Part 16

– No és akkor szabadságra nem lehetett menni. És betegnek jelentkeznem lehetetlen volt… épen idegfájdalommal… minden szimulánsnak példát adni… a főtörzsorvos gunyjára és harsány kacajára… egyszer fogtam a Pravazt, teleszippantottam morfiummal és a fájdalomtól már félig őrülten, beledöftem a lábamba. És akkor jött: a legnagyobb gyönyör, amit ez a furcsán berendezett világ adhat, – egyszerre szétterjedt bennem egy áldott, gyöngyszinü zsibbadás, és a fájdalom a lábamban orditott még egyet, kettőt, azután szép csendesen elhallgatott. Felejthetetlen.

– No de azután? – kérdezte Géza.

– Kint aztán praktizáltam ezt, valahányszor a lábam elkezdett fájni. Majd itthon, gondoltam, kigyógyitom az idegfájdalmat és elhagyom a morfiumot. Itthon aztán az idegfájdalmam nem is igen jelentkezett már, de a morfium kellett. Bágyadt lettem, nyomorék lettem nélküle. Szürke lett az arcom… azt mondtam, fel kell frissitenem egy kis vizzel…

– Hogyne, – szólt Géza. – Hihetetlen volt a változás, és én ostoba, belenyugodtam abba, hogy a friss viz teszi azt a csodát.

– Igen. Néha az az érzésem, hogy végem van nélküle. Most is… ha…

Az arca elszükült és nyugtalan szemmel nézett körül. Ágnes felugrott, odament hozzá és rátette a kezét a vállára.

– Nem. Kedves Rappaport, nem. Az én kedvemért. Azt mondta, hogy az én kedvemért le tudna szokni róla.

Rappaport idegesen nedvesitette meg a nyelvével az ajkát és szomjasan nyelt néhányat.

– Igen, Ágnes, – mondta tikkadtan. – De csak akkor, ha… Tudja, az utóbbi napokban… rossz napjaim voltak. Megijedtem. A szivem vert egy kicsit össze-vissza. De az nincs is összefüggésben a morfiummal. Semmi köze hozzá. A morfium tulajdonképen nem is olyan veszedelmes. A pupillát összehuzza. Istenem, nekem elég egy ilyen szük pupilla is. Még ez is tulságosan nagy egy ilyen alávaló világ számára. Igen… nekem kedvem telt a világban azelőtt… talán ezután is… hát hiszen a morfiummal szépen elélhet az ember ötven esztendeig is. Nem igaz? Az egyik ember az alkoholt szereti, a másik a morfiumot. Lehettem volna én végre ópiumszivó is. Ha keletre kerültem volna, lettem volna is. Mindig nagyon érdekelt.

Ágnes fájdalmas figyelemmel hallgatta, azután szeretettel és anyáskodó szigorral kezdte magyarázni, hogy le kell szoknia a morfiumról és hogy igenis, le is fog szokni. Rappaport egy ideig hálás mosolygással hallgatta, azután az arca ujra elszürkült és a szeme nyugtalan lett. Felállott és azt mondta, hogy fáradt és hazamegy. Ágnes próbálta visszatartani, de nem lehetett. Elbucsuzott és elment.

– Még ki se ér a kapun, – mondta Ágnes – és már előveszi a Pravazt.

Szomoruan néztek egymásra, azután lassan és szótlanul felmentek a második emeletre. Mikor felértek és Géza lesütött szemmel jó éjszakát kivánt, Ágnes megfogta a kezét.

– Én ma voltaképen magával és magáról akartam beszélni, – szólt csendesen.

Géza megrázkódott az izgalomtól.

– Maga miért nincs én hozzám bizalommal? Maga miért nem mond el nekem mindent?

Géza nem tudott felelni.

– Én azt akarom, – mondta Ágnes lágyan – hogy nekem mindent elmondjon. El fog?

– Igen.

– Mindent?

– Mindent, – felelte Géza engedelmesen. Ágnes megszoritotta a kezét és elment. Géza bement a szobájába, lázas feszültség kinozta és lassanként fájni kezdett a feje.

XV.

Az idősebb Molitor elutazása napjának a reggelén egy utolsó beszélgetésre félrevonta Gézát.

