Part 3

Géza összerezzent. A lépcsőn egy inas jött fel és bement az ebédlőbe. Látta ez, hogy ő itt hallgatózik? Elindult a lépcső felé. A lépcsőnél megállt. Habozott, hova menjen. Az ebédlő ajtajában ekkor ujra meglátta az inast. Ott áll és néz rá. Mit néz ez olyan különös szemmel? Nem ez az, amelyik tegnap este éppen akkor ment végig a hallon, amikor ő azt mondta az öreg Molitor Árpádnak, hogy ki kell irtani a hetvenéveseket? Azt nézi-e most rajta, hogy az arca mutat-e bünbánatot? Nem akart visszanézni az inasra. Merev nyakkal, lassan elindult a második emeletre és bement a szobájába. Péter, a legénye, éppen befejezte a takaritást.

– Százados ur, parancsol valamit? – kérdezte Péter.

Géza szórakozottan nézett rá. A szemét gyöngyöző káprázás vakitotta. A fejéhez nyult és a kezébe szoritotta a homlokát.

– Hm… igen, – mondotta – hozzál, fiam, jeget. Nagyon megfájdult a fejem. És igen: mondd meg a konyhában, hogy itt ebédelek a szobámban.

Péter kiment. Géza lefeküdt a diványra. Kegyetlen fejfájás kinozta. Péter végre hozta a jeget, gyorsan besötétitette a szobát és odaadta az első jeges borogatást Gézának. Géza egész homlokával és egész arcával elbujt a jéghideg vászoncsomó mögé. Péter még állott előtte.

– Százados ur, – mondta halkan – alázattal bocsánatot kérek… de épen mára hivott ki a testvérem Erzsébetfalvára. Ha szabadságot tetszenék adni.

– Eredj, fiam, – mondta Géza. – Estére legyél itthon.

– Igenis, – mondta Péter hálásan. – Majd Czáránnénak megmondom, legyen gondja a százados urra.

Géza intett. Péter kiment, és Géza halk, belső nyögéssel huzódott meg jeges borogatásai mögött. Fájdalmas eltompultságban töltött el igy másfél órát, akkor kinyilt az ajtó és nesztelen léptekkel bejött a szobába Czáránné. Halkan megteritett, azután behozta az ebédet.

– Én hoztam, – szólalt meg halkan, – mert ma mindenki a szobájában ebédel. – De mostan tessék felkelni. Jó lesz enni egy kicsit. Nem is reggelizett a nagyságos ur.

Géza nem akart felkelni, de Czáránné gyöngéden erőltette; erre felkelt és étvágytalanul enni kezdett. Azután izleni kezdett neki az étel és ugy érezte, a fejfájása is elmulóban van. Felderülten nézett rá Czáránnéra, aki halk, tartózkodó, anyás jóindulattal várakozott.

– No, mi ujság, Czáránné? – mondta.

– Mi volna, nagyságos ur? Semmi.

Zavarodottan huzogatta a ruhája szélét.

– Mit tetszik gondolni, – kérdezte végre – megmaradhatok én itt azért, mert a méltóságos ur meghalt?

– Hogyne, Czáránné. Akárkié lesz is a ház, kell valaki, aki rendben tartsa.

– Kié lesz vajjon? – kérdezte Czáránné visszafojtott lélegzettel.

Géza vállat vont.

– Bár a nagyságos uré lenne, – mondta Czáránné sóhajtó vágyakozással.

Géza jóindulatu csodálkozással nézett rá. Miért mondja ezt olyan sóhajtó vágyakozással? Czáránné összerezzent és dadogva magyarázkodott:

– A nagyságos ur visszafogadná az uramat soffőrnek… rá is parancsolna, tudom, ne legyen olyan kemény ember… nagyon kemény ember az én uram… ki tudja, mivé lesznek még ezek, szegények, előbb a háboruban, aztán ott a hosszu fogságban… Negyedféléve nem láttam. Félévig voltam csak a felesége. Irgalmazz nekem, uram Isten, ha hazajön.

