Part 5

Hajnali négy óra tájban értek oda az osztrák hadsereg előőrsei. Éjjeli sötétség van még ilyenkor, október 5-én. A mint az előőrsök lőtávolba értek: a hat legény meglehetős szabatossággal sortüzet bocsátott közibük.

Felhőtlen égből a villám!

Az előőrsök visszanyargaltak s jelentették, hogy Kálozdot már elfoglalta a magyar sereg. Ott áthatolni lehetetlen.

Ujabb kinos meglepetés Roth táborkara számára.

Északra hát nincs menekülés. Bizonyitja ezt a huszárok késő esti támadása Soponyán.

Napkelet felé nincs menekülés, hiszen a bán hadseregének abban az irányban kellene lenni s most már bizonyos, hogy nincs. Vagy szétverték vagy elfutott.

S ime, dél felé sincs menekülés. Kálozdon a magyar sereg.

Tehát csak napnyugat felé lehet menekülni, a pusztákon át.

Igy határozott a vezér. Csakhogy ez nagy időveszteséggel jár.

Vonuló hadsereg arczát változtatni, az ezerféle hadiparancsokat és utasitásokat előre és hátra minden csapattal közölni, a tüzérséget s az egyéb műszaki csapatokat az uttalan pusztákra terelni: ez bizony időbe kerül.

Világos reggel lett, a mikorra a sereg a nagy-lángi pusztán át Kis-Láng és Ödön puszták irányában megindulhatott.

A katonának akkor is volt térképe, csakhogy a térkép volt más, mint a mai. Dülőket, dülőutakat, árkokat, fasorokat, mesgyéket az akkori térkép nem igen mutatott. Igaz, hogy effélék nem igen voltak természetben sem. Óriási legelők, kaszálók, szántóföldek, ugarok váltották föl egymást. Nem jó utja volt a hadseregnek a pusztákon át. A kukoricza táblákon, az őszi vető szántásokon keservesen tudott haladni a tüzérség és szekerészet. Este felé járt az idő, a mikorra a hadsereg Déghez ért s Roth és Philippovich Déghen a főhadiszállást megüttethette. Pedig Soponya Déghez alig több 18 kilométernél.

Másnap október 6-án Rothnak Simontornyára kellett volna érkeznie s a Sió-Kapos csatornán ott kellett volna átmennie. El is ment Szilas-Balhásig. Nagy falu s nagy nemesi közbirtokosság volt az akkor. Határa 24 ezer hold. Eszterházy herczegnek s Nitzky Kristóf grófnak volt benne nagyobb birtoka, de a határ tulnyomó nagyobb része előkelő köznemesi családoké volt. Itt birt és lakott öreg apám, Eötvös Ferencz. Itt született apám. A nemesség nagy részével osztályos atyafiságban voltunk. S a mikor apám öröklött mező-szentgyörgyi birtokára átköltözött: a szilas-balhási rokonokkal azon túl is állandóan fentartottuk az atyafiságos érintkezést. Sátoros ünnepeken, névnapokon hol mi rándultunk át oda, hol ők mihozzánk. Tiz-tizenöt puszta feküdt határain. A Tóti puszta is Eszterházy herczeg gazdasága. Ez a puszta vergődött a következő napon történelmi névre, noha eddigi történetiróink ezt a nevet eddig tökéletesen homályban hagyták.

Nekem ki kell emelnem a homályból. A történelmi igazság mindenekfölött való.

Roth hadserege Szilas-Balhásról nem ment egyenesen délnek Simontornyára, hanem délnyugatnak fordult a Tóti puszta felé s ez nap délutánján el is jutott oda a puszták kanyargó utjain keresztül.

Miért változtatta meg irányát?

Apám ennek okát soha se tudta meg egész bizonyossággal. Rothnak és táborkarának sincs erről semmi hadijelentése. Nem is valószinü, hogy készitett volna hadijelentést. Szegény osztrák tábornoknak nem volt már arra ideje se akkor, se később.

Mi késztette rá, hogy egyenes utjáról letérjen: erre nézve rámutatok a jelenségekre. Függetlenségi harczunk történetéről ezer könyvet és emlékiratot s százezer czikket irtak már nagy és kis emberek, hivatottak és hivatlanok, de erről soha nem irtak egy betüt se.

