Part 6

Bővebben beszéltünk Árpád honfoglaló huszár seregéről. Én már akkor meglehetősen készen voltam a honfoglalás felett való tanulmányaimmal. Nagy figyelemmel hallgatta megjegyzéseimet. Fontosnak tartotta felfedezéseimet.

Beszéltünk 1848-ról is. De csak keveset. Csak annyit, a mennyi apám szereplésére vonatkozik. Véletlenül tértünk erre is. Eszem ágába se juthatott, hogy a fővezér az én apámról emlékezhessék. Leirom beszélgetésünk e részét hiven.

Ő engem képviselő urnak, én őt tábornok urnak szólitottam.

Azt mondja nekem:

– Mi most látjuk egymást először, ugy-e bár?

– Én most harmadszor látom a tábornok urat.

Meglepte e szavam. Kérdő tekintettel nézett rám. Folytattam szavaimat.

– Először 1848. évi október 5-én vagy 6-án láttam önt, tábornok ur, apámmal együtt. Másodszor 1867. évi junius végén vagy julius elején, mikor hazajött tizennyolcz évi klagenfurti fogságából. A vasuton láttam Nagy-Kanizsán is, Lepsényben is. Véletlenül azzal a vonattal utaztam én is. Harmadszor pedig szinről-szinre most látom.

A fővezérnek láthatólag jól esett ez a figyelem, hogy én oly gondosan emlékezetben tartom, a mikor őt láttam. Kérdezett az 1848-iki találkozás felől.

Elmondtam az esetet. Az eset ez:

Mikor apám bemutatta magát s kérte az esetleges utasitást: Görgey harsány hangon, a magyar szót jól megropogtatva, mintha keveset beszélne magyarul, azt kérdezé apámtól:

– Mit tud ön az ellenség mozdulatairól?

– Biztosat semmit. Azt hallom: Déghen, Szilason át Ozora felé siet.

Görgey Dégh irányában mutatva, kérdezé:

– Jól vezet ez az út Dégh felé?

– Jól. De Ozora felé van rövidebb út is.

– Mennyivel rövidebb?

– Jó másfél órával, legalább egy mérfölddel.

– Melyik ut az?

– Itt a pusztákon át. Fekete és Pinkócz pusztákat kissé jobbkéz felől hagyva, a czinkotai csárdánál az enyingi utat átvágva, a három Bogárd pusztán át nyil egyenesen vezet az út Tóti pusztára. Ott meg lehet nyomni az osztrák tábort.

Egyuttal mutatta kezével apám a pusztákat és az utirányt.

Görgey ujra kérdezte:

– Hány órajárás ide ez uton Ozora?

– Jó öt órajárás, legföljebb hatodfél.

Görgey valami jegyzetet vagy térképet nézett s azután ridegen azt mondta apámnak:

– Ha az ön adatai valótlanok, önt főbe lövetem.

Apám nem volt könnyen ijedős ember, de a kegyetlen szó mégis meglepte. Azt felelte:

– Nono uram, hadd gondolom hát meg kissé a dolgot!

Görgey közbevágott:

– Mit gondolkodik? Vagy tudja, vagy nem tudja!

– Nem ugy van az, uram. Én az összes pusztákat végigvadásztam egyszer-másszor. Most majd dülőről-dülőre végigszámitgatom a távolságokat.

E szó meg Görgeyt lepte meg egy kissé. De meg is nyugtatta. Látta, hogy komoly emberrel van dolga.

Végre egy-két percz után azt mondta apám:

– Ugy van, a hogy mondtam. Legföljebb félórát engedek előre vagy hátra. Természetesen a magam gyaloglását veszem kényelmesen számitásba.

Én ennyire emlékeztem, ennyit tudtam. Ezt beszéltem el a fővezérnek s ezzel végeztem szavaimat:

– Én ekkor, mint gyerek, apám mellett álltam, tábornok ur s mindig az ön arczát néztem.

Most szép jelenet következett.

A fővezér felállott, arcza felvidult, mintha fényesség támadt volna arczán. Fiatal ember élénkségével felelt szavaimra.