– Még meg akarom tőled kérdezni, fiam, – mondta. – Zoltán halálával megüresedett a mandátuma is. Nem volna-e most ambiciód, hogy te képviseld Trakostyánt?

Géza elgondolkozott. Most alkalma lenne rá, hogy olyan helyre jusson, ahonnan messze elhallatszik a szava.

– Milyen programmal? – kérdezte töprengve.

– Holnapra van összehiva az értekezlet. Az a néhány uriember a kerületből, aki dönt, mind ott lesz. Velem kellene utaznod és ott aztán megállapodnánk benne, hogy melyik pártnak a programmjával lépnél fel.

– Ott állapodnánk meg benne? – kérdezte Géza rémülten.

– Igen. Miért csodálkozol ezen? A mi viszonyaink olyanok, hogy mindig alkalmazkodnunk kell a helyzethez. Igy óvhatjuk meg csak azokat a nagy nemzeti érdekeket, amelyeket meg kell óvnunk. A programm és a párt külsőség. A lényeg épségben marad: a nemzeti szempont megóvása.

– Köszönöm, – mondta Géza halkan. – Igy nem kérek belőle.

– Gondoltam. Akkor alighanem én vállalom majd…

Tovább beszélgettek. Politikáról volt szó és a beszélgetés észrevétlenül hevesebb és hangosabb lett. Az idősebb Molitor végre széles kézmozdulatot tett.

– Fejezzük be, – mondta nyugodtan. – Egymást meggyőzni nem tudjuk, minek sebeznők meg egymást. Én minden meggyőződést tisztelek és nem jutna eszembe, hogy a tiedet bántani vagy megalázni akarjam. Csak… azt meg kell mondanom… hogy nekem… fáj azt látnom, hogy… te nem vagy magyar többé.

Géza meglepett és kinos fájdalommal nézett az apjára. Ez a panasz sziven sebezte, mert borzasztóan igazságtalannak érezte, mert tudta, hogy az apja komolyan veszi és mert épen ezzel szemben tehetetlen volt. Az apja figyelmesen nézte az arcát és hirtelen enyhiteni igyekezett azt, amit mondott.

– Legalább is nem ugy, mint ahogy mi voltunk és mint ahogy mi értjük a magyarságot. Lehet, hogy az a szokás ki is csúfolható, hogy a mi családunkban nemzedékek óta mindenki csak ősmagyar neveket hord; mi azonban igy akartunk magyarok lenni: a végső következményekig, a vérünk utolsó cseppjéig, ezen a világon és a másvilágon. Megengedem, hogy ezen csufolódni is lehet, de te viszont koncedáld azt, hogy te nem vagy igy magyar többé. Ugy-e nem?

– Nem, apám, – mondta Géza halkan – igy nem.

Az idősebb Molitor szeretettel átkarolta a fiát, ráveregetett a vállára, azután vele együtt visszaindult a többiekhez. Elbucsuzott tőlük azzal, hogy nemsokára visszajön Budapestre. A bucsuzás nagyon barátságos volt. Különös melegséggel vett bucsut Ágnestől az idősebb Molitor. Azután kimentek a pályaudvarra. Géza feszült szórakozottsággal beszélgetett az apjával. A lelke tele volt szomorusággal és nyugtalansággal. Tehetetlennek és megsebzettnek érezte magát. Nem lett volna szabad nyugodtan türnie, hogy igy kisiklik kezéből megint egy nagy lehetőség. És miért nem tudta az apját meggyőzni, a maga számára megnyerni, a maga gondolatvilága számára meghóditani? Milyen tehetetlennek kell neki lennie, ha szivében ezzel a tengeráradásu szeretettel a hazája és a népe iránt, a tulajdon apját arra a vádra inditja, hogy ő nem magyar. Az idősebb Molitor lefoglalta a helyét a vasuti kocsiban, azután leszállott még egy percre.

– Édes fiam, – mondta nyugodtan – nem tudlak itthagyni egy figyelmeztetés nélkül.

Géza felriadtan nézett rá.

– Vannak ügyeid, amelyekbe nem szivesen szólok bele, soha nem is szóltam bele; de most egészen röviden és minden részletes megokolás nélkül meg kell neked mondanom: ne játszd el, – ne szalaszd el ezt a lányt.

