Part 7

A futó és üldözött harczos addig fut, mig ki nem dül vagy meg nem menekül. S ha már megmenekült is: gondja arra van első sorban, hogy kifujja, kipihenje magát, ételhez, italhoz, ruhához, fegyveréhez jusson, tisztjét, csapatját fölkeresse vagy ha örökre vége a harcznak, övéihez visszatérjen. Nem keresheti föl nyomban dolgozó szobáját, nem ülhet kényelmesen iróasztalához, nem törheti fejét és tollát emlékiratain, nem csinálhat jegyzeteket arra az esetre, hogy majd idővel, hosszu évek mulva, tiz-tizenkét esztendő mulva a nemzet lelkiismerete megtalálja kérdezni, hol hagytátok Petőfit, hol halt meg a nemzet világitó szemefénye: hát akkor majd ő előálljon egy jegyzőkönyvvel, a melyet ott vett föl a csatatéren vagy üldözés közben kozákok lándzsái közt?

Én vakmerő elmével föltettem magamban, hogy a tanubizonyságok alapján megkeresem az igazságot.

Ám első tennivalóm: a csata összes körülményeit megismerni, a csatateret s annak minden hegyét-völgyét személyesen bejárni, a távolságokat fölmérni, az egész területet hadmérnökileg meghatározni és megrajzolni. S ha ez megvan: a hely tökéletes ismerete alapján birálni meg minden tanubizonyságot s állapitani meg minden ellenmondás benső igazságát vagy benső tévedését.

Sok munka, nagy munka, de másként az igazsághoz eljutni vagy azt csak megközeliteni is lehetetlen.

Elindultam hát 1875 nyarán önkényt vállalt feladatom teljesitésére. Fölkerestem nemes barátomat gróf Hallert fejéregyházi várában. Vendége voltam néhány napon át, de a helyszini tanulmányokat ez idő alatt Segesvártól Héjasfalváig, különösen a fehéregyházi határban is elvégeztem, rajzaimat, számitásaimat befejeztem.

Ez a munka kisebb része.

A nagyobb részét, a tanubizonyságok birálatát, benső igazságaik megállapitását, ellentéteik kiegyenlitését maig se végeztem el. Az élet mást parancsolt s parancsa erősebb volt, mint az én szándékom.

De ezt a munkát más se végezte el. A kérdés tehát ma is megoldatlan még.

Hanem akkori tanulmányaim alapján időközben a lapok sürgetéseire mégis tettem némi megjegyzéseket. Egyszer Oreusz orosz iró történelmi művére, mely a segesvári csatáról szól. Másszor arra a kérdésre, hol porladoznak a valószinüség szerint Petőfi hamvai? Mindkét megjegyzésem nagy általánosságban mozog.

II.

Oreusz orosz irónak a segesvári csatáról irt hézagos rajza több irányban némi megjegyzéseket tesz szükségesekké. Mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy ezen csataleirásban csak az orosz és osztrák táborkari adatok s hadi jelentések használtattak fel s nem egyuttal a magyar hivatalos adatok is. Nehéz is lett volna ezeket felhasználni, miután ezek – tudomásunk szerint – sem akkor, sem később tüzetesen össze nem állittattak s Bem seregének egyes részeiről, e részek számszerü erejéről s a csata kezdetén történt felállitásáról, valamint a csata folyama alatt tett mozdulatairól csakis egykoruak s a csatában részt vett egyének nyilatkozatainak gondos egybevetése után lehetne megközelitően szabatos képet alkotni magunknak.

Az orosz iró Lüders segesvári hadtestének egész létszámát nem közli. E hadtest az osztrák táborkari adatok szerint 10 zászlóalj gyalogságból, 14 lovas századból, 4 egész üteg tüzérségből állott s összesen mintegy 12 ezer főnyi erőt képezett 32 ágyuval. E szám alatt pusztán a kombattans elemet kell érteni s ebben az utászok, szekerészet stb. nem szerepelnek. A gyalogságban több vadász-zászlóalj s a lyubini-ezred volt, a lovasságot az odesszai uhlánus-ezred s az első doni kozák-ezred képezé.

