Part 3

Ezek a polgárháborúval való fenyegetődzések nem voltak kivételesen új dolgok a szerencsétlen sziget történetében; ami az egyetemes történelem szempontjából jelentőséget kölcsönöz nekik, a heves támogatás, amelyben az angol katonai és hatalmon levő osztály részesítette őket s az a büntetlenség és korlát nélküli cselekvési szabadság, melyet Carson és társai élveztek. Mint már kifejtettük, a német imperializmus sikeréből és ragyogásából eredő reakciónak fertőzése erősen elterjedt Nagybritannia felsőbb és vagyonosabb osztályainak körében. Egy új nemzedék nevelkedett fel, mely elfelejtette elődeinek nagy hagyományait és kész volt az angol szabadság nagy gondolatát becserélni az imperializmus aranyfüstjéért. Egy millió fontra rúgó alapot gyüjtöttek össze, főként Angliában, az ulsteri lázadásnak a támogatásra; ulsteri tartományi kormány alakult, előkelő állású angol személyiségek beleavatkoztak a mozgalomba és automobilokon száguldoztak köröskörül Ulsterben, segítettek a fegyvereket becsempészni s kiderült, hogy számos angol tiszt és tábornok a törvény iránti engedelmesség helyett dél-amerikai mintájú pronunciamentora készülődött. Ennek a felső osztályok körében megnyilvánult rendbontásnak az volt a természetes következése, hogy felriasztotta Irországnak nagy részét, mely sohasem volt Angliának igazi barátja. Irországnak ez a része szintén szervezni kezdte a «nemzeti önkénteseket» és csempészte a fegyvereket. A katonai hatóságok sokkal nagyobb buzgalmat tanusítottak a nemzeti, mint az ulsteri fegyverkezés elnyomásában s 1914 júliusában egy fegyverbehozatali kisérlet Howthban, Dublin közelében, harcra és vérontásra vezetett Dublin utcáin. A brit szigetek a polgárháború mesgyéjén állottak.

Ez az imperialista forradalmi mozgalomnak a vázlata, mely a brit szigeteken a nagy háború előestéjén lejátszódott. Carsonnak és társainak mozgalma ugyanis forradalmi jellegű volt. Világos kisérlet volt a parlamentáris kormányrendszernek s a brit népek lassan növekedett, még nem teljes szabadságának elnyomására, hogy az ir ellentétet kiindulási pontnak felhasználva, a hadsereg segítségével egy sokkal poroszosabb jellegű kormányrendszert állítsanak a helyébe. Néhány ezer embernek reakciós erőfeszítése volt, hogy megállítsa a világnak a haladását a demokratikus jog és társadalmi igazság irányában; teljesen párhuzamos és rokonszenvező törekvés a német junkerek és gazdagok új imperializmusával. Egy tekintetben azonban a brit és német imperializmus eltértek egymástól. Németországban a mozgalom a korona körül összpontosult; a trónörökös volt leghangosabb és leginkább szembeötlő képviselője. Nagybritanniában a király távol állt tőle. V. György egyetlen nyilvános tényével sem mutatta a helyeslésnek legcsekélyebb jelét az új mozgalommal szemben s fiának és örökösének, a walesi hercegnek a magatartása is hasonlóan teljesen korrekt volt.

1914 augusztusában a nagy háborúnak a vihara zúdult rá a világra. Szeptemberben Sir Edward Carson tiltakozott az ir önkormányzati javaslatnak a törvénykönyvbe iktatása ellen. Ugyanaznap Redmond felhívta az ir népet, hogy egyenlő mértékben vegye ki a részét a háborúnak a terhéből és erőfeszítéséből. Egy ideig Irország hűségesen és becsületesen küzdött Anglia oldalán, mígnem 1915-ben a liberális kormányt koalició váltotta fel, amelyben Sir Edward Carson, fején a londonderryi és howthi vérengzéssel, a 7000 font fizetéssel és nagy illeték-jövedelemmel járó főállamügyészi állást kapta meg. Távozása után az ulsteri lázadásban társa, Sir F. E. Smith került a helyére.

