Part 1

BIRÓ LAJOS

A MOLITOR-HÁZ

DETEKTIVREGÉNY

LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA, BUDAPEST

_Budapest, 1918. tavaszán._

Légrády Testvérek nyomása, Budapest.

I.

Molitor Árpád abbahagyta a beszélgetést, kiegyenesedett a billiárd-asztal mellett, dákóját lecsusztatta a szőnyegre, szegletes ősz fejét magasra emelte és nyomatékos és rejtelmes hangon igy szólt:

– Ugy látom, mégis Antal fog nyerni.

Évek óta játszott egyedül egy karambol-partiet. A játék azonban az ő állitása szerint elkeseredett mérkőzés volt két fél között, akikről csak annyit lehetett tudni, hogy az egyiket Antalnak hivják, a másikat Olivérnek. Antalról és Olivérről való minden egyéb közlése egészen elmosódó és homályos volt. Néha ugy tetszett, hogy az egészet tréfának tekinti, máskor azonban ugy viselkedett, mintha Antal és Olivér láthatatlanul valóban maga játszaná az évek óta tartó játékot. Ha valaki kérdést tett Antalra vagy Olivérre nézve, akkor mértéktelen dühbe jött.

Most ismét felemelte a dákót és játszani kezdett. Az Olivér mai balszerencséje még néhány aggodalmas fejcsóválásra birta, egyébként azonban folytatta az előbb abbahagyott beszélgetést. Ilyenkor este, vacsora előtt amikor az egész család összegyült a hallban, mindig a háboruról volt szó, mert Molitor Árpád ilyenkor az aznapi vezérkari jelentéseket kommentálta és a jövő eshetőségeit tárgyalta. A vezérkari jelentések ekkor – 1918. tavaszán – mindig jó hireket hoztak és Molitor Árpád haragos fantáziával duskált a jövő nagyszerü győzelmi lehetőségeiben.

A többiek keveset beszéltek. Noszlopy kapitányt kivéve, mind a Molitor név viselői voltak. Kimutatható rokonság köztük és Molitor Árpád között alig volt, és a háboru kitöréséig a diszes nagy házában és óriási vagyonában egyedül élő Molitor Árpád nem is törődött velük. A háboru kitörése azonban ugy fellelkesitette, hogy akkor és azóta a nagy cselekedetekre való vágyódás állandó mámorában élt. Már az első hónapban maga köré gyüjtötte mindazokat, akik az ólublói és trakostyáni Molitor-család leszármazói voltak és azóta fel-felbugyborékoló képzelettel törte a fejét azon, hogyan adja vissza a Molitor-névnek régi fényét. Molitor Gézától várt legtöbbet, a fiatal archeologustól, aki az egyetlen volt a család tagjai közül, aki bevonult katonának. Molitor Géza három és fél évig, kisebb-nagyobb megszakitással, frontszolgálatot tett; amikor egyszer-kétszer szabadságra haza jött volt, akkor gazdag rokona áradozó lelkesedéssel fogadta; rövid idővel ezelőtt Géza ismét hazajött; egy nehéz gránát robbanása felemelte volt, földhözvágta és eltemette; utána kórházba került és azután féléves szabadságot kapott. Két hét óta azonban, amióta itthon volt, az öreg ur régi lelkesedésének semmi nyomát nem mutatta. A viselkedésében inkább halk sértődöttség és kényeskedő duzzogás volt. Géza nagy meglepetésére lassanként megértette, hogy a sértődöttségnek és a duzzogásnak két oka van. Molitor Árpád először is szégyenli, hogy a Molitor-névnek egy viselője idegsokkot kapott, ami a férfiassággal és a hősiességgel teljesen összeegyeztethetlen dolog, másodszor meg van sértve azért, hogy katona-rokona nem szerezte meg a Mária Terézia-rendet. Eddig bizonyosra vette, hogy megszerzi, és ezzel uj fényt ad a Molitor névnek. Mindabban, amit két hét óta a háboruról beszélt, benne volt ez a halk sértettség és kényes duzzogás. Molitor Géza az első napokban válaszolt neki és magára nagy erőfeszitéssel nyugalmat kényszeritve, próbálta meggyőzni: általában a maga nézeteinek megnyerni. Pár nap óta nem igen válaszolt neki, hanem többnyire fáradtan és szótlanul hallgatta.

