Part 12

Gróf Nugent beszélte el nekem a tanácskozás eredményét.

Két Württemberg-huszár visszafordult.

– Ne hagyjuk vitéz hadnagyunkat.

Viharként száguldtak Kun Béla után, szemközt a vágtató Wallmoden-ezrednek. Ne egyedül haljon meg a hős, két huszárja legyen legalább mellette. A halál – az bizonyos volt.

Nem érték utól, de nyomába értek. Egyik jobbfelől, másik balfelől. Lovuk orra egy vonalban volt már hadnagyuk lova farával. De hadnagyuk nem látta már ezt. Neki minden szeme, minden indulata ellenfelére vigyázott s a rázuhanó vértes-ezredre s a halálra, a mely megrohanja majd őt szempillantás alatt.

Hanem Schaffgotsche látta a két huszárt is. Bátor katona, hires kardvivó: egy gondolat elröppenésének idejéig arra kellett gondolnia, miként állja meg a harczot a három huszár ellen. Lova kantárszárát visszarántotta. Ebből azt következtették az osztrák tisztek, hogy egyetlen pillanatig tétovázott. Ez a pillanat elég volt arra, hogy Kun Béla halálos suhintása elől meg ne menekülhessen.

Az osztrák tisztek, mint szakemberek, igy tudták megérteni vitéz őrnagyuk halálát.

Igy beszélte el nekem gróf Nugent. Maga Kun Béla, a hős gyerkőcz, e részletekről semmit se tudott. Mosolygott, a mikor Nugent előadását elbeszéltem neki. Csak ennyit felelt rá:

– Meglehet, ugy volt.

Azonban sok egyéb részletről se tudhatott ő semmit.

Mikor a honvédsereg szétszórt maradványai a városon keresztül menekültek, a jó öreg német, a gyerkőczhadnagynak szives házigazdája, oda állt a kapu elé várni, vajjon az ő vendége a menekülők közt van-e?

Elment már az utolsó honvéd is. Az ellenség diadalmas csoportjai száguldoztak már előre. A gyerkőcz nem jött. Könyező szemekkel ment be feleségéhez.

– Mondtam, asszony, mondtam. Azt a gyereket nem látjuk mi többé. Készits tiszta fehér ruhát teritőnek, szemfedőnek. Ha esteledik, kimegyek érte. Megkeresem és hazahozom. Eltemetjük tisztességgel. Mit mondana rólunk az alispán ur, ha ezt meg nem tennénk?

Az asszony készitett tiszta fehér ruhát teritőnek, szemfedőnek. De készitett jó meleg levest is. Hátha még él. Hátha ő még fel tudná támasztani!

Férje kiment a mezőre másodmagával, egylovas kocsival. Megtalálta a halottat s nagy vigyázva hazavitte. Bizony látta azt az asszony, hogy itt nincs szükség a meleg levesre. Halotti teritő, szemfedő kell ide.

Bevitték az ifjut az első szobába, föltették az asztalra, leteritették szépen, égő gyertyát állitottak a fejéhez.

Késő éjjel benyit az asszony a szobába, hogy megnézze halottját. Rémülve látja, hogy a halott sebei vérzenek. Öreg cseppekben hulladoz a vér az asztalról a padlóra. Holt embernek nem hull a vére. Bekiáltja érjét. Észreveszik, hogy az irtóztató hidegben kint a mezőn befagytak a sebek, de most az enyhébb szobában kiengednek, nyiladoznak.

Rögtön fölverték az orvost s vitték a halotthoz. Az orvos kimondta az itéletet. Nem halott az ifju, hanem élő.

Hirt adtak apjának. Ápolták anyai gonddal s elvégre az ifjuság vasereje legyőzte a halált.

Megtalálták a bordák közt az utolsó pisztolylövés golyóját is. Kivették onnan szépen. Törött csontok helyreálltak, vágott sebek beforradtak, eltünt erők visszatértek, megint egészszé lett az élet.

Hanem azután, mikor ugy négy hónap mulva lábra állott: egész mulatság volt ránézni.

