Part 18

Rappaport zavarodottan állott előtte és könnyes szemmel nézett rá. Géza átkarolta és kifelé kisérte. Rappaport engedelmesen és tehetetlenül ment kifelé. Amikor azonban az ajtó közelébe értek, az ajtó felnyilt és bejött rajta Ágnes. Gézának megdobbant a szive. Eltorzult arccal nézett Ágnesre, bosszusággal, szégyenkezéssel, félelemmel és egy halk és bizonytalan felszabadultsággal. Most vele is végezni fog.

Ágnes odalépett hozzá, kezet nyujtott neki és a kezét nem eresztette el.

– Kedves Géza, – mondta nyugodtan, – én kértem meg Rappot, virrasszon velem és várja meg magát. És hogy jöjjön fel és kérje meg magát… _Nekem_ van szükségem rá, hogy beszélgessünk. Tegye meg nekem, kérem, ha fáradt is. Egy negyedórát… legfeljebb egy felet… ha akarja, itt.

Géza szégyenkező elbágyadást érzett. Hiszen mindez nem igaz… nem igaz, hogy neki van szüksége erre a beszélgetésre… és nevetséges ezt a hazugságot együgyü udvariassággal elfogadni… amikor most vele leszámolhatna és épen ezekben a sulyos órákban, amikor csak önmagával szabad törődnie, nyugodt ridegséggel kitolhatná az életéből… De hiszen nem tudja, hiszen épen ez a nyomoruságának a legfőbb oka, ez a gyászos gyengeség, ez a gyáva hajlékonyság, ez az együgyüen tapintatos engedelmesség. Lesütötte a szemét és fájdalmasan rágta az ajkát. Ágnes megszoritotta a kezét.

– Megteszi, kedves Géza. Köszönöm. Akkor itt is leülhetünk.

Géza riadtan körülnézett.

– Nem… inkább menjünk le.

– Jó. Menjünk le.

Lementek a hallba. Leültek. Az asztalon ott állott a kávéfőző gép. Ágnes egy csésze kávét kinált Gézának, Géza elfogadta. Azután szótlanul ültek egy ideig. Felettük mozdulatlanul pihent a nagy ház nehéz csendje. Géza csendes elbágyadást érzett, amely majdnem jól esett neki. De nem akarta magát ennek az érzésnek átengedni és ezért kérdően és számotkérően felnézett Ágnesre. Ágnes eddig mozdulatlanul ült és feszült figyelemmel nézett Gézára. Most megmozdult.

– Igen, – mondta gyorsan és hangosan, mintha épen készen lenne egy elhatározással. Én ezért kérettem, Géza. Mindaz, ami ebben a házban történt, mondjuk március óta, az, ha akarom, befejezettnek tekinthető. Én azonban nem tudom befejezettnek tekinteni, ugy, mint a rendőrség. Az én számomra itt még elintézendő kérdések maradtak, amelyek bántanak és nyugtalanitanak. Teendők a jövőre nézve, de mindenekelőtt: tisztázandó részletek a multból. Ha akarja: titkok, amelyek nyugtalanitanak. Itt szükségem van a maga támogatására… de nemcsak egyszerüen a támogatására, hanem a jóindulatára, a bizalmára, a szeretetére. Számithatok-e rá?

Géza értetlenül és gyanakodva hallgatta. Mit akar? Hová akar kijutni? Mibe akarja őt belevonni? Miféle aggodalmai támadtak most egyszerre, amikor napokig és hetekig derülten és gondtalanul nevetve járt-kelt? De válaszolni kell neki.

– Igen, – mondta lesütött szemmel, nagyon lassan, – természetes, hogy én rendelkezésére állok…

Az Ágnes arca kissé elborult. A Géza lassu szavaiban vonakodó ellenségesség volt. Azért amit ő el akar érni, más eszközökkel kell harcolnia. Virágzóan szép arcán az elszántság kőkemény maszkja jelent meg.

– Köszönöm, – mondta nyugodtan. – Akkor megmondhatom, mi az, ami legelsősorban és égető forrósággal foglalkoztat.

Géza feltekintett. Ágnes belenézett a szemébe és lassan és nyugodtan mondta:

– Én bizonyos vagyok benne, hogy Zoltánt voltaképen én öltem meg.

