Part 2

– Mit csináljak, százados ur? – mondta. – Mit csináljak, főorvos ur? Három és fél évig nyomorgott az asszony a gyerekekkel. Most amikor kiszabadultam, nézzem, hogy továbbnyomorognak…?! Élni kell.

– Hány gyereked van?

– Négy.

Kovács Jánost elhivták. Gézának nagyon rossz kedve támadt. Fizetett s menni készült.

– Milyen furcsa, – mondta elgondolkozva. – Egy ilyen pincér milyen elegáns. Ebben az egész teremben Kovács János a legelegánsabb ember. A felesége és négy gyereke nyomorgott. Milyen furcsa.

Vették a köpönyegüket és indultak kifelé. A Dunaparton szótlanul sétálgattak egy kicsit. Rappaport azután óvatosan megszólalt:

– Én irok majd a Tátrába. Ez a Kovács Jani talán állást kaphat a Csillag-szanatóriumban.

– Igen, Rappkó, – mondta Géza hálásan. – Azon gondolkoztam, mit lehetne tenni.

Befordultak az Andrássy-ut felé. Géza lehajtotta a fejét és elgondolkozott. Azután megszólalt a nélkül, hogy Rappaportra ránézett volna.

– Tudod, mit mondana erre a Kovács Janira Molitor Zoltán? Azt mondaná, hogy ennek a Kovács Janinak el kell pusztulnia, mert annak, hogy mi éljünk, az az alapja, hogy mások elpusztuljanak. Mindegy, hogy ő milyen módon pusztul el és mindegy, hogy mi milyen módon élünk, – aki elpusztult, annak nem volt igaza; aki él, annak igaza van pusztán az által, hogy él. Mindaz, amit a társadalmunk alapjának szoktunk nevezni és mindaz, amit kötelességről, erkölcsről és hitről fecsegünk, nem való másra, csak arra, hogy másokat küldjünk a halálba magunk helyett – háboruban is, békében is. És minden cselekedetünk csak az életért való küzdelem, akármilyen gyönyörü nevet adunk neki, vagy akármilyen másnak érezzük is. Azt a cselekedetünket, hogy egy nyulat elfogyasztunk, tökéletesen mindegy, hogy mivel okoljuk meg: mi ettük meg a nyulat, tehát nekünk van igazunk. Ha mi tovább élünk, Kovács Jani pedig meghalt, akkor akármilyennek látjuk is mi a folyamatot – az történt, hogy mi elfogyasztottuk Kovács Janit.

Hirtelen fölkiáltott. Rappaport meglepetve fordult feléje.

– Tudod, mi a borzasztó? – mondta Géza. – Az, hogy alapjában véve a legtöbb ember igy gondolkozik, vagy legalább is igy érez. Csak ez magyarázza meg, hogy a háboru előtt nyugodtan tudták nézni azt, amin segiteni lehetett volna: a szivszaggató nyomoruságot, amellyel a világ tele volt és hogy a háboru alatt nyugodtan tudnak itt járni, kelni, nevetni, falni, párzani, ami alatt a többiek odakint tizezerszámra döglenek meg. Mi, akik itthon vagyunk, elfogyasztjuk azokat, akik odakint vannak. Annak, amit Zoltán mond, annak irgalmatlan a logikája. Néha az az érzésem, hogy megszédülök és belezuhanok az ő erős és hideg kegyetlenségébe. Ismered Zoltánt? Tudod, milyen szép? Az arca emberarc, de már nem is emberi. Ez talán azért van, mert a csontjai olyan vékonyak, mint a papiros. Törékenyek. Gyógyithatatlanok, ha eltörtek. Ennek van valami orvosi neve, bizonyosan ismered.

Rappaport igent intett.