Hova lett a gyerkőcz? Hova lett az ifju? Egyszerre férfiuvá vált. A sok szabályos sebhely az arczon teljesen megfelelt az élemedett kor férfias vonásainak. A sebhelyek körül apró, pehelyszerü szőr nőtt. Mintha finom moha lepte volna el az arczot. A zsenge kor finom pirossága örökre eltünt róla. Barnás, szeplős, szürke árnyék boritotta el. Hátha mikor a süveget levette fejéről? Tiszta fehér homloka teljesen hasonlitott a térképhez, mely hegyek, völgyek, folyók rajzával van tele.

Hanem most már rokonai, bátyjai se röstelték többé, hogy a gyerkőcz is ott állt a katonasorban.

Jobb kezébe kardot fogni nem tudott. De ez nem gátolta őt, hogy ezredéhez ujra be ne álljon. Május végén már ott küzdött a diadalmas honvédsereg sorai közt.

De magával vitte Aladár öccsét is, a ki akkor 16 éves fiu volt. Szelid, jámbor, szótalan, csak pirulni tudó fiu, inkább lánynak, mint férfinak való. De azért magával vitte.

– Én csonka-béna vagyok öcsém, ketten majd csak egész ember lesz belőlünk.

Addig incselkedett ezredénél, mig Aladár öccsét is be nem sorozták.

Volt még egy huga is, tizenötéves lányka. A női alak tökéletessége. Anyjának egész ragyogó szépségét örökölte. De a mikor az első tánczvigalomra öltözött, ruhája véletlenül meggyuladt s igy támadt égési sebjeiben meghalt. Egész vármegye siratta.

Végigharczolta Kun Béla a függetlenség harczát. Katonai pályája a személyes bátorság hőstetteiből állt. Példabeszéddé vált neve. Bámulták, szerették. Ha valakit bajtársaik közül elfogott a dicsekvés heve és szükség nélkül beszélt vitézi tetteiről, csak azzal csillapitották el:

– No, no, bajtárs, el ne hitesd velünk, hogy te Kun Béla vagy.

Világosnál tette le a fegyvert ő is.

Az oroszok foglya lett. Nagyváradra kisérték. Az orosz hadsereg és a honvéd hadsereg tisztjei közt szives barátság fejlődött ki. Nem tudták eldönteni, melyik hadsereg gyülöli jobban az osztrákot. Kun Béla iránt különösen figyelmes és barátságos volt az orosz tisztikar.

Csekély, de jellemző körülmény szolgált erre okul.

Unalomból, mulatságból kártyajátékkal foglalkoztak oroszok és honvédek vegyest. Ő is e játékosok között volt s nyert bomlottul. Egy gazdag orosz fiu elkezdette veszteni mindenét.

Kun Béla megfigyelte, mi a nagy vesztés oka. Rájött. A kiosztott kártyát rátette az asztalra s azt mondotta a gazdag orosz fiunak:

– Nem játszom tovább veled.

Az orosz rárivallt.

– Miért?

– Azért nem, pajtás, mert nem értesz a játékhoz. Elveszted az inged is. Ne is jőjj indulatba. Helyzetünk nem egyenlő. Ha hozzáértő ember áll mögéd s szavát fogadod: ugy játszom veled, egyébként nem.

A gazdag orosz tiszt megköszönte a figyelmet. Az orosz tisztek kezet szoritottak vele. Köztük azelőtt nem igy volt a szokás. Ki nevetett, ki csodálkozott közöttük. Volt, a ki kérdezősködött tőle, vajjon Magyarországon mindenütt ez a szokás?

– Én szegény fiu vagyok, bajtársak. Nincsenek százezreim. Nem is illenék, nem is szabad százezreket nyernem.

III.

(Besorozzák osztrák katonának. – Tisztelegnek előtte az osztrák tisztek. – Garibaldit bekiséri Nápoly városába. – Harminczhárom huszárral elkerget egy hadsereget. – A hős börtönbe jut. – Haza tér.)

Őt is, mint honvéd bajtársait, besorozták az osztrák hadseregbe. Természetesen közlegénynek, a hogy illett oly fiatal gyerekhez. És gyalogosnak idegen, magyargyülölő, miveletlen és durva altisztek kezére. Mivelhogy ő huszár volt. Ha lovat adnának alája, mindjárt látná mindenki: ki ő és mi volt előbb.