Nagyobb sértést nem lehetett volna egy békés népnek az arcába vágni. A kibékítés munkája, melyet Gladstone 1884-ben megkezdett és 1914-ben oly közel jutott a megvalósuláshoz, teljesen és tökéletesen meghiusult.[4]

1916 tavaszán Dublin sikertelen felkelést kisérlett meg az új kormány ellen. A felkelésnek a vezetőit, kik túlnyomó részben jóformán még gyerekek voltak, tudatos és céltalan szigorúsággal lőtték halomra, ami összehasonlítva az ulsteri forradalmi vezérek esetével, Irországban a kegyetlen igazságtalanságnak az érzését váltotta ki. Egy áruló, Sir Roger Casement, aki a birodalomnak tett előző szolgálataiért bárói rangra emelkedett, törvényszék elé került és kivégezték, kétségtelenül jog szerint, de a közvádlói tisztet Sir F. E. Smith, az ulsteri forradalmi vezér töltötte be, ami megdöbbentő szembeállításnak tünt fel. A dublini forrongásnak csak kevés támasza volt Irországban, de ettől fogva a független köztársaság mozgalma rohamosan öltött nagy arányokat. Az érzéseknek ezzel az áradatával hiába akarták felvenni a küzdelmet a Sir Horace Plunketthez hasonló mérsékeltebb ir államférfiak, akik a birodalom keretén belül _dominion_, «koronás köztársaság» rangjára akarták emelni Irországot, egy színvonalon Kanadával és Ausztráliával.

Mikor 1919 decemberében Lloyd George beterjesztette önkormányzati javaslatát a parlament elé, Sir Edward Carsont és híveit kivéve, hiányoztak az ir képviselők, hogy megszavazzák. Irország többi része távol tartotta magát. Nem akarta újból kezdeni a reménységnek és csalódásnak vigasztalan körforgását. Csináljanak az angolok és a dédelgetett ulsteriek, amit akarnak, mondotta az ir közvélemény…

IV. AZ IMPERIALIZMUS FRANCIAORSZÁGBAN, OLASZORSZÁGBAN ÉS A BALKÁNON.

A modern német és angol imperializmusnak a vizsgálata alapján meg lehet állapítani, hogy bizonyos mértékig azonos erők működtek a két országban; ugyanezen erőknek a működését különböző fokozatokban és különböző módosulásokkal megtalálhatjuk a többi társadalmakban is, melyre futólagos pillantást vetünk. Ez a modern imperializmus nem olyan szintétikus, egyesítő jellegű mozgalom, mint volt a régi imperializmus; lényegében _megalomaniakus nacionalizmus_, a nacionalizmusnak az a fajtája, melyet a fellendülés támadó jellegűvé tett. Legerősebb támaszát mindig a katonai és hivatalnoki osztályban, a társadalomnak vállalkozó és vagyonszerző rétegeiben, az új pénzemberekben és a nagy üzletemberekben találja; legfőbb bírálói a művelt szegények, legfőbb ellenzői pedig a parasztság és a munkástömegek. Elfogadja a monarchiát, ahol találja, de nem tekinthető szükségszerűleg monarchisztikus jellegű mozgalomnak. Mindenesetre teljes kifejlődéséhez szüksége van a hagyományos típus szerinti külügyi hivatalra. A modern imperializmus a természetes kifejlődése a nagyhatalmi rendszernek, amely a külügyi hivatalok politikai rendszeréből a machiavellisztikus monarchiákban honosodott meg a kereszténységnek szétszakadása után. Megszünni csak akkor fog, ha a nemzeteknek és népeknek követségek és külügyi hivatalok útján való érintkezésének helyébe a népeikkel közvetlen kapcsolatban álló választott testület lép.