– Ez talán sulyos degenerációs tünet. A vérünk elfáradt. Vagy nem az? Véletlen? De ez érthetővé teszi, hogy Zoltán ilyenné lett. Az ember vagy alázatos és mámoros szeretettel áll a világgal szemben, vagy hideg és gonosz gőggel. Vagy assisi Szent Ferenc, vagy Torquemada. Vagy buddhista az ember, vagy emberevő. A Zoltán utja vihetett volna fölfelé is. Ő a lefelé vivő utat választotta. Ámbár: mit tudom én, ez-e a fölfelé vivő ut. Hátha ez az emberiség jövője: világosan tudni, hogy el kell pusztitanunk és fel kell falnunk egymást. Egy van, ami bizonyos: ha Zoltánnal beszélgetek és időről-időre fájdalmas tehetetlenséget érzek a gonosz okosságával szemben és azt a lelki szédülést: hogy bele hanyatlom abba, hogy igazat adok neki, akkor tudod, milyen érzés jön utána? Az, hogy aki velem szemben van, aki itt ül egy angol karosszékben és megdermeszt a szépségével és az emberfeletti eleganciájával, az _maga a sátán_. A gonoszszal harcolok… Oh!

Keservesen nevetett, azután elhallgatott, lehajtotta a fejét, és sokáig mentek hallgatva egymás mellett. Végre kiértek a Városliget tájékára és megálltak a Molitor-palota előtt.

– Holnap majd megtelefonozom neked az uj lakásom cimét, – mondta Géza. – Nehéz lesz lakást kapnom ebben a tulzsufolt, piszkos városban. Ha tudsz valamit…

– Igen.

A kis kapun belül kopogó lépések hallatszottak.

– Igaz, Rappkóm, – mondta ekkor Géza. – Hát nálad mi ujság? Hogy vagy az idegfájdalmaiddal?

A Rappaport nyugodt arca elsötétedett.

– Jól, jól, – mondta gyorsan. – Teljesen rendben vagyok. Semmi fájdalmam.

– Szervusz, öregem. Viszontlátásra, holnap.

– Viszontlátásra.

A kapu kinyilt és Géza bement. A kaput egy rendőr nyitotta ki. Ez volt a Molitor-ház házmestere.

– Mi ujság, Berecz? – kérdezte tőle Géza.

– Semmi különös, százados ur. Igaz, hogy el tetszik tőlünk költözni?

– Igaz, Berecz.

– Hm, – hm. Tetszik tudni, ki járt itt? Ez az egyetlen ujság. Baranyay ur. A méltóságos ur sürgősen hivatta és sokáig tanácskozott vele.

Baranyay az öreg Molitor Árpád ügyvédje volt.

– Kitagadás, – gondolta felsőbbséges derüvel Géza.

A rendőr nézett Gézára, miközben mentek befelé. Becsületes, barna arca felindultan vonaglott. Látszott rajta, hogy mondani szeretne valamit. Nyilván ő is tudja, miért járt itt Baranyay és fel van háborodva azon, hogy épen azt az embert éri a kitagadás, akit a ház lakói közül különösen a szivébe fogadott. Géza azonban nem akart vele erről a dologról beszélgetni és ezért, mielőtt szólhatott volna, elébe vágott. A vállára tette a kezét.

– Mondja csak, Berecz, – mondta neki – hát magánál mi az ujság?

A rendőr felindult arca elsötétedett.

– Mi volna! – mondta búsan. – Eszünk, ha van mit.

– Hát még mindig? A szakács még mindig…?

– Sőt most csak igazán. A méltóságos ur igazat adott neki. A méltóságos ur azt mondja, szegény ember ne szokjon rá a finom ételre. Ha marad valami a konyhán, azt el kell adni. Persze, hogy nem adják el. A szakács ellopja. De az én öt gyermekem ugy éhezik, mintha pontosan eladná.

Géza szótlanul intett bucsut Berecznek és dobogó szivvel indult felfelé a lépcsőn. Az az érzése volt, hogy be kell mennie Molitor Árpádhoz és még egyszer az arcába kell kiáltania a dühét és a megvetését, – de sokkal felbőszültebben és sokkal irgalmatlanabbul, mint pár órával ezelőtt, – többet kell tennie, – torkon kell ragadnia ezt a gonosz együgyüségü öreg embert, hogy egy dühödt ökölnek a szoritása érttesse meg vele végre mindazt, amit a körülötte sóhajtozó kin és az egész világban jajgató nyomoruság nem tudott vele megértetni. Dobogó szivvel sietett fel a lépcsőn. Most rohamra megy. Rohamra megy a gonosz együgyüség és a konok vakság ellen. Vagy ők, vagy én!

