Part 19

– Maga akkor nagy lelkesedéssel beszélt Lonkay professzorról, aki mellett dolgozott. És egy este Zoltán ezt mondta: „Ez a Lonkay valóságos háremet tart. Ha nagyon érzékeny volnék a Molitor név hirére, nem érintene kellemesen, hogy a Molitor névnek egy viselője a Lonkay… asszisztense lett.“

– Ugy? – mondta Ágnes. – De a barátságunk felbomlásának ez csak az egyik oka volt. A másik oka az volt, hogy Zoltán én nekem arra tett célzást, hogy maga azért rosszkedvü, mert… sulyos betegségre tett szert Orosz-Lengyelországban.

– Ez nem volt igaz.

– Semmi sem volt igaz, amit mondott. Soha nem rágalmazott egyenesen, csak célzásokat tett. Amikor együtt voltunk, olyan beszélgetéseket kezdett, amelyekről tudta, hogy bennünket összeveszitenek. Emlékezzék rá: amikor egysze majdnem megint összebarátkoztunk, váratlanul a nő szabadságáról kezdett beszélgetést. Tudta, hogy magának itt egészen más az álláspontja, mint az enyém és tudta, hogy én milyen ostobán érzékeny vagyok ebben a tekintetben. A vita során haragomban el is jutottam ahhoz az együgyü kijelentéshez, hogy egy kokott és egy urilány között nincs semmiféle erkölcsi különbség. Mosolyogva és rendszeresen dolgozott azon, hogy elidegenitsen bennünket egymástól. De azon is, hogy az öreg Árpádot elidegenitse magától. Az öreg Árpád amugy is hajlott a nagy hősiességre… mindig, mielőtt maga hazajött volna, Zoltán néhány csendes célzást tett rá, hogy most bizonyosan valami különös hőstettel jön haza… és a Molitor-család harci hirneve megint felragyog… most bizonyosan be van már adva a Mária Terézia-rendre, amiről az öreg mindig ábrándozott. Erre, amikor maga hazajött és csak a két signum laudist hozta haza és az érdemkeresztet, az öreg csalódást és haragot érzett. De ezt is Zoltán szitotta fel. És Czáránnét Zoltán tette tönkre. És Mariannet ő akarta megrontani. És engem… ő tudott mégis megtéveszteni. És az öreg Árpádot mégis ő ölte meg, – nyugodtan, higgadtan, mosolyogva, semmi másért, csak a vagyonáért, amely ki akart siklani a kezéből. Hiszi azt, hogy mindezért megérdemelte a halált?

Gézának vonaglani kezdett az arca.

– Hiszem, – lehelte alig hallhatóan.

– Megérdemelte, – szólt indulatosan Ágnes. – Emlékszik még rá, hogy az öreg Árpád halála után azt mondtam magának, hogy én pedig Zoltánt halálra itéltem?

– Emlékszem.

– Majd meg fogja érteni még, hogy… akármi történt is… voltaképen csak az a halálos itélet hajtódott végre rajta, amelyet én mondtam ki.

A Géza arca görcsösen kezdett vonaglani. Ágnes egyszerre összeszedte magát.

– Elég volt, – mondta. – Ne gondoljon rá többet. Ha felébred, mindezt el fogja felejteni. A fejfájásai nem szabad, hogy visszatérjenek.

Odalépett hozzá és néhányszor végighuzta a kezét a homlokán.

– Jól kell magát éreznie. Ma is és holnap is. Tudnia kell, hogy teljesen meggyógyul és néhány nap mulva teljesen megnyugszik. Addig érezze jól magát. Bizzék bennem. És szeressen engem.

Az utolsó mondat váratlan melegséggel, meglepő gyengeséggel, könyörgő hangon lebbent el az ajkáról. Maga se akarta mondani; a hang is, amelyen mondta, egészen más volt, mint az a csengő, parancsoló hang, amelyen egyébként beszélt. Rappaport csendes grimásszal nézett fel rá. Ágnes megzavarodott egy másodpercre, de azután nyugodtan folytatta:

– Innen féltizenkettőkor felmegy, lefekszik és jól alszik reggelig. Holnap örömmel várja megint az esti együttlétünket. Egyébként semmire se emlékszik abból, amit itt beszéltünk. Most számoljon hatig és fel fog ébredni.