A francia imperializmus az európai fegyveres békének az időszaka alatt természetszerűleg kevésbbé támadó jellegű volt, mint a német. Imperializmus helyett magát inkább nacionalizmusnak nevezte s a hazafias büszkeségre való hivatkozással céljául tűzte ki, hogy meghiusítsa azok nak a szocialistáknak és racionalistáknak az erőfeszítéseit, akik kapcsolatot akartak teremteni a liberális elemekkel Németországban. Éltető gondolata volt a _revanche_, az új mérkőzés Poroszországgal. Ezen elfogultság mellett azonban hódító és kiaknázó kalandokba bocsájtkozott a távol keleten és Afrikában, ahol a fashodai eset alkalmával alig kerülhette el a háborút Nagybritanniával (1898) és sohasem mondott le a sziriai hódításoknak az álmáról.[5]

Az imperialisztikus láz Olaszországot is megfertőzte; az adovai érvágás lehűtötte ugyan egy időre, de már 1911-ben ismét háborúba bonyolódott Törökországgal, Tripolisz megszerzéséért.[6] Az olasz imperialisták arra törekedtek, hogy honfitársaik elfelejtsék Mazzinit és helyette Julius Cæsart idézzék az emlékezetükbe. Máskülönben miért lettek volna ők a római birodalom örökösei?

Az imperializmus a Balkánt sem hagyta érintetlenül; kis államocskák, melyek nem is száz esztendő előtt emelkedtek ki a rabszolgasorból, túlhevített reménységeknek adták magukat. Ferdinánd bulgár király, az utolsó pseudo-cæsar, a cári címet vette fel és Athén kirakataiban a kiváncsi érdeklődő tanulmányozhatta az Európára és Ázsiára kiterjedő görög birodalomnak térképekben megrajzolt álmait.[7]

1913-ban Szerbia, Bulgária és Görögország megrohanták az Olaszországgal vívott háborúban már meggyengült Törökországot és a Drinápoly és Konstantinápoly közötti területeket kivéve, megfosztották összes európai birtokaitól. Az esztendőnek a második felében a szövetségesek egymás között vesztek össze a koncnak a felosztásán. Románia is beleavatkozott a játékba és segített összezúzni Bulgáriát. Törökország visszaszerezte Drinápolyt. Ausztriának, Oroszországnak és Olaszországnak nagyobb imperializmusa a küzdelem eredményére és egymásra leskelődött…

V. OROSZORSZÁG, MINT NAGY MONARCHIA.

Míg a nyugati világ rohamosan átalakult, Oroszország a tizenkilencedik század folyamán csak nagyon lassan változott. A tizenkilencedik század végén, akárcsak a kezdetén, még mindig a barbárságon alapuló, a tizenhetedik század végének típusa szerinti nagy monarchia volt, azon a fokon, amelyen udvari intrikák és császári kegyencek befolyásolhatták nemzetközi viszonylatait. Óriási vasútvonalat épített keresztül egész Szibérián, hogy a végpontján magára zúdítsa a japán háborúnak a katasztrófáját; élt a modern eszközökkel és modern fegyverekkel, amennyiben ezt fejletlen indusztrializmusa és csekély számú megfelelően művelt osztálya megengedte; Dosztojevszkij és a hozzá hasonló írók valami misztikus, a Szent Oroszországnak és hivatásának gondolatán alapuló imperializmust eszeltek ki, amelynek a faji illuziók és a zsidógyűlölet szenvedélye adták meg a színezetét; mint azonban az események bebizonyították, ez az eszme nem valami mélyen hatolt bele az orosz tömegeknek a képzeletébe.