Géza megdermedve bámult rá. Az Ágnes aranybarna szeme egyenletes tüzzel világitott bele az övébe és ő érezte, hogyan hajtja ismét valamerre ennek a csodálatos szemnek a nyugtalanitó, taszitó tekintete. Hová? Mit akar vele? Mit akar tőle? Miért mondja ezt? Mit érzett meg és mit talált ki abból, ami az ő lelkét gyötri? Azt akarja, hogy az ép elméje egészen elboruljon és a kétségbeesett őrület itt törjön ki rajta egy reszketve üvöltő rohamban. Rettentő erőfeszitéssel kiszabaditotta magát az Ágnes tekintetének a kinzó igézete alól és egy haragos fejrázással elforditotta a szemét.

– Nézzen rám, Géza, – mondta Ágnes. – Most, igy mondom magának: mindenre, ami nekem szent, esküszöm, hogy magamat tartom a Zoltán gyilkosának.

Géza tehetetlen rémülettel bámult rá. A pillantása egyszerre bizonytalanná lett; gyors képek változtak a tekintete előtt és ebben a bizonytalan derengésben egyszerre fájni kezdett a feje. Gyötrötten szoritotta a kezét a halántékára és halkan feljajdult.

– Istenem, – mondta nyögve, – uristen, mért mond nekem ilyet! Én ezt nem birom. Én vagy őrült vagyok már, vagy bele fogok ebbe őrülni. Hiszen Zoltánt én öltem meg.

Nagy csend lett. Rappaport sápadtan és mozdulatlanul ült a helyén. Ágnes lassan felkelt és odament Gézához. Géza dideregve nézett fel rá. Most mit mondjon? Most mi jön? Most felbomló idegrendszerének ezt a rettenetes titkát elárulta. Most mit kell mondania? Ki leplezte le itt magát? Egy őrült-e, hogy őrült? Vagy egy gyilkos, hogy gyilkos? De miért vagyok én a gyilkos, miért nem te, aki szintén magadat vádolod, vagy magadat leleplezted? És van-e még tiszta ész és egy józan gondolat ezen a beteg világon? Ágnes rátette a vállára a kezét.

– Én nem birom tovább, – mondta Géza megrendülten. – Minden összeroskad. Elég volt.

Ágnes lehajolt hozzá.

– Mit akart ma este… milyen elhatározással küzködött… mivel jött haza? – kérdezte gyöngéden.

Géza a fejére szoritotta a kezét, hogy megfékezze rettentő fejfájását. Elvakuló szemmel nézett fel Ágnesre.

– Nem birom, – mondta panaszosan. – Végzek magammal. Kiszabadulni… ebből a… börtönből…

Ágnes kiegyenesedett, égő szemmel bólintott egyet, azután néhány lépést tett, elforditotta a fejét és mozdulatlanul megállott. Géza halkan sóhajtva szoritotta a két kezébe a fejét. Rappaport felindultan megszólalt:

– Géza, én hónapok óta hiába könyörgök neked… gyenge voltam és gyáva voltam és engedtem, hogy elutasits… de te tudod, hogy én jobban szeretlek, mint a testvéreimet… hidd el nekem, nem gyógyulhatsz meg segitség nélkül… pedig gyógyulásra van szükséged… engedd meg, hogy a segitségedre legyünk…

– Mivel? – Hogyan? – kérdezte Géza tompa és fájdalmas ellenségességgel.

– Győzd le ezt a bosszuságot, amely benned ilyenkor mindig feltámad. Hidd el, ez is babona, a tudatlanság és a tudománytalanság babonája. Hiszen te is tudod, hogy az ösztönéletünknek nem vagyunk urai… és a tudatunknak olyan titkai vannak, amelyeket vagy soha meg nem ismerünk vagy csak másnak a segitségével ismerhetünk meg. Én minden vagyok, csak nem konok materialista. De azok a lelki folyamatok, amelyek az agykéreg mechanizmusával összefüggnek, mégis csak megzavarodnak, ha ezt a mechanizmust valami megzavarta. Téged felkapott és földhöz vágott egy gránát… hosszu öntudatlanság jött utána… gyötrő fejfájásaid maradtak… funkcionális zavarok az agyműködésben és az idegműködésben, amelyektől meg kell és meg lehet szabadulni.

– Hogyan?