A többiek keveset törődtek azzal, amit a ház ura a billiárd-asztal mellett beszélt, legfeljebb néha mondott egyikük-másikuk egy-egy közömbös és felsőbbséges helyeslő szót. A billiárd-asztal tulsó oldalán ültek, Gézával szemben és tőle mindig különhuzódva. Ott volt Molitor Ágnes, egy sugárzóan friss, ragyogóan tiszta, és egészségtől tündöklő huszonhároméves lány, aki egy évvel ezelőtt lett orvos és aki ilyenkor a kórházból jött haza. Nem messze tőle az anyja, egy nem nagyon öreg, de egészen megtört, félénk és fáradt asszony. Marianne, a huga, bimbózó, tizenötéves leány, aki soha nem figyelt arra, ami itt körülötte történt, hanem mindig a saját gondolataival volt elfoglalva. Ágnes mellett, mindig egészen közel hozzá, ott ült Molitor Zoltán, a képviselő. Ő volt az öreg Árpád legközelebbi rokona, harmadági unokaöccse. Ő volt az egyetlen is, aki hasonlitott rá. A koponyája felül épen olyan széles és szegletes volt, mint az öreg Árpádé, de rendkivül finom, selymes barna haj volt rajta. Felülről lefelé a feje elnyult és megkeskenyedett. Olyan volt, mintha el akarna fogyni. A végső és fokozhatatlan elfinomodás hatását tette. Egyenes orra, vonalszerüen keskeny szája, hosszu és vékony szemöldöke olyan testetlen finomsággal megrajzolt volt, hogy néha már nem is látszott emberi arcnak.

Valószinütlen, fáradt szépségü, jéghideg fején csak a szeme élt eleven és nagyon emberi életet. Hosszu szempilláinak egy-egy mozdulatára új fényben szikrázott szürke szeme; vágyódó volt, fenyegető, eltaszitó, kérő, baljóslatu.

Rajtuk kivül még ketten voltak a szobában. Gyuri, az Ágnes tizennégyéves öccse, pattanásos arcu, nyurga fiu, aki egyetlen másodpercig nem maradt a helyén, hanem folytonosan settenkedett és lopózkodott. Semmi a világon nem érdekelte, csak a detektivtörténetek és ezért folyton nyomozott. Ide-oda settenkedett és lopózkodott; ha valaki felkelt a helyéről, ő rögtön ott termett és nagyitó üveggel megvizsgálta a széket; azután hirtelen levetette magát a földre és néhány agyagmorzsából megállapitotta, hogy a bünös a Svábhegyen rejtette el áldozatát, mert Budapest környékén csak a Svábhegyen van ilyen vastartalmu agyag. Ő maga se vette komolyan ezt az egész dolgot; hosszu orrát tudatosan szedte nevetséges ráncokba; de egyszerre játszotta a nagy detektiv karrikaturáját és magát a nagy detektivet. Mulatott a dolgon. A másik ember, aki még a hallban ült, Noszlopy kapitány volt. Noszlopy kapitány sohase volt kapitány és nem is volt Noszlopy a neve. De olyan kimondhatatlan és feszes előkelőségü lény volt, hogy Molitor Árpád negyven évvel ezelőtt kiemelte egyik vállalatának az alkalmazottai közül, előbb titkáraként, azután barátjaként tartotta maga mellett, tótos hangzásu nevét letétette vele és kinevezte Noszlopynak és kapitánynak. Azóta Noszlopy kapitány egész külső és belső lénye olyanná lett, mintha valóban Noszlopy volna és kapitány volna.

Molitor Árpád Olivér után ismét Antal helyett játszott már; közben bugyborékoló lelkesedéssel beszélt arról, hogy a győzelmek milyen sorozatát fogják hadseregeink most aratni; azután ismét áttért arra a napok óta ujra meg ujra kifejtett nézetére, hogy, sajnos, a mai fiatalság méltatlan ehhez a történelmi nagy időkhöz. Sem testben, sem lélekben nem tud hozzá méltó lenni.