Voltak azonban egyéb ezredek is egyes zászlóaljak, illetőleg századok által képviselve mind a gyalogságnál, mind a tüzérségnél.

Bem haderejét mind az orosz, mind az osztrák források mintegy 7000 főre teszik 12 ágyuval. Ez azonban kézzelfogható nagy tulzás. Bem hadereje ugyanis nem állott egyébből, mint azon kis sereg maradványaiból, melylyel ő julius 22-én Moldvába tört. Ez állott a betörés előtt 2000 gyalog és 1000 lovasból. Ezenkivül magához vette Damaszkin hadtestét, mely julius 23-án Inczédy diviziójával s 3 zászlóalj erősitéssel együtt tett 5000 embert minden fegyvernemből. Összesen lenne e két csapat 8000 fő.

Ámde Bem a maga csapatával julius 20-án és 21-én Clam-Gallas osztrák tábornok ellen csatázott Szemerja és Sepsi-Szent-György között, 22-én az ojtozi szoroson Moldvába tört, 23-án Ustrugoff orosz tábornok seregével Hirsa mellett ütközött, de miután a várt önkéntesek és segédcsapatok sehonnan nem érkeztek, 25-én már ismét visszajött az ojtozi szoroson Erdélybe. Ha figyelembe vesszük, hogy e kis csapat hat napon át háromszor ütközött s folytonosan erőltetett menetekben ki Moldvába s onnan Erdélybe vissza, már julius 30-án Udvarhelynek s onnan Marosvásárhelynek kerülve Segesvár közelében volt, s ha figyelembe vesszük, hogy ekkor már a sereg önkénytesek által soha nem szaporodott, ellenben a sebesültek, kifáradtak elhagyásával s szökésekkel is folyton fogyott, e csapatot az eredeti létszám felénél többre semmiképen sem vehetjük fel.

Ugyane sorsa volt Damaszkin hadtestének is. E hadtest julius 23-án Grotenjhelm orosz hadtestével szerencsétlenül ütközött, mind Szász-Régennél, mind Radnótfájánál s innen Marosvásárhelyre vonult vissza. Itt vette őt fel Bem a maga seregébe s az ekként egyesült két sereg itt becsültetett hozzávetőleg mintegy 6000 főre. De még e sereg sem volt az, melylyel Bem Ördögfalva – máskép Héjasfalva – és Fehéregyháza felé vonult, mert ennek is egy, noha kisebb részét, mintegy 2000 embert Gál Sándornak engedett át. A minek az volt indoka, hogy Bem terve szerint Lüdersnek Segesvárott álló seregét egyszerre két oldalról, ugy mint nyugot felől az udvarhelyi uton Bemnek, észak felől pedig a vásárhelyi uton Gálnak kellett volna megtámadni, egy időben, összevágó terv szerint. Lüders maga is igy számitott s ettől félt s félelme nem is lehetett alaptalan, mert ha a támadás csakugyan igy történik, az a hadsereg, melynek czentruma Segesvár s mely egyik szárnyával az udvarhelyi, másik szárnyával a vásárhelyi uton kénytelen verekedni, a tökéletes megsemmisülésnek nézhet elébe, miután a két szárny mindegyikének egymástól teljesen függetlenül kell verekedni, mint két külön hadtestnek, s miután visszavonulási vonala egyiknek sincs s ha csak egyik szárny is visszavonatik, az egész sereg a rendkivüli kedvezőtlen terepviszonyok miatt Segesvárott, mint egy kijárat nélküli katlanban, mindenestől az ellenfél martaléka leendett. Hogy nem igy történt: annak Gál Sándor kényszerü elmaradása s az orosz tulereje volt oka.

Bemnek Ördögfalva és Fehéregyháza közt működő hadteste nem 7000 emberből, hanem annak pusztán feléből állott. Sőt egykoruak és ott résztvettek állitása szerint a 3000 főnyi létszámot sem haladta túl.

Ez ellen vitt tűzbe Lüders először Skariatin, később Ivin és Demidov tábornokok vezetése mellett délután 4 óráig mintegy 5000 s később, midőn belátta, hogy Marosvásárhely felől nincs mit tartania, mintegy 8000 embert 24 ágyuval s hatalmas lovassággal, melynek tömeges rohamai előtt a magyar seregnek sem gyalogsága, sem lovassága meg nem állhatott.

