Part 4

– A főörökösre egyetlen egy kötelezettség hárul: tartozik a Molitor-név fényét minden rendelkezésére álló eszközzel fenntartani és növelni. Ez a kötelezettség kétirányu. Először – ez a része ugyszólván csak morális kötelezettség – a nemes örökhagyó kifejezést ad annak a reményének, hogy örököse hamarosan családot alapit és pedig lehetőleg ugy, hogy főrangu családból származó lányt választ élettársul. Ez, mondom, inkább csak morális kötelezettség; jogi összefüggései csak annyiban vannak, hogy ha a főörökös törvényes utódok hátrahagyása nélkül hunyna el, akkor az egész Molitor-vagyon visszaszáll a Molitor-családra: egyenlő részben örökölvén a vagyont mindazok, akár férfiak, akár nők, akik a Molitor nevet viselik. A második kötelezettség anyagi természetü. A főörökös tartozik mindazokat, akik a Molitor nevet viselik, budapesti palotájában vagy trakostyáni kastélyában állandóan vendégül látni épen ugy, mint azt Molitor Árpád az 1914-ben kezdődött háboru kitörése óta tette. Tartozik a Molitor-család minden tagjának ezenkivül olyan évi járadékot fizetni, amely mindig kétszerese annak a jövedelemnek, amelyet a császári és királyi kamarások tartoznak kimutatni, ezidőszerint tehát tizenkétezer koronát. A Molitor-név viselői közül azok, akik házasságra lépnek, megkivánhatják – és pedig: nők harmincadik, férfiak harmincötödik évük után – hogy a főörökös nekik a járadéknak megfelelő tőkét és pedig legalább kétszázötvenezer koronát kifizessen.

Egy másodpercnyi szünet támadt.

– Más intézkedés a végrendeletben, – mondta Baranyay lassan, – nincs…

A mély csendben ekkor halk sóhajtás hallatszott, gyorsan elnyelt rövid hang, egy kimondhatatlan aggódás kétségbeesett szükölése. Ezt a hangot Noszlopy kapitány adta, aki sárgán és mereven ült a helyén, de aki már-már elbukott a rémületével vivott harcban. Baranyay könnyü mozdulatot tett feléje:

– … legfeljebb azt lehet mindehhez még hozzáfüzni, hogy a Molitor-család tagjaira vonatkozó rendelkezések természetesen kiterjednek Noszlopy István kapitányra is, akit az elhunyt mindig családja tagjai közé számitott.

Noszlopy kapitány ekkor nem birt magával többé. Felállott. Az arcán bőven ömlöttek lefelé a könnyek. Szikár és feszes teste ingadozott egy másodpercig, azután elindult Zoltán felé. Sirva ölelte meg Zoltánt és zokogva kiáltotta:

– Milyen nemes lélek volt az elhunyt! – És nekem legalább az a vigasztalás jutott, hogy helyére méltó utód került. És ebben az ünnepies órában vedd tudomásul, Zoltán, egy egyszerü öreg katonának azt a fogadalmát, hogy hüségére, életére, vérére minden percben számithatsz.

Zoltán kezet nyujtott neki és megköszönte ezt a fogadalmat, azután a többiekhez fordult és halkan azt mondta nekik, hogy változatlan rokoni készséggel fog majd mindenben szolgálatukra állni, természetesen a végrendelet kötelezettségein tulmenően is. Az öreg Molitorné elkinzott arca megkönnyebbülten ragyogott; Ágnes lesütött szemmel, szótlanul ült a helyén; Géza idegesen mozgolódott és ugy érezte, hogy most el kellene már mennie; de nem volt rá ereje és bátorsága, hogy ilyen feltünő módon kitüntesse a többiektől való idegenségét.

Halk és akadozó beszélgetés indult meg; nemsokára azonban bejelentették Kunovics urat, a Molitor-féle vállalatok igazgatóját. Kunovics ur hajlott orru, fekete bajuszu, hatvan éves ur volt, aki homályos cvikkere felett gunyos jóindulattal nézett bele a világba és aki magát tartotta a legokosabbnak valamennyi ember között a földtekén. Bizalmasan köszönt Baranyaynak, közömbös jóindulattal a többieknek, azután félrevonta Zoltánt, hogy a Molitor-vagyonról informálja. Baranyaytól tudta, hogy Zoltán ekkor már értesült róla, hogy ő a főörökös. A beszélgetés sokáig tartott, és a beszélgetés során Zoltán egyszer-kétszer majdnem elvesztette rendithetetlen nyugalmát. A vagyon sokkal több volt, mint ahogyan még ő is gondolta; a vasbánya, a kohó, a szerszámgyár, a fonógyár és a birtokok értéke tizmilliókkal nőtt meg az utolsó esztendőkben és az elrejtett tartalékok széditő összegeket tettek ki.

