Part 17

– Az eszközt, – mondta diadalmas szerénységgel – este tiz óra öt perckor meg fogjuk találni. A nagy detektiv azonban nem fogadhatja el azt az állitást, hogy az eszköznek meg kell lennie. Az eszköz fából is lehetett. A tettes elégethette.

– Központi fütés van, Gyuri. És az sem müködik már.

– Gázon. Bunsen lángon. Roxburg-féle kis olvasztó kemencében elolvasztotta. Eltüntethette. De nem tüntette el. Tiz óra öt perckor a nagyszalon asztalára fogom tenni. Addig egy kis mérés.

Stopper-órát vett ki a zsebéből és háromszor körülszaladta a szobát. Géza azonban nem látta már; és nem hallotta merész és győzelmes kombinációit. Megrázkódva sülyedt magába és az agya rémült lázzal őrölt egy gondolatot. A gyilkosság eszközét nem vitték ki a házból és ennek az eszköznek még sem kell itt lennie a házban. Eltünhetett. A gyilkos például elégette, ha fából volt. A fa elégetéséhez azonban nekikészülés és hosszas rendezkedés kell, amely feltünik és esetleg nyomokat hagy. De hátha az a szegletes tárgy nem volt fából? Milyen anyag az a fán kivül, amellyel egy abnormálisan vékony homlokcsontot halálosan össze lehet törni és amely azután nyomtalanul eltünik? Nyomtalanul – miért nyomtalanul? Hagyhat nyomot, de nem szabad olyan nyomot hagynia, amely gyanussá válik. Miféle anyag van ilyen? Mi az, amit a kezébe szorithat az ember és ölhet vele és mi aztán átváltozik levegővé… gázzá… vizzé?

Géza dermedten és megbüvölten nézett a barna perzsaszőnyegnek arra a helyére, ahol egészen halványon meglátszott még az egy héttel ezelőtt volt sötét foltnak a helye. A rémülettől elhalt az egész teste, de a gondolatai pontosan és villámgyorsan kapcsolódtak egymásba, mintha egy távoli de tiszta emlékezés irányitaná őket. Az az anyag, amellyel egy papirosvékonyságu halántékcsontot át lehet verni és amely azután magától is eltünik: az a jég. Egy szegletes jégdarab. Ha ezt a szegletes jégdarabot a gyilkos innen magával vitte, akkor a jégdarab egy negyedóra mulva elolvadt. Ha azonban – talán azért, mert vércseppek voltak rajta, vagy azért, mert kiesett a kezéből, – itt hagyta, akkor a jégdarab itt olvadt el. És reggelre már csak tenyérnagyságu, fekete foltot hagyott a szőnyegen, amelyről a nyomozás csak azt tudta megállapitani, hogy vagy viztől ered, vagy olyan alkoholtartalmu italtól ered, amelyből az alkohol elpárolgott. Ez egyszerü, világos és tökéletes.

Géza megfordult és kiment a szobából. Gyuri jókedvüen száguldozott körülötte. Azt mérte ki, mennyi időre volt szüksége a gyilkosnak, mig az udvarból az emeletre vivő utat megtehette. Géza lent hagyta az első emeleten, felment a szobájába és a szoba közepén megállott, mintha itt valami tennivaló várna rá. Mit kell itt mondania? Mit fog itt most feldult szobájába belekiáltani?

– Ki volt Molitor Zoltán gyilkosa? – kérdezte lassan és suttogva, mintha arra várna, hogy egy suttogó hang választ fog neki adni.

Rémülten huzódott el a saját szavai elől, de a gondolatai kérlelhetetlenül dolgoztak tovább. Az egyetlen ember, akinek a szobájában jég volt, aki minden este egy vedernyi jeget hozatott fel a szobájába – a jéggyár szegletes, nagy darabokra fagyasztott, tejüveghez hasonló jegét, – az én voltam. Ha tehát Molitor Zoltán koponyáját egy jégdarab ütése roncsolta szét, akkor a gyilkos nem lehetett más, csak én. Őrület. Őrület.