Pedig nemzeti történetünknek ez is érdekes, ez is fontos fejezete. S az én névtelen kis családom történetét ez is közelről érinti. Már tudniillik Roth hadseregének e helyütt örökre eldöntött sorsa.

VI.

(A föld népe. – Kossuth alföldi utja. – A nagykőrösi nemzetőrök. – A kis kunok. – Három pandur meg az esküdt ur. – A szilas-balhásiak harczolni akarnak. – Roth generális utolsó tábor állása. – A tábori éjszaka. – Megyünk apámmal Görgey elé.)

Jön a föld népe!

Ezt mondta a mezőföldi ember, a mikor seregenként, nagy tömegekben jöttek a túl a dunai nemzetőrök.

A katona nem a föld népe. A tisztviselő se az és a nemesség se az. A nagyszámu nemzetőrt nevezte el a mi népünk föld népének. Sötétkék ruhája, széles karimáju kalapja, a kalapon nemzetiszinü szalag, a ruha szabása egészen a mezőföldi telkes gazdáéhoz hasonlit: ilyen volt a túl a dunai nemzetőr.

A mi vidékünk a Duna balpartját, a Duna–Tisza közét nevezi Túl a Dunának. Onnan jöttek a nemzetőrök. Kevés puska, kevés kard, sok dárda, sok fokos, néhány kasza is: ebből állott a nemzetőrök fegyverzete. A tisztek lóháton. Egyébiránt kocsi és ló szép számmal volt velük. Kellett a podgyásznak, az elfáradt embernek, a nehezebb gunyának s némi enni-innivalónak az a sok kocsi. Őszi idő. Eső lehet, hideg lehet, kegyetlen szél is támadhat, isten tudja: lesz-e jó hajlék mindenütt, okos ember meleg ruhát is visz magával hosszu utra.

A mely napokon mi a büszke bánnal Lepsényben vesződtünk: ugyanakkor ment Kossuth Czeglédre, Nagy-Kőrösre, Kecskemétre, hogy nagy lelkének tüzével lángra lobbantsa a szunnyadó lelkeket. Ébredj magyar! Bitor ellenség tört hazádra! Légy bátor, mint mindig. Légy erős, mint hajdan. A mi fegyvered van: vedd kezedbe. De puszta kézzel is álld utját az ellenségnek. Apáid se kimélték vérüket, te se sajnáld a tiédet. Rongy élet a szolgaélet. Vagy szabadon élj, vagy halj meg becsülettel!

De mi ezt nem tudtuk. A villám segitségével nem lehetett akkor még se irni, se beszélni. Kossuth fönséges utjának hirét csak sokkal később hozta hozzánk a szellők szárnya.

A czeglédi nemzetőrök Bicske felé jártak. A kecskeméti nemzetőrök utját nem ismerem. A nagy-kőrösiekről már többet tudok.

A mely napon Roth generális Soponyára ért, hogy este kiejtse kezéből a kanalat: ugyanaz napon, október 4-én, hat század nagy-kőrösi nemzetőr gyönyörü rendben bevonult Sár-Bogárdra. Kemény járásu, napsütött arczu, kipödrött bajuszu bátor fiuk és férfiak. Kik voltak, hányan voltak, kik vezették őket: másutt beszélem el. Ma is sokan élnek még közülük. A kik pedig elmultak már: azokra büszkén emlékezik az ivadék.

Csak egyről emlékezem meg ezuttal.

Sár-Bogárdon lakott egyik nagybirtoku bátyámuram, Huszár Gábor. Felesége Hajós-lány, a sár-abai Hajós nemzetségből, apámnak unokatestvére s mező-szentgyörgyi közös birtokainkban osztályos atyánkfia. Nála volt szállva többedmagával egy nagy-kőrösi nemzetőr. Fiatal surján legény, piros, pozsgás, jókedvü diák, alig tizenhat esztendős. Sok fiu, sok leány volt a háznál. A Huszár-fiuk: Zsiga, Elek, Imre természetüknél fogva szótalan gyerekek voltak. Sokáig emlegették ők is, a leányok is a jókedvü nagy-kőrösi diák-nemzetőrt. A ki pedig senkise volt más, mint Nagy-Kőrös városának később sok időn át hires főjegyzője, Molnár Gedeon.

