Part 11

A ki ujból királyságot akart, már akár a Habsburgokkal, akár Kossuthtal: annak a Kormányzó czim tetszett. A ki köztársaságot akart: az az Elnök czimet követelte. Ez a czime volt mind az amerikai, mind a franczia köztársaság fejének. Természetes, hogy abban az időben elnök se lehetett volna más, mint Kossuth.

E kérdésről vitatkoztak maguk közt a vezetőférfiak április 14-én s 15-én is. Végre Kossuth április 15-én eldöntötte a kérdést. Javasolta s egyuttal elfogadtatta ezt a czimet:

»Kossuth Lajos, a nemzet parancsából Magyarország s minden hozzátartozó országok, részek és tartományok kormányzó elnöke.«

E szavaknál is élénk eszmecsere támadt.

Volt, a ki azt akarta, mondjuk ki: »isten kegyelméből«, mint a hogy’ az uralkodók mondják: »dei gratia« vagy »favente divina clementia« s ez után tesszük: »és a magyar nemzet akaratából«.

A nemzet elhatározását e szóval akarták jelezni, mandato vagy ex mandato. A mandátum latin szóra azonban nem találtak jó magyar szót. A megbizás, a meghatalmazás és a rendelés nem látszott jó szónak. Hunyadi János electus et deputatus gubernator volt. Választott és kirendelt kormányzó. Szilágyi Mihályt constitutus gubernator czimmel tiszteli meg az 1458-iki országgyülés. Ezt alig lehet magyarra jól leforditani. Ezt kis szójátékkal alkotmányos kormányzónak nevezhetnők. Bethlen Gábor kormányzó czimét békekötés állapitotta meg.

Végre is az akkori közszokás a mandátum szó helyett magyarban a parancs szót használta, Kossuthnak is tetszett e szó. Igy jött czimébe: a nemzet parancsából.

Nyáry Pál addig a honvédelmi bizottmány tagja volt. A függetlenségi nyilatkozat kimondását nem helyeselte, de azért a Debreczenben ugynevezett békepárttal se tartott, erélyét, hazfiságát nem gyanusitották s Kossuth is nagy figyelemmel volt iránta. Mindig jelen volt a bizalmas tanácskozásokon. Bizonyos dévajsággal szokta később elbeszélni, hogy minő nagy kedve lett volna sok embernek Kossuth czime fölött viharos vitába keveredni, mikor határainkon mindenütt omlott ránk az ellenség.

Egyébiránt néhány nap mulva a czimmel nem törődött senki. Maga Kossuth egyideig a kormányzó elnök czimet használta. Azután az országos Kormányzó czimet. Alig telt el egy hónap, már az országgyülés is, a kormány is, a hadvezérek is csak a Kormányzó szót használták. Igy ismeri Kossuth állását a nemzet, az egész külföld s a történetirás.

Az uralkodó fejedelem minden hatalma ott volt Kossuth kezében, a mely csak alkotmányos államban az uralkodót megilleti.

A törvényjavaslatok az ő szentesitése által váltak törvénynyé, kormányokat alakithatott s bocsáthatott el. Tábornokokat, hadvezéreket alkalmazhatott. Az ország minden hatósága tisztelettel s hiven engedelmeskedett neki. A felsőbiróságokat ő nevezte ki. A kitüntetések tőle függtek.

Hogy akkor népszerü volt: természetes. Minden nagy erő és hatalom egyuttal népszerü is. De a népszerüségnek mégse a hatalom az igazi forrása.

Kossuth népszerüsége azonban mégis különös, sőt rendkivüli tünet a művelt világban. Erről magam személyesen beszéltem az agg Kormányzóval. Nagy Napoleonnak s Bismarcknak népszerüsége határtalannak látszott, mig hatalma tetőpontján állott. A mint a hatalom kiesett kezükből: népszerüségük nyomban megcsökkent s mondhatni, csak pártnépszerüségre zsugorodott össze.

Kossuthnál ellenkező tünemény áll előttünk. Bukása után, bujdosása hosszu korszakában folyton nőtt népszerüsége. Folyton nőtt még akkor is, a mikor a nemzet a Habsburgokkal kibékülve, az ő nagy elvével – látszat szerint – végképp szakitott.