– Emlékszem, jól emlékszem, képviselő ur, édes apjára s arra a találkozásra. Most már én mondom el az eset folytatását. Én édes apja tanácsát követtem s az általa megjelölt uton indultam el. Meg is leptem Roth táborát a tóti pusztán s ő meg sem kisérthette a Sión való áthatolást. Perczel Mórnak is arra kellett jönni a fősereggel, a hol én az ön édes apjával találkoztam. De a táborkari megállapodás eredetileg az volt, hogy Dégh és Szilas-Balhás felé a kerülő hosszabb uton üldözzük az ellenséget. Én tehát jegyzettárczámból kiszakitottam egy lapot s ráirtam Perczel számára, hogy tökéletesen biztos felvilágositás alapján én a rövidebb átló uton érhetek az ellenség nyomába, arra vezesse a derék hadat ő is. Három huszárt hagytam ott azon a helyen. Azzal a parancscsal, hogy az irást adják át Perczelnek s egyuttal mutassák az irányt, a melyben én csapatommal elindultam.

Ime ezeket mondta nekem a fővezér. Ezeket én nem tudtam. Minden szavát elevenen nyelte agyam. Akkor tudtam meg igazán, minő szerencsés és nagy dolog volt apámnak e közbenjötte. Történelmi fontossága volt ennek.

De a fővezér még tovább is folytatta elbeszélését.

– Perczel Mórnak a három huszár átadta irásomat. Ő el is olvasta, de el is dobta. Maradt a haditanácsban megállapitott uton. Majdnem fél nappal jött később az ellenség hátába. Ha én is ennyit kések: Roth tábora elillanhat előlünk. Mikor a tábort már elfogtuk s Perczellel összejöttem, szóba jött ez a dolog köztünk. Perczel azt mondta nekem: »Én önt főbe lövethetném, a miért utasitásommal ellenkező irányban indult el«. Én hidegen válaszoltam: »Én önt nem lövethetem főbe, de a kormánynak bejelenthetem az ön katonai és vezéri hibáját«. Ime, elmondtam önnek, képviselő ur, összeveszésünk történetét is!

Tovább nem folytatta a fővezér ezt a történetet. Én ugyan hallottam is, olvastam is ennek további részleteiről. Hogy a vitéz, vakmerő, de lobbanékony lelkü Perczel megbánta volna szavait, azután engesztelésül két szép pisztolyt adott volna barátságos emlékként Görgeynek, a ki a két pisztolyt inasának ajándékozta s a miatt támadt volna a kiengesztelhetetlen örök háboruság a két vezér között.

Igy beszélték. Nem tudom, igaz-e bármely részben is. A fővezér egy szót se szólt erről.

Két lánglélek. Görgeynél jégboriték alatt, mint az Etna tüze. Perczelnél örökké forr, izzódik, lobog, tüzét hányja. Összetalálkoznak s háboruság származik közöttük. A történelem nagy mezején ezerszer ismétlődő tünet.

– – Ime, apám találkozása Görgeyvel.

Apám már nem él. Több mint harminczhárom év óta nyugszik a szent-györgyi temetőben. De él még a fővezér, a ki ha olvassa soraimat, tanuságot tehet azok igazságáról s ha emlékezetem valamiben tévedt volna, kiigazithatja a tévedést.

És él Miklós Gyula, a ki nagy figyelemmel végighallgatta ezt a társalgást s maga is részt vett benne. Vele kétszer is beszéltünk magunk közt arról a tünetről, a mikor az agg fővezérnek több mint félszázad után eszébe jutott hadjáratának az a pusztabeli jelenete s mintha az emlékezés sugarai fényességgel vették volna arczát körül!

Görgey ment az osztrák sereg után, apám hajtott haza a faluba.

Apám tisztában volt azzal, hogy holnap vagy legkésőbb holnapután meg lesz a nagy ütközet. Ott neki is lehet feladata. Összeszedte nemzetőreit, fölszerelte őket telhetőleg s 22 kocsival másnap elindult velük a kőkuti uton le a pusztáknak, a pinkóczi omlott csárdának, a hodosi erdőnek, le a hármas Bogárdi pusztának.

Felső-Bogárd akkor még nagyrészben a nagy Mészöly nemzetségé volt. Ez is rokon faj az én szerény családommal. Mező-Szent-György és Felső-Puszta-Bogárd volt régi fészke Veszprémvármegyében, Sár-Bogárd és Kápolnás-Nyék Fehérvármegyében. Ez a szép nemzetség is szétzilálódott. Egyik kiváló ivadéka Nagy-Kőrösön él, a hires iskolának jeles tanára s Arany Jánosnak és társainak egyik méltó utóda. Most a közügyek buzgó bajnoka: Mészöly Gáspár.