Molitor Géza félrehajtott fejjel hallgatta ezt a haragos és kihivó szónoklást. Ma különösen rossz napja volt. Délben jeges borogatásokat rakott a homlokára, mert heves főfájás kinozta; egész délután az az érzése volt, hogy baloldalának érzéketlensége, amelyet a gránátrobbanás és az idegsokk hozott és amely a kórházban elmult volt, megint visszatér. A Zoltán idegen és hideg pillantása jobban ingerelte, mint máskor, és az Ágnes halk nevetéseit mind maga ellen való támadásnak érezte. Ágnes hátraveti kegyetlenül egészséges és energiától ragyogó fejét és halkan megint valami olyasmit mond Zoltánnak, ami ő rá vonatkozik és amit többé-kevésbbé nyiltan már neki is megmondott. Mit mondhat? – A jó Géza tenyerébe hajtja szenvedő Krisztusfejét és ismét megbocsát az öreg, bolond Árpádnak. – Mit még? – Hja, az embernek megvannak az elvei, de mit meg nem tesz egy apostoli lelkü ember valamely tetemes örökségért. – Ágnes halkan nevetett odaát és Géza szenvedve lopott egy futó és félénk pillantást feléje. Milyen tehetetlenség, hogy még ezeket az embereket se tudja megnyerni és meggyőzni. Hogy remélheti akkor, hogy milliókat fog megnyerni, meggyőzni, megváltoztatni? Érdemes-e velük és értük fáradni és nem kell-e őket örök és gonosz ellenségnek tekinteni? Nem minden embert, – csak ezeket itt, – ezeket az elvakult, gondtalan, önző és hidegszivü embereket? Ma reggel óta folyton elviselhetetlen bizonytalanság-érzés kinozta. Mintha a lelke valami furcsa billenékenység állapotában lett volna. Belül egyre az a veszedelem fenyegette, hogy igazat fog adni a hóbortos öreg Árpádnak és hogy ha Ágnes ránéz, akkor egyszerre ő is az egész lelkével azt fogja érezni, hogy nincs értelme másnak, csak az erőnek, az egészségnek és a jókedvü élvezésnek. A gyengéknek, esetteknek és szenvedőknek pedig egyszerüen nincs igazuk. Most azonban, amint az Ágnes biztos tekintetü, nagy barna szeme, a barna szemgolyó körül az élesen kirajzolt fekete karikával, megint rajta pihent egy percig és ő ebből a fénynyel telt barna szemből taszitó idegenséget és érthetetlenül kergető lenézést érzett ki, a lelkében egyszerre nagy nyugalom támadt. Végre világossá lett számára, mit kell tennie. Elég sokáig várt vele; most egy percig sem szabad habozni többé. Megvárta, mig az öreg Árpád befejezett egy ujabb kifakadást a mai fiatalság ellen, azután felállott, odament hozzá, halkan megérintette a vállát és igy szólt hozzá:

– Most engedd meg, hogy röviden én is megmondjam neked minderről a magam véleményét.

A felállása, a mozdulata, a hangja olyan uj és olyan szokatlan volt, hogy az öreg meghökkenve hagyta abba a játékot és csodálkozva egyenesedett ki; a többiek is egyszerre figyelni kezdtek. A hallon puha lépésekkel egy inas ment át, olyan volt mintha a hirtelen csendességben egyszerre lábujjhegyen kezdett volna járni.