A népszerüség meghatározása nem könnyü dolog. Van divatos, van irodalmi, van fölvillanó, van néma, van viharos népszerüség. Van életbeli s van történeti népszerüség. Más meg más természete van mindegyiknek. Az orleánsi szüznek, nagy Napoleonnak, Garibaldinak, Bismarcknak népszerüsége most már történeti de ugy látszik, mindegyiké naponkint mélyebbé és szélesebbé válik. A kik németek, olaszok, francziák közt járnak, azt beszélik, hogy a nép gyakran ugy emlékezik róluk, mintha most is élnének.

Egészen ilyen természetü Kossuth népszerüsége. Az övéhez hasonlót a magyar nemzet még nem ismer.

A mult század folyamán nálunk több kiváló alak emelkedett nagy népszerüségre. Ragályi Tamást az 1825-ik és 1830-ik évi országgyülések alatt majdnem imádta a nemzet ifjusága. Még az 1844-iki országgyülés alatt is a róla szóló gyönyörü dalt énekelte minden hazafias buzgalom, mint most készült dalát. S a mai nemzedék azt se tudja jó szerint: ki volt, mikor élt s mit cselekedett Borsod egykori hires követe.

Az ő népszerüségét a mult század 30-as éveiben Wesselényi Miklós báró és Deák Ferencz népszerüsége váltotta föl. De az övékét egy-két éven át messze tulhaladta galantai ifjabb Balogh Jánosé. E gazdag, daliás mintaszerü, lángeszü és nagy szónoki tehetségü férfiu népszerüsége 1836-tól 1840-ig akkora volt, hogy vele Wesselényié, Deáké, Kossuthé akkor együtt se versenyezhetett. Bámulunk, ha halljuk vagy olvassuk annak a rajongásnak részleteit, melylyel őt a nemzetnek örege, tapraja, férfia és asszonya körülvette. Eltünt – nyom alanul. Ma már csak a nagy öregek, az irodalmibuvárok s Bars vármegye hagyományainak őrizői emlékeznek róla. Ezelőtt, több mint harmincz évvel, fölkerestem zoborhegyi remeteségében, a hol a Karthauziak egykori kolostorában lakott és csodás világnak láttam azt, a mit közölt velem.

Deák népszerüsége két korszakban volt igen nagy. 1833-tól 1848-ig s 1861-től haláláig. Az ő népszerüsége azonban nem volt egyetemes s ámbár nemes, tiszta és igen mély volt, de főleg csak az ugynevezett értelmiségre szoritkozott. Nyugodt, összhangzatos, vihar nélkül való életpálya; hősi lélek, melyet azonban a végzet minden nagy küzdéstől, minden nagy szenvedéstől s minden látható bukástól megkimélt; egyszerü bölcseség és gyakorlati okosság minden dolgában: oly tulajdonok, melyek a tömegek képzelődését nem izgatják s érzéseit rajongássá fokozni nem tudják.

Mi más volt Kossuth!

A zemplénmegyei szerény ügyvédtől kezdve a fejedelmi magas állásig, melyben öt lázadó nemzet s két európai nagyhatalom ellen dicsőséges győzelmekre birta kicsiny nemzetét! A ki bukásában nagyobb volt, mint győzelmében s mikor Isten, ember elhagyta őt s hazátlanul kellett idegen népek közt bujdosnia: még akkor is s még ott is ő volt a végzet által kitagadott fajának legbuzgóbb és leghatalmasabb védelmezője! Mennyi erő, mennyi szenvedés, mekkora dicsőség s mily nagy bánat az, a melyről az ő élete tesz tanubizonyságot!

Népszerüsége teljes. Minden ember ismeri nevét s látja alakját. Ha egyebet nem tudna is: egy dalt mindenki tud róla.

A HŐS.

I.

(A dermesztő hideg. – Fehér emberek fehér lovakon. – Hir a móri csatáról. – Ki volt Kun Béla?)

Elbeszélem a hősnek történetét. Mindent elbeszélek, a mit róla tudok. A csodák közé, az ősmesék közé tartozik története. Homérosz félistenei közt van hozzá hasonló. De egészen hozzá hasonló talán még azok között sincs. Hektor és Akilleüsz tudott félni, tünődni, fontolgatni. Vajjon az olimpuszi istenek segitsége mellette lesz-e vagy ellene? A hős nem félt, nem tünődött, nem fontolgatott. Még csak nem is haragudott. Örökké hihetetlen marad, a mit végrehajtott. S nem vak szenvedély s nem a harag bősz indulata, nem a boszu hajtotta rá. Magyar volt, katona volt, vitéz volt, hazáját védte.