Néhány megjegyzést kell még tennünk arra a térképre, mely szintén az orosz iró művéhez van csatolva s melylyel a terepviszonyokat s a csata folyama alatti mozdulatokat akarja megvilágositani. E térkép szerint, ha a skála segélyével megtesszük a számitásokat, nem egészen ezer holdnyi területen lett volna felállitva az orosz és magyar sereg összes tartalékaikkal s a magyar sereg visszavonulási vonala a fehéregyház-héjasfalvi uttól tökéletesen el lett volna szoritva, ugy, hogy a magyar sereg csakis Sárpatak irányában délnek, fel az erdős, járhatatlan hegyek felé menekülhetett volna.

Ez azonban nem igy volt. Föl a hegyeknek sem lovasság, sem ágyu nem menekülhetett volna, mert arra utak nem vezetnek, pedig a lovasság és 4 ágyu megmente tett és pedig a Héjasfalva-Ördögfalva felé vezető jó uton.

A dolog ugy áll, hogy a szoros értelemben vett csatatér még Fehéregyháza fölött délfelé legalább egy kilométerrel s Fehéregyháza mögött kelet felé legalább két kilométerrel kiterjedett. Ez már nincs kirajzolva az orosz térképen. A hol az orosz lovasság szétverte a magyar gyalogsági négyszöget, a hol egy helyben a legtöbb honvéd elesett, mintegy 180, s a honnan nem messze esett el Petőfi Sándor is, az a hely Fehéregyházától keletre fekszik.

A bekeritési mozdulat sem azon a vonalon hajtatott végre, mely a térképen van jelezve.

Bármily magas lehetett is ott helylyel-közzel julius 31-én a kukoricza, olyan nagy nem lehetett, hogy a magyar hadállás magaslatáról, ugy mint ezt a térkép feltünteti, a kukoriczában mozgó lovasságot észrevenni ne lehetett volna. A magyar hadállás legmagasabb pontja a térkép szerint a bekeritő mozdulat vonalához körülbelől oly magasan és oly messze áll, mint a budai várhoz például a Lipót-templom, csakhogy a lejtő szép meneteles, nem oly meredek, mint a vár oldala. Hogy oly magasságból és messzeségből szaggatott kukoriczatáblák közt mozgó lovasságot észre ne vettek volna: az képtelenség. Hogy pedig maga Bem észrevette volna, mint az orosz iró állitja, s mégis tovább folytassa az orosz jobb szárny elleni támadásokat s ne tegyen megfelelő védintézkedéseket: ez megint képtelenség, sőt még nagyobb, mint az előbbi. Nem Bemről, de a legkorlátoltabb eszü zászlóaljparancsnokról sem lehetne ekkora ügyetlenséget feltenni.

Nem is ugy történt. Hanem szemtanuk állitása szerint az orosz megkerülő lovasság a Küküllő jobb partján azon uton indult ki, mely Bun felé vezet, mely falu Fehéregyházával csaknem szemközt a Küküllő-völgy északi magaslatain fekszik. De valószinüleg nem maradt meg az uton, hanem levonult a folyam partjára, részint azért, hogy gázlót keressen, részint azért, hogy ennek füzesei és rekettyései árnyékában észrevétlenül vonuljon fölfelé a folyamnak. – Gázlót könnyü volt találni, talált is Fehéregyháza mögött s itt nem hátban, hanem oldalt támadta a magyar sereget. Ha hátban támad, akkor egyenesen elzárja a héjasfalvi utat s az esetben lovas és ágyu nem menekülhet. Tényleg a visszavonuló magyar sereg elől el is zárta s itt e ponton, körülbelül a gróf Haller Ferencz által körülültetett és ápolt honvédsir körül kell keresni – ha megtalálható – azt a helyet is, a hol Petőfi eleshetett Mert itt szélesebb lévén a sík, a nyilt tér, véletlen lovassági roham elől nehéz és kivételes volt a hátramaradtak menekülése. Ha Petőfi az orosz térkép bármely pontján áll a magyar hadálláson: neki, mint akkor tényleg nem kombattansnak, könnyü szerrel lehető lett volna a hegynek, az erdő felől menekülés.

