Part 20

– Ezen tehát segiteni kell. A segitéshez, a gyógyitástoz mindenekelőtt a maga akarata szükséges, amely ebben a percben – a mostani állapotában – mindakét tudatát kormányozhatja. Egy kis intelligenciáju, tudatlan, vagy erkölcsileg alacsony fokon álló ember ugynevezett akarattát vagy egyszerüen parancscsal lehetne irányitani, vagy kis hazugságokkal és babonás hókuszpókuszokkal kellene megnyerni. Magánál én a csalást is és a hazugságot is lehetetlennek és eleve eredménytelennek tartom, – még hipnotikus szuggesztió formájában is, – annál lehetetlenebbnek, minél epedőbben vágyakozom rá, hogy maga teljesen megnyugodott, egészséges és boldog ember legyen. Ezért inkább teljes őszinteséggel mindent elmondtam magának, amit az állapotáról én mondhattam el. A többit magának kell elmondania. Akarja?

– Akarom, – mondta Géza habozva.

– Arról van szó, hogy felindulás nélkül, teljes nyugalommal szemébe nézzen a másik tudatának is. Szemébe nézzen mindannak, amit ez a másik énje cselekedett.

Géza remegni kezdett. Ágnes felemelte a hangját:

– Ha ennek egyszer szemébe nézett, akkor semmi akadálya nincs többé, hogy minderről éber állapotában is beszélgessünk.

A Géza arca eltorzult.

– Nyugodjék meg, – kiáltott rá Ágnes. Csak akkor fogunk róla beszélni, ha majd maga is kivánja. Nem érzi azt a vágyat, hogy megnyugodjék és meggyógyuljon?

– De igen.

– Nem akar _most_ beszélni ezekről a dolgokról?

– Inkább… máskor, – felelte Géza remegve.

– Jó. Figyeljen ide. Maga most fáradt. Én most fel fogom ébreszteni. De ha egy óra mulva pihentnek érzi magát… ha azt a vágyat érzi, hogy előre jussunk… akkor megint elaltatom és akkor bátran és őszintén mindent el fog mondani. Jó lesz igy?

– Jó.

– Most aludjék.

Tiz percig szótlanul ültek. Géza nyugodtan és mélyen aludt. Tiz perc mulva Ágnes ezt mondta neki:

– Most kipihente magát. Egy óra mulva megint vágyódik majd arra, hogy elaltassam. Most számoljon hatig és fel fog ébredni.

Géza felébredt. Pihenten és jókedvüen kelt fel a helyéről, néhány lépést járkált, azután azt mondta, hogy nagyon jól érzi magát. Egy óra hosszat derülten beszélgettek mindenféléről, egy óra mulva Géza kissé zavart kiváncsisággal kérdezte Rappaporttól:

– Mondd, Rapp, hogy megy voltaképen ez a dolog? Van annak valami értelme, hogy ti engem itt minden este elaltattok? Vagy csak mulattok rajtam?

– Nagyszerüen megy, – mondta Rappaport. – Ágnesnek kiállithatom azt a bizonyitványt, hogy kitünő orvos és elmés pszichológus. Ha te akarod, hamarosan mindent elérünk, amire vágyódunk.

– Én akarom, – mondta Géza habozva.

– Nem fárasztja? – kérdezte Ágnes.

– Dehogy. Legszivesebben mindjárt folytatnám. De magát nem fárasztja-e?

– Engem nem. Folytassuk, ha kedve van rá. Én nagyon, nagyon örülök neki.

Rámosolygott Gézára. Géza bágyadtan visszamosolygott és az Ágnes kézmozdulatára átült abba a karosszékbe, amelyben rendesen aludni szokott. Ágnes elébe állott, felemelte a kezét, leeresztette és Géza már aludt is. Ágnes komoly arccal állott előtte, Rappaport szorongva várakozott. Amikor Géza mélyen aludt, Ágnes igy szólt hozzá:

– Most tehát teljes nyugalommal és teljes őszinteséggel el fogja mondani, hogy a hazajövetele óta, tehát ezerkilencszáztizennyolc februárja óta, mikor történt meg, hogy ez a második énje, akit maga Molitor Orbánnak nevezett, feléledt és szerephez jutott.