– Nem akarok belemenni olyan magyarázatokba, – mondta Géza nyugodtan, – amelyeket a lelked és az elméd sajátságos alkatánál fogva meg sem érthetnél. De meg akarok valamit mondani, amit meg fogsz érteni. Az én számomra ez a háboru alatt lett világossá, bár tiz-tizenöt éve érik bennem. És pedig: ti, akik most hatvan és hetven év között vagytok, bennünket, akik harminc és negyven között vagyunk, _leszoktattatok az ősz haj tiszteletéről_. Meg vagyok róla győződve, hogy ez világtörvény: a huszadik század első két évtizedében érvényes volt az egész civilizált emberiségre. De sehol ez az ellentét és sehol ez a lelki szakadás és kényszer gyötrelmesebb nem volt, mint Magyarországon, mert ti itt nálunk nemcsak tehetetlenek, kiszikkadtak, vezetésre képtelenek voltatok, mint amilyenek voltak a többiek is, akiknek egy-egy ország a kezében volt, hanem azonkivül karaktertelenek, gyávák és kicsinyesek is. Férfiatlanok. Az én nemzedékem azzal a forró vágygyal a szivében jött, hogy tisztelhesse azokat, akik előtte jártak: ti megtanitottátok rá, hogy megvesse az ősz hajat. Nincs kivétel, – se tudomány, se irodalom, se politika, se gazdasági élet. – Jó. – Ez igy volt már a háboru előtt. Ti, akiknek a nemzetek sorsa, az emberiség sorsa a kezében volt, ugy rendeztétek be a világot, hogy ennek a háborunak el kellett jönnie. Nem értettetek a világ sorsának intézéséhez, amint a konok öreg kocsis hiába próbál nagy tapasztalataival és évtizedes kocsisbölcseségével automobilt vezetni, ha egyszer nem akarja megtanulni, _hogyan_ kell automobilt vezetni. Ti nem akartátok megtanulni. Jött a háboru. Jó. Ujjongtatok. Jó. Én is örültem; igaz, hogy én nem másokat küldtem a pergőtüzbe és a gránátgázba, hanem magam mentem.

De jó. Ennek igy kellett jönnie. Hanem, hogy a háborunak nemcsak nem tudjátok végét vetni, hanem nyilván nem is akarjátok, hogy a háborunak titokban talán még mindig örültök és hogy nemcsak általában a fiatal évszázadot, hanem még ezt se, még ezt a háborut se tudtátok megérteni, – mi az értelme, mit jelent, miből lett, mivé kell lennie, – abból az következik, hogy veletek le kell számolnunk. Most hatvan és hetven éves emberek küldik a husz, harminc és negyven évesek millióit a halálba. Ha a háborunak vége lesz, a husz, harminc és negyvenéveseknek egy dühorditása fog végigzugni a világon: elsöpörni a konok és kártékony hetvenéveseket. Kipusztitani és elpusztitani őket, ha másként nem megy: puszta kézzel rakásra fojtogatni őket. Csak ezt akartam neked megmondani. Holnap elköltözöm a házadból. Isten veled.

Megfordult és kiment. A szobában halálos csend volt. Az öreg Árpád eddig nyitott szájjal és kimeredt nagy szemmel hallgatott. Most a dákó kiesett a kezéből, ő utána fordult Gézának és sápadtan meredt az ajtóra, mely becsukódott mögötte. A többiek se tudtak megszólalni. Zoltán gunyosan mosolygott Ágnesre, de Ágnes komolyan vonogatta a vállát. Hosszu csend volt és senki se mozdult, csak Gyuri lopózkodott oda a Géza elhagyott székéhez és izgatottan előrántott nagyitóüvegével gyorsan megvizsgálta a dohányzóasztalon levő cigarettahamut. Végre egy inas jelentette, hogy tálalva van és az egész társaság felment az ebédlőbe.

Géza kiment a hallból és felment a szobájába, a második emeletre. Ragyogó jókedve volt. Frissnek és megkönnyebbültnek érezte magát, hajlékonynak és erősnek. A szobája előtt a folyosón Czáránné ment végig. Kiszólt neki:

– Czáránné, – mondta jókedvüen – holnap délelőtt össze kell szednie minden holmimat és segitenie kell Péternek a becsomagolásban. Elköltözöm innen.

– Igazán, nagyságos ur? – kérdezte Czáránné kételkedve. – Miért tetszenék elköltözni? Nem a legjobb itt?

– Nem, – mondta Géza jókedvüen, – nem a legjobb. Maga is csak hajladozik és ringatódzik itt előttem, de ha rákerül a sor, akkor kiderül, hogy bolonditott.

Átölelte az egyik karjával, a másikkal az álla után nyult. Czáránné megremegett, ellankadva dőlt bele a karjába, mély, nehéz lélekzeteket vett és a szempilláit félig lehunyta.

– Jaj, irgalmazzon… irgalmazzon nekem, – mondta sóhajtva.

