Part 13

Kétszázhusz huszár elindul Bécs alól, hogy hazajőjjön imádott honába s itt ontsa vérét nemzetének ádáz ellenségei ellen. Baradlay Rikhárd kapitányuk vezeti őket. Kapitányuk hős, bátor, legyőzhetlen. A menekülő huszárcsapat száz akadályon tör keresztül. Fut, ha kell; – verekszik, ha ki nem kerülheti. Étlen-szomjan tölt napokat és éjjeleket. Ellenség, vizáradás, fölbujtott földnépe, árviz, nagy folyam, sziklás hegység, hózivatar, kigyult erdő tör életére. Embernek és természetnek minden ereje és ravaszsága megejteni iparkodik. Mégis hazajön utolsó emberig és utolsó lóig s itthon száz diadalt arat az ellenségen.

Igy irja a költő.

Istenerő van képzeletében. Szomoru a történet; fekete, mint az éjfél, melynek nincs csillaga. De a költő képzelete ragyogóvá teszi az éjfél sötétségét is. Az olvasónak szinte remeg a lelke a fájdalomtól s a dicsőség érzetétől, a mint a huszárcsapat halálos küzdelmeit a költő szemein át maga előtt látja.

Nem mese ez. Nem a költő álmodta ezt a történetet. Igaz történet ez. Minden szomoru részlete ugy folyt le, a hogy leirja a hires regény. Csak a Baradlay Rikhárd neve költött. És csak a történet helyszine van más vidékre áthelyezve. Nem Bécs alól menekült a huszár s nem az osztrák rónán, nem a March-folyón s nem a pozsonyi és trencséni Kárpátokon törtetett keresztül. De részletekben még gazdagabb, még szomorubb az eset, mint a hogy a költő elbeszéli. A regénynek nem volt szüksége az egészre.

Én ismerem az egészet. Most elbeszélem. A ki jól emlékszik a regényre, annak sok részletét nyomban felismeri az én elbeszélésemben.

*

Volt Veszprémben ezelőtt negyven-ötven évvel egy jámbor gabonakereskedő. Herman János volt a neve.

Származása odavaló volt-e: nem tudom. Azt se tudom: él-e még. Ha él: öreg ember lehet. Gyermekei bizonyára élnek s már meglett emberek és asszonyok. Kedves, vidám, beszédes felesége volt s ha jól emlékszem, több gyermeke volt. Utóbb Veszprémből elköltözött, de egész biztosan nem tudom, hová. Feledékeny az ember. A hogy szemeim elől eltünt: többé nem is gondoltam rá. De ugy rémlik előttem, Szatmárra vagy Szamos-Ujvárra költözött. Veszprémi és szatmári és szamos-ujvári nyájas olvasóim, kik közelebb álltak hozzá, biztosabban tudhatják.

Közepesnél magasabb termetü, erős, egészséges alak. Bajuszszal és teljes szakállal. Kevés beszédü, szerény modoru férfiu. Fejét kissé lehajtva szokta tartani társaságban is, menésközben is. Foglalkozása is a szerény polgári osztályba sorakoztatta. Senki se sejtette volna róla, hogy huszár volt, szabadságharczunk hőse s a legdicsőbb bátrak egyike. Még bajusza se volt szemem láttára kipödörve soha.

Apró megyei tisztviselő voltam, a mikor vele véletlenül megismerkedtem. Megszerettem. Valamelyik elejtett szavából megtudtam, hogy neki is szerepe volt a függetlenségi hadjáratban. Addig incselkedtem vele, mig utóbb csakugyan elbeszélte átélt küzdelmei közül legnehezebb sorát. A hogy bajtársaival együtt hazamenekült Gácsországból, hogy kardját a magyar kormánynak, a szabadság ügyének felajánlja.

Sok jeles barátom volt dicső honvédeink egykori sorából. Bátrak, vitézek, derék katonák. A vidám társalgások, a barátságos összejövetelek beszédtárgya ötven év előtt rendesen a forradalmi harcz volt. Nagy tetteknek mindig akadt kitünő elbeszélőjük. De senkinek a története nem hatott meg jobban, mint az övé. A hogy ő szerényen, komolyan, részletesen előadta.