Géza felébredt, nyugodtan beszélgetett féltizenkettőig és akkor lefeküdt. Ágnes próbaképen tartóztatta, de nem lehetett visszatartani. Másnap este tiz óra után megint egyedül maradtak a hallban.

Géza három másodperc alatt aludt. Ágnes beszélni kezdett hozzá, de mihelyt az elmult hetek eseményei kerültek szóba, – különösen Zoltán halála – Gézát sulyos nyugtalanság rohanta meg és az arcán és a testén fájdalmas, hiszterikus görcs rohant végig. Ágnes sietve ráparancsolt, hogy ne gondoljon többé ezekre a dolgokra és töprengve mérlegelte, mit kérdezzen tőle. Végre elszánta magát.

– Mikor maga ezerkilencszáztizennégy decemberében hazajött, akkor… már az első napon… egy asszonynál tett látogatást. Emlékszik erre?

– Emlékszem.

– Ezzel az asszonnyal… magát… ehhez az asszonyhoz közeli viszony füzte. Igaz?

A Géza arca kissé elborult. Alvó, lehunyt szeme megremegett. Ágnes közbelépett.

– A fontos csak az, hogy arra feleljen, amit majd ezután kérdezek. Maga ezzel az asszonnyal pár nap mulva szakitott. Miért?

– Azért, mert lehetetlennek éreztem egy ilyen… összeköttetés fenntartását, amikor már… másba voltam szerelmes.

Az Ágnes arcán megindult komolyság volt.

– Gondolkozzék jól: már akkor szerelmes volt?

– Igen.

– És azóta… nem mult el ez az érzés?

– Nem.

– Bizonyos ebben?

– Bizonyos vagyok.

– De ezt nem akarta magának soha bevallani. Miért?

Géza vonakodva felelte:

– Mert szégyenletesnek éreztem… ezt a lelki odaláncoltságot egy olyan nőhöz… aki gunyolódik rajtam és… aki…

– És aki?

Géza elhallgatott. Ágnes hangosan mondta:

– Folytassa. Ne hallgasson el semmit. Mindent mondjon meg őszintén. Fontos, hogy teljesen őszinte legyen. Tehát: és aki –?

– És aki erkölcsi tekintetben nem méltó rá, hogy az ember szeresse.

Ágnes elsápadt. Tehetetlen, ijedt pillantást vetett Rappaportra. Rappaport felhuzott szemöldökkel intette neki vissza, hogy a beszélgetés egész vezetését hibásnak tartja. Ágnes azonban összeszedte magát.

– Ezért tehát önmaga előtt is letagadta? – kérdezte Gézától.

– Igen.

– De ez nem sikerült mindig?

– Nem.

– Maga negyedfél évig nem nézett más nőre. Ezért?

– Azt hiszem… ezért. Nem birtam…

– Voltak azonban órák, amikor pontosan tudta és világosan érezte, hogy egy nőt szeret.

– Igen.

– Mikor? Mikor voltak ilyen korszakok?

A Géza arca vonaglani kezdett:

– Néha éjjel, – felelte nehezen, – akkor felkeltem… és elhatároztam… hogy mindenen átgázolok… és ölni fogok…

Ágnes gyorsan ránézett Rappaportra. Rappaport megrendülten intett neki. A Géza arca azonban eltorzult és a testét kinzó görcs rohanta meg.

– Elég, – mondta Ágnes, – Ne gondoljon rá többé. Feleljen erre a kérdésre: miért nem közeledett én hozzám mégis? Miért nem akarta az akaratát rám kényszeriteni? A gondolkozásomat átalakitani? Engem magának megnyerni?

– Féltem a felsőbbséges nevetésétől. Mindig ott volt maga mellett Zoltán. Vele mindig egyetértett. És azt gondoltam: magának kellene közelednie.

– Nem, – mondta Ágnes hevesen. – A férfinak kell bátrabbnak lennie, erősebb akaratunak, kezdeményezőnek. Engem mindig megsértett és megsebzett a maga visszahuzódása. Vártam rá, hogy közeledik hozzám és azért csufolódtam, mert hiába vártam. Pedig én szerettem magát.

A hangja egyszerre megint átalakult. Puha könyörgéssé lett.

