Part 15

– Anyámmal megbeszéltük, hogy ő lemond arról, hogy a végrendelet ugy magyaráztassék, hogy őt, mint a Molitor-név viselőjét, szintén rész illesse az örökségből. Ezzel szemben azonban azt kérjük, hogy az a hatodrész, amely ő rá esnék, mégis kezeltessék külön és ebből a hatodrészből legyenek fizetendők azok a járandóságok, amelyek a vagyont terhelik. Például: a Noszlopy kapitánynak fizetendő évjáradék, amelyet Géza különben is jelentékenyen fel akar emelni és amely felemelést én már csak azért sem ellenzék, mert viszont a leghatározottabban ellenzem azt, hogy Noszlopy kapitány egyéb örökségi igényeit elismerjük.

– Annak nem is igen lenne értelme.

– Ugy-e nem? Abból a hatodrészből lenne tehát fizetendő a Noszlopy kapitány járandósága. Abból lenne fizetendő ennek a háznak a fenntartási költsége. Abból lennének fizetendők végül egyéb olyan jótékonysági kiadások, amelyek, gondolom, ezentul mindnyájunk hajlandóságai következtében nagyon megnőnek és amelyekre igy eleve igen jelentékeny összegek jutnak. El tetszik fogadni ezt az ajánlatot?

Géza apjára nézett. Az apja odafordult hozzá.

– Látod, – mondta elragadtatva, – ez annak a morálnak a hangja, amely bent kell, hogy éljen minden igaz ember lelkében. Morálisnak lenni és praktikusnak lenni egyszerre. Nagylelkünek és okosnak. Az oktalan igényeket a legnyugodtabban visszautasitani, de rögtön megállapitani azt a kötelezettséget, amely egy jelentékeny vagyon átvételével mindnyájunkat terhel.

Ágneshez fordult.

– Hogyne fogadnám el. Nagy köszönettel és a legteljesebb elismeréssel fogadom el. Ezt a megoldást rendkivül okosnak és rendkivül szépnek tartom.

Tovább beszélgetett Ágnessel. Géza felkelt és idegesen járt-kelt ide-oda. Ebéd előtt pár percre egyedül maradt az apjával.

– Milyen kedves és szép egy teremtés ez, – mondta az apja. – Látod, az én konzervativizmusom igazán nem veszedelmes: percek alatt végzek minden olyan meggyőződéssel, amely elfogultságnak és előitéletnek bizonyul. Én féltem ettől az Ágnestől. Orvosnő! Doktorkisasszony! Brr! – Nem volt igazam. Ez szerény, kedves, okos és ami a legfurcsább: nőies nő. Nem? Tévednék benne?

– Nem, apám. Igy van…

Az apja várakozva nézett rá még néhány másodpercig. Géza azonban hallgatott és a beszélgetés igy véget ért. Ebéd után megjött Baranyay és Kunovics. Ekkor lementek a hallba és megbeszélték az elintézendő ügyeket. Mindenekelőtt arra nézve kellett dönteni, hogy a vagyon együtt maradjon-e továbbra is és hogy Kunovics ur vezesse-e tovább a cég minden vállalatát. Kunovics ur ekkor előadta, milyen a vagyon mostani állása. A cvikkere felett csendes gunnyal nézegette az örökösöket. Ő harminc esztendeje kezelte a nagy vagyont: magáénak érezte a szaporitás és a fellendités érdemét és sokkal közelebb állónak érezte magát gyárakhoz és birtokokhoz és az egész vagyonhoz, mint ezek az idegenek, akik tegnap még szegény emberek voltak. Amikor a vagyon nagyságáról beszámolt, csendes lenézéssel várta az elképedést, amelynek véleménye szerint okvetlenül jönnie kellett. Az elképedés nem is maradt el. A tizmillióktól, amelyeket gyorsan egymásután felsorolt, nemcsak az öreg Molitorné sápadt el, hanem Ágnes és Géza is meghökkent. Az egyetlen, aki nemcsak nyugodtan vett mindent tudomásul, hanem néhány higgadt kérdést is intézett Kunovics urhoz, idősebb Molitor Géza volt. Kunovics ur ezektől a váratlan kérdésektől eleinte megsértődött. Már-már ugy volt, hogy gorombán fog felelni. Az öreg Molitor Géza tiszta és nyugodt előkelősége azonban nagyon hatott rá; engedelmesen felelt neki, és amikor az öreg Molitor Géza egy halk bókkal fejezte be a beszélgetést: az ő tehetsége számára, amely egyedül veheti igénybe maga számára ennek a nagy fellendülésnek az érdemét, akkor egészen felmelegedett, odafordult az idősebb Molitorhoz és most már csak neki beszélt:

– Kérem, – mondta bizalmasan, hangosan és gesztikulálva – a vagyont szétosztani? Nekem mindegy: ha én visszavonulok, nekem elég van. De ha ez a vagyon hat darabban külön volna, akkor egyesiteni kéne.

– Ugy van, ez világos.

Kunovics odahajolt az idősebb Molitorhoz és most már egészen bizalmasan rátette a kezét a karjára és elragadtatott, ravasz mosollyal mondta:

– És akkor mit kellene csinálni? Jönni kellene Kunovicshoz és kérni kéne rá, hogy vállalja el a vezetését.