A hall másik végén Molitorné csendes boldogsággal merengett maga elé, Ágnes pedig sötéten hallgatott. Baranyay, aki derült következetességgel itta a feketekávéjához az egyik pohár likőrt a másik után, velük hiába próbált beszélgetni, erre Gyurihoz, majd Marianne-hoz fordult. Gyuri egy nagy laboratórium tervét adta elő neki, amelyet bünügyek kikutatására fog alapitani. A beszélgetés során azonban kiderült, hogy a laboratórium egyuttal büntettek elkövetésével is foglalkoznék: olyan fejlett kémiai módszerekkel rabolná ki a bankoknak, de különösen a hadimilliomosoknak a páncélszekrényeit, hogy soha semmiféle kutatás az erkölcsös és fenséges lelkü rablók nyomára nem jöhetne. Marianne eleinte szükszavuan felelgetett a Baranyay derült kérdéseire, de aztán felélénkült és megkérdezte tőle, hogy vajjon ő a saját kezébe kapja-e azt a tizenkétezer koronát, amelyet Árpád bácsi neki hagyott. Amikor meghallotta, hogy nem, akkor elpirult a felindulástól és haragtól, és percekig nem akart semmiféle kérdésre felelni. Amikor végre megszólalt, azt kérdezte Baranyaytól, mit gondol, lehet-e a háboru után rögtön Párisba vagy a Rivierára menni, mert ő oda szeretne menni. Baranyay nevetett és azt felelte, hogy az ilyen kedves kis lánynak, feltéve, hogy engedelmes és szorgalmas, bizonyosan lehet, ha az édesanyja elviszi. Marianne erre gunyosan elhuzta a száját és ismét hallgatott.

Tiz óra lett. Molitorné Mariannet és Gyurit felkisérte lefeküdni. Ágnes felállott és ismét meggyujtotta a kávéfőző gépet. Noszlopy kapitány mély gondolatokba merülve járkált fel és le. Géza ránézett Baranyayra és ujra fel akart állni, hogy elmenjen.

– Bizony öcsém – mondta Baranyay – bizony…

Likört töltött magának és csendesen felhajtotta. Gézát boszantotta ez a gondolattalan, derült jólét és megmozdult, hogy felálljon.

– Bizony öcsém, – ismételte Baranyay – ugy van az: furcsa az élet.

– Mit fecseg ez ilyen felesleges dolgokat, – gondolta felbőszülten Géza. Ilyenek mind. Pohos létüknek ennyi az ocsmány bölcsesége: bizony öcsém, bizony, bizony.

– Neked például peched volt, – mondta Baranyay.

– Tessék? – kérdezte ingerülten Géza.

– Azzal, hogy ez a haláleset a mult éjjel történt.

– Nem értem, – felelte Géza visszautasitóan és ridegen.

– Tegnap összeszólalkoztatok az öreg urral.

– Én őszintén elmondtam valamit, ami már rég nyomta a lelkemet.

– Igen. Az öreg ur nagyon furcsa ember volt. Hivatott engem azzal, hogy téged teljesen kitagad. Egy fillért se kapsz. Zoltánt is behivatta, nem lehetne-e lépéseket tenni, hogy neked ne legyen jogod a Molitor nevet viselned.

Géza kesernyésen mosolygott. Baranyay töltött magának és lassan és élvezettel ivott. Letette a poharat és ránézett Gézára.

– A vége pedig az lett, – tudod, mi lett? Az lett, hogy téged akart megtenni főörökösének.

– Tessék? – kérdezte Géza meglepetve.