Géza kinos készülődéssel fogott bele valami feleletbe.

– Ne felelj. Ne is beszéljünk róla többet. Ugy teszel, ahogyan jónak látod. De én véteknek éreztem volna, ha e nélkül a figyelmeztetés nélkül utazom el. – Most még nincs későn. De – vigyázz, nehogy az orrod elől elvigye valaki.

Nagyon melegen megölelte Gézát, beült a helyére és a vonat azután elindult. Géza nekiindult a városnak és céltalanul bolyongott az átmelegedett utcákon. Összezuzottnak és megalázottnak érezte magát és mindenekfelett fáradtnak és reménytelennek. Hová induljon? Minek bolyong itt utcáról-utcára és hónapról-hónapra és évről-évre? Mire vágyódjék és minek fog még valaha örülni?

Déltájban izzadtan és kimerülten megérkezett a Molitor-palota elé. Egy percre megállott a ház előtt és figyelmesen végignézte. A tuldiszitett nehéz renaissance-épület sulyos párkányaival és ablakoromzataival nehezen és szótlanul állott a bő májusi napsütésben. Gézát fájdalmasan ingerelte a nehéz épület tolakodó és rut pompája, de az egész házat ugyanakkor megrokkantnak és szánalomraméltónak is látta. Az oromzatai csorbák, a párkányai letöredezettek, szánalmas vakolata megkopott és felrepedezett, az ablakok fája elvásik. Miért? Mert az öreg Molitor Árpádnak az volt a meggyőződése, hogy háboru alatt nem szabad hozzányulni? Nem azért. A ház is beteg. A benne lakó hazugság sorvasztja. Feloszlóban van. A téglát szenvedő lelke ki akarja feszegetni arról a helyről, ahová lekötötték. A ház nem akar tovább élni.

Csendes borzongással lépett be a hüvös kapualjba és fáradtan ment felfelé a lépcsőn. Amikor az első emeletre ért, megállott és nyugtalanul körülnézett. Nem tudott tovább menni. Egy inassal elkérette az öreg Molitornétól Zoltán szobájának a kulcsát, lassan odament a folyosó végére, kinyitotta az ajtót és akadozó lélegzettel belépett a szobába. Az ablakon ömlött be a déli nap. A butorokon és a padlón vékony porréteg volt. Az egész szoba rejtelmes, nyugodt derüvel nézett Gézára. Géza elfogódottan tett néhány lépést előre. Itt feküdt Zoltán a szőnyegen: az asztal és az iróasztal között. A feje közelében ott volt a padlón néhány vércsepp és a piros vércseppek körül egy sötét folt a barna perzsaszőnyegen. A vércseppek nyoma meglátszik még, ha nagyon keresi az ember. Meglátszik a másik, nagy sötét foltnak egészen halvány nyoma is. Mi volt ez a folt? A vizsgálat kideritette, hogy csak viz lehetett; esetleg valami alkoholtartalmu ital, amelynek az alkoholtartalma elpárolgott.

Az iróasztalon ott állnak még a hollandi likőrrel telt üvegek. Ezekből ivott volna Zoltán azon az emlékezetes éjszakán? Éjszakai vendégét várta volna velük? Amikor vendége nem jött, akkor nyult volna hozzájuk? A rendőri nyomozás feltételezte, hogy a sötét folt kiloccsant alkoholtól származik. Hogy Zoltán ivott, megszédült, a palackot még vissza tudta tenni a helyére, ő maga se tudta, milyen sulyos a sérülése, oda akart menni a tükör elé és közben már végig is esett a szőnyegen és egy perc alatt vége volt. Igy történt?