Hejh, ha akkor eszembe jutott volna, hogy iró legyek! De, ki gondolt volna arra? Csak egyetlen irót, egy igazi élő költőt ismertünk: Jókai Mórt. Ugy irni pedig ugy se tud senki. Nyomoruság volna ő mellette az irói tollat megfogni.

Azt mondtam Herman Jánosnak:

– Barátom, a mit maga nekem elbeszélt, az a mi dicső harczunknak egyik legragyogóbb fejezete. Elfelednünk ezt nem szabad. Irja le apróra s küldjük el Jókainak. Az ő lantja örökitse meg azt.

Elpirult. Ő irjon Jókainak! Micsoda vakmerőség lenne az! Szabódott, tiltakozott. De utóbb is addig unszoltam: ráállott. Nem valami fényes irással, de azért egy szerü, szabatos, tiszta gondolkozással, jó magyar nyelven megirta a történetet Jókai számára. El is küldtük, a kihez szólt, jó harminczhét év előtt, az 1867-ik év tavaszán. Jókai meg is köszönte, valamelyik lapjában közölte is a munkát s ama hires regényében fel is használta.

De csak röviden s a nagy történetnek csak egy-két megható részletét. De kiegészitem én, a hogy’ a hanyatló emlékezet megengedi.

*

Herman János 1848-ban a tizedik számu huszárezredben szolgált. Az ezredet ugy nevezték: a Vilmos-huszárok. Már több éve szolgált s akkor már őrmester volt szakaszában.

E huszárezred hadkiegészitő törzse ma túl a Dunán Székesfehérvár. Valószinüleg akkor is az volt. De a legénység még se annyira egy vidékből való volt, mint most. A legénység egy részét nem ugy ujonczozták, hanem az ország minden magyar vidékén ugy toborozták. Az ezredben hát volt legény az ország minden részéből, még Erdélyből is, a mely pedig akkor külön fejedelemség volt s nem Magyarország. Volt az ezredben az én vidékemből is, – egyet legalább, valami Kuti Ferkó nevüt, jól ismertem.

Az ezred már sok év óta Gácsországban feküdt Tarnopol vidékén. Közel Oroszországhoz, mindenütt az orosz határ mellett. Egyik százada épen Tarnopolban volt elhelyezve laktanyában. Itt volt az ezredes is Földváry István. A másik század innen délre harmincz kilométernyire Trembovla városában feküdt szintén laktanyában. A harmadik század még távolabb, valahol Bukovinában szintén az orosz határ mentén. Végül a negyedik század Zbarazban Tarnopoltól északra, mintegy husz kilométernyi távolban. Ez már az orosz határtól alig fekszik hét kilométernél messzebb. A jó magyar fiuk itt már szemtül-szembe megismerték az orosz kozákokat és dsidás lovasokat; gyakran ittak, gyakran verekedtek is velük a határszéli csárdákban.

A zbarazi századnál volt Herman János is, mint őrmester.

Régóta voltak már a huszárok Gácsországban. Régóta vágyakoztak onnan hazafelé. Akkor nem három év volt a szolgálati idő, hanem nyolcz év s ha az letelt: akkor is sokféle mesterkedéssel ott marasztalták a legénység nagy részét ujabb nyolcz esztendőre. Vastag bajszu, dörmögő hangu kemény legény volt már a huszárok nagy része, túl a harmincz éven, élemedett férfiak.

De azért csak vágyakoztak hazafelé.

Igazi magyar fiu nem szokik meg idegenben. Nem érti nyelvét, nem kedveli ételét-italát, nem dalolja dalát. Se polákkal, se oroszszal, se zsidójával nem tud barátkozni. A csárdája se olyan, mint az otthonvaló. Bora sincs. Pöcsét a pálinkás üvegjén. Asszonyának, lányá nak csókja, ölelése se olyan édes, mint azé volt egykor régen, otthon, a kit el kellett hagynia. Mi lett most már abból is nyolcz év mulva, tiz év mulva? Azt az egyszál czigányt se találja, a ki neki néha-néha elhuzta dalát hol egyesben, hol harmadmagával. Vagy jó szóért, vagy egy ital borért, vagy pengő huszasért, vagy egy jó hátbaütésért.