Előkelő nemzetségü, ma is él, nagy birtokát kezeli, ma is jókedvü s ámbár mai napság már nem diák, azt hiszem, Jellasich ellen ma is elmenne nemzetőrnek is, honvédnek is, a miként ötvenhat év előtt megcselekedte.

Szeptember 25-én harsogott le Nagy-Kőrös városának háza erkélyéről, a hirdető erkélyről Kossuth szózatos beszéde s október 4-én már Sár-Bogárdon volt a nagykőrösi nemzetőr. Századokba osztva, tisztekkel ellátva, katonai pontossággal. Az utnak hosszusága a mindenféle kerülőkkel vagy kétszáz kilométer. S közben a Dunán is át kellett szállani Ercsinél.

Hogy’ lehet ez?

A nemzetőr még se katona. Ma más korban élünk. Ma vaskerékcsapáson villamos erővel röpiti a katonát a vaskocsi s ha ma mozgósitják a katonát: még se tudna a kilenczedik napon teljes rendben az ellenség előtt kétszáz kilométer távolságban pontosan megjelenni. S a nagy-kőrösi nemzetőr ezt tudta.

Hajh, dicső mult! Szinte bágyaszt, ha rád emlékezünk, Más lelke volt akkor a magyarnak. Mai lelke mélyen alszik. Fölébred-e még, a mig mi élünk?

Napkeletről jött a nagy-kőrösi nemzetőrség. Onnan jöttek a kis-kunok is még nagyobb sereggel. Náluk Kossuth nem járt ezuttal, de azért mégis ugy jöttek, mint a felhő. Otthon nem maradt volna senki. A horvátokat meg akarta enni mindenki.

Sok rokonember és ismerős volt köztük Kun-Szent-Miklós és Kis-Kun-Halas vidékéről. Apám öreganyjának egyik testvérét odavitték férjhez, másik testvérének ivadékai odaköltöztek. A Maár, Baki, Bankós, Takács, Bibó, Bessenyey nemzetségek sok tagja tartotta közelről vagy távolról az atyafiságot az öregekkel.

Sok pajkos fiatal is volt köztük. A kis-kun hajdan hires volt a pajkosságról. Poharazás közben elődeink a kis-kunt nem is fogadták el igaz nemesnek, hanem pajzánul csak vad nemesnek. Ellenségüldöző utjokban sok rakonczátlanságot követtek el a pajkosabbak. Meglövöldözték az apró jószágot; a birkának meg se kérdezték az árát, mégis illatos paprikást készitettek belőle; ölelgették a menyecskéket; a csárdákon földhöz vagdalták a mértékeket. Ugy viselték magukat, mintha katonák lettek volna, holott pedig csupán nemzetőrök voltak.

– Itt van a tatárjárás!

– Hol van, merre van?

– Hát még nincs itt, hanem jön. Két napi járóföldre vannak már a kis-kunok.

Efféle beszélgetéssel ijesztgették az emberek egymást. Pedig nem is volt rá komoly ok. Csak a szállongó hir csinált kicsinyből nagyot.

De a hir mégis eljutott Veszprémbe, a vármegye székhelyére. A bölcs alispán lovasfutárral utasitotta az egyik járásbeli esküdtet, hogy tartsa fenn a rendet, fegyelem alá szoritsa a kis-kunokat, sulyos felelősség alatt teljesitse kötelességét s megnyugtató jelentését haladéktalanul nyujtsa be a nemes vármegyéhez. Minthogy pedig mindezt puszta szóval elintézni nem tudja, karhatalmi erő gyanánt rendelkezésére bocsát az alispán – három pandurt.

– Három pandur! háromezer kis-kun nemzetőr fékentartására, ha az pajkos akar lenni! De hiszen dohányzacskó lesz annak a három pandurnak a bőréből iziben.

Nagyot nevetett a járásbeli esküdt. A ki nem volt más, mint az én másodizigleni nagybátyám, Laszly György, szilas-balhási birtokos. Érdekes ember, a rég kihalt ősnemesi társadalom remek alakja. Könyvet érdemelne életének megirása. Hogy iróink, költőink, korfestőink ki engedik halni az ily férfiak emlékezetét!

Azonban az alispán lovasfutárja után nemsokára megérkezett a három pandur is. Veszprémből jöttek egyenesen kocsin. Szép, tiszta egyenruhájuk, tömött tarisznyájuk, szalagos pörge kalapjuk, rövidcsövü jó puskájuk, elegendő puskaporuk.