– És ne higyje azt, – mondta reszkető szájjal, – hogy én méltatlan vagyok. Higyje el, hogy én jó vagyok és hű vagyok. – Szeressen engem.

Rappaport fanyar grimászt vágott, amikor az Ágnes hangja megint átbillent a lágy könyörgésbe és félrehajtott, fogfájós arccal hallgatta az Ágnes szavait. Most egyszerre megmozdult, felállott és ijedt mozdulattal mutatott rá Gézára. A Géza lehunyt szempillái nagy erőfeszitéssel igyekeztek felnyilni és két keze megmozdult. Ágnes egy rándulással összeszedte magát.

– Aludjék. – mondta Gézának csengő hangon. – Minderről pár nap mulva éber állapotban is beszélek majd magával. Egyelőre ennyi elég volt. Ez is szükséges ahhoz, hogy teljesen egészséges legyen. Aludjék mélyen.

Géza mozdulatlan arccal aludt. Ágnes kimerült, fájdalmas arccal ült le egy székre, néhány percig pihent, azután felállott, megparancsolta Gézának, hogy holnap is érezze jól magát és hogy bizzék a jövőben, azután felébresztette. A következő napokban minden éjjel ujra egyedül maradtak hárman és halk, szorongó örömmel vártak rá, hogy Ágnes végre felálljon és Géza az Ágnes egyetlen mozdulatára elaludjék. Az éjszakai csendességben ilyenkor az az érzésük volt, hogy különös, sötét hatalmakkal játszanak, bóditó magiát üznek, amely a boldog tudáshoz viszi el őket. Az egyik nap eltelt azonban a másik után és voltaképen még mindig nem jutottak előre. Mihelyt a Zoltán haláláról volt szó, Gézát kinos görcsök rázták meg az egész szervezete fájdalmas tiltakozásba tört ki ennek a titoknak a kibontása ellen. Ágnest és Rappaportot különösen az ijesztette meg, hogy a szuggesztió ereje csökkenést mutatott. Géza nem aludt már elég mélyen; álmában többször kisérletet tett rá, hogy felébredjen és napközben sötét és rossz órák jöttek rá. Egyszer ezt kérdezte Ágnestől:

– Mondja, Ágnes, van arra az orvosi irodalomban példa, hogy nő hipnotizált volna valakit?

Ágnes meghökkenve felelte:

– Nem… tudtommal nincs.

– Se nőt, se férfit?

– Se nőt, se férfit.

– Azt hiszem, – mondta Géza, – ennek megvan a maga mély fiziológiai oka. Különös esetekben… nagyon szuggesztibilis férfinál… nagyon speciális körülmények között… rövid időre ez sikerülhet. Állandó hatása azonban női akaratnak egy idegen pszichére nem lehet, mert…

Elgondolkozva nézett maga elé, ideges mozdulattal emelte a homlokához a kezét, mintha egy közeledő fejfájást akarna elriasztani, azután elhallgatott. Ágnes rémülten keresett szavakat.

– Minden szuggesztiv beavatkozásnak, – mondta – megvannak a maga határai. A szuggesztió nem tehet egyebet, mint hogy a szervezetben vagy mondjuk igy: a lelki életben amugy is működő folyamatokat támogat és erősit. De egy bizonyos: az, akit szuggerálnak, semmiképen sincs kiszolgáltatva annak, aki szuggerálja. Ez a hatalom nagyon korlátolt. Amit én magának álmában szuggerálok, az például egyszerre tudatossá válhatik. Ugyszólván csak egy lelki zár kinyitásáról van szó. Ezt a zárat én pár nap mulva ki is fogom nyitni. Hiszen épen ez lesz a teljes gyógyulás és a teljes megnyugvás. Addig türelemmel várnia kell. Olyan nehéz a várakozás? Olyan nehéz az, hogy az akarata egy részét, a lelkének egy szegletét nekem átadta? Olyan rossz nekem engedelmeskedni?

Leült melléje, megfogta a kezét és bágyadt, könyörgő mosolygással nézett a szemébe. Géza elfulladva hallgatta és egy nehéz bódulat füszeres illatát érezte.