Bizony apámnak és nemzetőreinek nagy pihenőt kellett tartani ott Felső-Bogárdon mindjárt. Mert ámbátor a kocsik egy-két napra tele voltak enni-innivalóval: mindamellett a Mészöly-atyafiság át nem eresztette volna őket jó szó nélkül s vidám falatozás nélkül.

Igy jártak Középső-Bogárdon is, a mely még nagyobb számu s közelebbi rokonsággal volt tele. Csak az alsó puszta, Haraszt-Bogárd eresztette át őket simán.

Apámra és nemzetőreire nem volt már szükség. A két osztrák tábornok egész seregével együtt megadta magát s lerakta a fegyvert.

Vajjon kikerülhette volna-e ezt a végzetet?

Észak felől és Kelet felől a nagy-kőrösi, kis-kunsági és a pestmegyei solt-vidéki nemzetőrök foglalták el a halmokat. A hol Roth tábornok kémlő csapatai körülnéztek: mindenütt a magyar sereg zárt vonalait látták. Mindenünnen azt jelentették vezérüknek, hogy észak felé és napkelet felé nincs menekülés.

Észak felől állt Görgey is. Huszárjai, pedig bizony nem voltak sokan, háromszor is kegyetlen vakmerő rohamot intéztek az osztrák sereg előőrsei s védcsapatai ellen. Azután észak felől megjött Perczel is ágyuival, lovasságával, sokkal erősebb seregével.

Dél felől s nyugat felől ott van a Sió átgázolhatatlan bozótjával, vizével és süppedékeivel. S a Sió jobb partján, az ozorai halmokon és szőlőkben és ligetes erdőkben a tolnai és somogyi nemzetőrök. Hidat verni lehetetlen, a mikor előlről, hátulról, minden oldalról egyik támadás a másikat éri a sereg ellen.

Roth ezt meggondolta jól s követét a szokásos módon odaküldte Perczel Mórhoz. Leteszi a fegyvert, megadja magát kényre-kegyre.

Ritka tüneménynek voltunk tanui.

Kupaczokban a lőfegyver, garmadákban a tölténytáska. A legénység az altisztekkel külön csapatokban fegyvertelenül s egymástól elszakitva. A lovasság lova mellett. Pisztolya a kápában, a kardja a kápára akasztva.

Szótalan, kedvetlen, szomoru az egész osztrák tábor. A katonának élettársa a fegyvere, nehéz attól elválni.

Két tábornok, kétszáznyolcz tiszt s közel nyolczezer altiszt és közlegény a fogoly. Minden ágyu, hadiszer, fegyver, töltény, ló s néhány száz tábori kocsi a hadizsákmány. Ily tökéletes győzelmet függetlenségi harczunk egész folyamán át sehol nem aratott hadseregünk.

A tisztikart még az napon Szilas-Balhásra kisérték s a nemes atyafiakhoz szállásolták be.

Roth tábornok higgadt, okos, német ember. Azt mondta vacsoránál az uraknak.

– Tudtam előre, megmondtam előre. Megmondtam Jellasichnak is, hogy Magyarországot tiz-huszezer emberrel meghóditani nem lehet s gyalázatos kudarczba megyünk. Nem igaz, bajtárs?

Philippovicsnak szólt a kérdés.

– Igaz, megmondtad, de azért kardcsapás nélkül nem lett volna szabad a fegyvert letennünk.

A délszláv tábornokból gyakran kitört a keserü boszuság. A fogait csikorgatta dühében, mikor megtudta, hogy Perczel Mór hevenyészett, de azért rendes serege alig állott háromezer főből s a többi csak fegyvertelen nemzetőr volt s az se nagyobb számu, mint az ő hadseregük.

S vajjon mi is történt volna, ha az osztrák sereg bőszült bika gyanánt halálra elszántan megrohanja a nemzetőrcsapatokat s ágyuival beléjük lövöldöz?