Körülnézett a szobában és a napfényes, világos szoba rejtelmes derüvel nézett rá vissza. Melyik az a szegletes butor, amelybe az elszédült Zoltán belevághatta a fejét? Az asztal? Az iróasztal? Az ágy? Mind a háromnak vannak szögletei, de egyik se tud a titokról beszélni. Makacs elszántsággal vizsgálta sorra a butorokat, mintha arra próbálná kényszeriteni őket, hogy beszéljenek, és a tekintete egyszerre megütődve állott meg az iróasztal felett. Mi az ott az iróasztalon, a likőrös palackok mellett, a papirvágókés, a szivarvágó, a levélnehezék és a cigarettás doboz társaságában? Egy gyujtószerszám. Csillogó kis ércskatulya. Automatikus gyujtó. Kié ez? Zoltánnak is volt ilyen automatikus gyujtója? Minek lett volna neki? Katonák vásároltak ilyen holmikat; ő vásárolt ezerkilencszáztizennégy nyarán ilyen gyujtószerszámot egy galiciai városban és negyedfél évig hurcolta magával lövészárokról-lövészárokra és azután itthon is, mert hozzászokott és megszerette. Most is itt lesz a zsebében.

Belenyult a zsebébe, azután végigkutatta minden zsebét. Nincs itt. Fent van a szobájában. Fent van vajjon? Mikor volt utoljára a kezében? Egy héttel ezelőtt, egy gyötrelmes és izgalmas ébredésekor ott volt a gyujtószerszám leesetten az éjjeliszekrény mellett. Azóta? Azóta nem tudja hol van. Odament az iróasztal mellé, föléje hajolt a kis ércskatulyának és sokáig nézte, mintha nem merne hozzányulni. Azután összeszoritott foggal, elszántan és óvatosan a kezébe vette. Hányszor érezte a sima ércet igy a kezében, amikor az idegességének odakint valami játékra volt szüksége. Benyult a zsebébe és ezzel játszott. Téglaalaku kis ércdoboz. A jobboldalán egy gomb. Ha megnyomja az ember, a teteje felpattan és a kovából szikra ugrik át a sárga gyujtózsinórra. Az alsó végén kis préselt betükkel ez áll: Patent. Austria. A készülék teteje felpattant a kezében, a szikra balról átugrott jobb felé, de a zsinór nem gyulladt meg. Persze, hogy nem gyullad meg. Fel kell csavarni. Hány ilyet használt már el? Ez a tizedik sárga zsinór, de ez, amelyet Triesztben olyan nehezen szerzett meg, ez is elfogyóban van már.

Megdermedve nézett rá a csillogó holmira. Miért gondolkozik ő erről a gyujtókészülékről ugy, mintha az övé volna? Az övé fent van valahol a szobájában. A gyujtókészüléket a kezébe szoritotta, sietve bezárta a szobát és felrohant a maga szobájába. Lázas haraggal kutatta át az egész szobát, az éjjeli szekrényét, az iróasztala fiókjait, a ruhás szekrényeit, de az ő gyujtószerszámját nem találta sehol. A másik ott feküdt az asztalon és hangosan csillogott a napfényben.

Géza szédülni kezdett. Mégegyszer átkutatta a szobát, azután kábultan végigfeküdt a diványon. Nem tudott volna talpon maradni. Elgyengült szeme előtt reszketve forgott minden; behunyta a szemét és lehunyt szempillái mögött a remegő képek ugy kergették egymást, mintha álmodnék. Egy ideig attól tartott, hogy elveszti az öntudatát, azután nehány nagy lélegzettel ura lett a gyengeségének. Halk fejfájása támadt, de megint tudott gondolkozni. Az most már bizonyosnak tekinthető, hogy ez a gyujtószerszám az övé. Ebben voltaképen egy másodpercig se lehetett kételkedni. Hogyan került a Zoltán szobájába? Egyetlen egy magyarázat lehetséges: az ő zsebéből esett ki akkor délelőtt, amikor lehitták a Zoltán halála hirével és ő végignézte a rendőrség munkájának a megindulását. Benyult volt a zsebébe, idegesen játszott vele; a tüzszerszám kiesett, ő nem vette észre; később megtalálták, azt hitték, hogy hozzátartozik a szivarvágóhoz és a cigaretta-dobozhoz és feltették az iróasztalra. Ez az egyetlen lehetőség.