– Hipnotikus szuggesztióval. Kérlek, ne hördülj fel megint erre a szóra. Én elhoztam neked azokat a könyveket, amelyek ezzel foglalkoznak… komoly tudósok, nagy orvosok komoly és nagyszerü könyvei. Ha érdekel, megmutatom neked, hányan foglalkoznak vele – Schrenck-Notzing, Wetterstrand, Forel, Freud, Ranschburg az egész nagy nancy-i iskola – és milyen egyszerü és milyen csodálatos gyógyitó eszköz. Ne gondolj kuruzslókra és ne gondolj sarlatánokra. Minden épelméjü ember hipnotizálható. Csak az őrültek nem. Csak a megbomlott, beteg agy feszit a szuggesztió elé olyan ellentállást, amelyet nem lehet legyőzni. Ha te beleegyezel abba, hogy hipnotikus szuggesztióval gyógyitsunk, az közvetett bizonyitéka lesz annak, hogy az elméd nem beteg, csak funkcionális zavarok befolyásolják. És épen ezért ne hidd azt, hogy a hipnózisban kegyelemre kiszolgáltatod magadat valakinek. A szuggesztió egyszerüen egy dinamikus változást akar előidézni az idegrendszeredben, de ezzel csak segitségére siet az idegrendszerednek, amely maga is törekszik erre, de hiába vergődik, mert önmagán nem tud segiteni. A hipnotikus szuggesztió segitségére siet. De te ellenőrzöd. A te akaratod kell hozzá, hogy az idegen akarat segitségedre tudjon menni; és az öntudatod ellenőrzi. Nem adod fel az akaratodat, csak engeded, hogy az idegen akarat társul szegődjön hozzá. Gondolj az álomra. Az álom gyakran fantasztikus képekkel játszik, holott az öntudatod ugyanakkor éberen őrködik, és bár átéled az álom eseményeit, mégis ezt mondod: hiszen ez csak álom, hiszen ezt csak álmodom. Igy van a hipnotikus szuggesztióval is. Ha akarnád, Géza, ha akarnád.

Mit? Nem… semmit se akarok… a fejem…

Ágnes ekkor ujra odalépett Gézához. Az arcán a kérlelhetlen elhatározás kőmaszkja volt. Rátette a Géza vállára a kezét és közel hajolt hozzá.

– Géza, – mondta halkan, – hallgasson rám. Én megigérem magának, hogy meggyógyul. Megigérem, hogy minden olyan kérdésre, amelylyel magát most gyötri, teljes és végleges választ kap. Megigérem, hogy ha egészséges lesz és mindenben tisztán lát, akkor az akarata teljes szabadságával – amennyire szabad emberi akaratról csak beszélni lehet – dönt majd a sorsa felett. Kezességül az életemet kötöm le, mert ha mindez nem igy történik, akkor én meghalok. Feleljen hát nekem, akar-e meggyógyulni? Akar-e tisztán látni? Akar-e szabad akarattal a maga sorsa és az én sorsom felett határozni?

– Akarok, – felelte Géza kimerülten.

– Akkor semmi egyebet nem kérek, csak bizalmat. Azt, hogy egyelőre nekem engedelmeskedjék. Nem tart sokáig… egy-két nap az egész. Fog nekem engedelmeskedni?

– Fogok.

Ágnes egy-két lépést tett hátrafelé. Üde arca merev volt az akarattól és kemény az elhatározástól.

– Nézzen rám, – mondta csengő hangon. Most el fog aludni. – A pillái megnehezednek. – Most még ide néz… a kezemre…

A balkezét magasra emelte és a hüvelykujját és a mutatóujját széttárta. Géza halálosan elfáradva, bágyadtan nézett a magasra emelt kéz két fehér ujjára.

– De a pillái egyre nehezebbek lesznek. – A tagjaiban az álom melegségét érzi. – A pillái… lassan… lecsukódnak…

Kezét a kifeszitett két ujjával lassan mozgatta lefelé, végül leeresztette. A Géza tekintete engedelmesen követte a kéz mozgását.

– Egészen lecsukódtak. Most alszik. Az alvása egyre mélyebb lesz. Jól esik aludnia. A szemét nem tudja többé kinyitni.

A Géza arca megvonaglott és a szeme héjja megrebbent.

