felszerelt hadsereget szállítottak partra Basrában, mely a következő évben előnyomult Bagdad irányában. Ez a hadsereg győzelmet aratott Ktesiphonnál, az Arsacidák és Sassanidák régi székvárosánál, huszonöt mérföldnyire Bagdadtól, de az időközben megerősödött törökök elől Kut el Amaráig visszavonulni kényszerült, ahol a Townshend tábornok alatt álló brit csapatokat bekerítették és 1916 április 29-én megadásra kényszerítették.

Mindez a levegőben, a tenger alatt, az Oroszországban, Törökországban és Ázsiában folytatott hadviselés járulékos természetű volt a főarcvonal, a döntő jelentőségű hadszintér mellett, Svájc és a tenger között, ahol egymással szemben beásva feküdtek a milliók, akik lassankint tanulták meg a modern hadviselésnek a szükségszerű módozatait. Rohamosan fejlődött például a repülőgépeknek a használata. A háború kezdetén főként felderítésre, ezenkívül pedig a németek a tüzérség számára szolgáló jeleknek a ledobására használták őket. A levegőben való harc még teljesen ismeretlen volt. 1916-tól kezdve a repülőgépeket gépfegyverekkel szerelték fel és megkezdődtek a légi harcok; a levegőből való bombavetés folyton fokozódó jelentőségre tett szert, a levegőből való fényképezés valósággal csodás művészetté fejlődött s a tüzérségi tevékenységnek a légi megfigyelésre alapított része, melyben egyaránt vettek részt repülőgépek és megfigyelő ballonok, szintén állandóan fejlődött. A katonai ész azonban még mindig ellenállott a tankok használatának, melyek nyilvánvalóan egyedüli eszköz lettek volna, hogy a lövészárok-háborúban a döntést kierőszakolják.

Nagyon sok intelligens ember, aki kívül állott a katonai körökön, ezt teljes mértékben belátta. A tankok használata a lövészárkokkal szemben nagyon is nyilvánvaló módszernek tűnt fel. A tankoknak az ősét még Lionardo da Vinci találta fel, de hogy juthatott volna katonai szakértőnek az eszébe, hogy Lionardot tanulmányozza? Közvetlenül a búr háború után, 1903-ban, a különböző folyóiratokban leirások jelentek meg képzeletbeli csatákról, melyekben tankok szerepeltek s egy teljes működésben levő tanknak a modelljét be is mutatták 1912-ben az angol katonai hatóságoknak, amelyek azt természetszerűleg el is vetették. Különböző típusú tankokat a háború kezdete előtt újból meg újból találtak fel. Ha az ügy kizárólag a katonák kezében maradt volna, sohasem tértek volna át a tankok használatára. Az első tankoknak az építését Winston Churchill sürgette, aki ez időben az angol admiralitás kötelékébe tartozott, de a legelkeseredettebb támadásoknak tette ki magát, mikor azokat átküldte Franciaországba.[21] A katonai tudomány a brit haditengerészetnek és nem a hadseregnek köszöni ennek az új találmánynak a használatát. A német katonai tekintélyek hasonlóan ellene voltak. 1916 júliusában Sir Douglas Haig, az angol főparancsnok nagy offenzivát kezdett, amely azonban nem tudta áttörni a német arcvonalat. Egyes pontokon sikerült ugyan a frontot néhány mérföldnyire benyomni, de egyébként a támadás tökéletesen meghiusult. Az új angol hadseregnek egy részét valósággal lemészárolták. De a tankokat nem használták.

Szeptemberben, mikor az évszak már előrehaladt egy tartósabb offenziva számára, jelentek meg a tankok először a hadviselésben. Angol részről néhányat hoztak működésbe, de nem valami észszerű módon. A hatásuk a németekre rendkívül nagy volt, majdnem pánikot idézett elő és kétségtelennek lehet tekinteni, hogy ha júliusban elegendő számban használták és egy tehetséges és erélyes tábornok irányította volna őket, ott és akkor döntésre lehetett volna vinni a háborút. Ebben az időpontban ugyanis a szövetségesek a németeknél erősebbek voltak a nyugati arcvonalon. Oroszország, noha már közeledett a kimerüléshez, még harcolt, Olaszország szorongatta az osztrák határt és Románia épen beavatkozott a háborúba a szövetségesek oldalán. A vészes júliusi offenzivának az emberpazarlása, párosulva a tankok által nyujtott lehetőségeknek a makacs semmibevevésével a katonai hatóságok részéről, a szövetségesek ügyét majdnem a katasztrófának az örvényébe sodorta.