Életének, tettének egyik-másik részletét itt-amott már nagyjából elbeszéltem. Most nem hagyok el belőle semmit. S ugy mesélem el, a hogy’ megtudtam lassanként.

* * *

Az 1848-ik év utolsó napján kegyetlen hideg volt. Életemben csak háromszor vagy négyszer értem akkora hideget. Otthon voltunk apám házánál mindannyian.

A föld kongott a fagytól, a hó csikorgott a hidegtől. A mező fehér volt közel és távol, mindenütt. A fák tele zuzmarával. A fák ágai majd leszakadtak a zuzmara terhe alatt.

A napnak melyik szakában történt, délben-e, délután-e, nem tudom. Finta nevü kocsisunk találkozott egyik falubeli zsidóval, a ki épen jött Székesfehérvárról. A zsidó azt beszélte: valahol a Bakony és Vértes körül, valahol Bodajk felé nagy csata folyik. A kinek jó füle van, meghallja az ágyu szavát.

A kocsis az udvaron lefeküdt s fülét letette a fagyos földre. Azt állitotta: hallja az ágyuk durranását. Én is ugyanazt cselekedtem s Dénes bátyám is, a ki majd két évvel volt idősebb nálam. A képzelődés szülte-e vagy valósággal ugy történt: szabálytalan sorozatban egy-egy döbbenést hallottam. Mintha a föld közepéből jött volna. Elhittem, hogy az a döbbenés az ágyu szava. Azt beszélték az öregek, hogy emberek futása, lovak dobogása fagyos földön sokkal nagyobb távolságból hallatszik, ha az ember a fülét a földre hajtja, mintha csupán a levegőn át ügyel rá.

Ujév napjára virradóra még kegyetlenebb lett a hideg. Sajátságos tünet miatt emlékszem erre.

Lakásunkon nem volt kettős ablak. Az üvegen kivül volt az ablakvas, azon kivül a zsalu, a hogy hajdan falusi házaknál szokásban volt. Reggel azt mondja apám s visz bennünket az utczára néző első szobába:

– Gyertek csak, gyerekek, láttok valamit!

Az első szoba homályos volt. Utczára néző két ablaka egészen sötét. Csak az udvarra néző ablakja világitott.

Mert az utczára néző két ablak köze tele volt eleven vad madárral. Ott pihegtek, mozogtak, csicseregtek egymás hegyén-hátán százan, meg százan. A zsalu egyik vitorlája félig felhuzva maradt. A nyiláson épen befért egy madár. S annyi madár huzódott oda, a hány oda fért. A rettentő hideg elől kerestek ott menhelyet, különben a zord éjszakában megfagyott volna valamennyi. Gyönyörü halvány rózsaszinü vörösbegy volt minden madár. Vad madár s mintha még se félt volna tőlünk. A hideg és az éhség már elsanyarta őket. Apám behozott egy fél szakasztókosárnyi kendermagot, az ablakot kinyitotta, a sok madár szinte bedőlt a szobába s a padlón szétöntött magot mohón ette.

Ugyanennyi efféle madár menekült be a méhesbe is ez éjszakán. Azért nem feledem el e napot, mert e tünetet életemben máskor soha nem láttam.

E napon, az 1849-ik ujév napján apám szokatlan lódobogást hall az utcza felől. Ültéből fölkel, leteszi pipáját s kimegy az utczaszinre. Kapunk nem volt; – a ház előtt s az udvar bejáratánál áll vagy husz-huszonöt lovas.

Fehér ló mind s fehér lovakon fehér emberek! A kisértetek világából jönnek.

Minden ló a füle hegyétől farka végéig tele dérrel-fagygyal, zuzmarával. A ló minden bajuszszála, minden szempillaszőre jégcsap. Maguk az emberek torzonborz, mesebeli alakok. Csákójuk, bajuszuk, szemöldökük hó és dér. Mentéjük szőre földuzzadva, a mint a fagy és förgeteg megtömte, telerakta hópehelylyel.