A Géza arca vonaglani kezdett. Ágnes hangosan és nyugodtan mondta:

– A saját elhatározása az, hogy erről beszéljen. Erősebbnek kell lennie az izgalmánál. E nélkül nincs gyógyulás és nincs megnyugvás. Gondolkozzék és feleljen: mikor történt először, hogy itt a Molitor-házban éjjel felkelt és ugy cselekedett, mintha más ember volna, – mondjuk: Molitor Orbán.

A Géza arca heves küzdelem után megkeményedett. Rekedten felelte:

– Annak a napnak az éjszakáján, amikor Molitor Árpád meghalt.

– Hogy történt ez?

– A Molitor Árpád halála nyugtalanitott. Bizonyosra vettem, hogy megölte valaki. Lementem, hogy megnézem a holttestét és megnézem a szobát, nem találok-e valami jelet vagy nyomot. Lent Noszlopy kapitány egyszerre fehéren kiegyenesedett előttem. Ettől megrettentem. Felrohantam. A fejem elkezdett fájni. Elaludtam.

– Nagyon helyes. De mindezt még Molitor Géza tette. Azután?

Géza vonagló arccal mondta:

– Azután egyszerre felébredtem. És akkor megint felkeltem.

– Miért? Mit akart?

– Zoltánhoz menni.

– Miért? Minek?

– A torkát megfogni. A torkát megszoritva azt kérdezni tőle, bevallja-e, hogy ő volt a gyilkos. És azután kiszoritani a lelket belőle nemcsak azért, mert ölt és mert tőlem egy vagyont elrabolt, hanem azért is, mert ellopta tőlem azt a lányt, akit…

– Akit?

– Akit én akarok.

Ágnes eltikkadva bólintott.

– Helyes, – mondta. – És mit akart még?

– Azután fel akartam menni magához.

– És mit valósitott meg ezekből a szándékokból?

– Lementem az első emeletre. De ott ujra találkoztam Noszlopy kapitánynyal. Ekkor azt gondoltam, hogy most lehetetlen megtenni, amit akartam. Majd máskor. A maga szobája pedig zárva volt. Erre visszamentem a szobámba és lefeküdtem.

– Helyes. Noszlopy kapitány másnap délben meg is mondta, hogy maga kétszer járt az első emeleten. Maga azonban akkor erre nem emlékezett.

– Nem.

– Most azonban emlékszik rá. A mostani lelki tekintete átfogja mind a két tudatát. Beszélje el tehát, hogy a második tudata, a másik énje mikor jelentkezett ismét?

– Maga egy este megállt itt mellettem és azt mondta nekem, hogy segitségére kell lennem. Azután megszoritotta a kezemet… és a szemembe nézett. Később fejfájásom támadt. Nagyon nehezen aludtam el. Éjszaka felébredtem, felöltözködtem és lementem az első emeletre.

– Miért?

Géza vonagló arccal felelte:

– Meg akartam Zoltánt ölni.

– Már akkor? Őszintén feleljen.

– Nem. Magamhoz vettem a pisztolyomat és kinyitottam a zárját, de akkor még nem akartam megölni.

– Miért vette magához a pisztolyt?

– Tulajdonképen… hozzá akartam magamat szoktatni ahhoz a gondolathoz, hogy Zoltánt megölöm. De ostobaság lett volna pisztollyal megölni. Rögtön rájöttek volna. Ez csak kisérlet volt… próbálkozás… kipróbálása annak, hogyan lehet a Noszlopy kapitány őrködését kijátszani és Zoltánhoz jutni. De bizonyosan tudtam, hogy nem pisztollyal ölöm meg.

– Helyes. Mikor volt ez?

– Május tizedike körül.

– Másnap semmire se emlékezett.

– Semmire.

– De május tizenegyedikéről tizenkettedikére virradó éjjel ujra lent járt.

– Lent. Akkor a bajonettemet hoztam le. Azzal már megöltem egy embert. De Zoltánt nem akartam ezzel megölni.