Más világ az mégis.

Az 1848-ik év április 15-én elvégre megkapták a napiparancsot, hogy az ezred hazamegy Magyarországba, otthon is lesz néhány hét alatt.

Azt is meghallották, mi ennek az oka.

A császár megszerette valahára a magyar nemzetet. Most már szabadság van otthon. Nincs többé ur, nincs többé paraszt, minden ember egyenlő fia a hazának. Nem deres ezentul a szegény ember jutalma. Nem kötéllel fogják a katonát. Mindenkinek megvan a megérdemlett becsülete.

A huszár lenézi a parasztot, kivált a polákot. Arra tanitják attól a percztől fogva, a mikor felhuzza a sarkantyus csizmát s felölti a huszárdolmányt. De azért most mégis eszébe jut, ő is paraszt sorból származott s ő is visszaszármazik majd az ő népe közé. De nem bánja, csak hazatérhessen. Inkább otthon szegényül, mint idegenben nyalkán.

Nem lehet azt az örömöt elmondani, a mit érzett a huszársziv az április 15-iki hirre. Az őrmester, Herman János, már félig-meddig tanult emberszámba jött, németül is tudott beszélni, mégis sirva fakadt, azután meg tánczra kerekedett örömében, hogy valahára hazajöhet. Tiz egész esztendő óta nem látta hazáját.

De azért most se látta hazáját hamarosan. Sokat kellett még addig szenvedni. Korai volt az áprilisi öröm. A bécsi kohóban uj és gonosz terveket főztek.

A zbarazi század huszárjai folyton érintkeztek a tarnopoli századdal. Ez közel feküdt. Ez kapta meg először a parancsot, hogy április 20-án induljon Magyarországba. De a mikor az indulás napja megérkezett; elhalasztották öt napra. Azután megint öt napra. Azután május közepére.

Egyik-másik század el is indult a nyár folyamán s jelentkezett is Mészáros Lázárnál, a magyar hadügyminiszternél. Ezek szerencsések voltak.

Akkor az ezred gyakran nagyobb volt, mint ma s némileg más volt a beosztása. Volt benne ezredesi, alezredesi s őrnagyi ezredosztály. Ennek divizió volt a neve. Minden divizióban két század, katonai nyelven eskadron. A huszár ezt a maga nyelvén svadronynak nevezte. Az alezredesi divizió első svadronyjánál volt Herman János őrmester. Az ő zbarazi századát nem eresztették haza békével. De nem eresztették az alezredesi második századot se, mely Tarnopolban feküdt az ezredtörzs székhelyén. Nem eresztették az őrnagyi divizió első századát se, mely Trembovlában és Czortkovban volt szálláson. De már a második század békességgel hazajöhetett Szadagórából és Sznyatynból, valamint az ezredesi divizió századai is Tlusztéból és Grzymatovból.

Bizony ezek pogány nevek. De hát át kell rajta esnünk, hogy a mi következik, jobban megérthessük.

A tisztikar nagyrésze, több mint fele, idegen volt; volt benne osztrák fölös számmal. Volt benne rajnai német, volt angol, volt lengyel. Volt magyar is. Az ezredes márczius óta véletlenül épen magyar volt. Földvári és bernátfalvi Földváry István Pestvármegyéből. Régi katona, régi huszár. Harczolt már a franczia háboruban is. Magyarságát nem vesztette el egészen, noha gyerekkora óta a Habsburgok katonája volt. Öreg szive megdobbant, a mikor a magyar dicsőségről volt szó. Néhány jó magyar fiu ennek köszönhette életét.

Elmult a nyár.

A magyar nemzet ellen Bécsben fölszitották, fölfegyverezték a nemzetiségeket. Oláh és rácz dulta, égette, öldökölte a magyart. Asszonyt és öreget se kimélt. De még a bölcsőben alvó csecsemőt se. Ki akarták irtani a magyarságot. Mindezt a magyar király nevében, a magyar király rendeletére cselekedték. A király hülye és gyámoltalan volt. Az egészről bizonyára nem is tudott semmit.

De a huszár se tudott Gácsországban. Ki mondta volna el neki ott az isten háta mögött, Muszkaország határszélén?