Igaz, hogy van egy rossz adoma, még pedig egyik nagykőrösi nemzetőrről, a ki mikor látta, hogy az osztrákok neki irányozzák az ágyut, egy domb tetejéről odakiáltott hozzájuk:

– Ide ne lőjj, ebadta horvátja, nem látod, hogy itt emberek vannak?

De ezt az adomát is valószinüleg a kecskemétiek költötték.

Más volt a lélek a nemzetőrben, mint az osztrák és horvát katonában. Iszonyu vérontás igenis támadhatott volna, de a vége még se lehetett volna más, mint az osztrák sereg felkonczolása.

Rothnak volt igaza, nem Philippovicsnak.

Az osztrák-horvát sereg fegyvertelen csapatait nemzetőrök kisérték Tolna- és Somogyvármegyén át Horvátország felé. A hagyomány azt mondja, talán egy ember se ért le a Dráváig. A betörésük alkalmával kifosztott magyarság utközben kiirtotta őket.

Szomoru, ha igy volt.

A népnek szenvedélye irtózatos a háboruban. Az felelős érte, a ki a háborut botorul megkezdi.

A tisztikart az osztrák hatalom se ki nem váltotta, se ki nem cserélte. A függetlenségi harcz végével lett szabaddá.

A két fogoly tábornokról elhallgatott az irás is, a hagyomány is. Én legalább soha nem tudtam meg biztosan, hova lettek.

Apám is gyorsan hazatakarodott nemzetőreivel a csatatérről.

Alapos oka volt rá.

Hejh, minő boszorkánytáncz kerekedett ott a csatatéren! A nemzetőr előszedte kulacsát, nagyot ivott, nagyot kurjantott, nagyokat dalolt s jókedvében az osztrák, horvát, labancz katonát is megkinálta kulacsával.

Mohón nekirontott a puska-kupaczoknak. Sok nemzetőrnek sohase volt ezelőtt puska a kezében. Kezébe kapott egyet, nézegette, fontolgatta. Vajjon hogy’ is lehet ezzel lőni?

Hátultöltő, ismétlő fegyvernek akkor még hire se volt. Nagy, nehéz, istenverte dióverő pózna volt ez az osztrák puska. Már nem tűzköves, de még nem is gyutacsos. Hanem gyujtós puska, melyet a német »Zünder« szó után czinderes puskának neveztünk.

Nagy, nehéz tölténytartó fekete fényes bőrből. Akkora, mint most valami kisebb podgyásztáska. A pajkosabb nemzetőr mind a két oldalára akasztott egyet s mind a két vállára egy-egy puskát. Idő multán eldobta valamennyit. Nehéz mulatság; csak katonának való.

Elkezdtek lövöldözni is. A fegyvertelen ellenséget nem bántották, annak sértését szigoru hadiparancs tiltotta, de a nélkül se tették volna. Hanem lövöldöztek maguk közt a levegőbe. Szüret, menyegző, lakodalom el nem lehet lövöldözés nélkül. Hát a csata hogy mulhatnék el a nélkül?

Azonban vigyázatlan lövéssel nagyhirtelen agyonlőttek maguk közül hármat.

Apám nyomban összedoboltatta nemzetőreit.

– Kocsikra, atyafiak! Megyünk haza! Az ellenségtől megszabadultunk. Meg nem engedem, hogy most mi önmagunkat lövöldözzük hasba!

A jó szentgyörgyi nemzetőrök szivesen engedelmeskedtek, a meddig a csatatért el nem hagyták. De azontúl ki erre, ki arra! A két Puszta-Bogárdon napokig tartott az áldomás. Megnépesedett velök a czinkotai csárda is. Ott már czigány is akadt, a ki reggelig huzta a dalt.

„Kalapomon nemzetiszin rózsa.“

Ez volt a nemzetőrök egyik dala.

Az osztrákok első rohama igy ért véget.

Második nagy rohamát a nagy-sarlói győzelemmel s Buda vára bevételével vertük vissza.

Harmadik rohamát már az oroszszal együtt intézte ellenünk az osztrák. A becsületet és dicsőséget ebben is megmentettük, de a hadjáratot elvesztettük.

* * *

Roth hadseregének elfogatását »ozorai fegyverletétel« névvel iktatta emléklapjaira a magyar történetirás.

Ez a név tévedés.