Géza meglepetve nézett rá és óvatosan visszavonta a karját a derekáról. Semmiféle szándéka nem volt, amikor szemrehányást tett neki és hozzányult. Jókedve volt és azt akarta, hogy az asszonynak is jókedve legyen. Fiatal, feszes járásu, bővérü parasztmenyecske, mivel lehet ezt jókedvre deriteni? – ha az ember egy kicsit parasztosan udvarol neki. És erre itt van egyszerre ez az elbágyadás, ez a lankadt sóhajtás, ez a bünbeesés előtt való könyörgés.

– No, ne legyen ugy kétségbeesve, – mondta neki. – Nem akarok én magának semmi rosszat.

Az asszony elsápadva, lesütött szemmel állt előtte és hallgatott. Géza is zavarba jött.

– No, Czáránné, – mondta – ne busuljon. Hát mi a baj?

Az asszony remegő szájjal próbált néhányszor megszólalni, végre nagyon halkan ezt kérdezte:

– Nem tetszett ujabbat hallani? Mikor érnek haza?

– De Czáránné, mondtam már, egyik előbb, másik később. A maga ura Szibériában volt, abba tehát beletelik egy pár hónap, mig ő is hazaér.

Az asszonynak vonaglott az arca.

– No, Czáránné, – mondta Géza, – ne adja magát ekkora bubánatnak. Ha három évig el lehetett viselni, ezt a pár kis hónapot még el lehet.

Czáránné nagyon halkan felelt. Egy lehellet volt az egész, egy keserü sóhajtás.

– Ez, – mondta – ez a legnehezebb.

Megfordult és kiment. Géza elgondolkozva nézett utána, azután elhatározta, hogy a jókedvét ma semmivel sem engedi elrontani, odament a telefonhoz és felhivta a Rappaport Zsigmond ügyvéd lakását. Ott a telefonhoz kérette doktor Rappaport Albertet, a barátját.

– Rappkóm, mondta neki, – szeretnék veled beszélgetni. Eljöhetsz-e valahová vacsorázni?

– El, – felelte Rappaport. – De hogy van az, hogy nem vacsorázol előkelő családi körben?

– Az előkelő családi kört egy kissé széttéptem, – felelte Géza. – Majd elmondom.

Megállapodtak benne, hogy a Palota-szálló éttermében vacsoráznak. Géza vette a köpönyegét, a kardját és a sapkáját és indult befelé a városba. Kiért az Andrássy-utra. Az Andrássy-ut külső részén kevesen jártak, de a köruttól lefelé sétálókkal zsufolva volt a gyalogjáró. Fiatal nők és fiatal férfiak sétáltak itt a hideg tavaszi estében, száz meg száz kis társaság, amely az utcán ismerkedett vagy szőtt tovább egy megkezdett barátságot. Igen sok fiatal katonatiszt is volt közöttük. Géza csodálkozva nézte ismeretlen bajtársait és csodálkozva nézte a lányokat és asszonyokat, akik eleven és nyugtalan érdeklődéssel beszélgettek és nevetgéltek velük. Miért ilyen jókedvüek? Miért nevetnek ilyen lázasan? A telezsufolt utca hangja olyan volt, mint egy mámoros dongás, egy részeg vágyódás zugó készülődése. Gézát elfárasztotta ez az ezerhangu zugás. Visszafordult, hogy villamosra üljön. Ekkor azonban eszébe jutott, hogy a villamosok ilyenkor zsufolva vannak és borzadva gondolt rá, hogy a zsufolt villamoson milyen türelmetlenek és durvák egymáshoz az emberek. Habozva állott egy ideig, azután bekanyarodott egy mellékutcába és sötét és piszkos mellékutcákon haladt le a Dunapart felé.

Az étteremben kevesen voltak még de a szaporán érkező vendégek látása Gézát még idegesebbé tette. Nők jöttek, diszesek, kiöltözködöttek, meztelenek; és mindnyájan mintha valami nyugtalan és kihivó készülődésben lettek volna. Mire készülnek? Miért vetnek maguk köré ilyen kutató és elszánt tekinteteket? Katonatisztek is voltak a teremben, mindnyájan diszes s uj unifomisban. Gézának kissé kényelmetlenné vált a maga kopott zubbonya.

Végre jött Rappaport. Géza elmosolyodott, amikor meglátta.