Katonásan jelentkeztek a járásbeli esküdt urnál. Várják a parancsot. Ők majd rendet tartanak a kis-kunok közt, ha azok rakonczátlankodnak.

– Jól van, fiaim. Derék gyerekek vagytok. Igyátok csak meg ezt a jó pohár bort. Azután jöttök velem!

Ott lakott az öregapám mellett. Nagy telke, kertje lenyult a tóig. Uszóláp volt a taván. Sok mulatságos története van ennek az uszólápnak. Az ő telke s az öregapámé egy osztályből hasadt.

Elvezette a három pandurt a telken levő pinczéig. Kinyitotta a pincze ajtaját s levezette őket a pinczébe.

– Itt lesz a tanyátok. Hozzatok be tiz kéve zsupszalmát és csináljatok magatoknak vaczkot, puha szalmaágyat. Enni-inni valóról ne aggódjatok. Ma még szabadon járhattok. Holnap délben itt lesznek a kis-kun nemzetőrök. Holnap hajnalban tehát ide bezárlak benneteket s innen meg nem szabadultok addig, mig egyetlen kis-kun lesz ezen a vidéken. Akkor megmarad a rend, nyugalom és a békesség. Mert ha titeket meglát a kis-kun s megérti, hogy ti akartok köztük rendet tartani: akkor fenekestül felfordul a jó rend, titeket pedig ugy agyonütnek, mint a patkányt. Nem akarok az alispán urnak a bőrötökkel beszámolni.

– Igenis, tekintetes esküdt uram, megértettük.

Négy napig ettek-ittak, aludtak a pinczében. Igy menekült meg mindenféle zajtól, zenebonától és kárvallástól a szilas-balhási nagy nemesi község.

Tolnavármegye se maradt el a maga nemzetőreivel. Teletömte csapatokkal Ozora körül a Sió jobb partján a dombokat, erdőket és ligeteket. Ha jól emlékszem: tagyosi Csapó Vilmos volt a nemzetőrök parancsnoka. Itt ugyan hiába törekednék az osztrák vezér a maga seregét a Sión átszállitani.

A Sió bozótos völgye nem nagyon széles. Két-három-négyszáz méter. De a milyen széles: olyan járhatatlan. Nádak, sások, ingoványok, szabad vizek, süppedékek szövevénye. Akkor még nem volt szabályozva, csatornája nem volt megásva. Csak a hol hidja volt, ott lehetett rajta átmenni. Lovasságnak és ágyunak hid nélkül még csak elképzelni se lehetett az áthatolást. Ozoránál volt hidja. Akkor még Eszterházy herczegnek hatalmas vizimalma is meg volt. Csakhogy a tolnai nemzetőrök fölszedték a hidat s még töltését is elpusztitották. Még gyalogos ember is csak ugy mehetett volna át a tulsó partra, ha egyidőre békává, kigyóvá, vadkacsává átalakul. Ez pedig nehéz dolog.

Ide jőjj most már, osztrák hadsereg, vezéreiddel együtt!

Mégis ide jött az osztrák hadsereg. Ide vezette Roth tábornok, a vezér.

Egy darabig czél és irány nélkül bolyongott ez a hadsereg a pusztákon. De minthogy Kálozd felől napközben nem látott ellenséget, a mint hogy ott nem is volt, a Zichy grófok Ödön pusztája körül rábukkant a déghi utra s ezen vonult Dégh felé. Innen Szilas-Balhásra.

Itt a nemzetőrök századosa Császár Nepomuk János volt, Nitzky Kristóf grófnak uradalmi intézője. Ábrándos gondolkozásu, szerepelni vágyó, bőkezü művelt uri ember. Nagy háztartása, derék gyerekei, hires szépségü leányai. A szilas-balhási nagy nemesi társaságnak vezető embere.

Mikor Roth tábora jött: behivta és csatasorba állitotta nemzetőreit. Lehettek vagy háromszázan. Jó lovas volt, maga lóháton ült, nemzeti vállszalaggal, hosszu vöröstollas kalappal s egyáltalán nem akart kevesebbet, mint Roth táborának utját állani, azt megrohanni, csatára kényszeriteni s szétverni.