Ozora Tolnavármegyében a Sió jobbpartján fekszik. A fegyverletétel pedig a Sió balpartján Veszprémvármegyében történt. Se Perczel, a győző vezér, se Roth, az elbukott vezér, nem látta Ozorát.

* * *

Apám nagy kötelességet teljesitett. Ő is elmult, bajtársai is mind elmultak már. A tizennégy bátor nemzetőr közül, a kikkel együtt Jellasich bán futárcsapatát, a tizenhét katonát megtámadta, csak egyetlenegy él még: Körösztös János, mező-szent-györgyi telkesgazda.

Apámat ötvenkét év előtt pörbe fogta az önkényü uralom. Ha egyetlen tanu vagy áruló akad ellene: vértanuhalált kell szenvednie.

Nem akadt egy se!

* * *

E közleményem 1904. évi márczius hóban a Pesti Hirlap hasábjain látott czikkenként napvilágot. A nagyközönség örömmel, élvezettel olvasta.

Akadt azonban valaki, a ki közleményem néhány fontos adatát megtámadta, valótlannak mondta s egyenesen azt állitotta, hogy a honfikötelességnek azokat a cselekményeit, melyeket szerintem Eötvös Lajos teljesitett, voltaképen nem ő teljesitette, hanem Matkovich Tivadar, volt mező-szent-györgyi birtokos s később országgyülési képviselő. Ha ez igaz volna: sulyos vádat képezne ellenem. Mert ez a történet meghamisitása volna, melyet én menthetlen hiuságból követtem volna el, hogy mások érdemének eltitkolásával saját családomat hamis érdemek diszébe öltöztessem.

A ki ily vádat emelt, az Matkovich Tivadar ügyvéd Veszprémben, az ifjabb nemzedéknek egyik sorsüldözött tagja. Hirlapi uton nem feleltem neki. Ivekre terjedő irka-firkában összehord hetet-havat, közérdekhez nem tartozó falusi fecsegéseket, semmit se jelentő apróságos egyéni, családi és birtokeseteket. Nyilván abból a czélból, hogy engem a vele való nyilvános vitára hivjon. Hiába igyekezett. A ki engem ismer s őt is ismeri az nem tartja szükségesnek, hogy én Matkovich Tivadar veszprémi ügyvéd urral magas irodalmi és kortörténeti kérdések fölött vitatkozzam.

Azonban mindenki még sem ismer bennünket s eljön majd az idő, a mikor már senki se ismerhet személyesen bennünket. S akadhat idővel kételkedő lélek, a ki inkább a rágalomnak hisz, mint a valóságnak s a ki az ismert iró munkájával szembeállitja egy ismeretlen homályos alak fontoskodó irka-firkáit. E miatt kell Matkovich felszólalásával röviden foglalkoznom.

Kortörténetem minden személyi, tény- és térbeli adata teljes valóság. A nagyban vagy kicsinyben szereplők közül hárman élünk: Görgey Artur, az egykori fővezér, Molnár Gedeon, Nagy-Kőrös egykori főjegyzője és én, akkor mint gyermek, a ki éles szemmel sokat látott s a rákövetkező években a szereplőktől mindent sok izben hallott. Mi ugy tudjuk a történetet – kiki a maga részéről – a hogy’ én elbeszélem.

Matkovich minden állitása, mely elbeszélésem bármely részével ellenkezik, teljes valótlanság.

Se élő tanura, se tárgyi bizonyságra nem hivatkozik. Se ő maga akkor nem élt. Sőt legföljebb husz év mulva lépett olyan életkorba, husz év mulva lehetett tizenkét-tizenhárom éves, a mikor az 1848-iki dolgokról folyt beszélgetéseket jól-rosszul megérthette. Honnan szerzi tehát állitásaihoz nem a bizonyosságot, hanem csak a jóhiszemüséget is?

Mindez azonban nem fontos körülmény.

Hanem fontos, sőt döntő körülmény az, hogy én az egész történetet vázlatosan, teljes egyszerüséggel, de szigoru történeti hűséggel már 1870-ben megirtam s ez a Vasárnapi Ujság 1870. évi márczius 6-iki számában e czim alatt: _Uj adat Jellasich betörésének történetéhez_ megjelent.