Elfehéredett arccal kiáltotta fel a feje fölé az utolsó szavait, kinyujtotta a két karját, mintha védekeznék, megüvegesedő szemmel meredt maga elé, azután felsikoltott, az arcára csapta a két tenyerét és kirohant. Géza meglepetve bámult utána, azután csengetett neki, de ekkor már egy inas jött be és kihordta a teritékeket. Géza az inassal hivatta Czáránnét, de az asszony nem jött vissza.

Azt üzente, hogy lefeküdt, beteg. Hideglelése van, mondta az inas, felöltözködve fekszik az ágyán és vacog a foga. Géza elhatározta, hogy legközelebb utána jár, mi baja voltaképen ennek az asszonynak, azután elgondolkozott, mit csináljon. A fejfájása elmult. Szivarra gyujtott. Egészen jól érezte magát, csak egy kis nyugtalanság bujkált még mindig a lelkében. Telefonozott Rappaportnak, hogy beszélni akar vele, azután indult a lépcsőn lefelé. Az első emeleten két idegen ember járkált. Géza megkérdezte, mit csinálnak itt. Megmondták, hogy a villamos világitást hozzák rendbe, a világitás tegnap elromlott; de egyszerü rövidzárlat volt az egész, félóra mulva teljesen rendben lesz minden. Géza indulni akart lefelé a lépcsőn, amikor a halottas szoba felől egyszerre kisurrant a folyosóra Gyuri. Előrenyult testtel végigrohant a folyosón, az ebédlő becsukott ajtaja előtt töprengő vizsla-arccal megállott, azután hirtelen centiméteres mérőszalagot rántott elő a zsebéből és győzelmes arccal megmérte az ajtó négyszögének a rövidebb oldalát. Amikor ezzel készen volt, akkor elsötétült tekintettel bólintott és ráncba szedett, hosszu orral, minden szót rejtelmes nyomással külön hangsulyozva, kisértetiesen susogva és most már félig Gézának, igy szólt:

– _Pont tizenkettőkor kialudt a fény._

Géza fanyar mosolygással nézte. Gyuri tovább indult a folyosó jobbszárnya felé, lábujjhegyen settenkedett és lopózkodott, a legváltozatosabb eszközöket szedte ki a zsebéből és a legrejtelmesebb méréseket és vizsgálatokat végezte a folyosón. Géza borus jókedvvel ballagott le a lépcsőn, azután a földalatti villamoson bement a Belvárosba. Onnan gyalog a Palota-szállóig. Rappaport már várta. Egy déli ujság volt a kezében. Tartózkodva és lassan Géza felé nyujtotta és óvatosan rámutatott egy hirre. A hir Molitor Árpád haláláról szólt, amely szivszélhüdés által az elmult éjjel következett be. Géza bólintott és ránézett Rappaportra.

– Furcsa, – mondta halkan Rappaport.

– Ugye furcsa, – felelte Géza. – Én is furcsának találom. Nem, mintha nekem most lelkifurdalásom volna. Várj csak… van egy nagyon kényelmetlen érzésem: mintha egy lelki gyürődés volna… de nem lelkifurdalás. Nem hiszem… gondosan megvizsgálom magamat… belenézek a lelkembe: nem lelkifurdalás. Tudod, miért nem? Mert hiszen én nem akartam az ő halálát. Ha akartam volna, akkor most igenis lehetne egy felsőbb összefüggést – a lelkem számára épen eléggé terhelőt – konstruálni az én akaratom és az ő halála között. De nem akartam. Én vele csak le akartam számolni. A magam élete számára akartam őt megszüntetni. Ki akartam tolni az _én_ életemből; ha ugy tetszik: magamat akartam az ő számára megölni. Nem? Nem világos ez? Nem meggyőző ez… a te számodra?

– De igen.

– Ölni! Megölni! Én! – Hanem tudod, mi az, ami nyom és zavar? Az, hogy van, aki _mégis_ engem gyanusit.

Rappaport óvatosan mosolygott. Géza elmondotta neki azt a beszélgetést, amelyet a könyvtárszobából kihallott.