A brit támadás meghiusulása közvetlenül új erőt kölcsönzött a németeknek, akik szintén a románok ellen fordulhattak s 1916 telén ugyanaz a sors érte Romániát, amely 1915-ben Szerbiát sujtotta. Az esztendő, amely a gallipolii visszavonulással és a kut el amarai fegyverletétellel kezdődött, Románia összezúzásával és Athén kikötőjében a royalisták részéről a partraszálló angol és francia csapatokra irányzott sortűzzel végződött. Úgy látszott, mintha Konstantin görög király, az antant külügyi hivatalainak a védence, népét Ferdinánd bolgár királynak a nyomaiba akarná vezetni. Görögország tengerpartja azonban nagyon is ki van téve a tenger felől jövő támadásoknak. A szövetségesek Görögországot blokád alá helyezték s a szalonikii francia haderő kezet nyujtva a Valona felől jövő olasz erőknek, elzárta a görög királyt a központi hatalmaktól.

Egészben véve 1916 végén az ügyek sokkal kevésbbé veszedelmesen állottak a Hohenzollernek imperializmusára nézve, mint a marnei nagy előrerohanás meghiusulása után. A szövetségesek két esztendei kedvező alkalmat elszalasztottak. Belgiumot, Szerbiát, Romániát s Franciaországnak és Oroszországnak nagy részét a központi hatalmak csapatai tartották megszállva. Ellentámadás ellentámadás után hiusult meg s Oroszország az összeomlás felé támolygott. Ha Németországot előrelátással irányították volna, ebben az időpontban észszerű békét köthetett volna. De a sikernek a gyönyöre elbódította a német imperialistákat. Nem biztonságot, hanem győzelmet akartak, nem a világnak az üdvére, hanem világhatalomra törekedtek. «Világhatalom vagy bukás» volt a jelszavuk; ellenségeiknek nem maradt más választásuk, minthogy a döntő befejezésig harcoljanak.[22]

IX. A NAGY HÁBORÚ OROSZORSZÁG ÖSSZEOMLÁSÁTÓL A FEGYVERSZÜNETIG.

1917 elején Oroszország összeomlott.

Ebben az időpontban a háborúnak a rettenetes erőfeszítése már nagyon ránehezedett csaknem az összes európai népekre. A forgalom mindenfelé dezorganizálódott, a hajózásban, a vasutaknál és más hasonló üzemekben a normális javítások és utánpótlások megszüntek, mindennemű anyagok elhasználódtak, az élelmiszer-termelés megcsökkent, állandóan nagyobb és nagyobb embertömegeket vontak el az ipartól, a közoktatás megromlott és az élet megszokott biztonsága és erkölcse tünedezett. Seholsem volt olyan irányító hatalom, amely a megszokott kötelékeknek a meglazulása és a béke zavartalan fegyelmének az erőszakos katonai «rend» által való helyettesítése mellett a gyeplőket a kezében tudta volna tartani. A megszokott környezetből és viszonyokból Európának a lakossága mindinkább olyan viszonyok közé került, amelyek a szerencsétlenség és elégedetlenség érzetét váltották ki belőle, erkölcsileg pedig megrontották. Legelőször és legnagyobb mértékben azonban Oroszország érezte meg, hogy a civilizációt gyökereiben megtámadták. Az orosz autokrácia becstelen volt és tehetetlen. A cár, több elődéhez hasonlóan, ostoba pietizmusnak adta magát és az udvaron egy Rasputin nevű vallásos szélhámos uralkodott, akinek kimondhatatlanul őrületes kultusza világbotránnyá fajult el. E szennyes miszticizmusnak a vezetése alatt a közönyösség és gazság érvényesültek a hadvezetésben. Tüzérségi támogatás nélkül hajszoltak ütközetekbe orosz katonákat, akik még lőszerrel sem voltak ellátva; tisztjeik és tábornokaik a militarista lelkesedésnek az őrületében maguk pusztították el őket. Egy ideig állatok módjára hangtalanul szenvedtek; de még a legtudatlanabb elemeknél is megvan a szenvedésnek a határa. A megcsalt és pusztulásba vitt embereknek a hadseregeiben mélységes gyűlölség kapott lábra a cárizmussal szemben. 1915 végétől kezdve Oroszország növekvő aggodalomnak volt a forrása nyugati szövetségeseinél. 1916-ban majdnem teljesen a defenzivára szorítkozott és hírek szállongtak, hogy különbékét szándékozik kötni Németországgal. Romániát már alig részesítette támogatásban.