Még néhány szót a magyar sereg veszteségéről. E veszteséget osztrák és orosz források 1200–1300 halottra és 500 fogolyra számitják. Holtak és foglyok száma nem üt ki ily kerekszámra. Hol vannak a sebesültek? Orosz részről meghalt 41. Ennyi halottnak bármily mészárlás esetén is nem 1300 halott felel meg. – Még ha rémülés szállta is meg a magyar csapatokat, egyes részek kitünően harczoltak s gyáván, összetett kézzel valószinüleg nem várták be a halált. A szomoru tény az, hogy az orosz sereg leölte a foglyok egy részét, a szászok és oláhok pedig az nap este és éjszakán agyonverték a sebesült honvédeket. Csakis igy érthető ama nagy halottszám.

Az orosz irónak egyébiránt valami különös ellenszenvet vagy elfogultságot nem vethetünk szemére. Ő nem ismeri a magyar táborkari adatokat s személyesen nem tanulmányozta a segesvári csatatér terepviszonyait. Tévedései innen eredhetnek.

III.

Ezelőtt nyolcz évvel, a segesvári szerencsétlen ütközet napjának huszonhatodik évfordulóján néztem meg először azt a mezőt, azt a vidéket, a hol Petőfit utoljára látták, a hol meghalt, a hol el van temetve, hogy beteljesedjék három év előtti álma: ott esni el a harcz mezején, ott folyni ki szivéből az ifjui vérnek, kardok zörejében, trombita hangjában, ágyu dörgésében enyészni el ajaka végszavának s összetiportatni fujó paripák száguldozó körmei által.

Igy álmodá meg, igy következett be.

Csakhogy álmának irtózatos visszája teljesült. Közös sirnak adták ugyan őt is és hősi társait, kik valamennyien a szent világszabadságért haltak meg, de nem a világszabadságnak diadala, hanem az osztrák és orosz zsarnok-uralomnak diadala volt a segesvári nap. Talán jó, hogy Petőfi nem élte túl ezt a szörnyü napot.

Hol eshetett el Petőfi? Mely rög szivhatta magába kihulló vérét? Hol nyughatnak porladó csontjai? Ezek a kérdések érdekeltek engemet.

Száz meg száz nyilatkozatot olvastam a segesvári csatatér leirásáról s Petőfi halálának közelebbi ugy vélt részleteiről, de a nyilatkozatok nem elégitettek ki. Homályos emlékezet vékony erü forrásából buzogtak ki e nyilatkozatok s térkép, szabatos területi fölvétel nem kisérte őket. E nélkül pedig csataleirás igazán lehetetlen.

De a hű és igaz csataleiráshoz még egyéb is kell. Tudni kell a hadsereg létszámát, felosztását, elemeit, a csataintéző hadvezérnek csatatervét, a csata folyamán tett hadvezéri vagy táborkari intézkedéseket, minden csapatnak, minden ezrednek, zászlóaljnak s magának a törzskarnak is a csata folyamán át óránkint megtett mozdulatait, s ha mindezt összegyüjti az ember s aztán kipuhatolja, hova volt beosztva Petőfi, minő mozdulatokat tett csapatja a csatanap lefolyta alatt időről-időre; hol állt a csapat, melyhez tartozott, az orosz lovasság bekeritő s oldalt és hátban támadó-művelete alkalmával; merre menekült vagy hol kaszaboltatott le vagy hol fogatott el ez a csapat: ha mindezt tudjuk, csak akkor lehet megközelitő valószinüséggel megmutatni a helyet, a hol Petőfi elesett.

Katona, mérnök, helyismerő, közvetlen szemtanu s tanuk kihallgatásában tapasztalt és jártas lélekbuvár kell ahhoz, hogy egy katona elestének helye, időpontja negyedszázad mulva lehető pontossággal kipuhatoltassék. Elmémet feszité az a gondolat: megbirkózni a lehetetlenséggel. Hiszen, ki érdemelné meg a fáradságot, ha nem Petőfi?