Rettegve rohant a szoba másik végébe és védekezve szoritotta a kezét a fejére. Csakugyan a téboly lebeg felette és az nyujtogatja acélkarmait az agyveleje után? Szédülve állt egy ideig, azután lefeküdt a diványra. Kábult fejfájása támadt. Fájdalmasan derengő öntudattal feküdt a diványon és megtört rémületben bámult fel a szoba tetejére. Az egyik kinos óra telt a másik után. Alkonyodni kezdett.

Az ajtón kopogtak. Géza nem felelt. Az ajtó óvatosan kinyilott és Péter jött be rajta. Amikor látta, hogy Géza fekszik, lábujjhegyen tett egy lépést előre.

– Mi az, Péter? – kérdezte Géza.

– Százados ur, nem érzi jól magát? – kérdezte Péter részvéttel.

– Semmi, fiam. Mit akarsz?

– Lejelentkezni jöttem, százados ur.

– Hát elmégy?

– Igenis. Bejött értem a feleségem…

Géza figyelmesebben ránézett. A Péter egészséges arca sárgás, szürkés volt. A szeme megtört és a szája szenvedő.

– No, te szegény Péter.

– Bizony, százados ur, szegény Péter nagyon szegény ember.

Olyan összetörött, elgázolt és elcsüggedt volt, hogy Géza nem akarta igy elereszteni.

– Te Péter, én adnék pénzt neked. Egy szép kis bérletet is. Mi volna, ha… hm… ha visszatérnél Rézihez?

Péter megcsóválta a fejét.

– Nem lehet azt, százados ur. Még egyszer gazember legyek? Igy is elég nagy gazember szegény Péter.

– Hát akkor, fiam, minden jót. Áldjon meg az Isten.

Kezet szoritott vele és Péter lassan kiment. Amint kint volt a folyosón és betette maga mögött az ajtót, akkor Géza hirtelen ujra felült és utána kiáltott:

– Péter!

– Parancs, százados ur.

Péter visszajött a szobába.

– Mondd csak, Péter, – szólt Géza habozva – emlékszel te még… arra a két éjszakára… amikor itt aludtál ezen a diványon?

– Hogyne emlékezném, százados ur.

– Mondd csak, Péter… nem vettél te akkor észre semmi különöset?

– Nem, százados ur, semmit. Semmi különöset.

– Semmit, ami neked feltünt volna – ami nem lett volna… rendes dolog?

– Semmit, százados ur.

– Hm.

Csend volt. Péter csendes érdeklődéssel várakozott.

– Mondd csak, Péter… senki se jött be ide a szobába?

– Ide? Senki. Csak a százados ur.

– Én? Igen… amikor lefeküdtem.

– Meg amikor éjjel ki tetszett menni.

Géza megrázkódott.

– Amikor éjjel kimentem, azt mondod?

– Igenis.

– Hm. Hát mikor is volt ez? Melyik napon?

– Az… az elsőn lehetett. De talán… ha jól meggondolom: a másodikon. – Ámbár: az is meglehet, hogy mind a kettőn.

– Ugy? Hm. Hány órakor is volt az, Péter?

– Lehetett az… ugy éjfél körül. Álmos voltam, nem igen néztem az órára.

Géza hallgatott.

– De, százados ur, azt gondolom, megnézte az órát. Én álmos voltam… csak ugy felém tetszett inteni, hogy aludjak tovább. Én bizony rögtön elaludtam.

– Ugy? Hm. Hát… miért nem jelentetted ezt… Péter?

Péter katonásan összeszedte magát.

– Jelentem alássan, azt tetszett mondani, hogy ha valami különöset tapasztalok, azt jelentsem. Ez nem volt különös… gondoltam, meg tetszik vizsgálni a folyosót is… százados ur felettem őrködik, a helyett, hogy én őrködném százados ur felett.

– No jól van, Péter. Isten áldjon meg.