– Téged akart megtenni főörökösének. Azt mondta, szálljunk magunkba, értsük meg a fiatalság szavát, hintsünk hamut a fejünkre, verjük a mellünket – ő verte is a mellét – és lássuk be a büneinket. A Molitor-vagyon pedig azt illeti meg, aki vérzett a hazáért. Zoltán kapja az alföldi birtokot, a többi legyen Molitor Gézáé, aki talán mégis méltó utóda Molitor Orbánnak, a kurucvezérnek. Azzal ment aludni, hogy Molitor Orbán szellemétől kér tanácsot. Szegény. Molitor Orbán nem adott tanácsot neki. Vagy tanácsnak tekinthetjük azt, ami történt? Hm. Ugy látszik, nem vagy jóban a holtakkal, fiam. Mindenesetre peched volt. Nem kell busulni. Itt van-e.

Gézának is töltött és Géza szórakozottan emelte ajkához a poharat. Ekkor Molitorné jött vissza és leült hozzájuk. Pár perc mulva ujra felállott és azt mondta, hogy fáradt és aludni megy. Hivta Ágnest is, de Ágnes nem akart menni. Meggörnyedve ült a kávéfőző előtt és nézte a spiritusz lobogó kis lángjait. Zoltán befejezte a beszélgetését Kunovicscsal. Kunovics leült Baranyai mellé és gyorsan felhajtott egy pohár likőrt. Zoltán átment Ágneshez, megállott mellette és mozdulatlan arccal, halkan mondott neki valamit. Ágnes nézett bele a lángba és szótlanul megrázta a fejét. Zoltán meglepetve ismételte meg azt, amit mondott. Ágnes néma és dacos fejrázással felelt. Zoltán elképedve nézett le rá, azután lehajolt hozzá és ismét beszélni kezdett. Ágnes elhuzta tőle a fejét és olyan hangosan, hogy szinte kiáltásnak hangzott, ezt mondta neki:

– Nem.

Zoltán erre elsápadtan megfordult és odaült a többiekhez. Kunovics menni készült. Baranyay vele tartott. Zoltán kikisérte őket. Noszlopy kapitány hangosan jóéjszakát kivánt és ő is kiment. Géza megvárta, mig kimegy, azután lassan ő is felállott és indulni akart. Ágnes felkapta szenvedő fejét és összehuzott szemmel, váratlanul felvillanó, szorongó tekintettel nézett Gézára. Géza zavarodottan akart jóéjszakát kivánni neki. Meghajtotta a fejét. Ágnes ekkor megszólalt:

– Ne menjen még, – mondta csengő, de megtört hangon.

Géza megrettenve nézett rá és nem tudott szólni és nem tudott megmozdulni.

– Virrasszon velem még – mondta Ágnes. – Én feketekávét főzök, mert… ugyse tudnék aludni. – Nem akarok egyedül lenni. Maradjon itt. Nem akar?

– De igen, – felelte Géza remegő ajakkal.

Odament az asztalhoz és leüut vele szembe. Ágnes megtöltött egy kis csészét kávéval és elébe tette.

Géza remegő kézzel nyult a csésze után és kavargatni kezdte a kávét, hogy ne kelljen Ágnesre néznie. Hideg reszketés ült bent az egész testében: eltiportság, félelem, harag, boszuvágy… Mit akar ez a lány? Mit mondjon ő most ennek a lánynak? – Mit – fog – ő – most – mondani ennek a lánynak?

– Nem szeret éjjelezni? – kérdezte Ágnes.

– De igen.

– Én néha egész éjszakákat átbeszélgettem egy pár barátnőmmel és egy pár barátommal.

Hallgattak.

– Mire gondol? – kérdezte Ágnes.

Géza habozva nézett bele, Ágnes aranybarna szemébe.

– Mire gondol? – kérdezte Ágnes még egyszer lassan, nyugodt parancsoló hangon. – Mondja meg őszintén.

Géza dideregve érezte, hogy engedelmeskednie kell.

– Arra gondolok, – felelte lassan, – miért mondta nekem, hogy maradjak itt.

– Mert nem akartam egyedül itt maradni.

Géza töprengve nézett rá. A gondolatai most egyszerre szerteszét cikáztak, mint egy villám, amely sok fénylő, kis ágra szakad szét. Mondania kellett valamit, de maga se tudta, miért mondja épen ezt:

– Halott van a házban, – mondta lassan és tartózkodva.

Ágnes hátravetette a fejét és az arcán néhány másodpercre megint felsőség és erő ragyogott.