Apám elbámul s pillanatig szóhoz se jut. Jól látja, kard van az emberek oldalán, sarkantyu csizmájukon. Ezek ugyan huszárok. De ősz emberek, roskadt fehér lovakon, hogy lehetnek huszárok!

Az egyik zuzmarás ősz ember kezdi a szót.

– Adjon isten jó napot! A miénk ugyan kutyának való. Micsoda falu ez, uram?

– Mező-Szent-György. Honnan jönnek kendtek?

– Csak az ütközetből. Megcsufolt bennünket a német Mórnál. Eltévedtünk. Azóta nem szálltunk le a lóról.

Apám elborzadt. Mór oda hozzánk messze van. A boldogtalan vitézek Bodajk és Moha felé menekültek. A téli est rájuk szakadt. A Sárviz völgyén irányt vesztettek. Egész éjjel kóboroltak. A hóban, ködben, fagyban, fehér sötétségben nem vették észre a közbeeső falvakat. A pusztákon, embernemlakta helyeken csakugyan nem lehetett megállni s a lóról leszállani.

Odanéz a lovakra. A lovak vékonya beesett. Hasuk alig van. A terhelő csak ugy lóg a hasuk alatt. A nyereg inog-binog, csuszkál. A lovak lehajtják fejüket.

Ember és ló – mit szenvedhettek 24 óra alatt!

Apám szeméből kicsordult a köny. Pedig kemény ember volt.

De nyomban ránk rivallt, a kik ott bámészkodtunk a tornácz végén a háta mögött.

– Hozzátok ki hamar a pálinkát, meg a nagy csutorát!

A pálinka pintes üveggel; a nagy csutorában magaszürte erős balatonfüredi uj bor. Maga vitte oda a huszárokhoz.

– Először is igyatok egyet, fiaim. Azután kerüljetek beljebb!

Már akkor volt ott egy csomó ácsorgó legény a közeli szomszédokból. Apám rájuk rivallt:

– Ne tátsd a szádat kölyök, hanem csutakra! Minden ló mellett ott legyen egy közületek!

Bizony a huszárokat csaknem ugy kellett a lóról lesegiteni. S azután is a legtöbbje nem tudott fölegyenesedni. A kegyetlen hideg és az éhség elgyalázta őket, térdük összezsugorodott. Órányi időbe telt, mig ép kéz-láb ember lett belőlük.

Lett.

Ettek, ittak, fölmelegedtek, lábra álltak. S a mikor azt is látták, hogy lovuk se pusztult el s a kidörzsölés s jártatás után jó étvágygyal ropogtatja a szénát, még jókedvre is kerekedtek.

Elmondták végzetüket.

A Württemberg-huszárezredhez tartoznak, Mórnál tűzben voltak, a csatát mi vesztettük el.

Valami most jött kósza hir után apám azt mondta nekik:

– Azt beszélik, hogy a Württemberg-huszárokat mind elfogták.

Az őrmester szájában már füstölt a pipa. De a pipát se vette ki a szájából, csak ugy felelt e szóra csöndesen, de büszkén:

– Hogy lehet a Württemberg-huszárról ilyet elhinni. Csak azt lehet mi közülünk elfogni, a ki előbb már meghal a mezőn. Még azt se mindig.

– Volt-e nagy veszteségtek?

– Volt. Századparancsnokunk elesett, de előbb levágott egy vasasnémetet.

– Ki volt az a parancsnok?

– Kun Béla hadnagy.

* * *

Ekkor hallottam nevét először. De gyerek voltam. Nevet, történetet, még a huszárokat is jószerével elfeledtem.

Vitéz volt, hős volt, meghalt a csatában. Katonadolog, mindennapi eset. Életében nem ismertem. Ismeretlen vitéznek zöld fű terem sirján, feledés boritja emlékezetét.

* * *

Tizennégy év mulva elvégeztem az akadémiát s patvarista lettem. Veszprém városában telepedtem meg. Tanulótársam és jóbarátom lakott ott: Ányos Pál. A hires költőnek, a pálos barátnak, Ányos Pálnak az unokaöccse. Most is élő ember.

Nevenapját ünnepeltük. Ifjak voltunk. Jó kedvvel és nagy zajjal voltunk. Nekünk állt a világ.