Kezet fogott vele és Péter elment. Géza felszökött a diványról és ökölbe szoritott kézzel és lihegve nézett körül, mintha valami támadásra induló ellenséggel kellene szembeszállnia. Hol van az ellensége? Itt van… bent a lelkében… az agyveleje kanyarulataiban… a vére minden cseppjében. Hogy fog végezni ezzel az ellenségével? Lihegve járt-kelt a szobájában, azután sietve és ijedten kiment. Nem akart a közeledő sötétségben egyedül maradni. Lement az utcára és tépelődő reménytelenséggel, a céltalanságban elveszve, bolygott ide-oda. Az utcák megint tele voltak sétálókkal. Sok fiatal nő, sok fiatal katona. A tömeg hangja egy vágyódó, szerelmes búgás. Hogy merik ezzel a szemérmetlen zajjal betölteni a csendes estét? Miért nem töprengenek azon, szabad-e még élni és lehet-e még élni? Lehet-e még ebben az értelmét vesztett világban élnünk?

Órák hosszat bolyongott ide-oda és végre ugy érezte, le kell roskadnia valahová. Utcai padra nem akar leülni, bement a Palota-szállóba. A vacsorázó vendégek nagy része kint evett a terraszon; ő bement az étterembe és az étterem legmélyebb sarkában keresett magának egy homályos zugot. Vacsorát rendelt. Evett. A teste fáradtságát kipihente és nyugodt elszántsággal és tiszta határozottsággal gondolkozni kezdett. Az életének eddig is kevés célja és kevés értelme volt. Ha az öröm és a fájdalom mérlegét megvonja, nem az a kis fájdalomtöbblet az eredmény, amelyet minden ember visel és elvisel. Az életében hosszu idő óta csak fájdalom van. Amire vágyódik, azt nem tudja megvalósitani. Amibe belefog, abban kudarcot vall. Nagy vágyak, kis képesség; gyengeség és tehetetlenség. És a teljes irányát vesztettség: szegény hajós egy csillagtalan oceánon. Árva vándor, aki a hitét is elvesztette és aki vándorlásának se okát, se célját nem érti. Egy ember, akit Isten elhagyott. Eddig is csak gyávaságból cipelte ezt az értéktelen életet. Most minden összeomlik felette. A hétköznapi rabszolgamunkára rendelt olcsó értelem is megtagadta az engedelmességet. Olyan helyzetbe került, amelyben nincs ut jobbra és nincs ut balra. Meg kell állni nehány tehetetlen gondolat szük börtönében. A megállás pedig az őrület. Innen ki kell szabadulni. Ennek a börtönnek a falát szét kell repeszteni. Szét kell addig, amig világos elmével, tiszta elhatározással lehet cselekedni. Igy kell cselekedni. Igy fogok cselekedni. Ma éjjel meg fogok halni.

Ez az elhatározás megnyugtatta. Fátyoltalan szemmel nézett körül; a távozó jóindulatával nézegette a terraszon ülő embereket és most ingerelt bugásuk se háboritotta fel többé. Mi köze hozzá? Arra gondolt, hogy az apjának bucsulevelet fog irni és feltámadt benne az a vágy, hogy ezt az utolsó tennivalóját már most elvégezze. A sietve kifelé rohanó pincéreket nem akarta megállitani; várt rá, mig Kovács Janit meglátja. Mielőtt elmegy, erről még ugyis gondoskodni fog. A pincérek egy homályos folyosón jöttek ki az étterem felől. Végre jött Kovács Jani is, a két keze tele volt megrakott tányérokkal. Ha a terhét kint lerakta és visszafelé jön, akkor rá fog szólni. Kovács Jani jött kifelé a homályos folyosón. Egyszerre megállott. A két kezében libegtek a komplikáltan összerakott és megrakott tányérok. Amikor megállott, egyedül volt a folyosóban. A tányérkombinációt felfelé libbentette egy kicsit, azután a nélkül, hogy lehajolt volna, olyan arccal, mintha csodálkozó kétségbeeséssel kiáltani akart volna, szélesre nyitott szájjal lefujt a tányérokra. Egy libegve lenditő kézmozdulat, egy fejmozdulat, a rémült fuvás, – egyszer, kétszer, háromszor. Azután tovább száguld a tányérokkal, ki a folyosóból, át az éttermen, el a terraszra. Az egész olyan volt, mint valami babonás szertartás, valami furcsa varázslás. Géza ugy elbámult ezen a varázsláson, hogy egy időre a maga nagy elhatározását is elfelejtette. Amikor Kovács Jani ismét befelé haladt az étterembe, nem szólitotta meg. Várt rá, mig megrakodottan ismét jön kifelé. És ekkor egy ujság mögül ujra látta, hogy Kovács Jani megáll, meglóbálja a tányércsomót és három fejbólintással háromszor ráfuj. Megvárta, amig a pincérek munkája kevesbedett, azután magához hivatta Kovács Janit.