– És tudod-e, – mondta – hogy ennek az ostoba öreg embernek az ostoba szónoklata egészen letört és összezuzott volna, ha a végén nemesi szavát és katonabecsületét nem emlegette, volna. – Hlinkának hivták és sohasem volt katona. – És igy is tántorogva mentem fel a szobámba és másfél óra hosszat raktam jeges borogatást a fejemre, olyan rettentő fejgörcsöt kaptam. – Nem születtem nagy gonosztevőnek, na… Egy inas, azt éreztem, gyanakodva néz rám, amikor felmegyek a lépcsőkön. Ugy mentem fel, hogy ha utánam jött volna és rá tette volna a kezét a vállamra, összeestem volna.

– Rossz idegállapotban vagy, öregem, Gézám… öregem… kezeltesd magad.

Rátette a kezét a Géza karjára és könyörgő, kék szemmel nézett rá. Géza megrázta a kezét, azután elgondolkozva hajolt előre.

– Tudod mit? – mondta halkan, – nem is igaz: lelkifurdalást érzek. Valahogy igy: nem tettem meg mindent, hogy ez az élet megmaradjon. Igaz, nem tettem semmit arra se, hogy elpusztuljon. De valahogyan: közömbössé lettem iránta, elvonultam mellőle, lelkileg elhagytam. És minthogy az univerzumban minden összefügg mindennel, talán egy léleknek ez az egy rezzenése elég volt arra, hogy feldöntsön egy egyensuly-állapotot. Egy lelki porszem, amely megindit egy lavinát.

– Ennyi büntudatot azonban nyugodtan magadra vehetsz, – mondta Rappaport, – és a magad teozófiai skolasztikája is fel fog menteni, ha én megmondom, hogy akkor már nekem sokkal több részem van az öreg Molitor Árpád halálában.

– Neked?

– Nekem. Amikor elváltunk és én hazafelé mentem, akkor azon gondolkoztam, amire te figyelmeztettél engem egyszer, hogy csakugyan milyen hazug a háboruért lelkesedő, habzó száju öregeknek az a sóhajtása, hogy ők – mennyire sajnálják szegények – nem mehetnek a háboruba. Pedig, hogy szeretnének. Ha szeretnének, mehetnének. Egész csomó hely és alkalom van odakint, ahol semmi fiatal erőre nincs szükség, csak arra van szükség, hogy meghaljon az ember. Automobilon lehet szinte a lövészárokig jutni. – No hát: én tegnap hazafelé menet kidolgoztam egy olyan utánpótlási tervet, amely minden lelkes hetvenéves háborupártit teljes kényelemben – automobilon – eljuttat egy olyan helyre, ahol semmi törődés nem vár rá többé, csak az a gyönyör, hogy hősi halált halhat. Ahol azonban – ez a legfontosabb – egy friss és fiatal életet mentesit és megment. Különösen két helyet akartam betölteni. Az egyiket, egy derék, bátor szanitéckatonámét, akinek az egész mellét feltépte egy gránát: ezt szántam egy nagybátyámnak, akivel beszüntettem… nem, ő szüntette be velem az érintkezést, mert azt mondta, hazaárulókkal nem érintkezik. A másikat… Igaz, ugy kell képzelned, hogy visszaképzelem magamat az utolsó Isonzó-csatába és ugy játszattam el magamnak az egészet, mintha a hetvenéves hősök által való hadkiegészités már akkor szépen bevezetett rendszer lett volna. Az én derék Matzauer nevü szanitécem helyett tehát Simon nagybátyám. A másik pedig… emlékszel rá, hogy mikor a pergőtüz kezdődött és bebujtunk a kavernákba és az őröket kiállitottad, akkor a század jobb szárnyán állt egy fiatal parasztlegény, tizenkilenc éves, feltünően szép, különösen a nemes hajlásu orra…

– Hogyne. Cseresnyés Gergely.

– Az. Az ő helyébe tehát kiállitottam a te hősies rokonodat, Molitor Árpádot. Semmi testi fáradság nem kell. Csak hősnek lenni. Állni és várni a pergőtüzben, mikor jönnek az olaszok. No és a hősies Molitor Árpád ott állt az árokban és az olasz gránátok nem Cseresznyés Gergelyre zuhogtak le, hanem Molitor Árpádra, és végül én nem a Cseresnyés Gergely helyén találtam egy véres emberpépet, hanem a Molitor Árpád helyén. Molitor Árpád már a tizenegyedik isonzói csatában elérhette szivének azt a legfőbb vágyát, hogy hősi halált hal, Cseresnyés Gergely pedig otthon van a falujában és nemzi a szebbnél-szebb gyerekeket.