De hiszen ez az egyetlen lehetőség a legnagyobb mértékben valószinütlen. Ő akkor délelőtt az egész idő alatt az ajtó mellett állott és egy pillanatra nem ment az iróasztal közelébe. Ha akkor esett ki zsebéből a tüzszerszám, – lehet-e azt feltételezni, hogy az ajtó mellől oda vitték volna az iróasztalra? Rendőrszemeknek ne tünt volna fel, hogy a tüzszerszám milyen valószinütlen helyen van? Az ajtó mellől odavitték volna az iróasztalra? Lehetetlen. De máskor viszont ő ki nem ejthette. Hónapok óta nem volt a Zoltán szobájában. Milyen lehetőség marad eszerint tehát? Semmilyen. Ha csak azt fel nem tételezi, hogy az a rejtelmes éjjeli látogató, aki az ő szobájában járt és ezt a tüzszerszámot az éjjeli szekrényről egyszer a földre dobta, akkor éjszaka… vagy azóta valamelyik éjjel… ujra itt járt… és…

Őrület. Nagy nehezen urrá lett a rémült borzongása felett, de azután borongó kábulat ereszkedett az agyára, mint egy nyárvégi zivatar sárgásbarna alkonyati félhomálya. A gondolatait nem tudta végiggondolni; képek villantak fel a szeme előtt és eltüntek és egymásba folytak; az öntudata rémüldözve és ájuldozva botorkált ide-oda. Egy óra hosszat feküdt igy a diványon; végre ebédelni hivták. Ekkor felállott. Az az érzése támadt, hogy le kell mennie az ebédhez; ezzel van valami célja; ezzel el fog érni valamit. Lement; az ebédet azonban hallgatva ette végig és nem tudta, miért jött le voltaképen. Az ebéd végén Ágnes igy szólt:

– Szüksége van még… annak a szobának a kulcsára?

– Igen, – felelte habozva Géza.

Lesütötte a szemét, hogy ne kelljen az Ágnes szemébe néznie és ebéd után sietve felment a szobájába, hogy Ágnes beszélgetést ne kezdhessen vele. Ekkor erősebbnek érezte magát, tisztább fejünek és határozott akaratunak. Gondolkozni kell. Zoltánt megölte valaki, az bizonyos. Nem lehet olyan legyürhetetlen feladat: megállapitani, hogy ki ölte meg. A lehetőségek köre végre is elég szük; aránylag csekély számu kombináció lehetséges; ezek közül a kombinációk közül egy logikusan gondolkozó ember ki tudja majd választani az igazit. Nézzük csak. A május tizenkettedikéről tizenharmadikára virradó éjjel Noszlopy kapitány az őrködésnek uj rendjét léptette életbe. Az őrök egész éjjel ott tanyáztak a lépcsőházban. Ők ellenőrizték egymást; mindenki másnak pedig rajtuk keresztül kellett volna az első emeletre feljönnie. Minthogy pedig rajtuk keresztül senki se jött át, a gyilkosságot csak azok közül követhette el valaki, akik már fent voltak az első vagy a második emeleten. Meg volt lepetve, hogy ez milyen egyszerü. Most értette meg hirtelen azt is, milyen vágyódással és milyen határozott céllal ment le az ebédhez: ujra bele akart nézni minden arcba és minden szembe, melyiken fog valamely jelet meglátni, – a gyilkosság jegyét. Ha ezeket az arcokat végigkutatta volna, melyiken látta volna meg a Kain bélyeget?

Sorra kell venni őket; és abból kell kiindulni, hogy senki sem állhat kivüle a vizsgálódásnak vagy felette a gyanunak. Ebben a percben kell, hogy mindenki gyanus legyen. Tehát. A tizenkettedikéről tizenharmadikára virradó éjszakát Zoltánon kivül a második emeleten és az első emeleten a következők töltötték el: özvegy Molitor Györgyné, Molitor Ágnes, Molitor Marianne, Molitor György, azután Lindwurm Péter és Noszlopy István. Végül ő maga: Molitor Géza. Egyenként és külön-külön: mi szól ezek ellen? És mi szól mellettük? Melyikük lehetett a gyilkos?