– Mondd csak, Jani fiam, mit csinálsz te az ételekkel itt, ebben a folyosóban?

Kovács Jani meghökkent, elsápadt és dacos szájjal hallgatott.

– Miért nem mondod meg, Jani? Én láttam.

– Hát ha tetszett látni, – mondotta Kovács Jani elkeseredetten, – miért tetszik kérdezni. Nem köpök bele az ételbe.

– Tudom, fiam. De szeretném tudni… mit gondolsz ilyenkor… mi vitt erre rá? Mondd meg nekem… tudod, hogy én barátod vagyok.

Kovács Jani lesütött szemmel forgatta ide-oda a fejét.

– Hát én megmondom, százados ur, egész őszintén. Amióta a feleségem megkapta a betegséget – tudom, hogy megkapta – és amióta azt várom, hogy a gyerekeim is megkapják, azóta mindig azt gondolom, ha ilyen jókedvüen faló embereket látok: hát ti miért nem döglötök meg tulajdonképen? Megmondom egész őszintén: nekem az volt eleinte a gondolatom, hogy hátha minden tál ételt, amelyet kiviszek, ugy tudnék megmérgezni, mint ahogy a feleségemet megmérgeztem. De… nem vitt rá a lélek. Ezt nem tettem. De amikor egyszer… egy héttel ezelőtt… vittem ki egy ilyen nagy szállitmányt, egyszerre rámjött… magam se tudom, hogyan… egyszerre csak meg kellett állnom… mintha valaki megállitott volna… le kellett hajtanom a fejemet, mintha valaki lehajtotta volna… és háromszor fujnom kellett, mintha valami fujta volna…

Géza visszaemlékezett az első találkozásukra itt a Palota-szállóban. „Az ördög volt“, – gondolta most magában fanyarul. – Az állit meg és az irányitja a mozgásodat.

– Azután tovább tudok menni. Ha tetszett látni, százados ur, hát azt is tetszett látni, hogy én még csak az étel közelébe se érek. De ugy kell tennem, mintha belefujnám a betegségemet… az ördögnek tartozom tán ezzel.

Fanyarul rámosolygott Gézára.

– És mit mondasz magadban ehhez a varázsláshoz? – kérdezte Géza.

Kovács Jani elpirult.

– Különféléket, százados ur, – mondta zavartan.

– Például?

– Mindenféle ostobaságot.

– Például? Mondd el, szóról-szóra.

– Például ezt: „akkor millió, millió, millió“

– És mit jelent ez?

– Semmit.

– Jani, őszintén. Mit jelent ez?

Jani zavartan nevetett.

– Magam se tudom. Azt hiszem, azt jelenti: ha az én feleségem beteg, akkor haljon meg közületek is fiatalon millió, millió, millió. Vagy: „mind, mind, mind.“

– Ugy? Hm.

Géza gondolkozott. Kovács Jani kissé szégyenkezve, de nekikeseredetten állt előtte.

– Te Jani. Én téged családostul felküldelek a Tátrába. Annyi pénzt kapsz tőlem, amennyi erre kell, – valamivel még többet, mint amit itt kerestél. Ott maradtok, amig ki nem gyógyultok. Azután, ha kigyógyultok, kapsz még annyit, amennyivel egészséges vidéken valami szerény üzletet nyithatsz. Innen kilépsz. Holnap elmégy Rappaport doktor urhoz.

– Ma kaptam a főorvos urtól épen értesitést, hogy azonnal keressem fel.

– No, annál jobb. Akkor már helyet is talált nektek. Készüljetek rá el, hogy lehetőleg már holnapután utaztok. Holnap megkapod a pénzt. Kell-e most valami, – már holnap délelőtt, talán előzetes kiadásokra?

– Köszönöm, százados ur, nem.