Igaz, hogy irodalmi becsérték tekintetében nagy különbség van az akkori és mostani mű között. Akkor a megyei tisztviselő deritett föl s hozott nyilvánosságra egy addig rejtve levő fontos történeti adatot, most pedig a gyakorlott iró ugyanazt, mint kortörténetet az akkori közviszonyok történelmileg teljesen hű rajzával világitja meg s az igaz korrajzban egyuttal szépműtani munkát is törekszik alkotni.

Ez a különbség. De annak a történetnek részleteire nézve, melyet mind a két mű felölel, semmi különbség. Eötvös Lajos szerepe az 1870-iki műben is ugyanaz, a mi az 1904-ikiben. Matkovich Tivadar, az egykori mező-szent-györgyi birtokos pedig az 1870-iki műben se szerepel, valamint az 1904-ikiben se.

De ennek nem az iró az oka. Az iró azokról ir, a kik cselekedtek, mert a történetet azok csinálták. Nem pedig azokról, a kik nem cselekedtek. Az ördögnek volna kedve ily alakokról irni korrajzot vagy történetet.

De 1870-ben élt még Matkovich Tivadar, sőt képviselő volt, Pesten lakott, lapja is volt, a szélsőbaloldali Magyar Ujság, melynek fentartásához sommás pénzzel járult. Személyes dolgait a publiczisztikában nem szokta elhallgatni, sőt vitatkozó, bizonykodó természetét mindenki jól ismerte.

Hát miért nem szólalt ő fel akkor a nyilvánosság előtt? Hiszen a nyilvánosság elé volt terelve a fontos és érdekes történelmi kérdés! Miért nem utalt rá akkor saját fényes szereplésére, melyről most fia, a veszprémi ügyvéd oly sokat tud? Miért nem vonta akkor kétségbe Eötvös Lajos érdemeit, holott ehhez joga is lett volna, kötelessége is?

Hallgatásának okát megmondom én. Hiszen jól ismertem, birtokostársam is volt, képviselőtársam is volt s az 1848-iki esetről beszélgettem vele egyszer-kétszer.

1870-ben még sokan éltek, a kik az 1848-iki esetet jól ismerték. Élt dercsikai Huszár Pongrácz, a ki járási szolgabiró volt, mikor apám ellen a vizsgálatot az ő közbejöttével teljesitették. Élt Késmárky József, ugyanott járásbiró, később megyei főjegyző, alispán, 1870-ben országos képviselő, 1872-ben királyi törvényszéki elnök. Élt a közvetlen szereplők közül Fodor László, Eberhard Ignácz, Ujhelyi László, Pósa Károly s még többen a volt jobbágyok közül s élt különösen a főszereplő Eötvös Lajos.

Mindezek olvasták a Vasárnapi Ujság közleményét s megnyugodtak benne szó nélkül, minthogy az általuk jól ismert történeti dolog hű közlését látták benne.

Matkovich Tivadar hallgatott, mert ő is jól tudta, hogy a közlemény igaz; olyen handabandázó koholmányokkal előállani, mint a hogy fia tette, eszébe se juthatott. Nem is lett volna a nagy eset után 22 év mulva tanácsos. A még akkor élő tanuk és szereplők bizonyára ellenmondhatlan bizonyossággal oktatták volna meg az igazságra. Most, 56 év után, senki se él már a közvetlen tanuk és szereplők közül. De azért a koholmányoknak most sincs sulyuk.

Meg kell még jegyeznem, hogy ugy értesültem: néhány év előtt Körösztös János is meghalt. Utolsó azok közül, a kik a nagy eseményben szerepeltek.

NYOMOZTAM, A HOL PETŐFI ELESETT.

I.

Mindenki ugy tudta, ugy hitte, hogy Petőfi Sándor az 1849-ik év julius 31-én a segesvári csatában esett el. A csatát Bem magyar vezér vivta Lüders orosz vezér ellen. A csatát a magyar sereg vesztette el. Petőfi Bem vezérkarában volt őrnagy. Bem nagynehezen megmenekült, Petőfi elesett. Menekülési kisérletét sokan látták. Akadt több tanu arra is, a ki elestét látta.