– Azért? – mondta gunyosan. – Azt hiszi azért? Azt hiszi, engem az a kötőszövet-halmaz, a melyet Molitor Árpádnak hittak, halott állapotában különösebben foglalkoztat, mint ahogy élő állapotában foglalkoztatott? Magát igazán érdekli? Foglalkoztatja valamennyire? Nem teljesen közömbös magának?

Csengő hangja most megint frissen suhogott és a szavai kihivóan pattogtak Géza felé. Géza lesütötte a szemét csillogó, támadó tekintete előtt és ugy érezte, hogy megint egy mély alázatba kell menekülnie ez elől a felsőség és biztosság elől.

– Én, – mondta halkan, – némi büntudatot érzek a halála miatt.

– Maga? – kérdezte Ágnes meglepetve. – Miért?

– Mert bünösnek érzem magam abban is, hogy katonák halnak meg a harctéren. És abban is, hogy asszonyok sorvadásban pusztulnak el, mert halálig dolgozniok kell. És abban is, hogy gyerekek halnak meg, mert szegénységre születtek. Neki pedig – én – tegnap este – itt – azt mondtam…

– Már régen kellett volna! – szólt közbe felcsattanó hangon Ágnes.

Géza meglepetve nézett fel rá.

– Igen, – mondta Ágnes kipirultan. – Már régen meg kellett volna mondania neki. Én azt értem, hogy valaki felelősnek érzi magát asszonyok és gyerekek haláláért. De azt nem értem, hogy türheti valaki hetekig egy ilyen ostoba öreg embernek az ostoba és kinzó szellemi zsarnokságát. És ezért lelkifurdalást érezni? Még ha világos volna, hogy a maga szavai söpörték ki az életből, még akkor se. Egy ilyen értéktelen életet! Egyért érezzen lelkifurdalást: hogy már rég nem mondta meg neki. Az első napon, amikor a türhetetlen ostobaságait elkezdte. Én akkor vártam már, hogy megmondja.

Géza bólintott, mintha egy belső kérdésre felelne igennel.

– Tudja-e, – szólt azután csendesen, – mit mondott nekem az imént Baranyay? Hogy tegnap éjjel végül is azzal a gondolattal foglalkozott, hogy engem tesz meg főörökösének.

– Mit? – kérdezte Ágnes meglepetve.

– Előbb teljesen ki akart tagadni, de azután azt mondta, azé legyen a vagyona, aki vérzett a hazáért. Zoltánra csak az alföldi birtokot akarta hagyni.

Ágnes egészen előre hajolt. Az arca elsápadt. A szája nyitva volt, a szeme kerekre nyilt.

– Akkor, – suttogta fehér ajakkal, – Zoltán ezt tegnap éjjel tudta.

Megigézetten meredtek egymás szemébe. Mi az? Miért nem szól most egyikük se? Miért hangzottak ezek a szavak olyan rejtelmesen és olyan sulyosan? Mi bujkál itt közöttük, miféle kimondatlan szó, milyen kinos titok? Ágnes végre összerezzent, hátravetette magát a karosszékben és az arcára csapta a két kezét. Mozdulatlanul ült igy percekig és Géza töprengve bámulta két erős, szép, fehér kezét.

Egyszerre lekapta az arca elől a két kezét és arcára erőltetett mosolygás ült. Az ajtón Zoltán jött be. Nyugodtan és elegánsan jött, de keskeny szája mögött keményen egymásba záródott két fehér fogsora.

– Ti még csakugyan itt vagytok? – kérdezte könnyedén.

– Itt, – mondta Ágnes.

– Mit csináltok? – kérdezte Zoltán.

– Beszélgetünk, – felelte Géza.

Zoltán rájuk nézett. Előbb Ágnesre, azután Gézára. Géza visszanézett a szemébe és érezte, hogy ennek a jéghideg szürkeségü tekintetnek a tőrvillanásától kigyulladt a vére. Kipirul az arca és dac lütet fel a halántékába. Zoltán azonban elforditotta tőle a tekintetét. Ágneshez fordult.

– Nem volt még elég? – kérdeze félig elharapott mosolygással. Feküdjék le kis Ágnes.

– _Nem_, – felelte Ágnes halkan pattanó hangon.

Felnézett Zoltánra és barna szemében dac és harag égett. Zoltán elsápadt.