Zajos mulatságunk közben nyilik az ajtó s uj vendég lép be.

Alacsony termet, sovány alak. Divatos szabásu, de viseltes fekete ruhában. Kemény, pattogó lépésekkel jön előre. Föltartott fejjel, nyugodtan és tájékozottan, mintha otthon volna. A házi kisasszonynyal kezet fog, őt már ismeri s azután hozzánk fordul.

– Jó estét fiuk! Kun Béla vagyok!

Hallottuk is, nem is a nevét, de a neve semmi feltünést nem keltett. Sőt első pillanatra még alakja se. Eddig nem ismertük. Valami falusi jegyzőt, vagy a Bakonyon tulról, vagy Somlyó vidékéről valami falujához ragadt kis nemes birtokos atyánkfiát sejthettük benne. Nemes atyánkfiát annálfogva, mert első szava már rokoni bizalmassággal hangzott felénk.

Hanem arcza: az különös volt. Minél tovább néztem: szemem annál jobban rátapadt. A lelkem is. Torzképet és istenarczot láttam benne egyszerre. Csodálatos fenséget, melyet porral, szeméttel boritott be a vihar. Mintha az ősregék valamely hősi látását láttam volna elevenen, a köznapi élet harczában megfakulva.

Bátor férfiarcz. Sohase láttam még arczot, mely jobban hasonlitott volna a saséhoz. De nem a vércséhez, nem a sólyomhoz, nem az ölyvhöz s a sasok, kányák, héják, keselyük, rárók bármely fajához. Mindezek arczán a bátorság és szilaj harczi kedv mellett ott van még a ravaszság is. Az ő arcza olyan volt, mint a Gypaëtus barbatusé, a keselyük királyáé, a melyből egy-egy országban csak egy-két család él. A rettenthetlen bátorság megvan ennek arczán is, de a ravaszság nincs meg. Azt a szelid komolyság s a büszkeség nélkül való nyugodt önérzet pótolja.

Ki lehet ez? Mi e férfi multja? Mi ennek jelleme?

Arczának szine naptól barna, szeplőtől foltos, szennyes és sötétfakó. Semmi pirosság rajta. Ajkait félig szintelen barna bajusza födi. Az egész arcz mintha mohával volna benőve. Még homloka is, még orra is. Csak sötét szemei tiszták. De ezek szilaj bátorsággal és szelid fönséggel villognak. Életkora lehet harminczöt év is, lehet ötven év is. Csak gyors, szabályos és katonás mozdulatai bizonyitják, hogy inkább harminczöt év.

Ez volt Kun Béla, a kiről a huszár azt mondta apámnak, hogy a móri csatában elesett.

Harmincz év előtt halt meg. Hű és jó barátom volt első találkozásunk óta. Mikor meghalt, csak én emlékeztem meg róla. A mit akkor irtam, most fölelevenitem nagyjából. Ime ez.

* * *

Meghalt, eltemették. Emléket nem állitottak neki. Nevét a nemzet nem ismeri. Néhány rokon, néhány jó barát s néhány öreg bajtárs emlékezik még életéről, melynek hamar vége lett s dicsőségéről, melynek nem lesz vége soha.

Kun Béla. Ez volt a neve. Apja Kun József, Veszprémvármegyének volt alispánja. Szelid kedélyü, csendes vidámságu, jó öreg táblabiró a régi időkből. Mintha most is látnám a zöld asztal mellett, a mint kiváncsi mosolylyal hallgatja a jegyző előadását tolvajokról, szegény legényekről, verekedő fiatalokról.

Nem volt nagy birtoka, de volt több gyermeke. A Bakony nyugati oldalán, Gyepesen volt néhány száz hold földje, erdeje, legelője. Ez bizony egy embernek, egy családnak is szüken nyujtott jóllétet, uraságot. Hátha többfelé kell majd osztani. Magam is jártam ősi kuriájában. Fala omlott, palánkja romlott, teteje foszlott, még gyümölcsöse is aggóban, kiveszőben. Csak neki lesz jó, mig él, az öreg alispánnak.