– És az orvosi irodalom, – mondta Ágnes, – csak azért nem tud nőkről, akik a szuggesztió terapiáját alkalmazták, mert csak pár esztendeje vannak női orvosok. De a történelemben egész csomó nő szerepel, akinek a sikereit semmi más nem magyarázza meg, csak a szuggesztiv hatás.

– Például?

– Például Jeanne d’Arc.

– Jeanne d’Arc hiszterika volt.

– A hisztéria a legcsodálatosabb és a legrejtelmesebb dolgok egyike. A hisztéria édes testvére a hipnotikus szuggesztiónak: mind a kettő lelki inditékokkal ér el testi hatásokat. Amikor egy rajongó apáca testén egyszerre megjelenik a Krisztus sebeinek a stigmája, maga hajlandó ezt egy felsőséges kézlegyintéssel elintézni és azt hinni, hogy mindent megmagyarázott, ha kimondta ezt a semmit meg nem mondó szót, hogy hisztéria?

– Nem, – felelte Géza felüdült örömmel. – Én azt meginditó és elragadó csodának tartom. De látja: maga most olyan okosan beszél, mintha nem is volna orvos. Az orvosok gyötrelmesen korlátoltak.

– Nem mind, – felelte Ágnes mosolyogva.

– Sokan.

– Sokan, igen.

Erről a kérdésről sokáig és jókedvüen beszélgettek. Géza megnyugodott és derült, csendes jókedvben várta az estét. Ágnes azonban Rappaporttal aggódva és kinos fejtöréssel tanácskozott azon, mit kellene tenniök, hogy az eddigi eredményeket a kezükből kisiklani ne engedjék és hogy a Géza gyógyulását teljessé tegyék. Ujra meg ujra átnézték azokat a könyveket, amelyeket összehordtak. Megállapitották, hogy abban semmi különös és semmi meglepő nincs, hogy a hipnotikus álomban alvó heves – hiszterikus-görcsökkel reagál az olyan kérdésekre, amelyek a lelki életének fájdalmas titkait érintik, de azt is megállapitották, hogy ilyenkor egyéni leleményességre és külön elmésségü metódusra van szükség, hogy ehhez a fájdalmas ponthoz mégis hozzá lehessen nyulni. Mi legyen ez a metódus? Nem tudtak benne megegyezni. Rappaport végre halkan igy szólt:

– Mi volna Ágnes… ha maga azt szuggerálná Gézának, hogy forduljon máshoz… egy tapasztalt orvosprofesszorhoz például?…

Ágnes meghökkenve nézett Rappaportra, azután hevesen felelte:

– Nem. Hogy a nagy titkához más nyuljon hozzá? Nem. Hiszen arra még lázasabban reagálna… az mindent felboritana… sohase is sikerülne. Hogy jut ez eszébe, Rapp?

Rappaport lesütötte a szemét.

– Tartok tőle Ágnes, – mondta halkan – hogy a maga szuggesztiói azért kezdik a hatásos voltukat elvesziteni, mert… maga… akaratlanul is… átsiklik a… könyörgő, szerelmes ember hangjába…

Ágnes ránézett. Rappaport fanyar grimászt vágott.

– Kedves Rapp, – mondta Ágnes meghatottan, – bocsásson meg… nagy izléstelenség… maga előtt…

– Nem. Nem azért – mondta tiltakozva Rappaport.

– Én magát el is fogom küldeni.

– Nem, nem, – kiáltotta kétségbeesetten tiltakozva Rappaport.

Ágnes elnevette magát.

– No, ne tiltakozzék ilyen kétségbeesetten – mondta. – A hipnózisnak mégis csak más kriminalisztikus jelentősége van, ha férfi a szuggerált és nő a szuggeráló, mintha megforditva lenne. – Hiszen tudja: azután ugyis maga van soron. A morfium ellen az egész nagy irodalom tanusága szerint nincs is más eszköz, csak a szuggesztió.

Rappaport bágyadt kézmozdulattal és reménytelenül intett. Ágnes elkomolyodott.

– De most mit tegyünk? Most mihez fogjunk?