Géza elmosolyodott.

– Nálad mindennek ez a vége, – mondta felsőbbséges jóindulattal. – De látod, most már mi is ilyen véres fantáziákban gyönyörködünk.

– Ők attól usznak gyönyörben, hogy a fiatalokat valóban véres péppé tépi a gránát. Mi legalább gondolatban adhassuk vissza.

– Fenékig meg vannak mérgezve a lelkek, – mondta Géza csüggedten. Ki gyógyitja meg őket?

– Az a jól bevált gyógyitóművész, – felelte Rappaport, most már ismét halkan és óvatosan, – aki Galileában egyszer már elkezdte gyógyitani a maihoz teljesen hasonló állapotban lévő emberiséget.

– Rappkóm, ne ejts kétségbe ezzel a konoksággal, – mondta Géza. Komolyan azt hiszed, hogy erre van szüksége a világnak? Nem volt elég belőle kétezer évig?

– Nem. Több kereszténységet. Több kereszténység kell. Ha több kereszténység lett volna a világban, soha ki nem tört volna ez a háboru. De ha kitört volna, régen véget ért volna. Európa népei nem keresztények, hanem pogányok. Sokkal rosszabbak, sokkal mélyebben állók, mintha pogányok volnának: vallástalanok. Hiányzik belőlük minden vallási érzés. Nem ismerik az áhitatot.

– Ez igaz.

– Mélyebben állanak az animisztikus hitü vad népeknél. Azért sülyedhettek bele ennek a háborunak a vérmocskos pocsolyájába. Nincsenek keresztények. Hány igaz keresztényt ismersz?

– Egyet, – felelte Géza csufolódva, – Téged.

– Én az vagyok, – felelte Rappaport komolyan. – Te is az vagy. Rajtad kivül ismerek még… még… talán kettőt. Van ebben a városban egy-két száz, ebben az országban egy-két ezer talán. Mit tehetnek ezek? Olyan ember sincs több pár ezernél, aki bár csak az evangeliumokat alaposan ismerné. Pedig erre van szükség: kereszténységre. Több kereszténységre.

– De ember! – mondta Géza most már halk haraggal, – hát hogy kezdjem én komolyan hirdetni az elektronok és az iónok szerkezetén spekuláló, pragmatista emberiségnek a szentháromságot?

Akármilyen filozófiai spekuláció van olyan valószinütlen, mint a szentháromság tana; és a plátói _idea_ vagy a Ding an sich épen olyan merész inszinuáció a józan ész számára, mint ez. Különben pedig: van kereszténység a szentháromság nélkül is. A katolicizmusban pedig az a nagyszerü, hogy épen a dogmáit, ha szükség van rá, egyszerü szimbolumokként tudja kezelni és hogy épen ezért ő, aki legjobban el tudott távolodni a kereszténységtől, egyuttal a legközelebb is maradt hozzá. És én megjósolom neked… ezt majd kifejtem egy tanulmányban, amelyet „Katolicizmus és szociálizmus“ cimen akarok irni… megjósolom neked, hogy a katolicizmus ötven év mulva az őskereszténység formáihoz tér vissza és ujra ő vezeti az emberiséget.

Géza jóindulatu mosolygással bólogatott.

– Az a szerencse, öreg Rapp, – mondta, hogy ez a tanulmány ismét megiratlan műveid hosszu sorozatát gyarapitja, mert ha megirnád, szép dolgokat olvashattál a katolikus sajtóban az immár határt nem ismerő zsidó arcátlanságról…

– Az lehet…

– Persze, ez nem lenne bizonyiték ellened. Hanem: én mondtam már neked: nemcsak keresztény etika van, hanem keresztény metafizika is. Mit mondjak nekik, ha azt kérdezik: hol van az Isten.

– Mondd nekik, hogy az elektronban és az ionban.

– És ott nyilatkoztatja ki, hogy az ember földi célja az üdvözülés…

– Igen.