– Akkor… jó éjszakát, – mondta lassan.

– Jó éjszakát, – szólt kurtán Ágnes.

Zoltán lassan kiment, Ágnes nyugtalanul égő, figyelmes szemmel nézett utána, azután ujra hátravetette magát a karosszékében és az arcára tette a két kezét, Géza nem szólt. Sokáig ültek igy hallgatva, végre Ágnes megmozdult és lassan, fáradtan felállott. Zavaros, bágyadt szemmel ránézett Gézára.

– Az én gyerekkorom, – mondta egyszerre csendes bánattal, – volt a legboldogtalanabb gyerekkor a világon.

Gézának tele lett a szive jóindulattal.

– Beszéljen róla, – mondta melegen.

– Az apám genienek tartotta magát. Lehet, hogy igaza is volt. Gyülölte az egész világot: a tanártársait, az ujságokat, az egész országot, a járókelőket az utcán. Minden elégedetlenségéért az anyámnak kellett megszenvednie. Én imádtam az apámat; mert szép volt; mert éreztem benne a geniet. Gyülöltem, mert kinozta az anyámat. Lenéztem, mert nem tudott boldogulni. Megvetettem, mert szegény volt. Mit szenvedtem én a szegénységünktől!

Odament a Géza közelébe és bizalmas fejhajlással közelebb hajolt hozzá.

– Ölni? – mondta. – Tudja, hány embert öltem én meg gondolatban hat éves koromtól husz éves koromig?

Legyintett. Halkan felnevetett. Azután elkomolyodott.

– Molitor Árpádot is megöltem néhányszor. Az apám azt mondta, hogy tudni se akar rólunk. Akkor ezért itéltem halálra. Azután ezt elfelejtettem és arról ábrándoztam, hogy örökölnénk tőle. Akkor ezért öltem meg. És ha most ugy kivánta volna az érdekem, épen ugy megöltem volna, mint –.

Elhallgatott. Megint farkasszemet néztek. Géza meg akart szólalni. Érezte, hogy most tennie kellene valamit. Felkiáltani. Megfogni az Ágnes kezét. Rákényszeriteni, rendkivüli okossággal odavinni, hogy monda ki azt, amit elhallgat. Folytassa a mondatát. Mint –? Mint ki?

Ágnes kiegyenesedett és elfordult.

– Menjünk aludni – szólt halkan.

Indult az ajtó felé, és Géza tehetetlenül és engedelmesen ment utána. Lassan felmentek az első emeletre, onnan a másodikra. Ágnes itt röviden elbucsuzott tőle és bement a szobájába. Géza is bement a szobájába, lefeküdt, de nem tudott aludni. Ébren figyelt bele a sötétségbe és egyszerre meghallott valamit, amire eddig is tulajdonképen szomjas feszültséggel várt: halk lépéseket a lépcső szőnyegén, azután a villamos lámpa csavarának a csettenését. Felugrott az ágyából, halkan kinyitotta az ajtaját és kinézett a folyosóra. A folyosó sötét; és a sötétségben lábujjhegyen megy valaki a folyosó jobboldali vége felé. Most megáll. Ráteszi a kezét egy kilincsre. Az ajtó nem nyilik. Még egy kisérletet tesz, azután halkan rákoppant az ajtóra. Néhány suttogó szó hallatszik, megint csend van, még egy halk koppanás az ajtón, arra hosszu hallgatás, hosszu sötét csend, elbirhatatlan, mozdulatlan várakozás, végre a halk lépések jönnek visszafelé. A villamos lámpa csavara ujra csetten és a világosságban egy másodpercre látni még Zoltánt, amint eltorzult, fehér arccal indul le a lépcsőn.