A nagy nemzeti gyásznak idején, a zsarnoki elnyomatásnak éveiben senkinek se jutott eszébe nyomozni, hol és melyik ponton esett el Petőfi, hol lőtték vagy vágták halálra s hol roskadt össze haldokló alakja? S azután hol temették el? Magános sirba-e vagy közös sirba? De ha gondolt volna is rá valaki: az akkori osztrák kormány a nyomozást meg nem engedte volna.

A földterület, a hol Petőfi elesett s a hol porai pihennek, hallerkői gróf Haller Ferencz magántulajdona volt s a fehéregyházi várhoz és uradalomhoz tartozott. Jól ismertem a grófot, benső barátság állt fenn néhány éven át közöttünk, ismételve meglátogattam ősi várában, derék hazafi, nemes ember, függetlenségi harczunk jeles alakja. De 1849-től kezdve várfogoly volt, uradalmait elkobozták s fehéregyházi vára és birtoka is az osztrák kincstár idegen földről sereglett fosztogatóinak birtokába jutott. Nem is lett volna ember, a ki az egykori csatatér dülőin a nyomozót jóindulattal vezetgesse. Fehéregyházi oláhtól, segesvári szásztól annyi szivességet, annyi észt várni nem lehetett.

S azután ki ismerte ezek közül Petőfit?

Senki.

Helybeli vezetők mellett oktalan lett volna minden nyomozás.

A kik Petőfit ismerték s a csata folyama alatt látták, azok vagy elestek a csatában vagy Bemmel együtt bujdosók voltak idegen földeken, vagy gróf Hallerrel együtt a börtönök mélyén sorvadoztak, vagy a folyton tartó üldözés miatt jó okuk volt hallgatni s a hazafiak sirjait nem látogatni gyakorta. Hadd nőjjön azokon letaposatlanul a fű és a virág.

Tizenegy év mulva, 1860-ban, kezdett kissé szabadabb szellő lengeni. Minden nemes népnek vannak fenséges ábrándjai. Ily ábránd volt: megkeresni, megtalálni a helyet, a hol Petőfi elesett. Akadtak tanuk s azok kezdtek nyilatkozni. Az 1860-ik, 1861-ik s következő években ötven-hatvan komoly férfiu nyilatkozott arról, hogy a csata folyama alatt hol s mit beszélt utoljára Petőfivel, hol látta őt s hol s miként kellett neki elveszni?

Én e nyilatkozatokat gondosan olvasgattam. Csak nem olyan szemmel, olyan észszel, mintha birói feladatom lett volna végső itélettel eldönteni, hogy az összes tanuk vallomásai szerint hol az igazság, valósággal miként halt meg s hol esett el Petőfi?

Az ily munka az elmének igen nagy és nehéz munkája. Tudom ezt megyei tisztviselő koromból. Hányszor történik birósági tárgyalásokon, hogy egy közönséges kocsmai verekedés részleteit se lehet egészen tisztába hozni, holott csak tiz-tizenkét egybe nem hangzó tanuvallomást kellene valahogy megérteni és egymással kiegyeztetni. Nem lehet, pedig minden tanu igazat akart vallani.

Képzeljünk már most egy csatát; bomlásban, futásban, kegyetlen üldözés alatt levő hadsereget, száz meg száz holdra rugó nagy területet, mely utakkal, szántásokkal, ligetekkel, kukoriczaveteményes táblákkal van szétszaggatva? Mindenki fut vagy hadakozik vagy fekszik. Semmi rend és pillanatnyi nyugalom sincs. Mindenkinek magára s üldözőire van gondja. S akad ötven-hatvan tanu, a ki mindenkitől függetlenül, egymással nem érintkezve, a kétes részleteket meg nem állapitva, a tévedéseket ki nem javitva, a csatának ugyanazon zürzavaros pillanatnyi állapotáról tesz tanubizonyságot, holott a tanuk közül kettő se volt ugyanazon pillanatban egy helyen és hasonló helyzetben.

Hányféle különbözés, ellenkezés, sőt ellenmondás támad ily és ennyi tanu vallomása közt? Pedig minden tanu becsületes és értelmes, sőt tanult komoly férfiu, ki egész lelkével az igazság kideritésére törekszik.

S aztán ha még a tanuskodás csak tegnapi vagy tegnapelőtti esetről szólana. De tizenegy-tizenkét év előtti történetről van a szó s alig lehet oly elme, a mely a régi dolognak minden részletét üdén meg tudná őrizni a maga számára.