Egyszer azonban ugy ősz elején mégis furcsa hir jutott el hozzá. Azt suttogták, azt beszélték tisztek, altisztek, nyelves közlegények, hogy a Württemberg-huszárok honnan, honnan se, hazaszöktek. Nem nézhették tovább, a hogy’ nemzetünket irtják. Mirevaló a kard az ő kezükben, ha nem arravaló, hogy saját édes vérüket védelmezhessék? Fölkerekedtek hát Morvában vagy hol s egyenesen hazavágtattak s kardjukat fölajánlották Kossuth szolgálatára.

Ezt hallották meg a Vilmos-huszárok Zbarazban.

Mi ez?

Azt mondják: felhőtlen égből is leüt néha a menydörgős menykő. Bolond dolog, ha igaz. Lehet rajta csodálkozni. De még sokkal jobban csodálkozott a Vilmos-huszár azon, a mit hallott.

Megszökött a Württemberg-huszár? Igaz lehet-e ez? Ha nem volna igaz: nem beszélnének róla a tiszt urak. De beszélik már a zbarazi zsidók is. No, pedig a zsidó élete váltságáért se merne róla beszélni, ha nem volna igaz. A policzájok agyonütnék őket nyomban.

De azért hitték is, nem is a huszárok. Hanem a kételkedésre mégse maradt sok idejük.

Valami érthetetlen okból tisztjeik lassanként eltünedeztek. Ki Tarnopolba vonult, ki tovább is ment, ki nyugdijba menekült, ki beteg lett. Nem volt kapitányuk, nem volt egyetlenegy hadnagyuk se. Se hadfi, se tiszthelyettes. Még kezelőőrmesterük is Tarnopolban. Csupán egy főhadnagyuk volt, valami angol ember. A neve Crowther Eduárd. Ez is azért maradt ott, mert volt neki egy szép lengyel asszony szeretője. Ott lakott a város végén szép kastélyban vagy villában.

Ha tiszt nem volt: gyakorlat sem volt. Nem parancsol senki. A főhadnagy ott lebzselt a szeretője mellett. Bizonyára jobban mulatott nála, mint a gyakorlaton, kint a mezőn. A huszárnak nem akadt dolga. Reggeltől estig összeülhettek, pipázhattak és elbeszélhették egymásnak a világ sorát. Csak a lóról nem volt szabad megfeledkezni. Minden másnap kivitték a lovakat jártatni. S gyakran nem maradtak meg a gyakorlótéren, hanem elkoczogtak hol az orosz határ felé Novikinak, hol dél felé Szlachcziméig.

A mely napon nem mentek ki, arra a napra oktatást rendelt az angol főhadnagy. Volt köztük egy szász őrmester, erdélyi szász papnak a fia, utálatos osztrák érzésü fiu, Kossuthnak nagy gyülölője. Ezt bizta meg, hogy üres napokon, hetenkint háromszor oktassa meg a legénységet a katonai erkölcsökre.

Ez a jámbor zöld szász semmi más katonai erkölcsöt ez időtájban nem ismert, csak azt, hogy a huszárnak elszökni, zászlóját elhagyni, a császárhoz hütlenné lenni nem szabad. Császár az istene, zászló a szentsége, osztrákság a mennybéli üdvössége. A ki pedig mégis el találna szökni: annak a büntetése akasztófa. Nem is golyó. A golyót csak a tisztességes katona érdemli meg. Hanem gyalázatos akasztófa. El se temetik dög testét az anyaföldbe, hanem ott hagyják az akasztófa alatt kutyáknak, hollóknak, ragadozóknak zsákmányul.

Mind jól tudták ezt már a huszárok. Hiszen a fejükbe verték már szolgálatuk első féléve alatt. A mint a szász papfiu a száját kitátotta, már röhögni kezdtek. Nini, most megint az isten, a szentség, az üdvösség és az akasztófa következik.

Ez az oktatás pedig akkor kezdődött, a mikor a Württemberg-huszárok szökéséről megjött a hir. S folytatódott minden másodnapon, hetekig.