Veronában osztályozták a besorozott honvédeket. Ott osztották őket széjjel az egyes fegyvernemekhez, ezredekhez, zászlóaljakhoz. Katonai avató bizottság végezte a munkát. Törzstiszt volt a bizottság elnöke, századosok, hadnagyok a tagjai.

Fönséges jelenet fordult ott elő.

Kun Béla előtt közvetlenül egy volt honvéd századosra került a sor. Szőllőssy Sebestyén volt a neve. A bizottság elnöke, a műveletlen, nyers, de szálas termetü őrnagy intézte hozzá a kérdéseket.

– Hány éves?

– Huszonegyéves.

– Minő állásban volt a lázadóknál?

– Százados voltam a negyvennegyedik zászlóaljban.

– Tacskó!

Durván és gőgösen mondta e két szót a német tiszt a magyar fiunak. De ez is elfeledte sanyaru helyzetét. Eszébe jutott, ki ő. Harsány hangon felelt:

– Uram! Első Ferencz József osztrák császár másfél évvel fiatalabb, mint én, jegyezze meg ön!

A törzstiszt nem tudott, vagy nem mert e válaszra megfelelni. Valószinüleg utasitás volt már akkor, hogy a közlegényekké besorozott mivelt honvéd tisztekkel tisztességesen bánjanak. Gyilkos szemeket vetett Szőllőssyre s aztán dühösen odafordult Kun Bélához.

– Mi az ön neve?

– Kun Béla.

– Hány éves?

– Húsz.

– Mi volt a lázadó hadseregben?

– Százados a Württemberg-huszároknál.

Kun Béla kis termetü volt s akkor vézna fiu. Fogoly közlegényruhában. Rongyos, szennyes vászonnadrág, hitvány, foltos bakancs, szennyes vászonkabát, tört-gyürt szennyes vászonsipka. Alakja nem a huszáré, nem a hősé, hanem az éhes, koldus, csavargó, szökevény közlegényé. Csak szeme és arcza! Csak az volt a hős. De mit vesz abból észre durva osztrák törzstiszt?

Százados a Württemberg-huszároknál!

Nagy szó volt ez akkor igazi osztrák katona előtt. Már a huszár is tekintély volt előtte, hát még a huszárkapitány a Württembergeknél! Hiszen diszezrede volt ez az egész hadseregnek ebből a fegyvernemből. Idegen potentátok előtt ezzel szoktak Bécsben dicsekedni. Magyarország és Ausztria legmagasabb főrangu ifjainak csak az volt a nagyravágyásuk, hogy ennél az ezrednél kaphassanak tiszti állást. Fényes egyenruha, aranyos diszszel, délczeg szabással, ragyogott rajta minden. S ime, itt most egy kopott, rongyos, züllött legény vakmerően előáll s kijelenti, hogy ő e világ hirü ezred századosa!

Az osztrák törzstiszt különben is dühös volt már. Gyülölte is a magyart teljes szivéből. Hányszor kellett futnia a honvédsereg előtt! Nem is a maga erejével és vitézségével, hanem a kikönyörgött orosz segitséggel tudott nagynehezen diadalmaskodni.

Vak dühében ez a szó szaladt ki a száján:

– Hitvány kölyök.

A néma alak, a rongyos hős, Kun Béla, nem szólt erre egy szót sem.

Jobbkezének minden ujja csonka volt a móri csata sebjeitől. Kezének csonkaságát meg kellett látnia mindenkinek.

Ezzel a kezével lassan, csöndesen leemelte fejéről a szennyes vászonsipkát. És sas-szemeivel odanézett az osztrák őrnagy szemei közé.

Arczának sebhelyeit beárnyékozta a nap heve és a hegedés moha. De tiszta homlokáról száz kardvágásnak pirosló nyoma fénylett a gőgös törzstiszt felé. Istennek glóriája nem ragyog szebben.

A törzstiszt megdöbbent, elhalványodott. Katona volt ő is s érezte most már, hogy előtte katona áll. Merev szemeivel szinte azt kérdezte:

– Hol kapta ön e sebeket?

A hős hangja reszketett az elfojtott nagy indulattól, a mikor e kérdésre felelt.

– Őrnagy ur, a móri csatában egy egész lovasezred rohanva jött ellenem. Egymagam ellen. A Wallmoden vértes-ezred. Én elfogadtam a rohamot. Az ezred őrnagyával, gróf Schaffgotsche Rudolffal találkoztam az összeütközésnél s ő ott maradt halva a móri csatatéren.