Először: özvegy Molitor Györgyné. Csak semmi érzékenykedés és semmi a priori itélet. Ha vádolni akarnám, akkor a következőket mondhatnám: annyi jelét adta annak, hogy epedve vágyódik a nagy vagyon után, hogy bár törékeny, félénk és szelid öreg asszony, igenis számolni lehet azzal az eshetőséggel, hogy az arany szomjától elkábulva – talán a gyerekei érdekében – ilyen cselekedetre ragadtatta magát. A gyerekei érdekében! Lehetséges például, hogy értesült az Ágnes szándékáról. Lehetséges, hogy végre felismerte a Marianne-t fenyegető veszedelmet. Ez bőségesen elég ok lehetne. Az, hogy a rá eső vagyonrészről olyan könnyen lemondott, inkább ellene szól, mint mellette. Igy azzal mentegethetőzhetik önmaga előtt, hogy mindent a gyerekei érdekében tett.

Ez a vád. Mit mondhat a védelem? A védelem azt mondhatja, hogy ha Ágnes nem lehetett a gyilkos, akkor nem lehetett az öreg Molitorné se. Éjjeli fél tizenkettőtől körülbelül kettőig beszélgettek, azután az egymás kezét fogva aludtak el. Ha akár ő, akár Ágnes követte el a tettet, akkor fel kell tételezni, hogy a másik is tud a dologról. Hogy legalább is utólag összebeszéltek és pontosan megállapitották, mit fognak vallani. Valószinü ez? Lehetséges ez? Lehetetlen. Ágnesre nézve még valamennyire elképzelhető, de az öreg Molitornéra nézve elképzelhetetlen. Hogy ő a gyerekével összeesküdjék… remegés nélkül hazudjon… a feszület előtt hajlandó legyen megesküdni? Lehetetlen.

Menjünk tovább. Marianne. Zavaros, fiatal lélek; ingadozó és féktelen. Ha például valami módon megtudta azt, hogy Ágnes Zoltánhoz igérkezett, bizonyos, hogy ezen mértéktelenül felindult. A Zoltán halála után jelentkezett bánkódása lelkifurdalás is lehet. Mindez lehetséges. Ezzel szemben bizonyos, hogy tizenkettő és fél három között nyugodtan és fiatalos, mély álomban aludt az ágyán. Félhárom után? Amikor az öreg Molitorné és Ágnes elaludt? Akkor észrevétlenül kilopózhatott a szobából. De a gyilkosságnak egy és két óra között kellett történnie, és a tettes már egy órakor lent volt az első emeleti folyosón, mert hiszen a lámpát pontosan egy órakor eloltotta. Marianne tehát nem.

Gyuri? Az egész gondolatvilágát detektivtörténetek töltik el. A fiatalsága semmit se jelent; ellenkezőleg: ez a fiatalság valószinüvé teszi, hogy az egyszer megszületett szándéknak csak gyenge, morális gátlás állott utjában. Az elsápadt összeroppanása akkor, amikor a Zoltán holttestét meglátta, inkább ellene szól, mint mellette. Lehetett-e Gyuri? Nem lehetett. Az öreg Molitorné szobája mellett levő szobában alszik. Az egyik szobából ajtó nyilik a másikba. Az anyja fekteti le. Az anyja a folyosóra vezető ajtót belülről bezárja, azután átmegy a maga szobájába és lefekteti Mariannet. Ha még lemegy a hallba, akkor ennek a szobának az ajtaját kivülről zárja be. Mikor később feljön, még egyszer átmegy a másik szobába és megnézi, nem takaródzott-e ki Gyuri. Az átjáró ajtó egész éjjel csak be van hajtva. Az öreg Molitorné a fia minden mozdulatát hallja. Tizenegy óra és fél három között Gyuri nem mehetett ki a szobából.