– És készüljünk most már azután valóban arra az utolsó itéletre, amelyre Jézus tanitványai készültek? _Ez_ nem volt szimbolum. Ez utasitás volt. És igéret. No látod, erre már nem tudsz felelni.

– De igen…

– Hogy ne tekintsük az evangéliumot az egyetlen kinyilatkoztatásnak?

– Ha akarod, ezt. Középkori _katolikus_ misztikusok voltak, akik azt hirdették, hogy jön még egy vagy több uj kinyilatkoztatás és uj evangelium. Hirdesd te az ujat.

Géza elgondolkozva nézett maga elé.

– Mi járna ki ma érte? – kérdezte csendesen. Keresztrefeszitést ez a humánus világ nem ismer többé. Csak golyót és akasztófát. Ügyészeket és vezércikkirókat.

Sokáig hallgatott, azután ránézett Rappaportra, aki finoman összeszoritott, csendesen élvező szájjal a likőrje maradékát hajtotta fel. Elmosolyodott.

– Mondd, öreg Rapp, – kérdezte szelid csufolódással, – alapitsuk meg az uj, hedonista kereszténységet? Kereszténység a pszichoanalizis alapján, nemi életünk korlátlan kiélésének programmjával?

Rappaport elpirult.

– Te nagyon tévedsz, – mondta hevesen, – ha azt hiszed, hogy a kereszténységhez hozzátartozik az aszkézis. Ami a pszichoanalizist illeti, az a katolicizmusban igenis benne volt, mert mi más a gyóntatószék, mint az ideggyógyász fogadószobája. És ha a jezsuiták, akiknek a csodálatos nagyságáról szintén én fogok egy olyan munkát irni, amely nemcsak rehabilitálja őket, hanem ugy állitja őket végre az emberiség elé, mint az emberiség megszervezésének korai, tehát tragikus harcosait… ha tehát ma a jezsuiták vezetnék a katolicizmust, akkor minden katolikus papnak igenis orvosdoktornak és a pszichoanalizis művészének kellene lennie, hogy a gyónás megint az lehessen, ami ezer évig volt; a lelke titkaival gyötrődő emberiség legnagyobb áldása.

Géza mosolygott. Rappaport ingerültebben folytatta:

– És az aszkézisnek önmagában semmi köze a kereszténységhez. A nemzeti Istenében kételkedni kezdő Judeának a lázas tévelygése volt ez. Az aszkézis Jézus-előtti gondolat. Jézus megszüntette. Keresztelő János aszkéta volt, Jézus nem.

– Nemcsak az aszkézisről van szó. De ki mondta azt, hogy ami az égben köttetett, az a földön ne oldoztassék fel?

Rappaport fáradtan hallgatott. Kipirult, finom bőre lassan elszintelenedett.

– Hirdessem azt, – folytatta Géza – hogy ezt is belecsempészték az evangeliumba? Mondjam azt, hogy mert ma a család intézménye ugyis felbomlóban van és mert minden arra vall, hogy haladunk egy uj formáju matriarkátus felé, az egész nem gilt többé? Mondjam, hogy a házasság tovább is felbonthatatlan: tehát, hogy baj ne legyen, inkább ne is házasodjatok, hanem szüljetek házasságon kivül minél több gyereket, lehetőleg minél több apától? Talán ha pápa volnék… tudod mit, – akkor se tudnék mást tenni, mint hogy megdermedve bámulok rá erre a boldogtalan világra, amely elveszitette az Istenét és amely most néhány száz évig fájdalmasan tévelyegve bukdácsol előre, mig ismét rátalál. – Gyerünk innen.

Felállt, gyorsan fizetett, vette a köpönyegét és indult kifelé. Rappaport fáradt, szürke arccal, lányos, kis lépésekkel ment mögötte. A hotel előtt találkoztak Kovács Janival, aki jött ki az étteremből. Rappaport megszólitotta és elmondotta neki, hogy fel akarja küldeni a Tátrába, a Csillag-szanatóriumba.

– Nagyon köszönöm, főorvos ur, – felelte Kovács Jani, – de csak akkor fogadhatnám el, ha megkeresném azt a hat-hétszáz koronát, amit itt. Mert hogy én…

Abbahagyta a mondatot. Vonaglani kezdett a szája és a szeme könnyes lett. Nagy fáradsággal erőt vett magán.