– Helyes. Mi történt a május tizenkettedikéről tizenharmadikára virradó éjszaka?

A Géza arca még egyszer megvonaglott, Ágnes azonban rákiáltott, hogy legyen nyugodt és beszéljen el mindent és Géza erre rekedt hangon beszélni kezdett:

– Fél egykor felébredtem. Pontosan tudtam, mi a teendőm. Lassan felöltözködtem. Öt perccel egy óra előtt körülnéztem a szobámban. Tudtam, hogy itt van valahol az az eszköz, amellyel Zoltánt meg akarom ölni. A tekintetem ekkor ráesett a jeges vederre. Nem voltam meglepetve. Éreztem, hogy nemcsak a fejfájásom miatt hozattam este jeget, hanem azért is, mert egy szegletes jégdarabbal ölni lehet; és a jégdarab azután eltünik.

Ágnes sápadtan hallgatott. Rappaport feldult arccal hajolt előre és a szájára szoritotta a kezét, hogy a lélekzete ne hallatszék.

– Éjfél után, egy óra előtt két perccel egy jégdarabot a balkezembe vettem és kimentem a szobámból. Pontosan egy órakor leértem az utolsó lépcsőfokra az első emelet előtt. Láttam, hogy Noszlopy kapitány bemegy a szobájába és behuzza az ajtót. Mielőtt a behuzott ajtó résén kinézhetett volna, eloltottam az első emeleti lámpát. Előre hajoltam a lépcsőről, kinyujtott karral elértem a csavart és megforditottam. Sötét lett.

Elhallgatott.

– Folytassa, – mondta Ágnes nyugodtan.

– Beléptem Zoltánhoz. Zoltán az ajtónyilásra odafordult és elébem akart jönni, de amikor meglátott, akkor meglepetve nézett rám és megállott. Felhuzta a szemöldökét és elmosolyodott. „Ez meglepő látogatás“ – mondta gunyosan. Teljesen nyugodt volt. Csufolódott. Nyugodtan azt kérdezte, hogy a szerelmi bánat hozott-e ide.

– Igen. És? Mit mondott még?

– Akárminek köszönhetem ezt a furcsa szerencsét, arra kérlek, hogy holnap csevegjünk, most pedig tisztelj meg a gyors távozásoddal.

– Igen. És maga mit felelt?

– Semmit. Mondani akartam valamit… meg akartam mondani… hogy megtorlom a gyilkosságot, amit elkövetett… és megtorlok minden egyebet…

– De nem szólt semmit?

– Nem szóltam. Ő dühbe jött. Dölyfösen elfordult és intett, hogy menjek ki. Ki innen. Elég volt. Takarodj. Én ott álltam már mellette. Ekkor visszafordult és egyszerre megriadt, amikor az arcomba nézett. De én eddig a hátam mögött tartottam a balkezemet a jégdarabbal. Most előhuztam és a homlokára ütöttem vele. Hosszu, hördülő lélekzetet vett, a kezem után kapott, de én egy lépést tettem hátrafelé, ő maga elé kapott a levegőbe és végigesett a szőnyegen. Én föléje hajoltam, hogy megnézzem él-e még. Már halott volt. A kezemet szinte sütötte a jég hidegsége. A jégen vércseppek is voltak. Kiejtettem a kezemből. A kezem nagyon fázott, beledugtam a zsebembe és vártam még egy percig. Zoltán nem mozdult. Ekkor a kezemet ujra kivettem a zsebemből és kimentem a szobából. Kint észrevettem, hogy a zsebemből fagytól merev kezemmel kirántottam a tüzszerszámomat. Leesett az iróasztal mellett. De már nem mentem érte vissza. Végigmentem az első emeleti folyosón és felmentem a második emeletre. Mikor a szobámba beértem, egy óra tizenegy perc volt. Lefeküdtem, de sokáig ébren voltam. Gondolkoztam.

– Min gondolkozott?

– Azon, hogy ha a Zoltán megöletésével magát vádolják, mit kell cselekednem?

– Mire határozta el magát?