Háromszáz fegyvertelen és tanulatlan nemzetőr egy hadsereg ellen, mely nyolcz ezer jó katonából áll ágyukkal és lovassággal s vitéz tisztikarral!

Valami őrültség ejtette hatalmába akkor az embereket?

Nem.

Hanem csodálatos érzéssel voltak a szivek tele. Azt hittük: akár sok, akár kevés az ellenség, nekünk azt meg kell támadni, mivelhogy a hazát és a becsületet kötelességünk megoltalmazni.

Hogy a harcznak mi lesz a vége: minden elme nem számitgatta komolyan.

A szilas-balhási nemes urak, atyafiak azonban számitgatták. Sehogy se fogadták el ezt a haditervet. Pedig a nemzetőrség az északi faluvégen a temetőhalmoknál már farkasszemet nézett az osztrák sereg előcsapataival. De bizony Császár Nepomuk János százados uramat majd le nem huzták a lóról.

Az én Laszly György megyei esküdt urambátyám szintén lóháton volt s apró vörös cserép makrapipáját ki se vette a szájából, csak ugy csörditett oda szóval:

– Mit akarsz Muki-Muki-Nepomuki?

Még pajzánkodott vele, a mit a kálvinista nemesség megszokott már a Nepomuki névvel, lévén a délczeg nemzetőri százados a katholikus egyház buzgó hive.

– Mit akarsz? Elpusztitani a falut? Pandurjaimat már a pinczébe zártam, hogy zenebonát ne csináljanak, oda zárlak, szedte-vette Mukija, téged is.

Mindenki nevetett. Utóbb maga a délczeg nemzetőri százados is. De azután, mikor látta, hogy nemzetőrei ugy se fogadnának neki szót, elejtette merész haditervét maga is.

Mégis lett haszna ennek a látszó hősiségnek. Az ángyádi halmokról az ellenség őrszemei jól látták a szilas-balhásiak sorakozott seregét. Katonaészszel lehetetlen volt elgondolniok, hogy az a sereg csak háromszáz tanulatlan nemzetőr. Bizonyára komoly hadi csapatok is vannak mögötte. Igy gondolkodott.

Letért hát az egyenes és rövid simontornyai utról. Térképeiből ugy látta, hogy Ozoránál is van a Sión hid és átkelő, népes lakott hely pedig nincs utközben, oldalra fordult, nyugatra fordult tehát a girbe-görbe utu, nehéz járásu, a mélyen és magasan hullámzó dombos pusztáknak Ozora irányában.

Október 6-án el is ért a Tóti puszta közelébe. Ez a Sió balpartján fekszik, a jobbparton fekvő Ozorával szemben. Szelid, hullámos, dombos terület buja legelőkkel. Egy részén akkor még szálas, ritkás vén cserés tölgyerdő buslakodott. Hogy most minő: nem tudom. Gyerekkorom óta nem jártam arra.

Az volt most már a kérdés: lesz-e ideje, lesz-e legalább egy napja az osztrák seregnek, hogy a folyón az átkelőt rendbehozza s a Sió jobb partjára átkelhessen? Ha ez sikerül: a tolnai nemzetőröket szétturja utjából s a Dráváig nem talál akadályt. Megmenekül, haza ér Horvátországba s rá nézve kedvezőbb föltételek közt ujra megrohanja a mi országunkat.

Fáradt volt a menekülő sereg. Még csatát se látott, már kimerült. Alkonyodott már, mikor odaért utolsó táborhelyére. A legények, a nyers határőrök, a vad szerezsánok csak ugy estek le a földre, fák tövébe, zsombékok oldalára, árokpartokra, hangyabolyokra, nyirkos legelőre. Puskát, tarisznyát, tölténytáskát csak ugy dobáltak le maguk mellé. Ivóviz és pihenés: ez volt földi vágyuk. Pedig tüzeket kellett rakni, élelmet kiosztani, a legénységnek sütni-főzni. Hosszu az éjszaka, kitelik az időből. S aztán holnap is nap lesz, szüksége van erőre a katonának.

Bent voltunk már az őszben, a hideg éjszakákban, a minden gunyát keresztüljáró éjjeli és nappali szelekben. Nincs födél, nincs hajlék, nincs meleg odu, meleg tűzhely sehol.

Hát meleg szó? Édes Isten hozta?

Még ugy sincs.