Az első emeleten lihegve megállott. Körülötte mély csendben pihent a Molitor-palota. A boltozatos első emeleti folyosó sötéten huzódott el tőle jobbra és balra. Miért van itt sötétség? Miért nem égnek a folyosó villamos lámpái? Géza dobogó szivvel állott a folyosó puha szőnyegén és egyszerre nyomni kezdte a folyosó fülledt melege, a sötétségben láthatatlan boltozat a feje felett, mindaz, ami ebben a palotában élet, akarat, szándék és sors. Belemeresztette a szemét a folyosó sötétségébe. Mitől fél? Miért fél? Honnan rohant rá egyszerre ez a rémület? Van itt valaki ebben a sötét folyosóban, aki őt a lépcsőház lámpásának gyenge fényében látja, de akit ő nem lát? Hol van? Eltikkadva fordult jobbra, azután balra, de a sötétségben nem látott semmit.

Ki lehet itt? A középen, vele szemben van az ebédlő. A nagy ajtó be van zárva; bent régen csend van és nyugalom. Az ebédlőtől jobbra a nagy szalon, a zeneszoba, a könyvtár, azután a Zoltán szobája. Balra a kis szalon, a Molitor Árpád két szobája, azután a Noszlopy kapitány szobája. Ki jött ki közülök, sötétben lappangani, a folyosóra? Eh, ostobaság. Mindnyájan alszanak már. Csak az ő felizgatott fantáziája nyugtalankodik. Jó lesz elköltözni ebből a házból, ahol minden idegesiti és ingerli. Ujra a lépcső felé fordult és a lépcső puha szőnyegén lassan és fáradtan ment fel, a második emeletre. Amikor a lépcső fordulójához ért, a fáradtsága egyszerre eltünt. Megint, mintha váratlan ijedelem rázkódtatta volna meg. Maga se tudta, miért: hirtelen visszafordult. A lépcsőházi lámpa gyenge fényében ekkor látta, amint valaki, aki féltesttel a folyosó fala mögül kihajolt, hirtelen visszapattan a fal mögé. Még egy másodpercnyi ijedelmet érzett, azután elmosolyodott Noszlopy kapitány. Csakugyan ott lappangott a sötétségben. Nevetséges éjszakai toalettjében, nesztelen, papucsos lábbal utána lopódzott és… és? Mit akar? Öreg paprikajancsi.

Most már jókedvüen felballagott a második emeletre. Itt a folyosón égtek a villamos lámpák. Bement a szobájába, szivarra gyujtott és derült bágyadtsággal vetkőzni kezdett. Lassan lefeküdt, elgondolkozva a levegőbe szivarozott, azután könyv után nyult és szórakozottan olvasni kezdett. A betüket látta, de a szavakat nem értette. A könyvet le is tette, maga elé nézett egy ideig, a villamos lámpát lecsavarta és aludni próbált. Az álom lassan leszállóban volt a szemére. Boldogan akarta átadni magát az elalvásnak. Milyen jó, ha az álom ilyen bágyasztó édességgel jön, ilyen szerelmes, szelid engedelmeséggel, nem ugy, mint az elmult napokban, rosszindulatu ellenségként, amelyet le kellett tiporni, de amely még az utolsó másodpercben is védekezik, – kinos görcsként, amely megrohanja az embert, amely ellen megint a lélek védekezik rémülten. Ma szeliden átbágyadok az alvásba. Ez azért van, mert ma a lelkemet megszabaditottam végre egy gyötrő tehertől. Jó cselekedetet végeztem. Meg vagyok magammal – végre egyszer – elégedve.

Az álom már itt volt. Az alvás ráteritette már puha szürke fátylát az engedelmes agyvelőre. Kivülről azonban ekkor egy halk nesz hallatszott, egy alig hallható hang, olyan csendes és olyan finom, mint egy alvó leány halk sóhajtása, vagy egy meztelen gyermekláb lépése a homokban. Ez a kis zaj azonban eljutott a Géza füléig, az alvás szürke selyem fátylát rongyokká tépte és Gézát ugy felriasztotta, mintha trombitaszó lett volna. Mi az? Felült az ágyán és a sötétségben az ajtó felé bámult. Ki jár az ajtaja előtt? Kint, a puha szőnyegen óvatos lépések rakódnak le egymás mellé. És aki az ajtaja elől óvatos lépésekkel most tovább halad, az az előbb néhány másodpercre megállott itt az ajtaja előtt és hallgatózott.