– Rappkóm, – mondta neki mosolyogva, – a te kisasszony-jelleged ahelyett, hogy az évekkel enyhülne, aggasztóan fokozódik. Meglátod, az lesz a vége, hogy valami ezredes idejön és felelősségre von, hogy lány létedre hogy mersz főorvosi egyenruhát hordani. Mellesleg: amint itt láttalak finom, kis lépésekkel végigjönni az éttermen, egészen világossá lett előttem, hogy benned semmi szemita vér nem lehet. Tiszta germán vagy – és csak ez magyarázza meg, hogy husz esztendő óta a legjobb barátom vagy.

Rappaport levetette a köpönyegét és leült az asztalhoz. Gyöngéd, rózsás bőrü arcán tartózkodó, kissé zavart mosolygás jelent meg, hosszu szempillái kissé ráereszkedtek sötétkék szemére. Ha valami komoly mondanivalója volt, mindig igy fogott hozzá:

– Az én őseim – mondta halkan és tartózkodva – spanyol vagy portugál zsidók voltak. A Rappaport név ebből a két szóból lett: rof Oporto. Ez annyit jelent, mint Oportóból való orvos vagy tudós. Ha valami germán vér van az ereimben, az gót vagy vandál vér lehet és az őseim onnan hozták, a spanyol félszigetről. Nézd meg a fivéreimet: elmehetnének picadoroknak.

– Hiszen nekem elég ennyi germán vér is benned. Az enyém nyolcszáz év óta annyira meghigult, hogy nagyobb igényeim igazán nem lehetnek.

Összemosolyogtak, azután a pincérnél vacsorát rendeltek. Géza figyelmetlenül, Rappaport gondos és óvatos hozzáértéssel. Rappaport aztán felemelte a fejét, megint óvatosan mosolygott és mély kék szemét kissé lehunyta.

– Szabad megkérdeznem, mi történt a Molitor-palotában? – kérdezte óvatosan.

– Igen – mondta Géza szórakozottan. – Azon kell kezdenem, hogy egész nap fájt a fejem és folyton az az érzésem volt, hogy a baloldalam megint érzéketlenné válik.

Rappaport hátrakapta a fejét és meglepetve, szokatlanul hangosan kérdezte:

– Mit éreztél?

– Semmit… semmi pozitivet… ostobaságot… de mindig ujra meg ujra meg kellett fognom és meg kellett szurnom a baloldalamat, hogy nem érzéketlen-e.

– Nézd, Géza, – mondta Rappaport, – én hogy kértelek rá, hogy menj szanatóriumba. Kezeltesd magad.

– Ostobaság. Nem érek rá.

– Hát engedd, hogy én kezeljelek.

Géza elnevette magát.

– Nem, öregem, – mondta, – abba nem megyek bele. Te az én szememben sohase leszel orvos. Kis kisasszonyos bölcs, kényes kis életművész, ábrándos hedonista, az igen. De orvos? És még hozzá hipnotikus szuggesztióval akarsz gyógyitani? Te! Engem. Husz év tapasztalatai alapján állithatom, hogy inkább tudom én azt szuggerálni neked, hogy menj ki innen és ugorj a Dunába, mint te nekem azt, hogy ezt a sótartót innen ide tegyem.

– Már oda is tetted.

– Jó, Rappkó, hát ne beszélj butaságokat. Hiszen ez… de hisz ezt nem is kell neked megmagyaráznom.

– Hát akkor más orvos. Én elviszlek egy professzorhoz, nagyon kiváló ember…

– Nem. Köszönöm. Utálom az orvosokat. És különben is egészséges vagyok. Nem érek rá betegnek lenni.

Rappaport szólni akart, de Géza egy ideges mozdulattal elhallgattatta. A pincér hozta az ételt. Géza szórakozottan evett és közben elmondta, mi történt a Molitor-házban. Rappaport figyelmesen hallgatta, azután tartózkodó, halk hangon igy szólt:

– Azt hiszem, nemcsak nagyon helyesen cselekedtél, hanem kimondtál egy olyan szót is, amely történelmivé fog válni. A mi generációnk legsürgősebb feladata a háboru után ez lesz: kiirtani a hetvenéveseket.