Szomoru élet a katonaélet. Idegen földön, idegen népek közt, üldözőben, menekülőben. A hol minden hant, minden bokor, minden fűszál ellensége. A hol még szerencsének tartja, ha embert nem lát maga körül. Hiszen az ember is ádáz ellensége!

A néhány pusztabeli ház üres. Lakóik elmentek erre-amarra. Az aklok is üresek. Keresztül süvölt rajtuk a szél, enyhelyet se adnak. A lábas jószágot is elterelték az ellenség elől vagy a Sión túl, vagy jobbra-balra a gyönködi, dádi, nyedámi, tüskési, sári, dültakli pusztákra. A leszálló nap hanyatló sugarai nem az erőgyüjtő pihenések reményét, hanem az elmulás borus sejtelmét szórják szét a fáradt lelkeken.

A pusztabiró van ott s néhány öreg gulyás, kanász és juhász. Elaggott emberek, a kiket nem bánt már az ellenség, még a mikor haragszik se.

Pedig most már nem is haragszik. Legalább nem miránk, nem a magyarra haragszik.

Az öreg nyájőrzők beszélik, hogy ők megjárták a tábort, meg-megálltak egy-egy tábortűz körül s itt-amott el-elbeszélgettek a katonákkal, kik közt akadt, a ki jól-rosszul törte a nyelvünket. Sok katona könyezett. De sokkal több átkozódott. Átkozta vezéreit, a kik idehozták őket a magyarok ellen meghalni. Mit vétettek ő nekik a magyarok?

Hejh szegény elfáradt katona, ha te igazán tudnád, kinek vagy te kopókutyája? S miért vagy te annak kopókutyája?

Azonban még utoljára hadi tábort kellett ütni. Az ágyukat felállitani, az ágyufedezeteket kirendelni, az őrszemeket, előőrsöket, fegyveres készenléteket rendbehozni s helyükre állitani. Öreg este lett már, a mikor az utolsó vezényszók és trombitajelek elhangzottak. Azon túl csak egy-egy lónyerités, egy-egy tehénbődülés szólt bele a szél zugása alatt pihenő sötét éjszakába. Azok a szegény oktalan állatok is az ő megszokott nyugvó tanyájuk után vágyakoztak.

Pihentek távoli nagy körökben a nemzetőrök is. Csak Görgey Arthur, a fiatal százados vagy őrnagy nem pihent a maga kisded csapatával.

Valami csőszi nemes atyánkfiának volt utja Mező-Szent-Györgyre. Meghozta a hirt, hogy az osztrák sereg éjjel sebbel-lobbal menekült Soponyáról s a magyar sereg üldözi.

Apámnak ez a hir szeget ütött a fejébe.

Hátha az ördög nem alszik? Hátha az osztrák sereg egy része épen a mi határunknak s talán épen a falunknak veszi utját? – Meg kell ezt tudni.

Nem szólt senkinek. Befogatott, puskát vett magához, engem is felültetett a kocsira maga mellé s el-kiindult Dégh felé az Ecsi pusztához vezető utra. Az ecsii puszta családi birtokainkkal határos.

Az Ecsi pusztán túl megállt s egy putri tetejéről körülnézett. Se ellenség, se jóbarát sehol.

Tovább mentünk.

Nem nagy távolságra, egy helyütt Fehérvármegye határa beszögellik a mi vármegyénkbe. Ezt a részt Kis-Láng pusztának nevezik s ez is a Zichy grófok birtoka. Van rajta külön puszta is. Péterszállás. Ezen át vezet a déghi út.

A mint odaérünk: épen nyargal be egy lovas csősz. Megáll a lovával s az eleibe sereglő pusztai embereknek mondja:

– Jönnek a mieink!

Apám kérdéseire elmondja, hogy magyar sereg jön, talán Kis-Lángra már be is ért, itt lesz nyomban.

Sehogy se tudok visszaemlékezni, mely időtáj volt akkor. Késő délelőtt-e, vagy dél, vagy kora délután. Ötvenhat esztendő nagy idő: elfeledtem. Azt is elfeledtem, ettünk-e vagy etettünk valahol. Csak arra emlékezem biztosan, a mit most elbeszélek.

Apám megvárta a magyar sereget, mely nemsokára odaért. Bizony nem volt az nagy sereg. Élén Görgey Artur lovagolt. Ugy rémlett előttem, honvédtiszti egyenruhában.