Géza egyetlen szökkenéssel az ajtónál termett. Halkan kinyitotta az ajtaját és kinézett a folyosóra. A folyosón valaki eloltotta volt a villamos lámpákat. Ez volt talán az a zaj, amely őt felriasztotta. Belehajolt a folyosó sötétségébe és ekkor látta, hogy a folyosó tulsó végén kinyilik egy ajtó. Maga a szoba azonban még világos. A fénynyaláb kivetődik belőle a folyosóra. És bár az ajtót gyors kézmozdulat nyitja ki és huzza ujra be, két másodperc elég volt arra, hogy világosan fel lehessen ismerni Molitor Zoltánt, amint a sötétségből belép a fénynyalábba és azután a behuzott ajtó mögött eltünik a szobában. Azután ujra sötétség van és csend.

Géza megdermedve bámult bele a csendbe és a sötétségbe. Ez a tikkasztó sötétség! Ez a fullasztó csend! Ez az átkozott ház! – A szoba, amelynek az ajtaja a folyosó tulsó végén kinyilt, az Ágnes szobája.

Géza kezében tartotta a maga ajtajának a kilincsét és a keze fájni kezdett a dermedt szoritástól. Fuldokolva hajolt előre. Mit most? Beleorditani a csendbe és a sötétségbe? A kezébe markolni valamit, kézigránátokat csapkodni a földhöz, ráomlasztani a tetőt erre a házra. Fuldokolva vett erőt magán. Visszahuzódott az ajtóból és beletántorgott az ágyába. Mi közöm hozzá, mondta hörögve, mi közöm hozzá. Ki ez a lány nekem? Ellenségem. Ki ez a férfi nekem? Gonosz ellenségem. Mi közöm hozzájuk. Mindig idegenek voltak nekem, és én azt akartam, hogy örökre és visszahozhatatlanul idegenekké váljunk egymáshoz. Mit bánom én, ha most örömükben összebujnak végre és ha az gyulasztotta fel a szerelmes kedvüket, hogy én végre elmegyek innen.

Mit tudom én, ma bujnak-e össze először? Ki tudja, mióta henteregnek együtt, titokban, ebben az átkozott házban? De ha ma találtak egymásra először, azt megünnepelni, hogy engem innen kihajtottak, oda kellene mennem az ajtajuk elé… be kellene törnöm az ajtót… a nyakánál fogva kellene kihurcolnom a férfit… Ostobaság. Ez is csak a sértett him megvadult fantáziája. Mi közöm az egészhez? Falják szerelemben egymást, ahogy akarják. Mért szakitanám én szét őket? Mulassanak. Jó mulatást.

Géza aludni próbált. Most azonban az álom nem jött többé. Órák hosszat hánykolódott forró párnáin, kinlódó agya gyötrő képeket rajzolt elébe. – Nő és férfi. – Azután magát látta, amint óriási lángu gránátokat vagdos feléjük. Felgyujtja a házat és a ház vörös, nagy lobogással ég. Néha megmerevedve hallgatódzott bele az ellenséges csendbe, azután kinlódva rágta a párnáit. Hosszu órák teltek el igy. Hajnaltájban végre neszt hallott a folyosóról. Halk csettenést. Most csavarják fel ismét a villamos lámpa csavarját. Ki se kell mennie. Innen is lát mindent. A nyitva felejtett ajtó szük nyilásán már be is szürődik a bágyadt fény. Halk lépések a folyosón. Azután a lépcsőn. Zoltán megy vissza az első emeletre, a szobájába.

Géza feszült figyelemmel hallgatódzott. Hosszu, nagy csend volt. Dermedt mozdulatlanságát ekkor hirtelen egy sirógörcs rázta meg. Reszkető testtel, hangosan zokogott. A könnyeitől egyik párnája a másik után nedvesedett át. Kikeresett egy sarkot, behuzódott egy szögletbe és összetörten, megverten, megsemmisülten végre elaludt.