E miatt szünt meg a huszárok kétsége. Most már csakugyan igaz a hir. Ha igaz nem volna, az oktatóőrmester nem fecsegne minden nap a szökésről és az akasztófáról.

Csakhogy aztán a huszárnak magyar esze egészen másként szőtte-fonta tovább a gondolatát.

Megszöktek hát a Württembergek?

Bizonyosan nagy okuk volt rá. Nagy ok nélkül öreg huszár meg nem szökik tömegesen. Egy-egy ujoncz megugrik néha. Szeretőjét látni akarja még egyszer. S ha már dezentorrá lesz: nem is marad meg a békességes világban. Erdőbe megy, Bakonyba siet, felcsap Sobri Jóska pajtásának. Ily esetet lehet hallani. De hogy öreg huszár századonként szökjék: ily eset még nem volt a világon.

Mégis megszöktek a Württembergek?

Akkor hát mind hazugság az, a mire eddig oktatták a huszárt. Akkor az se igaz, hogy a császár szereti a magyarokat. Az se igaz, hogy boldogság uralkodik nagy Magyarországban. Hanem az az igaz, hogy otthon ölik, gyilkolják édes véreinket, a magyart.

De akkor meg nekünk is otthon kellene lennünk. Nekünk is meg kellene fajunkat védelmezni. Miért legyen különb a Württemberg-huszár, mint a Vilmos-huszár?

E körül járt most már a huszárok esze. Dehogy félt ő az akasztófától. Hiszen előbb meg is kell azt fogni, a kit föl akarnak akasztani. De a huszárt, a mig lova hátán ülhet s kard van a kezében, meg nem fogja semmiféle isten katonája. S azután régóta tart már a béke is. Le kellene már a rozsdát a kardról tisztitani. Hadd legyen az a kard megint fényes, megint véres.

Volt huszár, a ki nem sokat törődött a dologgal. De ilyen kevés volt. Legtöbbje elhallgatott, keveset beszélt, bajuszát pödörgette, nagyot gondolt, nagyot káromkodott. De meg nem mondta: miért.

Egyik őszeleji napon kirendelik őket katonai szemlére. Esett az eső, csak ugy zuhogott. Szép sorban felállnak a gyakorlótéren. Napiparancsot kapnak. Az van benne, hogy a császár báró Jellasich horvát bánt hűtlennek, ellenszegülőnek, gonosztévőnek nyilvánitja s minden rangjától és méltóságától, báni és tábornoki állásától megfosztja. Ezt adja tudtul vitéz katonáinak.

Hát jól van. Nevet is, káromkodik is a huszár. Bánja is ő, ha megnyuzzák is a horvát bánt. Tudja is ő, ki az a Jellasich. Hol van Zbarazhoz Horvátország? Ezért ugyan kár volt embert és lovat ily gyalázatos időben, zuhogó őszi esőben kizaklatni.

Ez azonban semmi.

Alig telik el kis idő: ujra ki kell menni a gyakorlótérre s diszben kiállani. Uj hadiparancs készült. Megint a császár nyilatkozik legmagasabb kiáltványban.

Most pedig azt kiáltja ki, hogy báró Jellasich bán ő nagyméltóságát visszahelyezi minden rangjába, tisztébe és méltóságába, kedvelt hive marad ezentul is, sőt biztosává teszi nagy Magyarország fölött, hadsereget biz rá, állitsa vissza a rendet s tanitsa meg móresre a magyarokat. A ki pedig neki szót nem fogad: az lázadó és pártütő, várhatja magára az akasztófát. Ezt is meg kell tudni az ő vitéz katonáinak.

Most még gonoszabb idő volt, mint a minapi kiálláskor. Még jobban zuhogott az eső. A szél is nagy erővel fujt onnan Oroszország felől. Vágta az esőt a huszárok arczába. Sárral, csatakkal lett tele a ló is a füle hegyéig.

Most már nem nevetett a huszár, hanem csak káromkodott. A ki fölmarkolta a világra azt a Jellasichot! Tiz nap előtt áruló gazember, most meg már, a mikor Magyarországot megrohanja, kedvelt hivünk és becsületes ember és derék hős?