– Nem tudja kinyitni, – mondta Ágnes határozottan. – Nem is kell, hogy tudja. Mélyen alszik, mert igy jut el az egészséghez és a megnyugváshoz.

A Géza arca merev volt és mozdulatlan. Ágnes várt néhány másodpercig, azután odalépett hozzá és az alsó karját felemelte. A felső karja tovább is a karosszék párkányán hevert.

– A karját most, – mondta, – nem tudja többé lehajtani.

A Géza alsó karja megrezzent. Le akarta hajtani a karját. Ágnes egy ujját elébe tette és nem engedte.

– Nem tudja lehajtani, – mondta nyugodtan. – Nem is tudhatja, mert mélyen alszik és mert én nem akarom. Mélyen alszik… és a karját… nem tudja többé… lehajtani.

Az ujját most óvatosan elvette. Géza nagy erőfeszitéseket tett, hogy a karját lehajtsa, de a karja mozdulatlanul és mereven állott a levegőben.

– Ne erőlködjék, – mondta Ágnes. – Ugyis hiába. Ugy-e, nem tudja?

– Nem, – felelte Géza.

– Jó. Most fektesse vissza a karját a karosszék párkányára.

Géza merev arccal aludt és felszabadult karját lefektette a karosszék párkányára.

– Azért fog nekem mindenben engedelmeskedni, – mondta Ágnes, – mert ez az engedelmesség hozza meg magának a gyógyulást és a megnyugvást és mert maga is óhajt nekem engedelmeskedni. Tulajdonképen öröm magának, hogy nekem engedelmeskedhetik. Igaz ez?

– Igaz, – mondta Géza.

– Most felelni fog a kérdéseimre, – mondta Ágnes. – Ma este elhatározta, hogy öngyilkosságot követ el. Igen?

– Igen.

– Azért mert nem tudta megérteni az elmult hetek eseményeit?

– Azért.

– Gondoljon vissza most ezekre az eseményekre…

A Géza arca egyszerre eltorzult. A vonásait mintha egy sulyos görcs rázta volna meg. A szája kinyilt, mintha kiáltani akarna. Az egész teste vonaglani kezdett. Ágnes megrettenve nézett rá, de egy pillanat alatt megértette, hogy hibát követett el. Korán nyult hozzá egy lélek legfájóbb pontjához. Ez a lélek még nincs eléggé hatalmában. Rákiáltott Gézára.

– De csak egyetlen másodpercig. Most ne gondoljon rájuk többé. Nem akarom, hogy ezekre a dolgokra gondoljon. Nyugodjék meg. Pihenjen meg. Aludjék mélyen. Jól érzi magát. Semmire se gondol. Semmit se hall… csak ha én szólok magához.

A Géza arca kisimult. A vonásai megnyugodtak. Csendesen és mélyen aludt. Ágnes hátralépett egy kissé és leült. Az ölében összekulcsolta a kezét és győzelmes, fájdalmas boldogsággal nézett Gézára. Hagyta aludni. Egyszer odafordult Rappaporthoz. Rappaport ragyogó és meghatott elragadtatással intett neki és meg akart mozdulni. Ágnes az ajkára tette a kezét és hallgatást parancsolt. Rappaport mozdulatlanul ült a helyén. Ágnes visszafordult Gézához és meghatottan és elgondolkozva nézte.

Egy hosszu, csendes negyedóra telt el. Azután még öt perc és ismét öt perc. Ágnes ekkor felállott.

– Figyeljen rám Géza, – mondta nyugodtan. – Figyel?

– Igen.

– Most mindenekelőtt el fogjuk tüntetni a fejfájásait.

Odament hozzá és erős fehér kezével néhányszor végigsimitotta a Géza homlokát.

– A fejfájásai teljesen el fognak mulni. Ha innen majd felmegy lefeküdni, gyorsan elalszik és egészségesen, nyugodtan alszik reggelig. Mihelyt én most felébresztem, jól fogja magát érezni, mert abból, amit itt álmában beszéltem magával, arra fog emlékezni, hogy megnyugvást és gyógyulást igértem. Holnap nyugodt napja lesz. Velem tölti az egész napot és azért érzi majd jól magát, mert teljes megnyugvást érez a jövőre nézve. Azt, ami eddig nyugtalanitotta, nem fogja egyelőre érteni, de pontosan és biztosan tudja, hogy nehány nap mulva teljes magyarázatot kap. Ezért nyugodtan és derülten tölti el a napot és örömmel fog arra gondolni, hogy estére megint elaltatom. Igy lesz?