Ágya szögletében összekuporodva halálos, mély álomban hosszu órákig aludt. Péter költötte fel, a legénye. Kinyitotta az ablaktáblákat. A déli nap beömlött a szobába. Péter széles, vörös arcát odaforditotta feléje és katonásan jelentette:

– Százados ur, jelentem alásan, tessék felkelni. Dél van. És a méltóságos ur meghalt.

II.

Géza kiugrott az ágyából. Lindwurm Péter, a két vitézségi éremmel a mellén és a tiszti szolgák vörös csikjával a karján, egyszerre vigyázz-állásban állott előtte és jóindulatu, vörös-szőke fején becsületes meghökkenés látszott. Nem értette, mért szökik fel a százados ur ilyen sebzett rémülettel az ágyból és miért mered ilyen sápadtan bele az ő egészséges arcába.

– Ki halt meg? – kérdezte Géza végre halkan. – Hogy halt meg?

Péter nagy tisztelettel, alig észrevehetően, de rosszalóan csóválta meg a fejét és folyékony, de kissé idegenes kiejtésü, délvidéki svábos magyarságával elmondott mindent, amit tudott.

– A méltóságos ur meghalt. Öreg ember volt, az annak a rendje, hogy öregek is haljanak meg, amikor annyi fiatal hal meg. Csak Noszlopy kapitány ur toporzékolt sirva, mindenki más belátta, hogy ennek igy kell lennie. Öreg ember meghal, a fiatalok gazdálkodhatnak tovább.

Géza türelmetlenül intett.

– A méltóságos ur, – mondta Péter, – még féltizenegykor se csengetett. Ekkor Noszlopy kapitány ur, aki már félórája ott kiabált az ajtaja előtt, hivatta a képviselő urat. A képviselő ur betörette az ajtót. Ott találták a méltóságos urat az ágyában holtan. Már az orvossal is megnézették; persze, halálra nincsen orvosság.

Géza szótlanul felöltözködött és lement az első emeletre. Lassan lépegetett, szédülősnek érezte magát és a jobb kezével könnyedén rátámaszkodott a lépcső széles márványkorlátjára. Az első emeleten végigment az ebédlő előtt és a kis szalon előtt és odaért a Molitor Árpád két szobája elé. A két szobának kis benyilója volt, a benyilóban egy inas ült és cigarettázott. Amikor Gézát meglátta, felállott és a cigarettát lustán a háta mögé tette. Géza kérdő tekintettel ránézett.

– A képviselő ur parancsolt ide, – mondta az inas, – hogy senkit be ne eresszek.

Géza nem akarta megkérdezni, ő rá is vonatkozik-e a tilalom.

– Nyissa ki az ajtót, meg akarom nézni, – mondta csendesen.

Az inas kinyitotta az ajtót és közben nagyot szitt a cigarettájából.

– Bocsánatot kérek, – mondotta, – de rossz szag van odabent. Szegény méltóságos ur annyi mindenfélével kenekedett.

Géza végignézett a két szobán. A fehér tapétás, fehér szőnyeges, fehér butoros két szobában teljes rend volt. Csak az ajtó mellett volt némi hulladék, néhány szög és faforgács. Ez attól van, hogy az ajtót be kellett törni. A második szoba mélyén ott áll az óriási ágy, az óriási ágyon a dus párnák közepén egy szegletes ősz fej. Meghalt? Alszik? A szeme le van hunyva. Géza elfogódottan nézte és fel kellet magát ráznia, hogy elforditsa a fejét. Az ágy mellett éjjeli szekrény, valami italokkal. Az éjjeli szekrény mellett sok ernyőjü álló lámpa. Az ágyon innen óriási márványlapos asztal, szines üvegekkel és porcellántégelyekkel: kozmetikai szerekkel. Egy tejüvegből készült tartó feldőlt és nyulós, barna tartalma végigfolyt a márványlapon. Az ablakok nyitva vannak és a kora tavaszi nap bőven ömlik be a szobába. Az ablakban zug a villamos szellőztető készülék.

Géza nem akart kérdezősködni. Biccentett a fejével és kiment a folyosóra. Az inas behuzta az ajtót, leült a székre és tovább cigarettázott. Géza a lépcsőnél megállt és nem tudta mihez fogjon. A lépcsőn Czáránné jött le a második emeletről.