1916 december 29-én Rasputint Pétervárott egy ebéd alkalmával meggyilkolták. Utána még egy elkésett kisérlet történt a cári birodalom ügyeinek rendbehozatalára. Márciusban az ügyek rohanó folyamatot vettek; a pétervári élelmezési zavargások forradalmi lázongássá fajultak el; kisérlet történt a képviseleti testületnek, a dumának az elnyomására és a liberális vezetőknek a letartóztatására. Ideiglenes kormány alakult Lwov herceg elnöklete alatt, március 15-én pedig a cár leköszönt a trónjáról. Egy ideig úgy látszott, hogy fennforog a mérsékelt és korlátok közé szorított forradalomnak a lehetősége, esetleg egy új cár alatt. Azután kiderült, hogy a bizalom már sokkal mélyebben ki van irtva, semhogy ilyen átalakulások elégségesek volnának. Az orosz nép halálosan beteg volt Európának a régi rendjétől, a cároktól, a háborúktól és a nagyhatalmaktól; menekvést akart, még pedig rögtönösen, az elviselhetetlen nyomorúságokból. A szövetségesek nem voltak megértéssel az orosz ügyek valódi állása iránt; diplomatáik nem ismerték az orosz nyelvet, előkelő létükre inkább az orosz udvar, mint Oroszország iránti rokonszenvükkel, állandóan nagy baklövéseket követtek el az új helyzettel szemben. A diplomaták körében vajmi kevés jóindulat nyilatkozott meg a köztársasági áramlattal szemben, inkább az a hajlandóság nyilatkozott meg bennük, hogy minél több nehézséget okozzanak az új kormánynak. Az orosz köztársasági kormánynak egy ékesen szóló és romantikus népvezér, Kerenszki volt a feje, akinek a helyzetét csakhamar tarthatatlanná tették egy még mélyebb forradalmi mozgalomnak, a társadalmi forradalomnak a mélységekből feltörő erői és a szövetséges kormányoknak a közönyös magatartása. Szövetségesei lehetetlenné tették, hogy az orosz népet földhöz és békéhez juttassa a határain belül. A francia és brit sajtó a kimerült szövetségest új offenzivára korbácsolta. De mikor a németek tengeren és szárazon egyaránt erős támadást intéztek Riga ellen, a brit admiralitás visszariadt a felmentő balti tengeri expediciótól. Az uj orosz köztársaság támogatás nélkül volt kénytelen belemenni a küzdelembe. Nagy tengeri felsőbbség és a nagy angol admirálisnak, Fisher lordnak (1841–1920) keserű tiltakozásai dacára, a szövetségesek néhány tengeralattjáró támadástól eltekintve, a háború tartama alatt meghagyták a németeket a Balti-tengernek zavartalan birtokában.

Az orosz tömegek el voltak szánva, hogy véget vetnek a háborúnak. Pétervárott a munkások és közkatonák egy képviseleti testületet alkottak szovjet néven s ez a testület a szocialistákat nemzetközi konferenciára hívta meg Stockholmba. Berlinben zavargások voltak már ez időben az élelmezés miatt. A monarchiában és Németországban a háborúba való belefáradásnak a jelei mutatkoztak s a bekövetkezett események világában alig lehet kételkedni benne, hogy ez a konferencia meggyorsította volna a demokratikus alapokon megkötendő békét és a német forradalmat. Kerenszki könyörgött a szövetségeseinek, hogy engedjék meg ennek a konferenciának a megtartását, de ezek, féltükben a szocializmusnak és a republikánizmusnak az egész világon való kitörésétől, noha a brit munkáspártnak kis többsége mellette nyilatkozott, visszautasították. A «mérsékelt» orosz köztársaság a szövetségeseknek erkölcsi és anyagi támogatása nélkül még tovább küzdött és júliusban utolsó kétségbeesett kisérletet tett az offenzivára. Némi futólagos siker után az offenziva nagy vérpazarlás közben meghiusult.