A durva német törzstiszt magához tért. Fölébredt benne a nemes ember s az igazi katona. Felállt ülőhelyéből, felállásra vezényelte tiszttársait, felhuzta keztyüit.

– Vigyázz!

A vezényszóra ugy álltak meg tisztelegve a közlegény előtt, a rongyos hős előtt, mintha fővezérük előtt tisztelegtek volna.

Azután odalépett Kun Bélához.

– Bocsáss meg, bajtárs

S nyujtotta kezét.

A bevonult honvédeknek senki se volt ezentul oly jó barátjuk, mint e goromba törzstiszt. Kun Bélával kétszer is elbeszéltette a móri roham mithoszát.

Vége lett az osztrák katonai szolgálatnak. Kun Béla nem jött haza. Ott maradt Itália szép ege alatt s az olasz háborut 1859-ben Viktor Emánuel piemonti király seregében harczolta végig az osztrák sereg ellen.

Azután se jött haza. Garibaldi zászlójának lett vitéze; ő is a marszalai ezer hős egyike volt. Vitézi tettei, hadi kalandjai összeolvadtak az ezer hős tetteivel, kalandjaival. Garibaldi ugy szerette őt, mint gyermekét. Jobban senkit se szeretett.

Mikor már a két Sziczilia királyi trónusa összeomlott, mikor már csak Gaeta és vidéke állott a nápolyi király uralma alatt s mikor maga Viktor Emánuel király állott a felszabaditó sereg élére: akkor már Kun Béla a magyar huszár-légió parancsnoka volt.

E légió alig állt kétszáz legényből. De ez a kétszáz legény aztán magyar volt és huszár a legjavából. Kun Bélának elég pénzt és alkalmat nyujtott a király, hogy a csapat számát szaporitsa. Lovuk is kitünő volt. Toborzott is ő egyszer-kétszer legénységet. Néha három-négy századra szaporodott lovassága. De csak hiába volt az. Az olasz meg nem maradt nála. Hiába öltöztette azt fényes dolmányba, feszes nadrágba, nyikorgó csizmába hiába tette fejére a csákót s oldalára a tarsolyt, elszököt az, elkivánkozott az onnan. A magyar fiuk csak maguk maradtak. Igy volt a legjobban.

Garibaldi bevonult Nápolyba. Abba a nagy városba ott a tenger partján, ott a tűzokádó hegynek alján, mely századok óta hordta már a vállán a szolgaság rabigáját. Szinte hozzá is szokott már sok nemzedék óta. Ugy vonult be az ősz vezér, mint diadalmas hős, mint népének szabaditója, mint a zsarnokok kérlelhetlen ellensége. A szabadulás örömének lázas kitörése várta. Vágy és remény, lelkesülés és rajongás. Fél millió olasz imádkozott Nápolyban, hogy Garibaldit és hős bajtársait lássa.

Nohát lássa!

Garibaldi megakarta tisztelni Nápolyt. Legragyogóbb hőseit akarta megmutatni. Kun Bélát vezényelte maga mellé a maga száznyolczvan magyarjával. Teljes diszszel, pihent lovakkal kisérte a magyar huszár be a városba dicső vezérét.

Minő kiséret volt az! Érett legények voltak már azok a huszárok, de azért nyalka fiu valamennyi. Maguk, lovuk teljes diszben. Ragyogott rajtuk minden. S minő büszke lovaglás volt az! Sohase látott olyat még az a félmillió olasz se azelőtt, se azóta. Két hátulsó lábán játszott ott minden ló s komoly méltósággal ülte meg lovát minden huszár. Rá se nézett az örömében őrjöngő népre, a mely pedig lovát, magát, lábafejét csókolgatta ott az utczákon és köztereken. Maga Garibaldi könnyezve ölelte meg kedves hősét, legvitézebb bajtársát, Kun Bélát. Ilyet még ő se látott.

Ha azt mi itthon olvashattuk volna, a hogy az olasz krónikák Kun Béla huszárjainak bevonulását akkor leirták! De negyvenöt éve már ennek. A régi tűz elhamvadt. Jobb is talán ezt már elfeledni.