– Oh, nagyságos ur, – mondta örömmel, – éppen a nagyságos urat keresem. A képviselő ur kéreti, tessék hozzá befáradni a könyvtárba.

– Megyek Czáránné, – felelte Géza.

Indulni akart, de Czáránné ekkor még megszólalt:

– Most csak nem tetszik elköltözködni? – mondta bizalmas alázattal. – Most minden jóra fordul.

Géza csodálkozva nézett rá. Ez az asszony nyiltan azt várja tőle, hogy nyiltan örüljön az öreg Molitor Árpád halálának. Czáránné alázatos és hűséges tekintettel nézett a szemébe. Igen, azt várja tőle. Ő a Géza helyén nagyon örülne. Még igy is örül. Az uj gazda csak jobb lehet a réginél. Géza szótlanul megfordult és elindult a Zoltán szobája felé. Végigment a folyosón és bekopogtatott a könyvtárba. Amikor belépett, nagy csend támadt. Zoltánon kivül még ketten voltak bent: az öreg Molitor Györgyné, az Ágnes anyja és Noszlopy kapitány. Az öreg Molitorné fáradtan és ijedten ült egy karosszékben, Noszlopy kapitány nekitámaszkodott a kandallónak és egész lénye valami felhevült és kihivó hősiességben lobogott. Az arcbőre, mindig redőtlenül, mintegy gőgös megfeszitettségben huzódott rá a kiálló pofacsontjaira; most gőgös pofacsontjai, dölyfös szája és hideg, kis szeme vöröslő tüzben égett. Szikár derekára is ugy feküdt rá a ruha, mint egy szoros páncél. Géza ugy érezte, meg kell állnia és védő állásba kell zökkennie vele szemben. Zoltán azonban kimentette őt ebből az egy másodpercnyi megzavarodásból. Elébe lépett, kezet nyujtott neki, helylyel kinálta meg és nyugodtan beszélni kezdett.

– Azért kérettelek, kedves Géza, mert ez a váratlan és nagyon sajnálatos haláleset már most is szükségessé tesz bizonyos intézkedéseket. Helyes, ha ezek az intézkedések a család valamennyi nagykoru tagjának a hozzájárulásával történnek meg.

Könnyed kézmozdulattal jelezte, hogy Noszlopy kapitányt is a családhoz számitja. Géza megigézetten nézett fel rá. Milyen csodálatos a nyugalma, a felsőbbsége, az eleganciája. Milyen nagyszerü okosság van abban, hogy semmiféle hazuggyásznak a pózát nem veszi fel, hanem tartózkodó hangon egy váratlan és sajnálatos halálesetről beszél. – És milyen szép. Ha én rajtam valaha – gondolta Géza kétszer-háromszor villámgyorsan egymásután – ha én rajtam egyszer igy állna egy zsakett. Ha én rajtam egyszer… ha én rajtam egyszer…

– Te rád vártunk még. – Ágnes itthon van: de gyengélkedik és a szobájában maradt. A kicsik reggel elmentek az iskolába, ők még nem is tudnak semmit; különben ezek az ügyek nem is tartoznak rájuk. – Tehát. Azt gondolom, a temetést tüzzük ki holnapután délelőttre. Ha a végrendeletben nincs más intézkedés, akkor ugyis az idevaló családi sirboltba temetjük el. – Kunovics urat már értesitettem, ő értesiti a vállalatokat az esetről és gondoskodik róla, hogy minden vállalat képviselve legyen a temetésen. Általában: rendezi a temetést. – Ha ehhez hozzájárultok, hátra van még, kedves Géza, hogy apádat értesitsük. Ezt talán szives leszel te vállalni. Igen? Köszönöm. – Ha apád időt szakithat magának arra, hogy a temetésre eljöjjön, akkor a végrendelet hivatalos kihirdetésénél mindenesetre jelen lehet. Azt hiszem azonban, hogy semmi akadálya nincs annak, hogy Baranyay ma este velünk vacsorázzék és egyelőre bizalmasan közölje velünk a végrendelet tartalmát, amelynek különben egyik végrehajtója. Az imént telefonoztam neki. Ő egyrészt szükségét érzi annak, hogy öreg barátja közelében, öreg barátja családjának körében töltsön pár órát, másrészt helyesnek látja, hogy a végrendelet tartalmát már ma közölje velünk. Mi van még? Kunovics ur egyelőre természetesen változatlanul teljes joggal vezeti tovább az ügyeket; az ő plein pouvoirján akkor se lenne helyes változtatni, ha a rendelkezésre bármelyikünknek joga volna. – Azt hiszem, igy mindent el is intéztünk. Köszönöm szépen, hogy szives voltál idefáradni.