Sápadtan töprengve járt-kelt egész nap. A vacsora alatt nagy erőfeszitéseket tett, hogy nyugodtnak lássék. Vacsora után mindig ujra visszaesett a kinzott töprengésbe. Géza néha nyugtalanul nézett rá. Ágnes elfogott egy ilyen nyugtalan pillantást. Felállott, járkált egy kicsit és rettentő erőfeszitéssel lerázta magáról az aggodalmait. Az arca nyugodt volt, ünnepies és tiszta, és néha ráereszkedett a kérlelhetetlen akarat kőmaszkja. Néha odament Gézához és rátette a vállára a kezét. Géza megdidergett, de az Ágnes szavaira azután megnyugodott és lecsillapodott. Tiz óra után egyedül maradtak. Nagy csend volt. Ólmos, nehéz várakozás függött felettük; a lélegzetüket visszafojtották, ugy hallgatóztak a halkan percegő időre. Ágnes végre felállott. Megkövült elszántságu arccal ránézett Gézára. Géza révedezve bólintott igent. Ágnes felemelte a kezét. Karcsu és izmos testén meghuzódott minden izom, egész lénye egyetlen feszült elhatározás és nekikészülés volt. A kezét szótlanul leeresztette és Géza már aludt.

– Aludjék! Mélyen, – mondta Ágnes. – Semmit se érez. Semmit se hall. Csak az én hangomat. Aludjék.

Hosszu percekig mozdulatlanul várt, azután csengő hangon megszólalt.

– Figyeljen ide. A maga betegsége ugy kezdődött, hogy egy nehéz gránát robbanása magát felemelte, földhöz sujtotta és eltemette. Emlékszik erre?

– Emlékszem.

– Mit érzett akkor, amikor ez történt?

– Utána semmit. Előtte azt, amit minden katona.

– Mi az?

– Azt az epedést, bárcsak érne már véget a becstelen pergőtüz és jönne a gyalogsági roham.

– A saját érzéseire nem emlékszik?

Géza arca megvonaglott.

– Emlékezzék vissza, – mondta Ágnes csengő, parancsoló hangon. – Pontosan mondjon el mindent.

A Géza vonagló arca lassan átalakult. A gyötrött figyelem vonásai jelentek meg rajta, egy kinzott várakozásé és haragos elszántságé. Az ajka szétnyilt; a fogait összeszoritotta.

– Szomjas voltam, – mondta rekedten. – És ki kellett jönnöm a kavernából. Meg kellett néznem, hogy jönnek-e már. Fuldokoltam attól a vágytól, hogy jöjjenek már és boszulhassam meg rajtuk ezt a kinzást. Előre hallottam a katonák ujongó felhördülést, amikor végre nekivethetik magukat valaminek, amit végre meg lehet fojtani és darabokra lehet tépni. Ugy vágyódtam utána, mint valami forró kéjérzés után. Ugy vettem észre, hogy a pergőtüznek csakugyan vége lesz és reszketni kezdtem az örömtől. Éreztem, hogyan fogok megint ölni. A puskatussal belevágni egy élő fejbe, mint legutóbb, amikor néhányan beleugráltak az árkainkba. Ez olyan forró felindulás volt, mint egy szerelmi lángolás. Ekkor jött a gránát, és a többire nem emlékszem.

Ágnes győzelmes, komoly pillantást vetett Rappaportra, azután nyugodtan mondta:

– Most majd én segitem az emlékező tehetségét. Magát gyorsan kiásták. Eszméletlen volt; bevitték a kavernába, onnan a roham visszaverése után a kórházba. A kórházban is eszméletlenül feküdt egy ideig, de harmadnapra magához tért. Ekkor ott volt már Rappaport is. Emlékszik erre?

– Igen.

– Két napig nagyon gyenge volt. A negyedik napon azonban már beszélgetett Rappaporttal. Emlékszik erre a beszélgetésre?

– Nem.

– Arra, hogy mit érzett akkor?

– Nem.

– Majd én elmondom. Az az érzése volt, hogy a teste nem a maga teste többé. Hogy meghalt; és a testéhez semmi köze többé. Ha ez az érzés állandóvá válik, akkor természetesen beteges. Egy pszichologus nevet is adott neki: Neuropathia cerebrocardiaca. Az én-tudatának a meggyengülése. Magánál azonban ez csak két-három napig tartott, azután teljesen elmult. Vissza tud erre emlékezni?

Géza arcán minden idegszál feszült várakozásban volt.

– Vissza, – felelte halkan.