– Igy.

– Ha most felébresztem, kellemes, egészséges, fáradtságot érez, semmi mást. Értette?

– Igen.

– És holnap is jól fogja magát érezni és örül majd az estének. És most ha felébresztem, akkor… öt perc mulva… amikor a barokk-óra mutatója ott a sarokban eléri a negyed négyet… akkor ezt fogja nekem mondani: „Kedves Ágnes, nagyon jól érzem magamat.“ Megértette?

– Igen.

– Tehát pont negyed négykor ezt mondja nekem: „Kedves Ágnes, nagyon jól érzem magam“ És ezzel mára befejeztük. Fel fogom ébreszteni.

Várt egy másodpercig.

– Számoljon magában hatig és a hatnál ébredjen fel.

A Géza ajka megmozdult. Rappaport izgatottan vele számolt. Amikor a hathoz eljutott, Géza felnyitotta a szemét. Megnézte Ágnest, azután megnézte Rappaportot és zavartan törülgette a szemét.

– Azt hiszem, – mondta zavart mosollyal – hogy aludtam egy kicsit. Ah, persze, hiszen Ágnes elaltatott. Furcsa, hogy sikerült. Sohse hittem, hogy ez velem, rajtam sikerülhet. Sokáig aludtam?

– Nem sokáig, – mondta Ágnes mosolyogva. – Valamivel tovább egy félóránál.

– Igen, – mondta Géza, – csakugyan. Mindjárt negyed négy. Ilyen hosszu virrasztásra már rég nem emlékszem.

Régebbi virrasztásaikról beszélgettek. A barokk-óra nagymutatója a hármas szám felé közeledett. Géza ránézett az órára, nyugtalan lett, felállott és járkálni kezdett. A mutató közvetlenül a hármas előtt volt. Géza hirtelen megfordult.

– Nekem voltaképen… nagyon szépen meg kell… ezt az egészet köszönnöm. Tudniillik… én…

Megállt egy másodpercre, azután folytatta:

– Kedves Ágnes, nagyon jól érzem magamat… a fejfájásom teljesen elmult és azt hiszem, ez csakugyan nagyon hasznos dolog… és utána kitünően alhatik az ember.

Ágnes összeszoritotta a fogát, hogy a felindultságát és a meghatottságát elrejtse.

– Én is azt hiszem, – mondta – hogy ez hasznos lesz magának. És most már késő van… és legjobb lesz lefeküdni.

Felmentek a második emeletre. Itt Rappaportnak ki volt nyitva az egyik vendégszoba. Rappaport azonban behurcolkodott Gézához. Ágnes megvárta, amig elkészülnek, azután elbucsuzott tőlük. Géza lefeküdt. Pár percig beszélgetett még Rappaporttal, azután mélyen elaludt.

XVI.

Másnap frissen és pihenten ébredt Géza és a délelőttöt csendes olvasgatással töltötte el. Déltájban visszajött Rappaport és beszámolt Kovács Janiról és a családjáról. Holnap utaznak a Tátrába. Géza nagyon örült ennek a közlésnek. Ebéd után kimentek a budai hegyekbe, elvitték Mariannet és Gyurit, és velük tartott Noszlopy kapitány is. Kint sétáltak egy kicsit, azután Géza megelégelte a sétát. Egy tisztáson voltak, ahonnan le lehetett látni a völgyre, a völgyön tul a városra és a másik oldalon a hegyekre. Géza végigfeküdt a füvön és kérte a többieket, jöjjenek majd vissza érte. Marianne, aki eleinte szomoru volt, most felvidámultabban tovább akart sétálni; vele tartott Rappaport és Gyuri, és lelkes örömmel állt a társaság élére Noszlopy kapitány, aki mindenképen meg akarta őket uzsonnáztatni a hegy tulsó oldalán lévő vendéglőben. Amióta pénze volt, azóta esténként szinházba járt nagy borravalókat osztogatott és epedve vágyódott rá, hogy másokat vendégül lásson.