Hanem egy vitézi tettét el kell még mondanom.

II. Ferencz nápolyi királynak nem volt már birodalma. Elvette már tőle Garibaldi mind a két Szicziliát. Csak Gaeta vára volt még birtokában a tengerparton s annak a környéke. Volt még serege is, voltak még hű vezérei is. Csodálatos az: mennyi hű szolgájuk van a legirtózatosabb zsarnokoknak! Vezérei Gaeta előtt még nyilt téren is elfogadták a harczot Viktor Emánuel csapataival. Ott maga a piemonti király volt már a fővezér. Az ő hadseregébe volt már beosztva huszárlégiójával Kun Béla is.

Egyik éjszaka valami Traetto nevü városka előtt állt Kun Béla az ő huszárjaival. Tudta, hogy a városka nápolyi királyi csapatokkal van megtömve. A kémek szerint lehetett ott egy kis hadosztály, négy-ötezer ember minden fegyvernemből. Gyalogság, lovasság, tüzérség. Bent a városban volt a hadosztály főhadiszállása is.

Kun Béla előre küld négy legényt kémlő csapatnak, kipuhatolni az ellenséges előörsöket. A csapat jól végzi dolgát s a mit talált: bejelenti a parancsnoknak.

A huszárparancsnok vakmerő, sőt lehetetlen tervet érlel meg agyában. Ő vakmerőnek, az olasz lehetetlennek tartotta volna.

Legényei közül kiválaszt harminczhárom huszárt s igy harmincznegyed magával elhatározza, hogy az ellenséges hadsereget kizavarja állásából, fölveri főhadiszállását s az egész hadsereget szétszórja.

Ha lehet!

Kora reggel volt s kissé ködös. Alig szürkült.

Egész csapatával észrevétlenül megközelité az ellenséges előörsöket s lövéssel, vészjelekkel nem törődve, megkezdte ellenük a pokoli hajrát.

Az volt a terve, hogy az előörsökkel együtt rohan be a városba, az ellenséges hadosztály közepébe, nehogy azok hirt adhassanak s őt készen fogadják.

A terv sikerült.

Az előörsöket mindenütt meglepték. Lovaikról lehajigálták őket s a békességes város s az egész ellenséges hadsereg arra ébredt föl éjjeli nyugalmából, hogy a magyar légió-huszárság a városnak, a hadseregnek, a főhadiszállásnak kellő közepében termett.

Hirtelen, mint a vihar. Ellenállhatlanul, mint az árviz.

Felriadtában, ijedtében, meglepetésében mit gondolhatott a nápolyi sereg s a kis város lakossága? Azt ugyan nem gondolhatták, hogy husz-harmincz bátor legény csinálja az egész zenebonát. Szentül hitték, hogy a vakmerő huszárok mögött Viktor Emánuel és Garibaldi egész hadserege nyomul előre.

Ezek pedig pihentek szépen táborhelyükön.

Kun Béla habozás és tervezgetés nélkül csinálta meg, a mit a különös helyzet megengedett és megparancsolt.

A piacz közepén, a templom oldalán fegyverkupaczok körül tanyázott a gyalogság egy része. Ezt szétrobbantani pillanat műve volt.

Egyik mellékutczában a lovasság kezdett összeszedkőzni s oszlopba, hadsorba kifejlődni. A trombiták jelző harsogása megtöltötte az utcza levegőjét. Kun Béla huszadmagával maga rontott rájuk, mint az oroszlán. A szűk helyen az ellenség nem vehette hasznát tömegének. A reggeli szürkületben nem is láthatta, mekkora a huszárok ereje. Megforditotta lova fejét s vad futásban menekült ki a városból a cserjék, szőlők, narancsok szakadékos ligeteibe.

Néhány percz alatt az egész város s az egész nápolyi hadsereg zavar és ijedtség martaléka lett. Ágyu, puska összevissza szólt, mintha rendszeres csata fejlődött volna ki. Egy üteg ágyu kimenekült a városból, valami biztos helyen megállt s kezdte lőni a várost.

Az általános zürzavarban Kun Béla visszafordul, annyi lovat és hadiöszvért, a hány embere van, vezetékre fog s valami ötszáz gyalogost elkerit, kiszakit, lefegyverez s mint foglyot hajt maga előtt. El – ki a városból, Viktor Emánuel serege felé.