Az írni-olvasni nem tudó parasztnak az életén valami bizonytalan, nagyon kezdetleges és tömérdek babonával átszőtt kereszténység uralkodott. Olyanforma lehetett, mint a reformáció előtti parasztnak az élete Francia- vagy Németországban. Feltételezték, hogy az orosz muzsik tisztelettel és hódolattal viseltetik a cár irányában és örömmel szolgálja a földesurát; még 1913-ban is reakcionárius angol írók dicséretekkel halmozták el egyszerű és kétségtelen lojalitását. De a nyugat-európai parasztok esetéhez hasonlóan, a parasztlázadások idejében, ez a monarchia iránti tisztelet együtt járt azzal a gondolattal, hogy az uralkodónak és a nemesnek jónak és jóindulatúnak kell lenni s ez az egyszerű lojalitás bizonyos esetekben átalakulhatott ugyanazzá a könyörtelen kegyetlenséggé és társadalmi igazságtalansággá, amely a _Jacquerie_ idejében sorra égette a kastélyokat és megteremtette a münsteri teokráciát. Mikor ezek a tömegek a haragra és szenvedélyre gerjedtek, a nagyon hiányos és szórványos oroszországi közoktatás mellett nem volt meg a megértésnek a kapcsolata, hogy enyhítse a kitörésnek a dühét. A felsőbb osztályok oly távol állottak az alsóknak a rokonszenvétől, mint egy egészen idegen állatfajta. Az orosz tömegeket három évszázadnak a távolsága választotta el egy olyan imperializmustól, aminőre Németország mutatott példát.

Oroszország még egy más tekintetben tért el a modern Nyugat-Európától és volt annak középkori időszakával párhuzamba állítható. Ez volt az a körülmény, hogy egyetemei menedékhelyül szolgáltak tömérdek szegény diáknak, akik nem állottak semmiféle összeköttetésben a hivatalos szervezettel és kívül estek annak a rokonszenvén. 1917 előtt a forradalom e két tényezőjének, az elégedetlenség gyulékony anyagának és a szabadgondolat gyujtó szikrájának a közelségét az európai gondolkozás nem ismerte fel és csak nagyon kevesek voltak annak a tudatában, hogy bármely más országnál inkább van meg Oroszországban egy alapokig ható forradalomnak a lehetősége.

VI. AZ EGYESÜLT-ÁLLAMOK ÉS AZ IMPERIÁLIS GONDOLAT.

Ha az európai nagyhatalmakról, a multból örökölt külügyi hivatalokkal és nemzeti politikával egyetemben, tekintetünket az Amerikai Egyesült-Államokra fordítjuk, amely 1776-ban tökéletesen elszakadt a nagyhatalmi rendszertől, rendkívül érdekes ellentétet látunk azoknak az erőknek a működésében, amelyek Európának az expanziv imperializmusát előidézték. A mechanikai forradalom Európához hasonlóan Amerikában is, az egész földrészt néhány napi távolságra zsugorította össze. Az Egyesült-Államoknak, a nagyhatalmakhoz hasonlóan, szintén voltak az egész világra kiterjedő pénzügyi és gazdasági érdekei; az indusztrializmus nagy arányokban fejlődött ki és szüksége volt tengerentúli piacokra; a hitnek ugyanazok a válságai, amelyek válságba döntötték az erkölcsi szolidaritást Európában, ismétlődtek az amerikai világban is. Népében élt a hazafias szellem épen úgy, mint bármely másikban. Miért hanyagolta el mégis a fegyverkezést és nem követett hódító politikát? Miért nem igyekezett a csillagokat és sávokat meglobogtatni Mexiko fölött és egy új indiai rendszert megteremteni Kínában e lobogó alatt? Amerika kényszerítette ki, hogy Japán megnyissa a kapuit. Miután ezt megcselekedte, tiltakozás nélkül hagyta, hogy a kelet-ázsiai hatalom európaiasodjék és félelmetessé növekedjék. Ez önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy Machiavelli, a modern külpolitikának az atyja, megforduljon a sírjában. Ha egy európai jellegű nagyhatalom lett volna az Egyesült-Államok helyén, Nagybritanniának véges-végig meg kellett volna erősíteni a kanadai határt, amely ma teljesen védtelen és nagy arzenált kellett volna berendeznie a Szent-Lőrinc folyó vidékén. Közép- és Dél-Amerikának megosztott erejű államai már régen le volnának igázva és az Egyesült-Államok hivatalnoki karának és uralkodó osztályának fegyelmező ellenőrzése alatt állanának. Állandó küzdelem folynék Ausztráliának és Új-Zélandnak elamerikaiasításáért és Amerika is osztályrészt követelne magának a tropikus Afrikából.