Be kell vallanom, hogy nyolcz év előtti fáradozásom kevéssé sikerült. Nem is az lett volna s ha Isten éltet, nem is az lesz utolsó kisérletem erre a czélra, ha ügyesebb és szerencsésebb kutató meg nem előz. De nyolcz év óta nem volt időm a tanulmány helyszini folytatására. Csak töredékes, ki nem egészitett jegyzetek azok, melyekből most e sorokat meritem.

Mindenekelőtt megjegyzem, hogy se Bemnek, se törzskarának hivatalos jelentését a segesvári csata leirásáról, a csata folyamán tett rendelkezésekről, a foganatositott csapatmozdulatokról, a csata végéről, a visszavonulásról, a holtak és sebesültekről nem sikerült feltalálnom. Abban a véleményben vagyok, hogy ily hivatalos jelentés nem is készült soha.

Bem maga nem készithetett; betegsége és menekülése gátolta, serege szétszóródott, törzskarának tagjai részint elestek, részint a menekülés zürzavarában voltak, Bem podgyásza és iratai is a győző kezébe jutottak, s ha valaki irt is jelentést a kormányhoz: az valószinüleg soha se juthatott rendeltetése helyére. Hiszen ekkor, pár nappal a világosi fegyverlerakás előtt, már voltaképen magyar kormány sem volt, s Udvarhelyről vagy Marosvásárhelyről bizony nehezen ért volna el a jelentés Szegedre vagy Aradra.

Rüstow, utána Horváth Mihály s legujabban Oreusz katonai iró a csata leirását, a szemközt álló haderők létszámát és mozdulatait orosz és osztrák hivatalos jelentések alapján állitották össze.

E jelentésekben a magyar seregről sok téves adat fordul elő, s azért a megnevezett irók csataleirásai is helytelenek. Ez irók a csatatért nem tanulmányozták a helyszinén, azért igazitám helyre tévedéseik nagy részét a »Vasárnapi Ujság« tavalyi 1883-iki 41-ik számában.

Ugyanekkor kimondám, hogy »körülbelül a gróf Haller Ferencz által körülültetett és ápolt honvédsir táján kell keresni – ha megtalálható – azt a helyet is, hol Petőfi eleshetett. Mert itt szélesebb lévén a sík, a nyilt tér: véletlen lovassági roham elől nehéz és kivételes volt a hátramaradtak menekülése«.

A hogy e két czikk szűk keretében lehető: rámutatok a nyomokra, melyek engem e föltevésre vezettek.

Petőfi a csata alatt Bem közelében, lehet mondani, törzskarában volt. Ez természetesen nem azt teszi, hogy az egész csataidő folytán szakadatlanul Bem személye mellett tartózkodott. Ellenkezőleg. Szemtanuk, bajtársak állitják, hogy Petőfi a csata folyama alatt jó darabig ismételve oly helyeket keresett fel, honnan az orosz seregre s a csata egyes távoli jeleneteire is elláthatott. Ez természetes. Olyan lélek, mint Petőfié, a csatanap izgalmai közt nem szunyókál s vagy részt vesz a verekedő csapatok mozdulataiban, vagy legalább nézi azokat s ha lehet: az ellenfelet is.

Itt pedig lehetett.

A csata kezdődött 10 és 11 óra közt s délután 2 óráig változó szerencsével folyt. Eddig leginkább csak az ágyuk működtek. Skariatin orosz tábornok körülbelül ott esett el, a hol most siremléke áll. Ágyugolyó találta Bem azon ütegéből, mely körülbelől ott volt felállitva, a hol a Sárpatak a segesvár-fehéregyházi utat kettészeli. Ez ütegből s ennek környékéről az oroszok segesvári hadállását meglehetősen látni lehetett a három–negyedfél kilométernyi távolságból. Itt volt Bem s az ő közelében lehetett Petőfi is délután 2 óráig.