– Amikor azonban ezek a tünetek elmultak, akkor egy délelőtt sulyos görcsöket kapott. Ezeknek a görcsöknek egyetlen magyarázata volt lehetséges: a megkuszált idegrendszer szülte őket. Röviden: hiszterikus görcsök voltak. Mikor a görcsök elmultak, féloldali érzéketlenség maradt utánuk, teljes anesztézia a test egyik oldalán. Emlékszik erre?

Géza megrezzent és balkeze aggódva próbálta a jobbkezét megkeresni.

– Ne mozduljon, – mondta Ágnes. – Mitől fél?

– Azt hiszem, hogy ez az érzéketlenség visszatér.

– Most az egész teste anaszteziás. De ez az érzéketlenség rögtön elmulik, mihelyt én akarom. Ez teljesen bizonyos. Gondoljon arra, amit mondtam. Emlékszik ezekre a dolgokra?

– Emlékszem.

– A féloldali érzéketlenség magát nagyon kinozta. Próbálták meggyógyitani. Villamozással is. Nem sikerült. Egy este azonban heves ágyuzás volt; a kórház közelében is lecsapott néhány gránát; maga kinzó fejfájást kapott…

A Géza arca elsötétült. A vonásai megkeményedtek és haragos elszántság ült rájuk. Ágnes csengő hangon folytatta:

– Nagyon nehezen aludt el. Éjjel pedig felkelt, kiment a kórház kertjébe, ott járkált egy ideig, azután feljött, levelet irt, a levelet beletette a zubbonyába, azután lefeküdt és elaludt. Emlékszik erre?

A Géza haragos elszántságu arcán habozás látszott.

– Feleljen, – mondta Ágnes csengő hangon. – Pontosan és őszintén: emlékszik erre?

– Emlékszem.

– Másnap reggel fáradtan és kimerülten ébredt. A zsebében megtalálta a levelet. Kinek szólt a levél?

– Magának, – felelte Géza.

– De maga a levelet elolvasta, azután sokáig forgatta ide-oda, többször ujra elolvasta, azután széttépte. Miért? Feleljen.

– Azért, mert nem emlékeztem rá, hogy mikor irtam és…

– És?

– És mert a levél hangját tulságosan bátornak és melegnek találtam.

– Szóval _akkor_ nem emlékezett rá, hogy éjszaka felkelt és sétált és levelet irt?

– Nem.

– Most azonban emlékszik rá. Emlékszik-e arra is, hogy abban a kórházban még négyszer kelt fel igy éjjel és cselekedett olyan dolgokat, amelyekről másnap semmit se tudott?

– Emlékszem.

– Mondja el, mit érzett ilyenkor éjjel?

Géza vonakodott, Ágnes azonban csengő hangon rászólt, hogy beszélnie kell, mert csak a teljes őszinteség által gyógyulhat meg. Géza erre beszélni kezdett:

– Éjszaka egyszerre felébredtem. Este fejfájással aludtam volt el. A fejfájásom megszünt. És ugy éreztem, hogy rögtön fel kell kelnem. Azonnal tennem kell valamit. Ugy éreztem magam, mintha az árokban a rohamot várnánk. Felöltözködtem és kimentem a kertbe. Kint holdvilág volt és én egyszer arra is gondoltam, hogy olyan vagyok, mintha holdkóros lennék. De nem voltam az. Engem a hold nem is érdekelt különösen. Inkább magammal voltam elfoglalva.

Elhallgatott. Az arca most már egészen más volt, mint amilyen szokott lenni. Konok akarat és kegyetlen elhatározás ült rajta; kemény lett, sötét lett; a szelid komolyság, amely rajta fényleni szokott, eltünt róla; félelmes lett és fenyegető.

– Folytassa, – mondta Ágnes. – Mit érzett ilyenkor?

– Mindenekelőtt ezt: tennem kell valamit. Ha mást nem: járnom. Ha egyebet nem: egy kerti eszközt felvenni és megsuhogtatni és ugy szoritani, hogy a karom elhalt beléje. A legnagyobb erőfeszitésembe került, hogy fel ne másszak a ház tetejére; de ezt nem engedtem meg magamnak, mert azt mondtam magamnak, hogy hiszen ennek semmi értelme. Nem vagyok én holdkóros.