Ejh-hajh! Czifra dolog ez nagyon! A huszárész mégis csak parasztész. Sehogy se érti a fejedelmek, kormányzók, nagy urak erkölcsét és eszejárását. A magasabb furfang ő előtte arabul van. Csak az a bizonyos, hogy valaki megbolondult. Vagy a bécsi udvar, vagy a tisztikar, vagy ő maga: a huszár!

De ő eszén van, azt jól tudja. Pipája csak ugy szelel, lova csak ugy megismeri, mindenféle szerszámát csak ugy látja, étele, itala, alvása csak olyan jól esik, mint azelőtt. Valahol másutt van a hiba. S talán nem is a tisztikarban.

Jön a szombat, megkapják a hetipénzt, mennek a piszkos lebujba pálinkázni. Huszan-harminczan is odatelepesznek a keresztes lábu hosszu asztal mellé. Beszélgetnek, dőzsölnek, adomáznak, nagyokat nevetnek.

Szomszédságukban két rongyos zsidó üldögél. Hosszu kaftánjuk, hosszu szakáluk, kusza bajuszuk, hamis szemük, a halántékjukon kacskaringósan lógó hajpamat. Bolyhos kalap a fejökön. A hagymaszag csak ugy ömlik ki belőlük. Az imádság czafatokban lóg ki mellényük alól. Valóságos gácsországi muszkazsidók. Iszszák a pálinkát.

Csöndesen beszélgetnek. Rá se néznek a huszárokra. Mi közük is lenne a vitéz urakhoz?

Azonban magyarul beszélgetnek. Egyik huszár nyilván hallja s tisztán érti.

Magyarul? Zbarázban, pálinkás lebujban? Muszkaország határán?

Csoda ez! Ügyelni kell arra, mit beszélhet két rongyos zsidó itt magyarul?

Hallgatóznak.

A két zsidó nagy dolgokról beszél.

A magyarok otthon pártot ütöttek a király ellen. Igaz, hogy a király katonái bujtogatják a horvátot, tótot, ráczot, oláht a magyarok ellen s ezeket ölik, pusztitják, sütik, pörkölik a császár nevében, de ha a császár ugy parancsolja, ebben is meg kell nyugodni. Ki zugolódnék az isten ellen? A császár szava pedig isten szava. A mit ő parancsol, az az igazság s az az üdvösség. De a magyarok nyakasak és bolondok. Most már még az itt lévő huszárok is hazafelé igyekeznek. Ime, a Vilmos-huszárok egyik százada is megszökött tegnapelőtt Trembovlából. De istentelen gonosz tettükért meg is lakolnak a huszárok. Csak a század fele tudott elszökni. A másik felét elnyomták, mielőtt elindulhatott volna. Szuván generális rögtön lefegyverezte. Kisült, hogy öten voltak a legénység közt a bujtogatók. A leggonoszabb köztük Pauker őrmester. Ezt az ötöt vasban vitték Tarnopolba az ezredeshez. Ha még föl nem akasztották őket, holnap vagy holnapután bizonyosan fölakasztják. Elrettentő példát kell mutatni. A század másik fele szerencsésen elszökött. Valami Belón nevü kassai származásu ember, nagyon okos és ügyes gonosztevő, pénze is sok van, ugy elvezette a két szakasz huszárt, hogy a generális nyomát vesztette egészen.

Efféléket beszélt a két zsidó. Jól hallották, jól megérthették az iddogáló huszárok.

A két zsidó fizetett, fölkelt és elment. Rá se néztek a huszárokra. De a huszárok utánuk néztek.

Azt mondja az egyik káplár Herman Jánosnak:

– Az áldóját, őrmester uram, meg kellett volna kérdezni, ki ez a két zsidó, honnan való, mit keresnek itt, hol tanultak meg magyarul?

Hejh, te huszárkáplár, sohse kérdezgesd te ezt. Verd ki a te lelkedből a kiváncsiságot. Gyereknek és asszonynak való az, nem a vitéz katonának.