Ágnes Gézával maradt. Az otthagyott köpönyegeket összerakta a fübe és leült. A lába előtt feküdt Géza és kinyujtózkodva nézett le a völgybe. Sokáig hallgattak. A közelgő nyár nehéz, meleg, édes levegője vette őket körül.

Géza végre megszólalt. Nem nézett fel; lefelé tekintett a fübe.

– Mondja, Ágnes, foglalkozott maga valaha ezekkel a dolgokkal?

Ágnes habozott egy másodpercig.

– Nem. Soha, – felelte azután őszintén.

– Ugy. Csak most. És most, – miért?

– Azért, mert Rappaport… ugy két héttel ezelőtt elmondta a maga… fejfájásainak a történetét… és be kellett látnom, hogy itt csak… hipnotikus szuggesztióval lehet eredményesen… beavatkozni.

– Ugy. És bizonyosra vette, hogy maga alkalmas rá, hogy engem szugeráljon… vagy hogy én vagyok rá különösen alkalmas?…

– Mindakettőt bizonyosra vettem.

– Ugy. Hm. Furcsa… hogy nincs bennem semmiféle lázadás ez ellen a beavatkozás ellen a legbelső lelki életembe… ellenkezőleg: valami megnyugvást érzek azért, hogy a szabadságom egy részét feladtam. Ugy érzem magamat, mint aki valami nagy elhatározást elhalasztott és most élvezi azt a csendet, amelyhez az elhalasztás juttatta. – Mondja, mi voltaképen a hipnozis és a szuggesztió? Mit tudnak róla? Min alapszik? Mi a lényege?

Ágnes, aki eddig feszült és aggodalmas figyelemmel hallgatta Gézát, most felszabadult mozdulatot tett. Örült, hogy semmi baj nincs és hogy a beszélgetés megint elméleti térre fordult át.

– A lényegéről voltaképen nagyon keveset tudunk, amint hogy lelkünknek vagy agyunknak egész mechanizmusáról egyelőre több a feltevésünk, mint a pozitiv tudásunk. Ha egy tudós szerző azt mondja, hogy a szuggesztió lelkünk dinamikájába való beavatkozás, amely képzeleteket disszociál és asszociál, idegpályákat gátol és viszont idegpályákat megnyit, a tudat alatt lévő képzeteket a tudatba segiti, ezzel csak leirta azt, amit mások más szavakkal irhatnak le, de a lényeg megértéséhez nem juttatott közelebb. A fontos ez: majdnem minden épelméjü ember szuggerálható. De neki is akarnia kell. Kivánnia kell. Éreznie kell, hogy jó és hasznos neki. Igy egyelőre lemondhatunk annak a titoknak a megmagyarázásáról, hogyan tud az egyébként tehetetlen nagy-agy a szuggesztió segitségével egyszerre testi életünk bizonyos funkciói felett is uralomra vergődni.

Géza mosolygott.

– Maga a sebész őszinte lenézését érzi az egész pszichológia iránt.

– Mert a pszichológia alig is nevezhető tudománynak. Kombinálás. Elmélkedés. A dolgoknak uj neveket adnak: ez benne a haladás. A valóság egyelőre annyi, hogy ha a Broca-féle agytekervényt valami ütés szétroncsolja, akkor nem tudunk beszélni. Ha a szürke agykéreg akármelyik része megbetegszik, akkor elveszitjük a lelkünk egy darabját. És a beteg nagyagy beteg lelket jelent; és tönkrement nagyagy azt jelenti, hogy nincs többé lelkünk.

– Hm. Maga ilyen rideg materialista?

Ágnes kissé meghökkent.

– Nem, – mondta egy kis megzavarodottsággal – nem mondom, hogy a nagyagy: a lélek. Csak azt mondom: nagyagy nélkül nincs lelkünk. Se magunk számára, se más emberek számára.

Géza a hátára fordult és nézett fel a tompa kékségü nyári égbe.

– Ha telefonon beszélek magával, – mondta csendesen – és a drótot egyszerre elvágják, azt fogja akkor maga mondani, hogy nekem nincs többé hangom, nincs többé lelkem? – hogy én nem vagyok többé?… Nem mondja. A mechanizmus romlott el. De a szó, a gondolat, a lélek ott van azért tovább is valahol a hitvány anyagon tul és élő életet él. – Ki tudja, mi az, ami bennünk hangot keres és megszólal és aminek az agy csak hitvány eszköze? Honnan jön? Mi a célja? Hová küld bennünket?