– Nem határoztam semmit. Attól függ, minden, mondtam, mi történik. Ha kell, jelentkezem is… hogy magát ne vádolhassák. De ennek igy kellett történnie…

– Ugy van. Ennek igy kellett történnie. És kell, hogy magának elég ereje legyen arra is, hogy éber állapotban szemébe nézzen mindennek és éber állapotban is ezt mondja: ennek igy kellett történnie.

Géza remegni kezdett és a testét vonagló görcs rohanta meg. Ágnes rákiáltott:

– Egyelőre elég, hogy igy beszéltünk róla. Most az a fontos, hogy maga nyugodt legyen. A lelki pillantása most zavartalanul átfogta mind a két tudatát; amikor a két tudat majd éber állapotban is összeolvad, akkor meggyógyult és megnyugodott. Most ráérünk erre készülni. Mára elég volt. Ha felébresztem, jókedvünek és megkönnyebbültnek érzi magát. Holnap is; egész nap. Most számoljon hatig és fel fog ébredni.

Géza felébredt. Ágnes és Rappaport sápadtan és nagy erőfeszitéssel beszélgettek vele, ő azonban nyugodt volt és jókedvü. Nemsokára aludni mentek.

XVII.

Minden este ujra együtt voltak. Géza a hipnotikus álomban teljesen átadta már az akaratát Ágnesnek, nem volt többé semmiféle titka Ágnes előtt, de a szervezete még mindig heves, görcsös felindulással tiltakozott az ellen, hogy mindazzal, ami történt, éber állapotban is szembenézzen. Egy hét mulva Ágnes végre este elaltatta és igy szólt hozzá:

– Figyeljen ide, Géza. Én ezt ugy akartam elmondani magának, hogy már éber állapotban és teljesen szabad itélettel hallgassa végig. De most elmondom igy. Elmondom… miért tartom én magamat a Zoltán gyilkosának. Akarja ezt tudni?

– Akarom, – felelte Géza a feszült figyelemtől merev arccal.

– Emlékszik-e még arra a koratavaszi estére, amikor maga odalépett az öreg Molitor Árpádhoz, megérintette a vállát és olyan kegyetlen dolgokat mondott neki a kipusztitandó hetvenévesekről?

– Emlékszem.

– Mielőtt akkor maga megmozdult, én magára néztem és ezt gondoltam: ne türd már tovább az ostoba fecsegését, állj fel, menj oda hozzá és mondj neki olyan kegyetlen dolgokat, hogy a vér fagyjon meg az ereiben tőle. Erre maga felállott, odament, beszélni kezdett… én részeg lettem az örömtől. De ekkor még nem értettem, mi történt. Részeg voltam… azt hittem, a fiatalság ereje mámorosodott meg bennem… és aznap elkövettem az életem legrettentőbb tévedését. Maga emlékszik rá. Látta…

– Láttam, – szólt sötét arccal Géza.

– Már akkor… már a második percben éreztem… hogy rettentő hibát követtem el. Hogy mondjam ezt el?… ez irtózatos… a testi és lelki életnek olyan megrendülése egy lánynál… aki igy tévedett… hogy én még akkor éjjel… odavánszorogtam a szekrényemhez… kivettem belőle a ciankálit, amelyet benne tartogattam és véget akartam vetni mindennek. De amikor a halálra készültem, akkor végiggondoltam az elmult három éven. És egyszerre világossá lett előttem, hogy én mindig magát szerettem. És ha egy lány… tévedésből, véletlenségből… erőszak miatt… odaadta a lányságát valakinek, akit nem szeret… még ha hozzáesketett felesége lenne is… ilyenkor a lelkében azt a férfit mégis _halálra itéli_. Higyje el: minden lány azt a férfit, akit nem szeret, de akinek magát oda kellett adnia. És én ekkor még azt is megértettem, hogy magát szeretem és hogy ő idegenitett el magától. És akkor töprengtem és vivódtam. És megértettem, hogy neki el kell tünnie; meg kell hallnia; örökre el kell takarodnia, hogy maga engem szeretni tudjon. Egy özvegyet már lehet szeretni. Én Zoltánt halálra itéltem. Maga ezt tudta.