– Tetszik látni, – mondta szomoruan, – ugy van: voltak, akiknek ezalatt jól ment a dolga. Az én gyerekeim pedig mezitláb jártak télen és a feleségem keze olyan a munkától, mintha késsel hasogatták volna fel.

Ujra vonaglani kezdett a szája.

– Pedig olyan szép, kis keze volt – mondta halkan.

Géza lehajtott fejjel, szótlanul hallgatta a beszélgetést. Egyszerre nagyot sóhajtott, közelebb lépett Kovács Janihoz, rátette a vállára a kezét, mintha megölelné, azután odahajolt hozzá.

– Jani fiam, – mondta neki eltorzult arccal, – hiszel te Istenben?

Kovács Jani meglepetve nézett a Géza eltorzult arcába és lázasan égő szemébe. Habozott.

– Azelőtt hittem, százados ur, – felelte végre halk keserüséggel.

A Géza eltorzult arca és tüzelő szeme lobbot vetett.

– Hát az ördögben? – kérdezte sziszegve.

Kovács Jani megdöbbenve nézett rá és nem tudott felelni.

– Mert én már csak abban hiszek, – kiáltotta bele Géza arcába.

Eltaszitotta magától, megfordult és elsietett. Rappaport ott maradt még Kovács Janinál. Lesütött szemmel egy pár vigasztaló és barátságos szót szólt hozzá. Nem szabad nekiadnia az embernek magát, hogy a keserüségbe belesülyedjen. A százados ur kétkedése és lázongása is csak a jóság szenvedése és háborgása. Van még jóság a világon. Lesz segitség. És van Isten. Kovács Jani kételkedő, szerény mosolygással nézett le rá, a lesütött szemére, a fáradt, szürke arcára, és szótlanul hallgatta végig.

– Hm… igen, – mondta azután alázatos felsőséggel, – hogyne… Köszönöm, főorvos ur.

Kezet fogtak és Rappaport indult Géza után. Géza arca még mindig égett és a szeme lázasan lobogott.

– Miért mondtad neki, – szólt Rappaport halk szemrehányással. – Nincs jogod elvenni mástól a hitét.

Géza sebzetten fordult feléje.

– Azt hiszed, – kiáltotta felindultan, – hogy van neki hite? Azt hiszed, hogy a szenvedők ezen a széles világon fel tudják emelni még valahová könnytől cserzett arcukat, ha vigasztalást keresnek? Azt hiszed, van ennek a boldogtalan világnak Istene? Hiszen ha volna. De még az is, aki epedve és forrón vágyódik rá, még az se tud benne hinni. Azért együgyü dadogás az, amit te a kereszténységről és az ionokról és az elektronokról beszéltél, mert mindez jámbor feszengés és hazudozás… a régi szavakkal egy most feltárult rettentő üresség előtt. Becsülete igyekvés; – de ne hazudjunk magunknak. Ez nem Isten. A boldogtalan ember sirva mered bele a végtelenségbe, mert elveszitette a kalauzát, a reménységét, a célját, a léte értelmét. Nincs Istenünk!

Olyan fájdalmasan jajdult fel, hogy Rappaport ijedten nézett körül, nem állnak-e meg körülöttük a járókelők. Figyelmeztetni akarta Gézát, de Géza ekkor karon fogta és felindultan ragadta magával előre.

– És tudod mit? – suttogta neki forró hangon. – Ha az ember vérkönnyektől kiégett szemét mégis felemeli a magasságba és keres valamit, akkor lát… lát egy irtóztató trónust… lángon, aranyon, véren és füstön… és ezen az irtóztató trónuson ott ül kormánypálcával kezében a sátán és kormányozza, hajtja, meredt kéjjel gyötri ezt a vak véletlenségből született, céltalan világot.