Ezután élénkebb lett a harcz. Az országuton s az attól délre fekvő magaslatokon ismételve gyalogsági rohamokat rendelt Bem, de sikertelenül s viszont Lüders az országut és a Küküllő közti lapályon tömeges lovassági előnyomulást kezdeményezett, jelentékeny sikerrel. Bem délután 3 óra tájban már Fehéregyházára s az e mögötti meneteles oldalra vonult vissza s alig lehet abban kétség, hogy Petőfi is kisebb-nagyobb távolban követte őt.

Délután 5–6 óra tájban sikerült az orosz lovasság megkerülő mozdulata, mely arra képesité, hogy a magyar sereg jobb szárnyát oldalban s hátulról támadja meg. A mint ez bekövetkezett: az előlről is erősen szorongatott magyar sereg teljesen felbomlott s hanyatt-homlok futásban keresett menedéket.

Valószinü, hogy Petőfi ekkor nem volt nagyon távol Bemtől, Bem maga pedig a Fehéregyháza és Héjasfalva közti országuton vagy ettől délre fekvő, lassu emelkedésü magaslaton volt törzskarával, de az uttól nem messze Bem lóra kapott s huszárjainak fedezete alatt igy menekülhetett. Petőfi gyalog maradt, ő tehát a kozákok elől meg nem menekülhetett. Ha lova van: menekülése valószinü.

Most három feltevés áll előttünk.

Az első feltevés az, hogy fogolylyá lőn s mint fogoly vitetett el. Ez legkevésbbé valószinü, mert a foglyok közül vagy 500 később elbocsáttatott, ezek valamelyike pedig Petőfiről hirt tudott volna mondani.

A második feltevés az, hogy Petőfi a kozákok elől az országuttól délre fekvő kukoriczákba s ezeken át a magaslaton levő erdőbe menekült s az oláhok által veretett agyon, mint nem egy bujdosó honvédtársa. Ez nem lehetetlen, de szintén nem valószinü. Az erdőkbe csak azok menekülhettek, kik Bem balszárnyáról Fehéregyházának az oroszok által történt elfoglalása után 5–6 óra tájban az erdők felé fölszorittattak s az oroszok bekeritő mozdulatát s a jobb szárnynak és központnak felbomlását észrevevén, az erdős magaslatok felé látták a menekülést egyedül lehetőnek.

Petőfi minden valószinüség szerint a központon volt s azért menekülése csakis arra volt lehetséges, a merre Bemnek, tehát az országuton. Ámde ezt már a kozákok elfoglalták s azért Petőfi is osztozott gyalogtársainak sorsában. Ezek részint szoritva, részint menekülve, az országuttól délre fekvő magaslat felé tartottak, azonban utólérve és bekeritve, legnagyobb részben lekaszaboltattak.

A Haller-féle honvédsirban pár száz hősnek porladozó csontjai pihennek. Hogy minden honvéd nem ide temettetett: az kétségtelen. A Fehéregyházától nyugatra és délre, valamint a héjasfalvi hid körül elesetteket az oláh nem hurczolta egy helyre össze. Lustasága és munkájának ingyenessége nem engedte azt. Hanem a legnagyobb részt eltemette ott, a hol megtalálta, legfölebb tizével, huszával hordta őket össze.

A Haller-féle honvédsir se véletlenül van ott, a hol van. Itt kellett lenni egy csomóban a legtöbb holtnak és haldoklónak, mert itt volt a menekülőknek legnagyobb veszedelme. Itt volt pedig azért, mert a bekeritő orosz lovasság e tájt gázolván át a Küküllőt, itt lepte meg oldalban és hátban a honvédsereget.

Valószinü, hogy itt pihennek Petőfi hamvai is. S méltó helyen pihennek. Mert imádott honának porával s dicső bajtársainak hamvaival vannak összevegyülve.

* * *

Töredék csak mindaz, a mit e kis tanulmányban följegyeztem.

A három czikket, melyből e tanulmány áll, három különböző alkalommal nagy időközökben irtam. Gondos olvasó a czikkek szövegéből észreveszi. Művem egész akkor lett volna, ha mindazok nyilatkozatát, a kik Petőfi utolsó perczeiről s eleste körülményeiről tanuskodtak, gondosan összehasonlitottam, szigorun egybevetettem volna. S ha a csatatér viszonyainak s a tanuk szavahihetőségének körülményei alapján szigoru birói mértékre vettem volna.