– Tudtam.

– El is mondta, hogy az elhatározásaiban milyen szerepe volt ennek a tudatnak. A másik, az erőszakos, az ölni is kész énje pontosan érezte, hogy nemcsak szeret engem, hanem hogy ez az utja annak, hogy mi végre találkozzunk. De azt nem érezte és nem tudta, hogy ezt az énjét is mennyire én irányitottam… mennyire én idéztem fel…

– Ezt nem tudom. Ezt nem értem…

– Akkor… azon az első estén… azt hittem, csak valami különös véletlen, hogy maga azt teszi, amit én gondolok: feláll, odalép az öreg Molitor Árpádhoz, kegyetlen dolgokat mond neki. Később észrevettem, hogy ha ránézek magára és nagyon akarok valamit… _nagyon_ akarok… akkor maga vonakodva és habozva, de megteszi. Igy van ez?

– Igy van. Egy furcsa… hajtó és taszitó érzés volt…

– Néhány héttel ezelőtt, mikor megint rejtelmes dolgok kezdtek itt a házban történni, Rappaport végre elmondta nekem a maga betegségének a történetét… és a kettős tudatának a titkát. Abban állapodtunk meg, hogy egyesült erővel rávesszük arra, hogy gyógyittassa magát. Én azonban egy este ideálltam maga mellé… és olyan hangon beszéltem magához… és ugy néztem a szemébe… azzal a könyörtelen akarattal… egyszóval… röviden azt láttam… hogy egy ilyen erős felindulás olyan pszichikai megrendülést jelent magánál… annyira ugy hat a maga érzékeny idegrendszerére, mint egy _trauma_… hogy utána fejfájást kap és a fejfájás után feléled a második énje. Ezt szándékosan csináltam május tizenegyedikén; és aznap tudtam már, mit fogok másnap este tenni. És másnap este szándékosan mondtam Zoltánnak olyan hangosan, hogy maga is meghallja, hogy pontosan egy órakor bemegyek hozzá. Én készitettem elő mindent… én nyitottam meg az utat… és küldtem magát erre az utra… én vagyok a bünös és én térdre akartam vetni magamat maga előtt, hogy sirva könyörögjek érte: bocsásson meg nekem, szeressen engem…

Hangosan felzokogott. Rappaport rémülten ugrott fel, megfogta a karját, megrázta és rámutatott Gézára. Géza nagy erőfeszitéssel kétszer egymásután felnyitotta a szemét és üveges tekintettel, remegő szempillákkal nézett rájuk. Ágnes egyszerre magához tért. Kijózanodott.

– Aludjék, – mondta csengő hangon Gézának.

Géza ismét aludt. Ágnes azután nyugodtan és parancsoló hangon beszélt tovább vele és azt bizonyitotta neki, hogy tulajdonképen ő a Zoltán gyilkosa. Géza ellentmondott, de annyit elismert, hogy ilyenmódon Ágnes is részes a cselekedetben és bizonyos magas erkölcsi szempontból épen akkora felelősséget visel – talán még nagyobbat – mint ő. Ezután még három nap telt el; a harmadik nap estéjén Géza teljes nyugalommal felelt Ágnes minden kérdésére. Azt mondta, hogy vágyódik rá, hogy teljes tudatossággal, világos és éber öntudattal emlékezzék vissza mindenre, ami történt. Nyugodtan fog itélkezni mindkettőjükről.

– Jól van, – mondta erre Ágnes elfogódottan. Akkor én… visszaadom magának az elhatározása teljes szabadságát. Figyeljen ide. Holnap este pontosan tizenegy órakor eszébe fog jutni minden, amit hipnotikus álmában beszéltünk. A normális, nyugodt öntudata átfogja és magába olvasztja mind a három tudatot: azt, amelyet a gránátrobbanás óta normálisnak érez, de amelybe néha félöntudatos derengések felhőztek bele, az éjszakai második énjét, amelyben minden elfojtott vágyódása és elszántsága kitört és végül ezt a harmadikat, amely a hipnotikus szuggesztió következtében állt elő. Az összeolvadás teljesen nyugodtan történik meg, minden felindulás nélkül, sőt minden izgalom nélkül; az egészséges, teljes, uj öntudata ugy jön meg, mint a friss ébredés egy üditő álomból. Az egész mult ugy jelenik meg, mint egy megszokott, bizalmas emlékkép. Tehát: teljes nyugalomban. Pontosan tizenegy órakor. Most számoljon hatig és fel fog ébredni.