Géza felállott. Zoltán a kezét nyujtotta neki. Mi ez? Az audienciának vége? Miért ült ő és miért hallgatott ő itt ugy, mint egy kihallgatásra rendelt alattvaló az uralkodója előtt? Miért bocsáttatja el most magát és miért hajlik meg – kissé mereven – az öreg Molitorné és Noszlopy kapitány felé? Miért megy kinosan felszegett fejjel ki és miért huzza be maga mögött ijedt szegényemberként az ajtót? Egy egész csomó dolgot akart kérdezni. Mindenekelőtt: engedelmet akart rá kérni, – de nem engedelmet, hát ki ez a Zoltán, hogy itten máris intézkedik? – egyszerüen be akarta jelenteni, hogy meg akarja nézni, közelről meg akarja nézni, néma beszélgetésben sok mindenről ki akarja kérdezni a halottat. Egyedül akar maradni a halottal, mondani akar neki valamit… Visszafordult, hogy rátegye a kezét a könyvtárszoba kilincsére, de mozdulatközben megállott. Bent ujra megindult a beszélgetés. Az ajtón át azonban egy hangot lehetett csak tisztán hallani, Noszlopy kapitány előkelő, rekedt, de most izgatottan rikácsoló orrhangját. Géza dobogó szivvel hallgatta.

– Nézd meg az arcot, – rikácsolta bent Noszlopy kapitány. Én ránézek egy arcra és tudom, mi lakik az ember szivében. Mi nyomta rá erre az arcra a bélyegét? _A bűntudat_. A lélekbuvárnak elég ránézni erre az arcra. Férfiak, uriemberek, nemes emberek pedig itélhetnek, ha elmondom nekik: tegnap vakmerően bejelentette, hogy a hetvenéveseket ki kell irtani, – ma a legnemesebb rokon halva találtatik ágyában. Hol konstatálható bünösség, ha ez nem az? De jó, én a család hirnevét tisztelem. Én az álarcot most még le nem rántom róla. De megfogadom, hogy résen leszek. És jobban, mint tegnap voltam. Ti tegnap se tudtátok, hogy veszély fenyeget, de én már tegnap tudtam. Én ott álltam szerencsétlen barátom ajtaja előtt az éj sötétjében, mint elszánt testőr, fegyverrel a kezében, készen éltemet odaadni… Tizenegy óra husz perc volt, amikor a gonosz szándéku rokon feljött a lépcsőn. Ne higyjétek, hogy egyenesen tovább ment a második emelet felé. Itt az első emeleten megállt. Hosszan hallgatózott. Vizsgálódott jobbra és balra. Már-már meg akart indulni a szoba felé, ahol a nemes öreg szunnyadozott, amikor zajt hallott és sietve elmenekült. Bement a szobájába. Hallottam, hogy lefekszik. És én elámittattam magam. Lefeküdtem én is. Az álnokság virrasztott, és a hűség együgyüen behunyta a szemét. De nem fogsz győzni, álnok gonoszság. A hetvenéves öreg barát boszút áll. Ezt megfogadom – a drága halott emlékére! – nemesi szavamra! – katona-becsületemre!

Géza fehér arccal hallgatózott. A regényes szónoklat eddig kimondhatatlanul kinozta, de amikor Noszlopy kapitány nemesi szavát és katonabecsületét kötötte le a boszu mellett, akkor elmosolyodott. Összeszoritott foggal, kinosan elhuzott ajkakkal, hangtalanul nevetett be magába. Bent megszólalt az öreg Molitorné, azután Zoltán. Az öreg Molitorné szavait nem értette, csak amugy is mindig siróan panaszos hangját hallotta. A Zoltán nyugodt beszédéből azonban kihallatszott néhány szó:

– Hidd el… Az ajtó be volt zárva… A halottkém… Nem szabad puszta gyanura…