Ez eleddig elmaradt.

Mégis volt okom, kis tanulmányomat gyüjteményes munkáimba fölvenni.

Hiszen minden dolog érdekes, a mi Petőfire vonatkozik.

Az is érdekes némileg, hogy én ifjabb koromban utat, költséget, fáradtságot nem kiméltem, kinyomozni a helyet, a hol a nagy költő és nemzeti hős csontjai porladoznak.

Végre sok év mulva az irodalom és a közönség megnyugodott abban, hogy sirja csakugyan ott van, a hová az én nyomozódásaim harmincz év előtt vezettek. Tehát nem helytelen irányban nyomoztam.

MÉG SE LETT KIRÁLYI EMBER.

I.

(Komárom várát feladjuk. – Szabó Gábor honvédszázados. – Wolff Sebestyén, a cserepár főhadnagy. – A macska. – A rizskása. – A sok takács.)

Kissé hosszu a történet, de azért mégis elején kell kezdeni.

A mi hadvezérünk elhatározta, hogy Komárom várát átadja az osztrák ellenségnek. Okosabbat már alig tehetett. Az orosz czár és az osztrák császár hadai már elárasztották az országot. Nem volt már a szabadságnak fölfegyverzett hadserege sehol. Utolsó győzhetetlen hadserege is letette már a fegyvert Világos sikjain a nyár derekán. Komáromot ugyan be nem veszi a gőgös ellenség. De mi haszna? A vár nem az ország. A kőfal nem a szabadság. A hősi védő sereg nem a nemzet. Dicső halála nem a függetlenség. Ködével, hidegével, komor napjaival már az ősz is beköszöntött. Az én öreg barátom és atyafi bátyám tagyosi Csapó József, a ki hirt mondani kint járt az országban, azzal jött vissza a várba, hogy odakint már nincs remény. Bizony át kell adni a várat. Hadd legyen a kardból, szuronyból kasza, kapa, a vitézből szántóvető, a háboruból békesség.

Igy lett.

A nagy vár átadása sok mindenféle munkával, irka-firkával és huzavonával jár. Át kell adni a kézi fegyvereket, az ágyukat, az épületeket, az erődöket, a hadi lobogókat, annyi diadalmas csata dicsőséges tanuit. Át kell adni a huszárlovakat, a hidverők, szekerészek, tüzérek szerszámait s minden készségét s az eleven ökör- és juhnyájakat. A magyar fővezér is, az osztrák fővezér is minden átadásra és átvételre más küldöttséget, külön bizottságot, más meg más tiszteket rendel. Ezek azután összejönnek, nagyot isznak, tárgyalnak, szemlélnek, számitanak, jegyzőkönyvet készitenek, irnak, vitatkoznak, összevesznek, kibékülnek, kezet fognak s ekként valahára megtörténik az átadás. Belekerül az egész egy délelőttbe. Ha meghalt a szabadság: mirevaló volna hosszasan vesződni a hagyatékával? Ugy se ér már az egész egy pipadohányt.

Az élelmiszerek átadását-átvételét is külön bizottság végezte.

A ki átadta: az Szabó Gábor honvédszázados. Jókedvü, délczeg fiu, igazi hős, debreczeni származás, végezte már a jogi tudományokat, kész volt az ügyvédségre. Vörös volt haja, bajusza, szemöldöke. A vörösember vagy nagyon rossz, vagy nagyon jó ember. Ő nagyon ió ember volt, a mint a történet majd igazolja.

A ki átvette: annak a neve Wolff Sebestyén volt. Valami cserepár főhadnagy. Vékony, nyurga legény. Vagy osztrák, vagy cseh születés. De meglehetősen törte a magyar nyelvet. Máskülönben oly módon nem tárgyalhatott volna Szabó Gáborral, a miként tárgyalt. Olyan debreczeni fiu és olyan debreczeni diák akkor még nem volt a világon, a ki németül vagy csehül tudott volna tárgyalni. Elhiszem: most sincs.

A két tiszt közt a találkozásra a pavillon udvara s annak is a 37-ik számu szobája volt kitüzve.