Különös véletlen folytán Roosevelt elnök személyében (1901–1908) Amerika is produkált egy, a német császárhoz hasonló nyughatatlan energiájú, nagy cselekedetekre sóvárgó, épen olyan duzzadó és szónokias, a világpolitikára kapható és fegyverkezésre hajlandó egyéniséget, akiben hitünk szerint meg lett volna a hajlandóság, hogy belesodorja az országot tengerentúli kalandokba.

Véleményünk szerint az Egyesült-Államoknak nagy önmérsékletét és tartózkodását másként megmagyarázni nem lehet, csakis az intézményeknek és hagyományoknak alapjukban eltérő voltával. Elsősorban az Egyesült-Államok kormányának nincsen európai rendszerű külügyi hivatala és diplomáciai testülete, nincsenek «szakértői», akik arra hivatottak, hogy megőrizzék az agressziv politikának a hagyományát. Az elnöknek nagy hatalma van ugyan, de ez alá van vetve a szenátus ellenőrzésének, amely viszont felelős az állami törvényhozó testületeknek és a népnek. Az országnak a külpolitikai viszonyai így nyilt és nyilvános ellenőrzés alatt állanak. Ilyen rendszer mellett a titkos szerződések lehetetlenek s az a körülmény, hogy a külhatalmak panaszkodnak az Egyesült-Államokkal való «megállapodásoknak» a bizonytalansága miatt, legjobban mutatja az ügyek kiváló állását. Az Egyesült-Államokban ilyenformán alkotmányszerűleg van lehetetlenné téve az olyanforma külpolitika, amely Európát oly hosszú időn keresztül a háború szegélyén tartotta.

Másodsorban az Egyesült-Államokban sohasem volt olyan szervezet vagy hagyomány, amely, hogy úgy mondjuk, nem asszimilálható hódításokra törekedett volna. Ahol nincs korona, ott korona-gyarmatok sem lehetnek. Az amerikai kontinensen való terjeszkedése közben, az új állam egészen különleges rendszert fejlesztett ki az új területek kezelése tekintetében, amely nagyszerűen volt alkalmazható a lakatlan vidékekre, de teljességgel alkalmatlan volt arra, hogy az idegen népektől lakott országokra szabadon alkalmazzák. Ez a rendszer arra a gondolatra volt alapítva, hogy az Egyesült-Államok államszerkezetében tartósan alárendeltségi állapotban levő népek nem lehetnek. Az asszimilálás rendes menetének első foka az, hogy a szövetségi kormány ellenőrzése alatt _territorium_ alakul, máris jelentékeny önkormányzattal, szavazattal nem bíró delegátust küld a kongresszusba s mikor a terület rendeződik és benépesedik, a teljes államiságnak a rangjára emelkedik. Ez volt a fejlődésnek a menete az Uniónak az összes későbbi államaiban; az utolsó territoriumok, melyek az államiságnak a rangjára emelkedtek, Arizona és Új-Mexikó voltak 1910-ben. Alaszkának jéggel borított és vad területe egyszerűen azért maradt a politikai fejletlenség állapotában, mert nincsen elegendő népessége, hogy államilag szervezkedjék.