Béla fiát prókátornak, szolgabirónak, tisztességes közhivatalnoknak szánta. De hiába szánta. Vad volt a fia, mint a hegyi patak, melynek partjain szeretett csatangolni a Bakony árnyas ligeteiben. A patak maga ássa medrét és a fiu maga teremté meg az életpályát. Magunkfajta közönséges emberré nem tudta őt tenni még az anyának szeretete sem.

Pedig milyen anya volt az! A legjobb és legszebb asszony a világon. Szépsége csoda volt. Olyan szépségről a művészek teremtő képzete se álmodott. A veszprémi püspökök valamelyike, Kopácsy vagy gróf Zichy, hires művészszel lefestette madonnának. Fiatal koromban még ott volt János püspök rezidencziájában. Ugy hiszem most is ott van. Olyan arczot nem lehet elfeledni.

Ő se birt Béla fiával.

Tizenkilencz éves volt, mikor a függetlenségi harczot megkezdettük. Még gyermek volt, még bajusza is alig kezdett pelyhedzeni, még oly könnyen elkelt volna játszótársnak fiuk között, lányok között.

Hiszen játék is volt egész élete. Játék a sorssal. Játékszerei a kard, a harczi ló, az ágyu, a háboru és saját élete. Különbséget nem tett köztük. Egyiket csak ugy szerette, mint a másikat. Talán mégis életével játszott legjobban.

Mikor a harcz kiütött, a családnak minden erőteljes férfitagja felajánlá szolgálatát a hazának, vérét a csatatérnek. Kun Sándor és Kun Géza már férfiak valának s szinte röstelkedve gondoltak arra, hogy Béla, a gyerkőcz is velük megy egy sorba. Megállta a helyét valamennyi. Bátor volt mind a három, a hősök sorába emelkedett Kun Géza is, de a gyerkőczéből a mesék csodás hőse lőn, a kinél nagyobb nem volt még soha.

Csak ketten maradtak otthon a Kunokból. Az öreg táblabiró és serdülni kezdő Aladár fia.

Kun Sándor és Kun Géza sokáig éltek. Az egyik osztotta az igazságot a király nevében, a másik szántott, vetett, kertészkedett saját falujában. A gyerkőcze régen alszik a temetőben.

II.

(A móri csata. – Wallmoden-ezred. – Kun Béla rohamot intéz az ezred ellen. – Levágja az ezredest. – Sebjeiből kiépül. – Barátsága az orosz tisztekkel.)

Első nagy csatája a móri volt.

Vonult a magyar sereg visszafelé. Kicsiny is volt, ujoncz is volt. Jött ellene, jött utána Windischgrätz herczeg osztrák fővezér győzelemhez szokott rettentő hadával.

Utolsó napja volt az esztendőnek. Kegyetlen hideg idő, mintha már az is ellensége lett volna a fegyvertelen, ruhátlan honvéd-hadseregnek.

A csata előtti napon Mórott pihenőt tartott a honvéd. Kun Béla már akkor tiszt volt a württembergi huszároknál. Két csonka századból állt ez a huszárság.

Egy jó öreg móri lakoshoz volt beszállásolva. Sváb volt az istenadta. Ajka egy szót se tudott magyarul, de a szive egy szót se tudott németül.

Valahányszor a jó öreg német és istenfélő felesége ránéztek a fiatal hadnagyra: mindannyiszor kicsordult szemeikből a köny. Hogy ennek a gyermeknek ily fiatalon kell meghalni.

Az ellenséges hadsereg jobb szárnya meglepte a honvéd hadsereget. Perczel Mór volt e sereg vezére. Talán jobb lett volna neki csatát nem állani, de ő megállta azt.

A koczka gyorsan eldőlt. A tulnyomó ellenség fegyelmezett s harczedzett csapataival pár óra alatt szétszórta a meglepett honvédeket. Szét is szórta, el is tiporta.

Az ellenségnek egész lovasezrede robogott előre, hogy a menekvőket elfogja vagy lekaszabolja. A Wallmoden vértes-ezred volt ez. Teljes számban, teljes erőben. Vértje, sisakja, fegyvere csak ugy villogott a napnak és a hónak fényében. Vitéz őrnagya gróf Schaffgotsche Rudolf Gotthard ott száguldott ezrede élén. Kezében suhogott hosszu nehéz kardja. Bátor katonának, hires vivónak hirében állt.