– Hiszen holnap délben ugyis kapsz pénzt. Tehát délelőtt elmégy a főorvos urhoz. És most adjál nekem levélpapirt és tintát, – irok egy levelet, amit holnap elviszel a főorvos urnak és egy másikat, amelyre a Molitor-irodában pénzt kapsz.

Kovács Jani szó nélkül elment, hozta a levélpapirost és a tintát és szótlanul letette. Géza megirta a két levelet. Rappaportnak azt irta, legyen gondja Kovács Janira és akármi történnék közben, forduljon a Molitor-irodához, amelynek ő utasitásokat adott, vagy az apjához, akinek szintén megirta, hogy a Kovács Jani sorsáról gondoskodni akar.

– No itt van, fiam, a két levél.

Kovács Jani sápadtan tartotta a kezében a két levelet.

– Százados ur, – mondotta nehezen nyelve – ez… igazán?… százados ur…

– Igen, fiam. Igazán. És most áldjon meg az Isten. El ne pityeredj itt.

Kovács Jani keservesen küzdött a sirásával.

– Százados ur…

– Jól van, fiam, én ugy értelek, mintha mindent szépen elmondtál volna. Tudod mit: eredj be valahová és sird ki szépen magadat. Ahogy egy ilyen három vitézségi érmes szakaszvezetőhöz illik. Eredj no, nekem meg egy sürgős levelet kell irnom.

Kovács Jani elment magát kisirni. Géza pedig nekifogott, hogy megirja az apjának szóló levelet. A levél rövid lett és a megirása könnyebben ment, mint gondolta. Kedves, jó apám, – irta – nekem elég volt. Hidd el, nem birom tovább. Nagyon sajnálom, hogy neked fájdalmat okozok. Ugy gondolj rám, mint ahogyan az elmult három évben, ha meghaltam volna, gondolnod kellett volna rám: hogy a háboruban pusztultam el. Lehet, hogy abban pusztultam el. Bizonyos. Nem birom tovább. Te bölcs vagy és jó vagy és szeretettel fogsz rám emlékezni. Én téged nagyon szeretlek és forró hálával és könnyes szemmel gondolok rád és mint gyerekkoromban, megcsókolom a kezedet.

Utóiratként a Kovács Jani dolgát ajánlotta, az apja jóindulatába, azután megcimezte a boritékot és a levelet gondosan és szeretettel elhelyezte a zubbonya zsebébe. Otthon ezt a levelet az asztalra teszi, az asztalon majd megtalálják és az apja kezéhez juttatják. Ez rendben van és ez jól van igy. Csendes elégedettséget és teljes megnyugvást érzett. Kitekintett a terraszra és ellenséges érzés nélkül, közömbös és felsőbbséges jóakarattal vette szemügyre az embereket. Örülnek és nevetnek, suttognak és vágyakoznak. Csendes figyelemmel hallgatta a tömeg sok hangból összeolvadó hangját és egyszerre megértette azt a zugást is, amelyet esti sétáin a zsufolt sétálóhelyeken hallani szokott és amely néha annyira irritálta. Régi könyvekben lehet olvasni, hogy amikor a viharos tengeren hánykódó hajó már a menekülés minden reményét elvesztette, akkor a pusztulást váró matrózok a pálinkás hordókhoz rohannak és betörnek a hajón levő nőkhöz. A hajó elsülyed; ők mámorosan akarnak elmerülni. Ezek a férfiak és ezek a nők, akiknek a vágytól búgó hangja ugy döng a hallgató fülébe, mint egy gigantikus méhraj búgása, ezek is az eljövendő hajótörést érzik minden idegszálukban. Az egymást marcangoló csókjaiktól akarnak megrészegedni. Szegény himek és szegény nőstények.