Másnap este tiz óra után még az egész család a hallban volt. Gyuri már nem járt iskolába és igy nem kellett pontosnak lennie a lefekvésben. Jókedvüen szaladozott ide-oda és egy tökéletes védelmi berendezkedés tervét készitette el, amelyet a trakostyani Molitor-kastélyba akar bevezetni. Marianne jókedvüen, kivirágzottan beszélgetett Rappaporttal arról, hogy hogyan fog élni nyáron Trakostyánban; mindenesetre megtanul lovagolni is. Noszlopy kapitány legényes hangon Ágnesnek számolt be a szinházi tapasztalatairól és lovagiasan meghitta Ágnest, hogy legyen ő is vendége holnapután a páholyában. Az idő haladt előre és Ágnes végre kérő pillantást vetett az anyjára, aki csendes és boldog mosolylyal nézte a gyerekeit. Az öreg Molitorné erre rögtön felállott és aludni vitte Mariannet és Gyurit. Pár perccel később elment Noszlopy kapitány is. Ágnes egyedül maradt Rappaporttal, és Gézával. Csendesen beszélgettek; Ágnes sápadt volt és néha szorongó pillantást vetett az órára. Rappaport idegesen huzogatta a száját és néha izgalomtól fájdalmas mosollyal hajtotta oldalra a fejét. Csak Géza volt nyugodt.

Tizenegy óra előtt két perccel Géza egyszerre figyelmesen ránézett Ágnesre, azután ránézett Rappaportra.

– Igaz, – mondta kissé nyugtalanul, – hát ma nem lesz séance?

– Nem, – felelte Rappaport bizonytalanul.

– Miért?

– Abban állapodtunk meg, – mondta Ágnes, – hogy ma nem lesz.

– Ugy? – szólt elgondolkozva Géza. – Abban állapodtunk meg. De miért?

– Azért, – felelte sápadtan és reszketve Ágnes, – mert már felesleges.

– Ugy? Felesleges?

Géza nyugtalanul simitotta végig a homlokát, azután a két kezébe hajtotta a fejét. Ágnes és Rappaport sápadtan néztek össze. Géza mozdulatlanul ült egy ideig a kezével az arcán, azután lassan leeresztette a kezét.

– Persze, – mondta halkan. Felesleges.

Felemelte a fejét és előbb Rappaportra nézett, azután hosszu, mozdulatlan pillantással Ágnesre. Végre megszólalt:

– Mindenre emlékszem, – mondta nagyon halkan.

Az arca kissé halvány volt; de a szeme nyugodtan és tisztán fénylett. Ágnes néma reszketéssel nézett rá. Sokáig néztek egymás szemébe. Géza végre megmozdult. Végigsimitotta a homlokát.

– _Mégis_ rettenetes, – mondta halkan és nyugodtan. Ujra ránézett Ágnesre, azután Rappaportra. Megcsóválta a fejét.

– Én magamat, – mondta – büntelennek mégsem tudom érezni.

– Én vagyok a bünös, – jajdult fel sirva Ágnes.

– Nem… vagy legalább is: nem az én dolgom, hogy magáról itéljek.

– De igen. Senki más nem itélhet rólam, csak maga.

– De előbb magamról kell… És én most nem tudom: mit kell tennem.

– Mit akarsz tenni, Géza? – kérdezte remegő hangon Rappaport.

– Még nem tudom. A legegyszerübb az lenne, ha elmennék a vizsgálóbiróhoz és feljelenteném magamat.