Kun Béláé volt a feladat: fedezni a visszavonulást s fentartani és visszaverni a vértes-ezred rohamát. Százötven Württemberg-huszárral kilenczszáz Wallmoden-vértes ellen.

Élére állt a gyerkőczhadnagy a legénységnek és saját lelkét szerette volna a huszárba átönteni. Rohamot parancsolt ő is. Másként a vértes pillanat alatt eltiporja a huszárt.

De a huszárnak nem volt kedve a rohamra. Se magát, se lovát nem tartotta elég erősnek az összecsapásra. Megmordult a huszár.

– A mi nem lehet, nem lehet, vitéz hadnagy uram!

S megforditotta a kantárszárat.

– Ide nézzetek hát! – kiáltá az ifju hadnagy. – Igy kell meghalni a katonának!

Többet aztán nem is szólt. Keserü elszánással neki forditá lovát az ellenséges lovasság rohanó érczfalának.

Az egyik oldalon egyetlen lovag. A másik oldalon kilenczszáz. Mint mikor a vékony villámsugár nekiront a felhők fekete végtelen tömegének.

Az ifju hadnagy kiválasztá az ellenség parancsnokát. Gróf Schaffgotsche termetre óriás, erőre hatalmas a gyerkőcz mellett.

Csak egyetlen szempillantásig tartott a harcz. Az ellenség parancsnoka holtan bukott lova alá. Az ifju huszár kardja kettéhasitotta sisakját is, koponyáját is.

De abban a pillanatban a gyerkőczét száz rohanó lónak vaskörme tiporta le.

Vége volt a harcznak. A csatatér felett a szilaj, fagyasztó förgeteg lett urrá. A holtakat és a haldoklókat eltakarta a fehér hó és a fekete éjszaka.

Mielőtt leszállt volna az est, gróf Schaffgotschenak hű katonaszolgája elment megkeresni urának holttestét. Megtalálta. A holttest mellett feküdt Kun Béla is lovastul. Nem mozdult egyik sem. De Kun Béla kezében akkor is ott volt a véres kard.

Sirt a hű katonaszolga. Siratta urát és őrnagyát. A mint meglátta az ifju huszártiszt holttestét, bánatos dühében előrántotta pisztolyát.

– Ez a kutya ölte meg az én uramat!

S mellbe lőtte a huszártisztet. De az nem tudott már a lövésről semmit. Kisujja se mozdult meg rá.

* * *

Hogy történt ez a jelenet? Miként eshetett az meg, hogy az ifju hadnagy levágta a vitéz őrnagyot egész rohanó ezredének élén és szemeláttára?

Volt egy képviselőtársunk régebben: gróf Nugent Artur. Ugy gondolom, Nugent Laval irlandi grófnak s osztrák altábornagynak fia. Horvátország küldte országgyülésünkre. A pártkörben véletlenül szóba jött, hogy a móri csatában mint fiatal tiszt ő is részt vett. Természetesen ellenünk az osztrák hadsereg sorai közt.

Két esetre határozottan emlékezett. Tisza László és Kun Béla esetére.

Tisza László is hősi viadal közben kapta halálos sebeit. Isteni csoda volt fölépülése. A csatamezőn vére hullása közben kérte meg Nugent osztrák hadnagyot, hogy Pesten keresse fel menyasszonyát s adja hirül neki, hogy él s ha meghal, utolsó szava áldása lesz menyasszonyára. Nugent lovagias pontossággal és hűséggel teljesitette Tisza László kérését.

Kun Béla esetéről különösen is kikérdeztem.

A halálos rohamnak szemtanuja volt. Egyetlen vitéz egész ezred ellen. Az osztrák hadsereg tisztjei bámulva, elképedve, később rajongva beszéltek maguk közt erről. A hadak története nem is ismer ilyet többet. Százan is megnézték az elesett hőst, a mint holt mereven feküdt mozdulatlanul a hóban. Körülötte a paripák lába által felturt hó véresen.

Azután tanácskoztak: miként érhette halálos csapás Schaffgotsche őrnagyot.

Rettenetes vágás volt az, a mely érczsisakját kettéhasitotta. Megnézték Kun Béla kardját is. Semmi csorba rajta. A kard Ottinger osztrák tábornokhoz jutott, ő tette el emlékül.