Az oroszok eljutottak kitartásuknak szélső határához. Az orosz seregekben, különösen az északi arcvonalon, zendülések törtek ki, Kerenszki kormánya megbukott és a hatalmat a bolseviki szocialistákat uraló szovjet-kormány ragadta a kezébe, Lenin vezetése alatt, aki azt hirdette, hogy a békét azonnal meg kell kötni, tekintet nélkül a nyugati hatalmakra. Oroszország végérvényesen «kilépett a háborúból».

1917 tavaszán a franciák ismét áldozatokkal járó és eredménytelen támadást kisérlettek meg a champagnei arcvonalon, mely nem hozta meg az áttörést, de nekik óriási veszteségeket okozott. Ettől fogva 1917 végéig az események általában véve Németországra nézve alakultak kedvezően, ha kormánya az ország biztonságáért és jóllétéért harcolt volna, nem pedig a dicsőségért és a győzelemért. A központi hatalmak népei azonban kénytelenek voltak erejüket véges-végig, a teljes kimerülésig megfeszíteni a lehetetlen világ-imperializmus megvalósítása érdekében.

Ehhez nem volt elég a sikeres ellenállás, hanem le kellett volna igázni Nagybritanniát, Németország pedig, hogy ezt elérhesse, ellenségeinek körébe állította Amerikát is. 1916 folyamán a tengeralattjárók háborúja állandóan nagyobb arányokat öltött, de tiszteletben tartotta a semlegesek hajózását. 1917 januárjában a német kormány Nagybritanniának és Franciaországnak teljes blokádját proklamálta és felhívta az összes semleges hatalmakat, hogy hajóikat tiltsák el a brit vizekről. Megkezdődött az összes nemzetek hajóinak válogatás nélküli elsülyesztése, ami Amerikát rábirta, hogy szintén beavatkozzék a háborúba. (1917 április 6.) 1917 folyamán, mialatt Oroszország letört és tehetetlenné vált, az amerikai nép gyorsan és következetesen nagy katonai nemzetté alakult át. A korlátlan búvárhajóharc pedig, amelynek kedvéért a német imperialisták megkockáztatták az új ellenfélnek a veszedelmét, sokkal kevésbbé hatásosnak bizonyult, mint remélték. A brit haditengerészet sokkal találékonyabbnak és segédeszközeiben gazdagabbnak bizonyult, mint a brit hadsereg; rohamosan jelentek meg a búvárhajók ellen a levegőben, a víz felszínén és a víz alatt használható találmányok; körülbelül egy havi nagyon komoly pusztítás után az elsülyesztések száma csökkenni kezdett. Nagybritannia is az élelmezésnek az adagolására kényszerült; az ellátás ügyét azonban jól szervezték és ügyesen igazgatták, a közönség is kitünő szellemet és megértést tanusított s az éhségnek és a társadalmi rend megbomlásának a veszedelmét állandóan távol lehetett tartani.

A német császári kormány azonban makacsul ragaszkodott a megkezdett kurzushoz. Ha a búvárhajók nem értek is el mindent, amit tőlük vártak s ha Amerika hadseregei viharfelhő módjára tömörültek is, Oroszország végleg le volt gyűrve, októberben pedig ugyanaz az őszi offenziva, amely 1915-ben a földre terítette Szerbiát, 1916-ban pedig Romániát, ezúttal összezúzó módon érvényesült Olaszországgal szemben. Az olasz arcvonal a caporettoi csata után összeomlott, a központi hatalmak hadseregei betörtek a velencei tartományba s majdnem ágyúlövésnyire közelítették meg Velencét. Németország ilyenformán igazoltnak látta, hogy nagyon is felülről kezelje az orosz békeajánlatokat s az 1918 március 2-án megkötött breszt-litovszki béke némi izelítőt adott a nyugati szövetségeseknek, hogy egy német győzelem mit jelenthet rájuk nézve. Összezúzó és határt nem ismerő béke volt, melyet a kevély győzőnek az akarata diktált rá a legyőzöttre.