Géza visszafeküdt az ágyba. Mozdulatlanul meredt maga elé és kérdéseket adott fel a sötétségnek. Két óra hosszat feküdt igy, végre nem birta tovább. Beszélnie kell valakivel. Hangosan kell elmondania azokat a kérdéseket, amelyek kinozzák, akkor talán inkább tud felelni rájuk. Ha mást nem: felkölti Pétert és felhozza beszélgetni. Felöltözött és indult lefelé a lépcsőn. Az első emeleten megállt. Elnézett jobbra a Zoltán szobája felé. Itt teljes csend volt. Azután balra nézett: a folyosó elhagyottan és mintegy tágra nyilt szemmel állott itt is az éjszakai világitás mozdulatlanságában. Szobájában ott fekszik – ma éjjel utoljára még – a halott Molitor Árpád. Nem őt kell-e megkérdeznie? Őt, – lehunyt szemét – mozdulatlan arcát – a szobát, amelyben a halál utolérte? Géza lassan és vonakodva elindult a halottas szoba felé. Kétszer is vissza akart fordulni, de mindig ujra ellenállhatatlan erő szoritotta rá, hogy tovább menjen. Végre odaért az ajtóhoz. Az ajtó nyitva volt. Géza megállt a benyiló előtt és be akart, lépni. A benyilóban ekkor egy hosszu és fehér alak egyenesedett ki. Széken ült és most, hosszan kinyult. Fölmagasodott. A jobbjában meztelen kard volt. A baljában párbajpisztoly. Gézán a rémület dermedése futott át.

– Ha! bünös! – huhogta az arcába egy károgó hang. – El innen, szentségtörő.

Géza borzadva fordult meg és rémülten rohant vissza a folyosón, fel a lépcsőn, a szobájába. Levetette magát az ágyra és rászoritotta a kezét esztelenül dobogó szivére. Mi volt ez? Az öreg bolond Noszlopy kapitány éjszakai fehér toalettben, karddal és pisztolylyal őrt áll halott barátja holtteste mellett. Ettől a nevetséges maskarától meredt égnek az ő haja és lett őrjöngővé a szive verése? Sokáig kinlódott a sötétségben a szive verésével, a szégyenkezésével, a töprengő gondolataival, végre erős fejgörcse támadt és akkor nem tudott többé másra gondolni, csak erre az elviselhetetlen fájdalomra.

III.

Másnap délben Péter bejött a szobájába és fölfeszitéssel fölkelt és lassan öltözködött.

– Hamarosan ebédidő van, százados ur – mondta. Nem tetszett eddig csengetni, hát nem költöttem a százados urat.

– Jól tetted, Péter – mondta Géza. – Rettenetesen fáradt vagyok.

Ájultan összetörtnek érezte magát. Kinos erőfeszitéssel felkelt és lassan öltözködött.

– No, mi ujság, Péter? – kérdezte.

A Péter széles, vörös arcán savanyu mosolygás jelent meg.

– Az az ujság, százados ur, hogy alighanem megházasodom.

– Ne mondd, Péter. Hát kivánsz házasodni?

– Kivánni nem is nagyon kivánok. De a testvérem Erzsébetfalván van férjnél egy vasutasnál. És a testvérem összehozott egy lánynyal. Azért hitt tegnap ki. Mindenáron: hogy vegyem el.

– Tetszik neked a lány?

– Hát… nem épen nagyon.

– Hát akkor miért vennéd el?

– Hm, százados ur… negyvenezer koronát adna vele az anyja. Kofa az anyja.

– És a lány menne hozzád?

– Az menne.

Géza elgondolkozva öltözködött és egyszerre ránézett Péterre.

– De Péter, – mondta – hisz neked…

A Péter savanyu mosolya keserüvé lett. Rángatózott a szája.

– Hisz ez az épen százados ur – mondta lesütött szemmel. – Otthon ott van a Rézi a két gyerekivel.

– A _te_ két gyerekeddel, Péter – mondta Géza elszomorodva.

Péter lehajtotta elbusult, vörös fejét és lehunyt szemmel bólogatott.

– Ez az, százados ur, ez az. Csak ne volna ennek negyvenezer koronája. De negyvenezer korona. Meg egy ház. Meg az anyjától is örököl még. Meg levélhordó is lennék mindjárt; fel is mentenének, mint segédszolgálatost. Meg a testvérem csak ugy sir, hogy el ne szalaszszam a szerencsémet.

Géza elszomorodva hallgatta.

– Hát… gondold meg jól Péter – mondotta halkan.

Péter nem felelt. Géza azután lement az ebédlőbe. Amikor belépett, Noszlopy kapitány épen befejezett egy Zoltánhoz intézett figyelmeztetést:

– Mert a drága életedet, – mondta, – nem szabad kockára tennünk és mert a hütlen rokon itt van a házban, ujra mondom neked, Zoltán: gondosan csukd be minden éjjel az ajtódat. Tegnap éjjel eljutott az ajtódig, szemébe mondom neki, ha akarod.