A vendéglő közönsége lassan ritkulni kezdett. Tizenkét órakor bezárták a vendéglőt. Géza csendes bágyadtsággal felállott és indult kifelé. Kovács Jani kisirt szemmel elébe lépett, de megint nem tudott megszólalni. Géza mosolyogva bólintott neki, hogy ért mindent, kitárt karral ráveregetett a vállára, félig magához ölelte, azután elment. Csendesen ballagott a meleg éjszakában hazafelé. Semmi nincs mögötte, ami elintézetlen volna, semmi sincs előtte, ami az ő fáradságára várna; le lehet feküdni és aludni lehet. Mély és puha pihenésben. A csendes pihenés lágy álomérzésében ballagott hazafelé és a Molitor-ház elé ért. Itt egyszerre nyugtalan lett. Nem értette ezt a nyugtalanságot; a kapun azonban nem tudott becsengetni, hanem tovább sétált a Városliget felé. Ide-oda bolyongott az éjszakai liget utain, végre fáradtan leült egy padra. Mi volna, ha itt végezne magával? Kivette a zsebéből a pisztolyát és szeretettel forgatta a kezében. Felemelni… a szivére illeszteni… ah, utálatos lenne, reggelig itt heverni, a padról lecsuszottan, véresen, porosan, – a zsebéből a levelet kivehetné valaki, hiszen bizonyos, hogy mindenét ellopnák. Gyanakodva nézett körül, de a közelében nem volt senki. Távoli padokon ültek csak összebujt párok. Azok hadd mulassanak, szegények; hadd hazudjanak maguknak egy kis részeg boldogságot, mielőtt jön a nagy összeroskadás; az ő világa már összeroskadt… megy és a romjai alá temetkezik. A pisztolyt eltette és lassan indult a Molitor-ház felé. Mikor odaért, ujra kinosan vonagló aggodalom rohanta meg. Nem tudott becsengetni. Átment a tulsó oldalra és megnézte a házat. Miért fél ettől a háztól, ettől az éjszakai homályban épen és tömören felmagasló, de beteg és pusztuló háztól? Nem tudott válaszolni magának. Ujra járkálni kezdett, mintha csak sétálna; de a sétája egyre ingerültebb és fárasztóbb sietés lett. Mi elől fut ő itt ilyen céltalanul? Milyen meglepetés várhat még rá? Molitor Zoltánt megölték; de ő most el fogja pusztitani az egyetlen embert, akit Molitor Zoltán megöletésével vádolni lehet. Mi kell még? Nincs ez tökéletesen, véglegesen, maradéktalanul elintézve? De igen. Oh igen. Feltéve, hogy Molitor Zoltánt megölték. De hátha véletlen szerencsétlenség pusztitotta el? Mi van akkor? Az ő egész feldult izgalma abból a feltevésből született, hogy Molitor Zoltánt megölték. Erre a feltevésre épitette rá a következtetéseit, egyik következtetést a másik után, mint a sulyos gránitkockákat és igy épitett a lelke számára rettentő gondolatokból egy olyan börtönt, amelyből nem lehet kiszabadulni. De hátha az egész feltevés nem igaz? Hátha csak a beteg idegeinek egy bomlási terméke? Az őrültek is ellenállhatatlan logikával tudnak okoskodni; csak épen a feltevés, amelyből kiindulnak, őrült feltevés, – egy bomlott agynak a foszforeszkálása. Hátha engem is egy beteg agyvelő megmérgezett gondolatvilágának a lidércfénye csalogat? Magában véve az, hogy kezdettől fogva mániákus biztossággal ismétlem magamnak, hogy Molitor Zoltánt megölték, magában véve ez is gyanus tünet. A józanság, a hibátlan okosság, az egészen ép és tiszta elme igy kezdett volna okoskodni: _lehet_, hogy megölték. Én igy kezdtem: _bizonyos_, hogy megölték. Miért bizonyos? Hol voltak a bizonyitékaim és hol fészkelt ez a bizonyosság? Itt bennem… összekuszált idegvezetékeimben és vonagló agysejtjeimben… épen azokban, amelyeket azzal kell vádolnom, hogy cserben hagynak és elárulnak. Most ki akarom magamat szolgáltatni egy olyan itéletnek, amelyet ez a megbizhatatlan és minden gyanakvásra méltó intellektus mondott ki olyan bizonyitékok alapján, amelyeket ugyanez a megbizhatatlan intellektus szolgáltatott neki. Egy betegesen érzékeny agyvelő kigondolt valamit és én engedtem, hogy ez a betegesen érzékeny agyvelő ugyanennek a kigondolásnak az alapján halálra itéljen engem. _Ez_ az őrület. _Ez_ a téboly. _Ez_ a felbomlás. És mi volna, ha mégis… irtózatos erőfeszitéssel… urrá tudnék lenni ezen a megbomlott mechanizmuson?