Rappaport felállott, odament Gézához és felindultan mondta neki:

– Tudtam. Ezt vártam. Ezt a tervet alaposan végiggondoltam. Két eshetőség van: vagy hisznek neked vagy nem hisznek. Ha hisznek neked, megindul egy botorkáló birósági eljárás, amely igazi bizonyitékok nélkül tapogatódzik ide-oda és végül is azzal végződik, hogy beszámithatatlanság cimén felmentenek és szanatoriumba küldenek. Vagy nem hisznek neked – ami sokkal valószinübb – akkor kerülgetés nélkül csuknak be… igen, a bolondok házába.

– Miért ne hinnének nekem?

– Semmiféle bizonyitékod nincs… se adatod… se tanud.

– Van tanum, ha Ágnes mindent őszintén elmond.

– De én nem mondok el semmit, – kiáltotta Ágnes szenvedélyes haraggal. – Senki itéletének nem vetem magam alá, csak a magáénak. Senki ellen nem vétettem, csak maga ellen. Semmit nem bántam meg… mindent én tettem… mindent én mozgattam az első naptól kezdve…

Géza közbeszólt:

– Mindent maga mozgatott? – kérdezte elgondolkozva.

– Igen. Néha ugy érzem, még azt is én tettem… hogy Zoltán a gyilkosság bünét kövesse el… mindent én tettem azért, hogy… maga előtt… magát… magához… Én semmi mással nem törődöm, csak azzal, hogy maga megbocsát-e nekem.

Géza elgondolkozva nézett rá. Rappaport halkan mondta:

– Igy hárman ültünk együtt, amikor el kellett dönteni, hallgassunk-e arról, hogy ebben a házban gyilkosság történt. Ugy döntöttünk, hogy hallgatni fogunk. A gyilkosság megtorlatlan maradt. Most, hogy megtoroltatott: megint nekünk kell döntenünk. Mit akarsz? Hány halottnak akarod a nyugalmát megbolygatni? Te mondtad, hogy a halottak hadd aludjanak békében. Hát aludjanak békében. Annyi szörnyüség történik most a világon; ki tudja, hány házban, mennyi véres titok lappang; hadd aludjanak a halottak békében. Te nem vagy bünös.

– Hát ki a bünös? Ki követte el a bünt? Mi az, ami bennem akarta és elkövette a bünt?

– Most jól kérdeztél. Benned követte el a bünt valami. Te nem vagy felelős érte.

– De én hordozom magamban. Rettenetes, hogy milyen lelket hordozunk magunkban. Rettenetes, hogy ezt a lelket hogyan mérgezi meg még a háboru. Uristen, mi jön még itt. Irgalmas Isten, hogy omlik itt össze minden.

Mind a hárman hallgattak. Rappaport nagyon halkan mondta:

– A fejsze rátétetett a fa tövére.

Géza bólintott és fájdalmasan merengve nézett maga elé:

– A rettentő hazugság, – mondta, – amelylyel majd le kell számolnunk, az, hogy a halál valami borzasztóan nagy dolog. A magam halála: az borzasztó. A másé: semmiség. Erre a nagy hazugságra kell végre ráébrednünk és ezt kell valahogyan a lelkünkben megőrölnünk. De milyen ember vagyok én, hogy ezt a hazugságot ilyen nyugodtan hurcolom magammal?

– Maga _az_ ember, – mondta Ágnes. – Jó és nemes és tiszta. És a lelkének nagy titkai vannak. Ember.

Géza gondolkozva nézett rá. Sokáig hallgattak. Végre Ágnes remegő ajakkal és sápadtan megszólalt:

– Most meg kell mondania, hogy én… hogy velem… mi legyen…

Felállott és ingadozva odament Géza elébe. Az arcán nehéz könnycseppek gördültek le. Egyszerre odafordult Rappaporthoz:

– Kérem, – mondta sirástól fuldokló, könyörgő hangon, – most… menjen… menjen el.

Rappaport megzavarodott arccal, fájdalmas grimásszal megfordult és lassan kiment. Ágnes ekkor kinyujtotta a kezét a Géza keze felé és térdre esett Géza előtt.

– Én nem birom tovább, – mondta zokogva. Bocsásson meg nekem. És szeressen engem.

Sirva hajtotta oda hozzá a fejét.

– Szeressen engem, – mondta könyörögve.