– Igen. Nagyon helyes. Tehát: mit tett e helyett?

– Járkáltam és különböző tervekkel foglalkoztam.

– Milyen tervekkel?

– A jövőre nézve… Azt éreztem, hogy ezentul mindent másképen csinálok, mint eddig. Nem szabad gyengének lenni. Hatalmat kell szerezni, minden eszközzel. Meg kell ölni azokat, akiknek a konok rosszakaratát nem tudjuk legyőzni. Ha a kis olasz katonákat meg tudtuk ölni, miért ne tudnók azokat, akik igazán gonosz ellenségeink? A háboru után hazatérő katonákból ligát alakitok, és mi vesszük a kezünkbe az uralmat. És mi boldogabbá tesszük az országot és a világot, mint azok, akik az utunkban álltak és akiket ezért ki kellett irtanunk.

– Ugy. Tehát ezt érezte éjszakánként? Arra gondolt-e, hogy nappal nem emlékszik az ilyen éjszakai tervezgetéseire?

– De… gondoltam.

– Mit érzett akkor… hogyan magyarázta ezt meg magának?

– Én éjszakánként… azt hiszem… némi lenézést éreztem… a… a másik… önmagammal szemben. A régi Molitor Gézát tudatlannak, együgyünek, gyávának és kijátszásra méltónak éreztem. Azt mondtam magamnak, hogy a régi Molitor Géza már meg is halt. Én nem is vagyok többé Molitor Géza…

– Igen. Maga ilyenkor másnak érezte magát. Kinek? Minek?

Géza habozott. Az arca megvonaglott és a feje megmozdult, mintha le akarná rázni magáról azt a kényszert, hogy feleljen.

– Feleljen, – mondta csengő hangon Ágnes. – Értse meg, hogy a maga érdekében szükséges a teljes őszinteség. Feleljen: minek érezte magát?

– Azt gondoltam, – mondta Géza ismét nyugodt keménységü arccal – hogy én nem is viselem majd többé a Molitor Géza nevet. Én születésem után még két nevet kaptam volt; ezek közül az Orbán nevet viselem majd. Molitor Orbánnak nevezem magamat. Nem is vagyok más. Molitor Orbán vagyok, – az ősöm, a kurucvezér – irtózatos elszántságu és rettentő kegyetlenségü vezér, aki nevetve ölt és gunyosan mosolyogva térdelt le, amikor Eperjes piacán leütötték a fejét.

– Szóval ilyenkor más embernek érezte magát?

– Igen.

– Jó. Rendben van. Figyeljen rám, Géza. Ez természetesen nem mindennapi dolog: az öntudatnak ilyen kettéosztása. De nem is valami példátlanul rendkivüli és egészen hallatlan. Bizonyosan maga is hallott már róla: az én kettészakadása néven szokták emlegetni. Később megmutatom majd magának a kérdés egész irodalmát, amelyet azért gyüjtöttünk össze, mert bizonyosra vettük és pontosan tudtuk, hogy a maga vivódásainak a titka az énjének egy ilyen kettéhasadása és mert pontosan tudtuk azt is, hogy az elmult hetek eseményeinek is ez az egyetlen magyarázata.

Géza arca vonaglani kezdett és a teste görcsösen megrándult.

– Hallgasson nyugodtan végig, – kiáltott rá csengő hangon Ágnes. – Én semmi borzasztó vagy riasztó dolgot nem fogok mondani. Várja meg, hogy mit mondok. Az elmult hetek eseményeiről csak akkor kezdek beszélni, ha maga is kivánja majd. Megnyugtatja ez?

– Igen, – felelte Géza habozva.

– Én ebben az állapotában nem akarok magának parancsokat adni. Nekem a maga hozzájárulására, sőt a maga akaratára és a maga meggyőződésére van szükségem. Ezért beszélek teljes nyugodtsággal arról, hogy az orvosi irodalomban nagyon sok eset van olyan, mint a magáé. Mindegyiket sikerült felderiteni és meggyógyitani, mert hiszen most, amikor mind a két öntudati állapotára emlékszik, maga előtt se kétséges, ugy-e, hogy az öntudatnak ez a kettéhasadása beteges állapot. Ezt tudja, ugy-e?

– Tudom, – felelte halkan Géza.