Mikor Németországnak és Nagybritanniának a hódításai a Csendes-oceánon azt a veszélyt idézték fel, hogy az Egyesült-Államok hajóhadát megfosztják a szénállomásaitól ezeken a vizeken, az Unio megszállta a Samoa-szigetek (1889) és a Sandwich-szigetek (1898) egy részét. Az Uniónak itt volt először dolga valóban alávetett népességgel. De az angol-indiai tisztviselőkhöz hasonló osztálynak a hiányában, akik a brit közvéleményt befolyásolják, az amerikaiak itt is a területi rendszernek az eljárását követték. A legnagyobb erőfeszítéssel igyekeztek Hawaii nevelési ügyét az amerikai színvonalra emelni, a territoriumok rendszere szerinti törvényhozást szerveztek, úgy hogy ezek a sötétbőrű szigetlakók minden valószínűség szerint arra vannak rendelve, hogy az Egyesült-Államok teljes jogú állampolgárai legyenek. (A kis Samoa-szigetek ügyeit egy amerikai tengerészeti parancsnok intézi.)

1895-ben viszály támadt az Egyesült-Államok és Nagybritannia között Venezuela ügyében s Cleveland elnök szilárdan ragaszkodott a Monroe doktrinához. Ekkor tette Olney a nagyfontosságú kijelentést: «Ma az Egyesült-Államok gyakorlatban szuverén az amerikai kontinensen és akarata törvény azokban az ügyekben, melyekre a beavatkozási jogot fenntartja magának». Ez a megtartott különböző pan-amerikai kongresszusokkal egyetemben egy szövetségen és kölcsönös támogatáson alapuló, teljesen nyilt külpolitikát teremtett egész Amerikában. A döntőbírósági szerződések kiterjednek az egész kontinensre s a jövő az államközi szervezetnek a fokozatos kifejlődésére, az angol nyelvű és spanyol nyelvű _pax Americana_ megvalósulására utal, amelyben az előbbiek az idősebb testvérnek a szerepét töltik be. Valami olyasféle van alakulóban, amit birodalomnak nem nevezhetünk, ami messze túlmegy a brit birodalomnak nagy szövetségén, az alkotórészeknek tökéletes egyenrangúsága tekintetében.

A közös amerikai érdek gondolatának megfelelően az Unio 1898-ban beleavatkozott Cuba ügyeibe, amely éveken keresztül állandó felkelésnek az állapotában volt Spanyolország ellenében. A rövid háború Cuba, Porto-Rico és a Filippini-szigetek meghódításával végződött. Cuba ma önkormányzattal bíró szabad köztársaság. Porto-Riconak és a Filippini szigeteknek különleges kormányuk van ugyan, választáson alapuló alsóházzal és egy felső testülettel, melybe az Unio is küld ki tagokat. Nem valószínű, hogy akár Porto Rico, akár pedig a Filippini szigetek állam legyenek az Egyesült-Államokban. Sokkal valószínűbb, hogy szabad államok lesznek, kölcsönös megértésen alapuló szövetségben úgy az angol nyelvű, mint a latin Amerikával.

Úgy Cuba, mint Porto-Rico örömmel fogadták ügyeikbe az amerikai beavatkozást, de a Filippini-szigeteken nyomban a spanyol háború után erős törekvés nyilatkozott meg a teljes és rögtönös szabadságra és erős ellenállás jelentkezett az amerikai katonai igazgatással szemben. Az Egyesült-Államok politikája itt jutott legközelebb a nagyhatalmak rendszeréhez és eljárását ezen a ponton lehet leginkább kétségesnek tekinteni. Az Egyesült-Államokban nagy rokonszenv nyilatkozott meg a felkelők irányában. Roosevelt, a néhai elnök a következőket írja erről a kérdésről az önéletrajzában (1913.):