Az egész télen át a német csapatok szüntelenül özönlöttek keletről a nyugati arcvonalra s 1918 tavaszán az éhező, kifáradt és vérző Németországnak lankadó lelkesedését még egy utolsó, legnagyobb erőfeszítésre korbácsolták fel, amely igazában már a háborúnak a végét jelentette. Néhány hónap óta már voltak amerikai csapatok Franciaországban, de az amerikai hadseregnek a zöme még túl volt az oceánon. A legfőbb ideje volt a nyugati arcvonalon a végső, döntő jellegű támadásnak, ha egyáltalán akartak ilyen támadást. Az első támadás a brit hadsereg ellen irányult a Somme vidékén. A nem valami kiváló lovassági tábornokokat, akik még mindig parancsnokló állásokat töltöttek be egy olyan arcvonalon, ahol a lovasság csak fölösleges terhet jelentett, készületlenül találta a megrohanás és március 21-én, a «Gough-katasztrófa» napján, az angol hadsereg olyan felbomlásban menekült visszafelé, aminőt azelőtt még nem ismert. Több ezer ágyú elveszett és a németek sok ezer foglyot ejtettek. E veszteségek nagy részét a magasabb parancsnokság teljes tehetetlenségének kellett tulajdonítani. Nem kevesebb, mint száz tankot kellett visszahagyni, mert elfogyott a benzin. Az angolokat majdnem Amiensig szorították vissza.[23] Egész március és április folyamán a németek szüntelenül támadták a szövetségesek arcvonalát. Északon majdnem sikerült nekik az áttörés és erősen benyomták a frontot a Marne irányában is, amelyet 1918 május 30-án értek el másodszor.

Ez volt a német erőfeszítésnek a tetőpontja. Mögötte nem volt már egyéb, csak a kimerült ország. Nagybritanniából ellenben gyorsan friss csapatok érkeztek a csatornán keresztül és Amerikából százezrével özönlöttek az emberek Franciaországba. Júniusban az osztrák-magyar hadsereg utolsó erőfeszítést kisérlett meg Olaszországban, amely az olaszok ellentámadásában összeomlott. Június elején a franciák megkezdték az ellentámadásukat a Marne-szögletben. Júliusban az áradat megfordult és a németek visszavonultak. A château-thierryi csata július 18-án tanuságot tett az új amerikai csapatok értékéről. Augusztusban a britek nagy és sikeres offenzivát kezdtek Belgiumban s a német arcvonalnak a kiöblösödése Amiens felé összezsugorodott és összeomlott. Németország a játéknak végére ért. A küzdő szellem elpárolgott a hadseregéből és október a vereségnek és visszavonulásnak a története volt az egész nyugati arcvonalon. November legelején a brit csapatok már Valenciennesben voltak, az amerikaiak pedig Sedanban. Az osztrák-magyar csapatok is rendetlenül vonultak vissza az olasz frontról. A Hohenzollernek és Habsburgok hadseregei mindenfelé összeomlottak. A végső összeomlás meglepően gyors volt. A francia és angol közvélemény jóformán nem akart hinni az ujságoknak, mikor napról-napra száz meg száz zsákmányolt ágyút és több ezer foglyot jelentettek.

Szeptemberben a szövetségeseknek nagy offenzivája Bulgária ellen, forradalmat idézett elő és a kormányt békeajánlatra kényszerítette. Törökország október végén követte a fegyverletétel példáját, Ausztria-Magyarország pedig november 4-én. Németországban még kisérlet történt, hogy a flottát utolsó küzdelembe vigyék, de a matrózok november 7-én fellázadtak.

A császár és a trónörökös méltóságukról megfeledkezve, gyorsan Hollandiába távoztak. Úgy tüntek el, mint a lóversenyek szélhámosai, akik félnek a tömeg bosszújától. November 11-én aláírták a fegyverszünetet és a háború véget ért…