De nyomban az ellenséges nápolyi hadsereg is összeszedi a városban is, a városon kivül is szétzilált csapatait s elkezdi a rendszeres visszavonulást Gaeta irányában.

Kun Béla nagy délczegen viszi zsákmányát hazafelé.

A csatának különös hangja van a távolságból. Valami zúg, valami dübörög a messzeségben. Mintha a tenger moraja volna. Mintha a föld bensejében háborogna valami tompán, ijesztően. A puskalövés hangja, emberek és állatok orditása, lovak robogása együtt, egyszerre. De a távolból külön hallani nem lehet. Az ágyuszó dördülését külön lehet hallani. Ez is tompa, de erős. Egy kis ábrándozással mintha a viz alól a bölömbika hangját hallanók.

A király, Viktor Emánuel hallja a riadalmat, a csatazaj zugását. Kérdi körülvalóitól: mi ez? Nem tud megfelelni senki. Hallja a csatabeli szabályos ágyudörgést. Hol folyik az ütközet? Bizonyos, hogy ütközet folyik. Apró előörsi csetepatéba nem szól bele az ágyu. De hát miféle csapatok vannak az ütközetben és hol?

Jön a szél a tenger felől s mind világosabban hozza a hangot. A táborkar futárai nyargalnak erre-amarra. Biztos hirt senki se hoz. A táborkar főnökei se tudnak semmit. A király nevet is, boszankodik is. Utóbb haragra gyul, lóhátra ül, erős kiséretet rendel maga mellé s megy az elővédek, előörsök felé a csatazaj irányában. Maga akar értesülést nyerni. Az elővédek, előörsök helyükön, teljes rendben és éberséggel. De ők se tudnak semmit!

Egyszer csak kibontakozik előtte a fákkal, cserjékkel szegett országuton egy nagyobb katonatömeg. Kun Béla a huszárjaival, foglyaival, zsákmányolt lovaival hosszu sorban. Halottja nincs, sebesültje kettő, azokat is lóháton vezetik a legények.

A mint a királyt meglátja, villámként ugrat eléje, suhogó karddal üdvözli királyát, fővezérét s harsogó hangon adja elő hivatalos csatajelentését.

– Jelentem alássan Fölséges ur! Az ellenségnek egy hadtestét Traetto városában megleptem, csatára kényszeritettem, állásából kiszoritottam, visszavonulásra birtam, a várost megtisztitottam. Veszteségét holtakban és sebesültekben nem puhatolhattam ki. A mi veszteségünk holtakban semmi, sebesült két közvitéz. Elhoztuk a csatatérről őket. Hadizsákmány: harminczöt ló és öszvér, ötszáz fogoly.

Ujra üdvözli a királyt, két lépéssel hátravonul s várja a napiparancsot.

A daliás királynak eláll lélekzete. Hiszen ő erről mit se tud. Ki tette a rendelkezéseket, miféle hadcsapatok vettek részt az ütközetben; mikor, miként, ki tervezte az egészet? Egyetlen szóval se mondta neki senki. Holott ő a király, ő a főhadvezér. Az ő tudta nélkül nem volna szabad történni semminek. A táborkar által megszabott hadrendet megbontani semmi szin alatt se volna szabad.

Ez rendetlenség. Ez a katonai fegyelem megbontása. Kedvetlenség, boszuság támad lelkében. Keményen kérdi Kun Bélától:

– Minő hadcsapatok s kinek rendelkezéséből vettek részt az ütközetben?

– Jelentem alássan Fölséges ur! A magyar légió huszárcsapatából egy szakasz harminczhárom legénynyel az én vezérletem alatt!

A király lassanként megérti a dolgot. Arcza felvidul. Elneveti magát. Kun Bélával az egész fényes kiséret előtt kezet szorit. Ismeri már korábbi időből is, de igy, mint ma, még se ismerte.

– Köszönöm, köszönöm vitézek! Mit adjak jutalmul?

Megtapogatja dolmányát, mellényét. Se pénz, se óra, se rendjel nála. De talál három szivart. Kiveszi zsebjéből.

– Most csak ezt adhatom.

Átnyujtja Kun Bélának.