«A Filippini-szigeteket illetőleg az volt a nézetem, hogy önkormányzatra kell nevelnünk őket oly gyorsan, mint csak lehet s azután hagynunk kell, hogy szabadon határozzanak a sorsuk felől. Nem láttam célszerűnek meghatározni az időpontot, melynek beteltével megadjuk nekik a függetlenséget, mert nem hittem, hogy előre meg lehessen állapítani az időt, mikor érettek lesznek az önkormányzatra; igéret tétele esetén kötelességemnek éreztem volna annak a megtartását. Hivatalom elfoglalása után néhány hónapra elnyomtuk a Filippini-szigeteken az utolsó fegyveres ellenállást, amely nem volt tisztán sporadikus jellegű. Mihelyt a béke biztosítva volt, minden erőnket a szigeteknek fejlesztésére és a benszülöttek érdekeinek előmozdítására fordítottuk. Mindenütt iskolákat létesítettünk; utakat építettünk; pártatlan igazságszolgáltatásról gondoskodtunk; mindent megtettünk a földmívelés és ipar előmozdítására; állandóan növekvő számban alkalmaztunk benszülötteket a saját ügyeik intézésére és végül törvényhozó testületet létesítettünk… A szigeteket maguknak a filipinóknak az érdekében kormányoztuk és kormányozzuk. Ha megfelelő idő multával a filipinók úgy határoznak, hogy nem akarják ezt a kormányrendszert, biztos vagyok benne, hogy mi kivonulunk a szigetekről; de ha kivonulunk, – ezt szükségesnek látom határozottan kiemelni, – nem fogunk protektorátust tartani, még együttes protektorátust sem a szigetek fölött és semlegességi vagy más egyéb biztosítékot sem adunk és követelünk; röviden, mi teljesen szabadok akarunk lenni mindennemű felelősségtől az ő irányukban».[8]

Ezek a nézetek nagyon eltérnek egy brit vagy francia külügyi vagy gyarmatügyi hivatalnoknak a nézeteitől. De nem térnek el nagyon erősen attól a szellemtől, amely létrehozta az önkormányzati gyarmatokat Kanadában, Dél-Afrikában és Ausztráliában és az előtérbe tolta a három ir önkormányzati törvényjavaslatot. Belevág a régi és jellegzetes angol hagyományba, amelyből a függetlenségi nyilatkozat is származott. Vitán kívül félredobja az alárendelt népeknek a gondolatát.

E helyütt nem akarunk a Panama-csatorna megépítését követő politikai komplikációkba belebocsájtkozni, mert azok nem vetnek új világot az amerikai világpolitikának a rendszerére. Panamának a története tisztán amerikai történet. Bizonyos azonban, hogy amint az Uniónak a politikai szerkezete új dolog a világban, úgy tökéletesen újak a határain kívül eső világgal való viszonylatai is.[9]

VII. A NAGY HÁBORÚ KÖZVETLEN OKAI.

Szükségesnek láttuk, hogy behatóbban vizsgáljuk a nemzetközi viszonyokat illetőleg Európának és Amerikának a lelkiállapotát az 1914. évi világtragédiát megelőző esztendők folyamán, mert mindjobban kénytelenek vagyunk rájönni annak a felismerésére, hogy a nagy háború, vagy bármely ilyen háború szükséges következése volt ezen időszak mentalitásának. Minden, amit emberek és nemzetek cselekszenek, a beszédek, könyvek, ujságok, iskolamesterek és más hasonlók gondolatainak reakciója gyanánt jelentkező ösztönszerű motivumokból származik. A fizikai szükségszerűségek, a dögvészek, az éghajlat változásai és más hasonló külső körülmények módosíthatják és eltolhatják az emberi történelemnek a menetét, de az élő gyökere mindig a gondolat marad.

Minden emberi történelem alapjában véve a gondolatoknak a történelme. Napjaink embere és a cromagnard ember között a testi és szellemi különbség nagyon csekély. A lényeges különbség annak a szellemi háttérnek a kiterjedésében és tartalmában rejlik, amelyet a közbeeső öt vagy hatszáz nemzedék alatt szereztünk.