Lindwurm Péter? Nagyon valószinütlen. Először is: semmiféle elképzelhető oka nem volt a gyilkosságra. Igaz, napok óta azt mondja magáról, hogy szegény Péter nagy gazember, de ez a házasságára vonatkozik. Szegény Péter el van foglalva a maga külön tragédiájával. Különben pedig: egész éjjel itt aludt a diványon, becsületes, mély parasztálomban, alig mozdult egyet-kettőt egész éjszaka. Hat óra tájban ment le innen. Ő nem volt. De igenis lehetett: Noszlopy kapitány. Lehetett-e? Noszlopy kapitány ellen szól a kártyaadósság; ellene szól, ha akarom, az a buzgóság is, amellyel az ismeretlen tettest rögtön megvádolta. Ha azonban ő volt a tettes, akkor olyan messzehordó elszántságot, ravaszságot és vakmerőséget kell benne lappangva feltételeznem, amilyennek eddig kevés jelét adta. És ha ő a tettes: hihető-e akkor, hogy ne akarta volna a gyanut a rendőrség előtt is egyenesen ráirányitani Ágnesre? Ha ő a tettes és ha ilyen elszántnak és vakmerőnek tételezem fel, lehetséges-e akkor, hogy még a szorongattatásának a legkinosabb perceiben is hallgatott Ágnesről? Néhány szót kellett volna szólania és már Ágnes a vádlott, – akár tudja magát azután igazolni, akár nem. Ha Noszlopy kapitány ezt a pár szót nem mondta ki, hanem inkább kinpadra vonatta magát, akkor nem ő a gyilkos. Ha nem ő, akkor hát ki? Ki van még hátra?

– Hátra van még Molitor Géza.

Géza hangosan mondotta ki ezeket a szavakat, egy nyugodt, logikus okoskodás természetes folytatásaként és amikor szobája közepén állva, hangosan kimondta, megrettenve nézett körül. Nem hallotta-e meg valaki, amit mondott? Körülötte mozdulatlanul hallgatott feldult szobája, és Géza megrettenve nézte széttaszigált butorait és össze-vissza dobált ruháit, amelyek mintha lesben álltak volna. Nagy erőfeszitéssel odament a tükör elé és belenézett:

– Én öltem meg Molitor Zoltánt? – kérdezte magától.

A tükörbeli Molitor Géza etorzult arccal és ájuldozó szemmel nézett rá vissza és Géza érezte, hogyan száll le az öntudatára megint egy fojtott, feszült, zivatar előtti derengés. Odatántorgott a diványához, lefeküdt és a halántékára szoritotta a két kezét, hogy a közelgő fejfájást távol tartsa magától. Sokáig feküdt igy, végre felugrott. Indult le a Zoltán szobájába.

Az első emeleten hozzácsatlakozott Gyuri és megkérdezte, hová megy. A Zoltán szobájába? Oda ő is vele megy, ha szabad. Legutóbb olyan gyengeség vett ebben a szobában erőt rajta, hogy most csak azért is be fog menni. Edzenie kell az embernek magát.

– Ugye-e, kérlek, ha az embernek vagyona van, azt a vagyont meg kell védeni. Meg kell védeni, mert mindenfelől ellenség fenyegeti. Én tudom: én is ellenség voltam. De most a védekezésre adom magamat. És meglátod, ép olyan pokoli védelmeket fogok kitalálni, hogy soha semmiféle betörőnek eszébe nem fog jutni, hogy engem megraboljon.

Géza nem figyelt rá. Beléptek a szobába. Gyuri előbb idegesen hunyorgatott, de hamarosan legyürte az idegességét, ráncokba szedte az orrát és detektivet játszott.

– Egygyel legyünk tisztában, – mondta pedánsan. – Mi a gonosztettek legfőbb motivuma? Auri sacra fames. A nagy detektiv vezető elve nem az, hogy keresd az asszonyt, hanem az, hogy keresd az aranyat. A kincset nem találjuk; itt tehát, uraim, bünténnyel állunk szemben.

Géza nem tudott tovább hallgatni. A gondolatai, amelyeket gyötrötten szőtt tovább azalatt, amig Gyuri fecsegett, hangot kivántak. Ugy tett, mintha a Gyuri tréfájába belemenne.

– A büntény feltevésének, Gyuri – mondta összeszoritott foggal, – egy szól ellene. A gyilkosságot valamely szegletes tárggyal követték el. Annak a szegletes tárgynak itt kellett volna lennie a szobában, vagy ha nem a szobában, akkor a házban. A házból nem vihették ki. A házat pedig a detektivek ugy átkutatták, hogy semmi előlük elrejtve nem maradhatott. És mindaz, amit ide összehordtak: hamutartó, váza, levélnehezék, mind olyan volt, hogy a koponya töréséhez nem lehetett hozzáilleszteni. Ha büntény történt, meg kellene lennie annak az eszköznek, amellyel a büntényt elkövették.

Gyuri rejtelmesen felsőbbséges arccal surrant ide-oda a szobában.