Kinyujtotta a kezét a vörös fényben égő alkonyati ég felé. A Duna tulsó oldalán, a citadella felett, fekete felhők csüggtek a vörös égen és Rappaport megborzongott egy másodpercre, amint rájuk nézett. Azután szótlanul mentek tovább; járkáltak egy ideig, megint betértek egy kávéházba és órák hosszat beszélgettek. Géza halkan és nyugodtabban, de tompa keserüséggel egyre azt fejtegette, hogy a legnagyobb csapás, amely az embert érte, az, hogy a lét okába és céljába vetett hitét elveszitette. Ma és holnap – néhány évszázadig, amig egy lángelme valami megváltó szót ki nem mond: tehát egy uj kinyilatkoztatásig – nem lehet mást gondolni, csak azt, hogy az okosság elve csak az emberi agyvelő fejlődési terméke, nem pedig világtörvény. A meztelen lélek beburkolta magát vele, mint a meztelen test állatbőrökkel, hogy ne dideregjen. Beléje hazudtuk a világba. Bennünk van csak, de a világban nincs. Az ok és okozat épitő elve – egyszóval az Isten – a világunkból hiányzik; csak a véletlen, az ok nélkül valóság, a céltalanság van benne. Egyszóval a sátán.

Erről sokáig beszélgettek, azután Géza félnyolc tájban hazaindult. Ekkor eszébe jutott, hogy táviratoznia kell az apjának. Bement egy postahivatalba és feladta a táviratot, de bizonyosra vette, hogy az apja ugyse jön el a temetésre, mert mindig gyülölte az öreg Árpádot. Rappaport azután végigkisérte Gézát a zsufolt Andrássy-uton, amely tele volt az esti sétálók vágytól sóhajtozó zugásával. A Molitor-palota előtt elválltak és Géza felment a lépcsőn az ebédlőbe. Az ebédlőben együtt volt már az egész család és ott volt a vendég is: Baranyay Kálmán ügyvéd, képviselő, volt államtitkár, az öreg Molitor Árpád jogtanácsosa. Baranyay szótlanul fogott kezet Gézával. Tömött, hófehér bajuszu, de ránctalan arcu, hatvanéves ur volt, felsőségesen nyugodt és rendithetetlenül derült. A kézszoritás után folytatta halk beszélgetését a család többi tagjaival. Félperc mulva már vacsorához ültek. Halk és gyors vacsora volt, mindenki halkan beszélt és keveset evett, Baranyayt kivéve, aki alig beszélt ugyan, de szeretettel, nyugodt odaadással és bőven táplálkozott. A vacsora után az egész társaság lement a hallba. Géza eddig magába sülyedten, lesütött szemmel és kinlódó zavarodottságban ült, most figyelmesen végignézte a többieket, amint előtte mentek a lépcsőn. Noszlopy kapitány kihivó derékkal és provokáló fejtartással ment előtte; a fordulnál visszanézett rá és a tekintetéből gyanakvás és gyülölet lángolt ki. Ágnes fáradtan vonszolta magát, fiatal arcán szenvedő barna árnyékok voltak, aranyfényü szeme körül kék karikák. Géza nem tudta elforditani a szemét róla.

A hallban leültek. Az inast, aki a feketekávét behozta, kiküldték, Baranyay kissé előrehajolt és igy szólt:

– Tisztelt hölgyeim, kedves barátaim, most tehát röviden közlöm veletek elhunyt, kiváló barátom végrendeletének az intézkedéseit. A megboldogult a háboru alatt többször végrendelkezett; a legmélyebb erkölcsi komolysággal foglalkozott ezzel az ügygyel; még tegnap éjjel is – mintha érezte volna közeli halálát – azon tépelődött és azon vivódott, nem kellene-e legutóbbi rendelkezéseit megmásitania.

Géza kényelmetlenül, feszült figyelemmel nézett a többiekre, nem pillantanak-e rá. De mindenki Baranyayra nézett.

A végrendeleten nem változtatott, és igy körülbelül öt hete kelt utolsó végrendelete tartalmazza Molitor Árpádnak egyedül érvényes végső rendelkezéseit. Ezek szerint egész vagyonának – vállalatainak, házainak, birtokainak, értékpapirjainak és műkincseinek – egyedüli és főörököse Molitor Zoltán.

Nagy csend volt. A társaság feszült figyelemmel hallgatott. Zoltán mozdulatlan arccal nézett Baranyayra.