Majd megtudod te azt előbb vagy utóbb, ki volt az a két zsidó. Talán csak az egyik volt zsidó s nem is mind a kettő. Talán Kászonyi Dániel volt a másik, a ki lelke gyökeréig tele volt minden császár és minden hatalmasság ellen izzó gyilkos haraggal. A kiben nagy lelkierők lakoztak és forrtak. A ki tudott minden európai nyelven beszélni. A ki először segitett felbujtani Bécset. A ki Bem tábornokot kiszabaditotta Bécsből. A ki bejárta az idegen földön levő huszárezredeket, hogy hazájuk keserü bánatát, fajuk kinos gyötrelmeit szivükbe vésse s őket véreik védelmére hazabirja. A ki hol posztóügynök, hol kucséber, hol drótostót, hol muszkazsidó volt, de tökéletes. A ki mindenkivel a maga nyelvén beszélt s a maga esze szerint. A ki éjjelét-nappalát, egészségét, fiatalságát a szent ügynek szentelte. Ázott-fázott, koplalt, árokparton hált, büzös lebujokban töltötte éjszakáit. A ki minden nap a halállal játszott hónapokon keresztül s nem pihent addig, a mig szentséges czélját el nem érte.

A ki nem pihent azután se, csak akkor, a mikor már vállára tette nehéz kezét a halál, hogy kénytelen volt rideg szalmazsákjára lefeküdni, mert az anyaföld szivta már magába. A ki se nem kért, se nem nyert jutalmat senkitől, a kinél nagyobb hőst, nagyobb szenvedélyt és keserübb szenvedéseket nem szült függetlenségi harczunk s a kit akkor sem becsültünk meg eléggé, a mikor öreg koldus iró gyanánt itt lézengett köztünk.

Oh, te vad, rideg ember, te érdes hangu, te zsarnokgyülölő, te kopott mezü, te nevetni se tudó öreg Kászonyi: születik-e valaha ember, a ki a te életed igaz történetét megirja szeretettel?

Az iddogáló huszárok feje tele lett a két zsidó beszédével. De szive is. Most már nem nyugodtak addig, mig meg nem tudták, vajjon hát valósággal ugy történt-e Trembovlán, a hogy a két zsidó mesélte?

Október 20-ika körül volt az idő.

Jellasich táborát már szétvertük s Bécsig kergettük. Roth táborát csüstől, mindenestül elfogtuk. Még egy egere-patkányja se mehetett vissza Horvátországba. Seregeink Bécs felé közelegtek s az osztrák főváros közelében vivták harczaikat.

Mind igaz volt, a mit a két zsidó beszélt. Igaz emberek voltak azok, becsületes volt járatuk, csak beszédjüket meg kellett érteni – de visszájáról. Meg is értették a zbarazi huszárok.

Tarnopolból hamarosan megkapták a hirt. Az öt huszárt csakugyan visszavitték oda. Nem adtak volna életükért a zbarazi huszárok egy pipadohányt. Szentül meg voltak győződve, hogy hamarosan fölkerülnek a szárazfára.

De bizony mégse ugy lett.

Az ezredes, Földváry István, vén megcsontosodott katona volt, de magyar ember volt. Egy hétig bezárva tartotta az öt katonát, egy kissé meg is koplaltatta, kegyetlenül össze is szidta őket s azután kieresztette. Megkegyelmezett nekik. Takarodjanak vissza századukhoz, a melynek fele akkor már szerencsésen határainkhoz érkezett.

S a mikor tisztjei kérdezték, miként lehetett a hütlen huszárokhoz oly irgalmas, azt felelte:

– Mit akartok? Hiszen csak haza akartak menni, de ott is huszárok akartak maradni. Ha ily vén bolond nem volnék már, magam is csak oly bolond lettem volna, mint ők.

De ebből az irgalmas eljárásból a zbarazi Vilmos-huszár mást is gondolt.

Azt, hogy valahol a magasságban még a jó ezredesen felül is valami okból nagyon félnek.

Nem lehet az másként. Bizonyosan félnek.

Mert hogy a huszár összebeszéljen s szakaszonként, századonként megszökjék, fegyvert, ruhát, lovat magával vigyen s mindezért csak két napi elzárás legyen a büntetés, egyéb semmi: a magasságos uraknak nagyon meg kellett ijedniök valamitől. Azelőtt? Ég leszakadt, föld megindult volna, semmint kegyetlen halállal ne lakoljon az öt huszár.

Mást is vettek észre.