– Jelentem alássan, Fölséges ur! Hadd adjak egyet-egyet a két sebesültnek. A harmadikat emlékül megtarthassam.

A király rendelkezik a foglyok felől. Rábizza kiséretére: vegyék át. A sebesültek ápolását megparancsolja. Kun Bélát huszárjaival együtt kiséretébe fölveszi. Visszafordul s utközben azt mondja kedélyesen a huszároknak:

– Barátim, ilyen hős bolondságot csak ti tehettek – magyarok. Az én népem erre nem való.

Ez volt jutalmuk.

* * *

Ennek a harcznak vége lett.

Ezután a király utja és Garibaldi utja elvált egymástól. A király elfoglalta az egyesült Olaszország trónusát, a melynek azonban még egyik lába se nyugodhatott Rómában.

Róma kivül esett Olaszországon. A nagy szabadsághős, Garibaldi pedig azt mondta:

– Róma vagy a halál!

S ezt mondta az olasz nép is.

A király Róma elfoglalását rábizta az időre, Garibaldi pedig ugy vélekedett, hogy az elszánt nemzeti akarat és a kardvas hamarosan eldöntheti Róma kérdését is. Ujra kitüzte a felszabaditás szentséges lobogóját.

Mit csináljon most már a magyar szabadsághős?

A királylyal tartson-e, a ki jó volt hozzá s a ki szép országában neki, a bujdosónak barátságos menedékhelyet adott?

Vagy ősz vezérével, Garibaldival tartson, a kit imádott, a ki őt fiaként szerette s a kivel megesküdött, hogy kardját nem teszi hüvelyébe, a mig az elnyomott nemzetek szabadulásáért becsülettel küzdhet.

Ősz vezérével tartott.

Szembe szálltak a király seregével. Ősz vezérét szemeláttára lőtték meg a király seregei. Fogságba esett ő is, vezére is.

A király tisztje tisztelettel szólitotta fel:

– Adja ön át kardját!

– Majd ha kettétörtem.

S kardját két darabban dobta oda a királyi tiszt lábaihoz.

– Ép kardot ki nem adok a kezemből soha.

Hát ez is bolondság volt, de már igy illett ő hozzá.

Ősz vezérét kórházba vitték, őt magát egyik piemonti sziklavárba zárták. Huszárjait erre-arra helyezték el foglyok gyanánt.

Egy évnél tovább tartott fogsága. A király talán nem is tudta, hova lett s hol van egykori magyar hőse.

Keserü pajzánul irt a királynak szomoru fogságából.

– Fölség, elfogyott szivarom, melylyel Traetto előtt ajándékozott meg.

Rögtön kibocsátották, de vezették a király elé. A király kegyes volt.

– Mit kiván ön nemes vitézem?

– Hazámba szeretnék visszamenni. De otthon a golyó vár rám.

A király maga személyesen lépett közbe Ferencz József császárnál, hogy Kun Béla és huszárjai bántatlanul jöhessenek haza.

Igy tértek haza 1862-ben. S ekkor találkoztam vele Ányos Pál barátunk nevenapján.

A simaképü gyerkőcz helyett viharvert arczu meglett férfiu. Arczára két nemzet függetlenségi harczának küzdelme volt fölirva – sebhelyekben.

Megnősült. Szerény kis hivatalt is adott neki vármegyéje. Nem volt szerencséje. Penészes békének robotos élete nem való a hősnek. Elsorvad alatta. Az 1873-ik év végén meghalt.

Gróf Schaffgotsche művészi emléke ott áll a móri csatatéren. Kun Béláról nem emlékezett meg az ő nemzete. Magam sem tudom már jószerével, hol domborul sirja. Dicső emléke álljon itt e sorokban.

SZÁZHETVENÖT HUSZÁR.

I.

(Jókai regénye. – Ki volt Herman János? – A Vilmos-huszárok. – A furcsa hirek. – A két rongyos zsidó beszélget. – Kászonyi Dániel. – A huszárok megesküsznek. – Ermisch kapitány.)

Százhetvenöt huszár! Ugyanannyi hős egy csoportban. Elszánva a halálra, a bujdosásra, a vértanuságra. Minő szép és minő szomoru lehet ennek az igaz története.

Jókai Mór leirja abban a regényében, melynek czime: »A kőszivü ember fiai«.