Gyerekészszel két dolog tünt fel előttem különösen. Az egyik: Görgey magas lova. A mi szokott lovainknál magasabb volt paripája. A másik: pattogó, kemény, katonás beszéde apámhoz. Gyerek előtt saját apja a legnagyobb, legerősebb, leghatalmasabb ember a világon. Hogy mer ez az idegen tiszt oly pattogóan beszélni az én apámmal?

VII.

(Apám találkozik Görgeyvel 1848-ban, és 1901-ben. – Apám tanácskozása. – Görgey és Perczel. – Roth generális megadja magát. – A történet vége. – A történet igazolása.)

Apám üdvözölte Görgeyt. Megmondta nevét, lakását, nemzetőri állását. Várja rendelkezését.

Miként folyt le apám és Görgey közt a tárgyalás, akként mondom el, a mint arra Görgeyvel együttesen visszaemlékeztünk. Az én emlékezetem a tárgyalásnak csak egyik részére terjedt ki, a másik részt Görgey emlékezete őrizte meg.

Mindig vágyakoztam arra, hogy a nagy történelmi alakkal, a magyar hadsereg egykori fővezérével megismerkedjem.

Tudom én, minden magyar ember tudja, hogy nevét és nevének ragyogását rettentő vádnak homálya boritja. Ismerem a vádnak természetét, részleteit s minden erősségét. De minden gyöngeségét is. Régen kiképződött meggyőződésem erre nézve, melynek föltárása azonban nincs helyén az elbeszélésem folyamán. Nem könnyü a kérdés.

Még a fölött se elmélkedem ezuttal, vajjon szükséges volt-e azt a vádat emelni, akár alapos az, akár nem. S vajjon nem lehetett volna-e azt kikerülni?

Ha a dühöngő osztrák bitóra huzatja mint aradi bajtársait; ragyogóbb nevet, mint az övé, alig mutathat föl történelmünk. Ha igaz is a vád: nagy dolgokat is végzett.

Véres döntő csatákban verte szét az osztrákok hadseregét. Diadalról diadalra vezette azt a szentséges lobogót, melyről az egész világ azt hitte már, hogy foszlánynyá vált, a mióta utolsó Rákóczi fejedelmünk kezéből kiesett. Száznegyven esztendőnek fájdalmát és keserüségét boszulta meg az osztrákon. Neve örök időkig nagy fejezet lesz nemzetünk történetében. Az lesz, akármiként bánnak el a váddal e történetnek irói.

Azért óhajtottam közelebbről megismerni. De nem kerestem rá az alkalmat, a véletlenre biztam. Végre megjött az alkalom.

Miklós Gyula volt törvényhozó társam, később borsodi főispán s utóbb bizalmas barátom három év előtt nyakon csip.

– Gyere, viszlek Görgeyhez. Olvasta valamely munkádat, beszéltünk rólad, szeretne veled találkozni, megigértem neki: elviszlek hozzá. Gyere!

Mentünk.

A fővezér vagyontalan ember. A szójárás azt mondaná, szegény ember. Egyszerü tisztes lakásban fogadott bennünket. Fogadó szobájának butorai tiszták, de se nem ujak, se nem ragyogók. Fényüzésnek semmi nyoma.

Ott állt előttem függetlenségi harczunk e nagy szereplője. Magas termet, nálam jóval magasabb. Még mindig egyenes alak, csak nagyon kissé előre hajló fővel. Telt izmok; se nem kövér, se nem sovány. Nyolczvan esztendő körül, de még az életnek sok éve áll előtte. Mosolygó arcz, mosolygó szemek, semmi bágyadtság se a beszédben, se a mozdulatokban. Magas kopasz homloka. A mit báró Kemény Zsigmond irt homloka és fejebőrének mozgékonyságáról: abból nem vettem észre semmit. Igaz, hogy a nagy iró ötven év előtt irta azt. Homlokán s koponyája tetején ott fénylik az óriási sebnek jele, a melyet a komáromi juliusi csatában kapott. Hősi harcz eleven emléke. Ujjnyi hosszu mélyedés, melyben egykor a kemény koponya csontjai is össze voltak törve.

Elmondta a sebnek történetét.

Elmondta, miként tanult meg nyolczvan éves korában angolul.