Nézett fel a tompa kékségü égbe és orrát, szemét, száját egyszerre egy édesen káprázó lebegés töltötte el. A virágos lehelletü fü és a völgy és a lány, aki mellette ült és a beláthatatlan ég összeolvadt valami remegő egységgé, valami felsőbb valósággá, amely után csak a karját kell kinyujtania, hogy beléje ölelhesse magát. Forró jóérzés melegitette át az egész testét, egy olyan halk mámor, amely minden vércseppet boldog örömre gyujt. Ugy érezte, hogy most mindjárt megért minden titkot; beszijja az egész lét értelmét egyetlen mámoros lehellettel. De nem mert megmozdulni. Félt, hogy a megmozdulással ezt a csendes boldogságot is elriasztja, amelylyel most az élet nagy titkának az előtornácába álmodta be magát. Hosszan és extatikusan mosolygott fel az égre, azután lassan behunyta a szemét. Ágnes visszafojtott lélekzettel, elfogódottan figyelte, azután megborzongva hajolt közelebb hozzá. Ő is megérezte ezeknek a perceknek a titoknyitó varázsát. Sokáig hallgattak. Az egyik félóra eltelt a másik után; végre visszajöttek a többiek és erre ők is józanul felálltak.

Este, amikor a hallban egyedül maradtak, előbb hosszu hallgatás támadt, azután Ágnes tartózkodó mosolygással ránézett Gézára. Géza egy fejbólintással válaszolt. Ágnes felállott és néhány másodpercig az elszánt akarattól kőkemény arccal nézett a Géza szemébe. Azután felemelte a bal kezét a két kitárt ujjal. Géza nehéz pillával követte a felemelt kezet. Ágnes lassan leeresztette a kezét. A Géza pillái lecsukódtak. Aludt. Eddig egy szó se hangzott el közöttük. Rappaport, aki felindultan félrevonult és remegő izgalommal várakozott, elragadtatva fordult Ágneshez. Ágnes egy szempillantással csendre intette. Gézához fordult.

– Nem tud mozdulni, – mondta csengő hangon. Nem érez semmit. Nem hall semmit, csak az én hangomat. Jól érzi magát. Aludjék mélyen.

Leült és néhány másodpercig szótlanul és elgondolkozva nézte Gézát. Azután felállt és megszólalt:

– Figyeljen ide. Hallja, amit mondok?

– Hallom.

– Gondoljon most az elmult hetek eseményeire.

A Géza arca egy másodpercig nyugodt maradt, azután hirtelen eltorzult. Görcsös rángatózás futott végig a vonásain, azután a testén is. Ágnes ijedten és magára boszankodva csóválta meg a fejét és rákiáltott:

– Elég volt. Ne gondoljon többé semmire. Arra gondoljon, amit én majd kérdezek. Rám figyeljen. Aludjék mélyen és nyugodtan.

A Géza nyugalma lassan visszatért; az arca kisimult és a teste megpihent; ujra mélyen és nyugodtan aludt. Ágnes habozva nézett rá. Nem tudta, hogyan kezdjen neki, hogy ennek a kezébe adott léleknek a sebéhez végre gyógyitó kézzel nyuljon hozzá. Gondolkozott, azután elhatározta, hogy az egyenes kérdezést ma is elhalasztja. Mást kérdez.

– Emlékszik-e arra a tiz napra, amelyet ezerkilencszáztizennégy decemberében itt töltött?

– Emlékszem.

– Az első héten mi nagyon megbarátkoztunk. Azután – a hetedik napon lehetett – maga váratlanul elhidegedett tőlem. Meg tudja mondani, miért?

– Meg.

– Miért?

– Zoltán előtte való nap este hozzám csatlakozott. Magáról beszélgettünk és Zoltán ezt mondta: „Szép lány. Felvilágosodott lány. Ha sietsz, még ez alatt a szabadságidőd alatt eredményt érhetsz el nála.“

Ágnes a szájába harapott, hogy nyugodt maradjon.

– Amikor azután megint hazajött, emlékszik-e rá, hogy mégis… megint kezdtünk összebarátkozni, de a barátságnak egyszerre vége lett. Emlékszik-e rá, miért?

– Igen.

– Mondja meg.