Felindultan rohant előre a hallgató utcákon és verejtékezve küzdött magával. Nem azért kell-e sziven lőnie magát, mert ilyen gondolatok gyötrik? Mert hetek óta és hónapok óta vivódik igy magában és egyedül nem tud az egészség partjára felkapaszkodni, segitséget hivni pedig szégyelt? Itt fuldoklik magában… Lihegve nyitotta ki a száját, – ugy érezte, egy fuldokló segitségkiáltása szakad ki mindjárt a torkán, azután rátapasztotta a szájára a kezét, hogy ne kiáltson és üzötten sietett előre az elhagyott utcákon. Végre ugy érezte, nem birja tovább. Visszament a Molitor-ház elé, kimerülten és verejtékben fürödve megállott a kapu előtt és hirtelen elhatározással megnyomta a csengőt. Az uj házmester gyorsan kaput nyitott és ő szótlan köszönéssel elhaladt előtte. Csendes, nehéz nyomással a szivén, fáradtan ment felfelé a lépcsőn. Néhány lépést tett, azután meglepetve megállott. A hallban még világosság van. Ki viraszt itt ilyenkor még? Egy másodpercig hallgatózott, de nem hallott semmit; erre megdobbant szivvel felsietett a lépcsőn és megállás nélkül rohant a második emeletig. Nem akar látni többé semmit. Nem akar hallani semmit. Nem akarja uj érthetetlenségek keserves titkaival megterhelni összeroskadó lelkét. Beért a szobájába, lámpát gyujtott, az ajtót bezárta maga mögött, azután leült. Meghajszoltnak, fáradtnak, piszkosnak érezte magát. A verejtéket letörölgette a homlokáról, azután felállott és lassu mozdulatokkal megmosta az arcát. Ekkor kopogtatás hallatszott az ajtaján. Megrettenve fordult az ajtó felé. Ez lehetetlen. Tévedés. Felizgatott idegei megcsalják. Ijedten hallgatódzott egy ideig. Csend volt. Visszafordult a mosdója felé. Ekkor ujra kopogtatás hallatszott az ajtaján, erősebb és türelmetlenebb.

– Ki az? – kérdezte elsápadva.

– Én vagyok. Rappaport.

Egy lépést tett az ajtó felé, azután megállott. Nem tudta, örül-e neki, hogy kietlen magánosságában nincs többé egyedül, vagy bosszankodik rajta, hogy ezekben a nehéz órákban megzavarják. Vonakodva ment az ajtóhoz. Rappaport kint türelmetlenül járatta a kezében a kilincset. Géza kinyitotta az ajtót és megállt az ajtónyilásban.

– Mi az Rapp? – kérdezte halk bosszusággal.

– Eressz be, – mondta Rappaport felindultan.

Szokatlan energiával félretolta és belépett a szobába. Gyors pillantással körülnézett, azután Gézához fordult.

– Kedves Gézám, – mondta felindultan, – bocsáss meg… olyan régóta várunk…

Ki az a vár_unk_, gondolta Géza ellenségesen. És miféle jogod van erre a vizsgálódásra itt?

– És olyan nehéz szivvel, – folytatta Rappaport. Most, hogy végre megjöttél… arra akarlak megkérni… ne feküdj még le… hanem beszélgess előbb velünk egy kicsit.

– Ki az a velünk? – kérdezte Géza.

– Ágnessel és velem.

– Nem, – felelte Géza fellobbanó bosszusággal és szégyenkezéssel. Mit őrködtök itt én felettem? Honnan tudtátok meg, hogy hazajöttem?

Rappaport habozott.

– A házmestert megbiztuk, – mondta azután zavarodottan, – hogy jelentse, ha…

– Hát köszönöm szépen, nem. Semmi kedvem beszélgetni. Negyed három van, le akarok feküdni. Eredj te is és feküdj le. Szervusz. – No öreg Rapp, ne haragudj, nézd, igazán nem vagyok olyan lelkiállapotban, hogy csendes csevegésekre kedvem lenne. Fáradt vagyok. No Isten áldjon meg, öreg Rapp…