Zoltán ránézett Gézára. Noszlopy kapitány elsápadt egy kissé.

– Szemébe mondom neki, – ismételte bizonytalanabbul és kihivó tekintetet vetett Gézára.

Géza odament hozzájuk.

– Velem parancsolsz? – kérdezte szikrázó szemmel.

– Én igenis… meg akarom mondani, – szólt hebegve Noszlopy kapitány, – hogy az éjjel kétszer jártál itt az első emeleten.

– Kétszer?

– Először éjféltájban; megálltál a nemes halott szobája előtt…

– Ugy van. Engem izgat és nyugtalanit ez a haláleset, amint azt, őszintén megmondom mindenkinek, aki az érzelmeim iránt érdeklődik. Az éjjel nem hagyott aludni. Lejöttem és a halottat megakartam nézni. Meg akartam kérdezni… megnyugvást akartam tőle szerezni. No – és?

– De hajnaltájban ujra lejöttél. A folyosó sötét volt. Nem tudom, ki oltotta el a lámpát, mert én elszunnyadtam. Elmentél a Zoltán szobájáig. Rátetted a kezedet a kilincsre; de az ajtó zárva volt; én is felébredtem, felorditottam. Erre visszarohantál a második emeletre.

– Ezt vagy álmodtad, – mondta Géza nagyon lassan. – Vagy hazudod.

Noszlopy kapitány felhördült. Zoltán közéjük lépett. Géza várt még néhány másodpercig, de Noszlopy kapitány csak magában hörgött és toporzékolt, erre megfordult és átsétált a szalonba. Noszlopy kapitány felfelé rázta az öklét, mint aki az eget hijja tanunak.

– Ezért leszámolunk majd, – fogadta meg összeszoritott foggal. – De nem akkor, amikor a rokongyilkosnak kellemes, hanem amikor a sujtó igazság órája eljön.

Géza átsétált a szalonba és ott találta Gyurit. Örült, hogy a lobogó ingerültségét levezetheti valami közömbös beszélgetéssel.

– Szervusz Gyuri, – mondta, – már hazajöttél az iskolából?

– Nem is voltam, – felelte Gyuri. – Családi haláleset: őszinte szivfájdalom: némi kárpótlás érte, – iskolai szünnap.

Géza elmosolyodott. Gyuri azonban nem ügyelt rá. Nyomozott.

– Adjatok, – szólalt meg hirtelen, – egy hegedüt. Csak ha a Beethoven Cis-moll szonátáját eljátszottam, akkor találom meg a hiányzó láncszemet.

Ugy tett, mintha hegedüt venne a kezébe, töprengő arccal hegedült rajta, azután félretette a hegedüt, felvillant az arca és igy szólt:

– Pont tizenkettőkor kialudt a fény.

Géza mosolyogva nézte.

– Miféle fény, Gyuri? – kérdezte derülten.

– A fény az Árpád bácsi szobájában.

– Hol?

– Az Árpád bácsi szobájában.

– Mikor?

– Tegnapelőtt éjjel, amikor meghalt.

Géza csodálkozva nézett rá.

– Honnan tudod te azt, Gyuri? – kérdezte.

– Láttam.

– Láttad? Hogy láthattad te azt, hiszen akkor már aludtál.

– Nem aludtam. Addig olvastam. Akkor feküdtem le. És mert éppen éjfél volt, kikémleltem a kertbe, hogy – nem jönnek-e…

Elnevette magát. Mulatott rajta, hogy tegnapelőtt éjfélkor elalvás előtt még gyorsan egy kis detektivtörténetet játszott.

– … hogy nem jönnek-e az aranysüveges kán perzsa bérgyilkosai.

– És akkor láttad, hogy az Árpád bácsi szobájában…?

– Pont éjfélkor kialudt a fény.

– De hiszen a te szobád a második emeleten van.

A Gyuri pattanásos arca felragyogott.

– Én a szobámból, – mondta diadalmasan, – mindig meg tudom állapitani, ki mikor oltja el a lámpáját. Feltéve, – tette hozzá szomoruan, – hogy nem teszi be az ablaktáblákat.

– Honnan tudod ezt, Gyuri?