Géza szórakozottan intett igent, azután letette az evőeszközeit és gondolkozva nézett maga elé.

– Igen – mondta azután lassan és töprengve, – ez lesz a háboru után. De nem elég a háboru utánra programmokat csinálni. Már most is tenni kell valamit. Felszerelődni, készülni, egy uj rendnek az alapjait lerakni. Az én apám azt szokta mondani, hogy én anarchista és hazaáruló vagyok.

– Engem az én apám, – mondta Rappaport, – csak szédült bolondnak tart.

– De én a lelkem fenekéig konzervativ vagyok.

– Én is.

– Én meg akarok tartani mindent, ami ér valamit a társadalmunkban, azért akarok annyi mindent kipusztitani.

– Nagyon helyes.

– Hozzá kell fogni már most. Még nem tudom, mit fogok tenni, de összeszoritom a fogamat és ugy megyek neki egy nagy munkának. Mert különben elpusztul és tönkremegy körülöttünk minden.

Gondolkozott és idegesen dobolt az ujjával az asztalon.

– Azt hiszem, – mondotta, – az emberiségnek mindenekelőtt uj vallásra van szüksége.

– Ami ezt illeti, – szólt Rappaport tartózkodva, – én ajánlhatok egyet.

– ?

– Mindig ugyanazt, amelyet egy bizonyos galileai Jézus alapitott.

– Ugyan. Ez a zsidó snobizmus. Kacérkodás a kereszténységgel. A kereszténység megvan; látod, mit használt.

– A kereszténység nincs meg. Hány embert ismersz, aki valóban keresztény. – Jézus életéhez és halálához méltó?

Géza vonogatta a vállát.

– Uj vallásról majd akkor beszéljünk, – mondta Rappaport, – ha az emberiség előbb kereszténnyé lett.

– Eh, – mondta Géza boszusan, – te keresztény etikáról beszélsz és abban igazad lehet, de keresztény metafizika is van és az nem elégithet ki többé egy olyan emberiséget, amely tudja, hogy a Jupiternek négy holdja van és hogy a Centaur Alfájától százezer évig halad a föld felé a fénysugár.

– Hiszen itt az uj vallás. Magad beszélsz róla. Csak bele kell illeszteni a kereszténységbe.

– Éppen az a nagy feladat.

A beszélgetésük egyre élénkebb lett. Körülöttük egészen megtelt a terem. Itt is szomjas zugás volt a levegőben, hivó férfihangok és igérő női hangok pezsgő nagy összeolvadása. Géza és Rappaport nőkről kezdtek beszélni.

– A nők, – mondta Géza, – gonoszak lettek. A nyomoruság tette őket azzá; de ez nem menti őket.

– Gonoszak! Istenem! – felelte Rappaport. – A háboru felszabaditotta őket egy kissé. A láncaik egy része lehullott. De még távolról se szabadok igazán; és most botorkálnak és tántorognak ebben a fél-szabadságban. Az élet örömlehetőségeinek a századrészét se tudják megszerezni, se maguknak, se nekünk.

Géza rámosolygott halkszavu, rózsás arcu barátjára.

– Hedoné! – mondta neki gyöngéden csufolódva.

Az asztaluk előtt egy keskenyvállu, karcsu pincér ment el, aki bizalmas alázattal meghajtotta feléjük a fejét.

– Ez a pincér már harmadszor köszön nekünk, – mondta Géza csodálkozva.

– Nagyon ismerős nekem, – szólt Rappaport gondolkozva. – Megállj csak… tudom már…

– Kovács János! – kiáltotta ekkor Géza.

A pincérnek egy percnyi szabadideje volt és odajött hozzájuk. Mind a ketten kezet fogtak vele.

– Jani fiam, – mondta neki Géza meleg barátsággal, – nagyon örülök, hogy látlak. De hogy kerülsz te haza?

A Kovács János nyilt, tiszta arca kissé elfanyarodott. Elhuzta a száját s a mellére mutatott.

– Tüdőcsucs, – mondta fanyarul. – Félévi szabadság.

– Akkor nem kellene itt lenned, – mondta Géza.

– Hegyek közé, vagy tenger mellé! – mondta Rappaport.

Kovács János egészen elsötétült arccal vonogatta a vállát.