– Nagyon helyes, – mondta az idősebb Molitor mosolyogva. – Minthogy pedig a vagyon együtt van, nekünk nincs más feladatunk, mint hogy szépen megkérjük rá Kunovics urat, sziveskedjék tovább is olyan kitünően tovább vezetni, mint eddig.

Ebben megállapodtak. Megállapodtak azután abban, hogy Kunovics ur egyelőre az idősebb Molitor Gézának számol be a tevékenységéről; biztatták Gézát, hogy foglalkozzék ő is az üzleti dolgokkal és megállapodtak benne, hogy Gyurit üzletembernek nevelik. Amikor minden kérdés le volt tárgyalva, Géza bement Noszlopy kapitányhoz, aki még mindig ágyban feküdt. Közölte vele, hogy az évjáradékát a háromszorosára emelték fel; a tőkét bármikor megkaphatja; de ettől eltekintve jelentékeny összegü pénzt utalványoznak neki már most ki, hogy magát anyagilag mindenesetre függetlenül érezze. Noszlopy kapitány könnyes szemmel hallgatta ezt a közlést; rögtön felkelt az ágyból és öltözködni kezdett, hogy mindenkinek külön-külön köszönetet mondjon. Mire Géza visszament a hallba, a három öreg ur már lelkesen politizált. A nézeteik részletekben eltértek egymástól, a nagy dolgokban azonban teljesen egyetértettek. A háboru eseményeiről mind a hárman nagy lelkesedéssel beszéltek, az uj győzelmektől el voltak ragadtatva és ragyogó bizalommal néztek a jövőbe. Géza előbb szótlanul hallgatta őket, de amikor egyenesen hozzá intéztek kérdéseket, megszólalt és eleinte lassan, azután egyre hevesebben elmondta a véleményét a háboruról. A három öreg ur nyugodtan hallgatta.

– Kedves doktor ur, – mondta azután élénk arcjátékkal Kunovics, – mondok én önnek valamit. Az emberek nagy többsége szamár. Ez alapvető igazság, amelylyel mindig először kell számolni. Ugy-e, hogy ez igaz? No hát, ha ez igaz, akkor: egyszer háboru kell nekik, máskor korcsma kell, ahol elisszák a keresetüket, valami baj mindig kell nekik. Okos ember nem tehet egyebet, mint hogy csendesen nézi őket és ami őt magát illeti, semmiképen és soha nem részegszik le.

– Nem tudom, – mondta Baranyay, – hallottad-e te már, háboru előtt, mikor parasztok teljes nyugalommal azt mondták: kell már egy kis háboru, nagyon sok az ember. Nem hiszed, hogy ebben a parasztbölcseségben van valami? Nézd meg: az egész ország gazdagszik. A parasztnak soha ilyen jól nem ment a dolga. A munkás soha ennyit nem keresett, kétségbeesetten, – hogy ez: álgyarapodás, hazug és beteg állapot. Gazdagszik egy ország, amelynek a legnagyobb kincse – az emberanyaga – egyre pusztul és amely a készleteit végig elfogyasztja?

– A földet nem fogyasztja el, – felelte Baranyay. És az a fontos. Titeket megtéveszt az, hogy a városi lakosság egy része rosszabb viszonyok közé került. Nyomorog, ha ugy tetszik. Nem az a fontos. A paraszt a fontos. És annak jól megy a dolga. És aki a birtokot örökölte, annak mindegy, hogy háboru vitte-e el az elődjét vagy himlőjárvány; ő örül a birtoknak. Háboru hozta-e a konjunkturát vagy rossz világtermés, neki mindegy, ő örül a konjunkturának. Nem akarom én se azt állitani, hogy a háboru igazi gyarapodást hozott. A háboru első sorban nagy fogyasztó, nem pedig termelő. De ha a háboru alatt olyan területeket is bevetettek, amelyek addig ugaron voltak, az ugy-e már gyarapodás is. És majd megmondom én neked, mi a háboru igazi nagy eredménye: megváltoztatta a termelés módszereit, megváltoztatta a fogyasztás rendjét, megváltoztatta a pénzkeringés tempóját, nagy beruházási hiteleket nyujtott a jövő terhére a jelennek és mindennek következtében megváltoztatta a nemzeti jövedelem megoszlását. És ezért, bár a háboru inkább fogyasztást jelent, mint termelést, általában mégis gazdagodást hozott.

– Uristen, – mondta Géza kétségbeesve, – hát ti csakugyan nem látjátok, hogy mit kell ezért a mai álgazdagságért holnap fizetnünk? Nem látjátok, hogy az egész társadalmunk feloszlóban van?

– _Noooo_ doktor ur, – mondta Kunovics éneklő hangon, – most már ön is a nagytőkéhez tartozik, most megpróbálhatja ön a nagytőkét összehozni, hogy csinálja meg a békét.

Géza lehülten hallgatott. Kunovics elmondta a többieknek, mi volt a Géza terve a nagytőkével, és Géza csendes boszuságot és halk szégyenkezést érzett. Miért nem lát most neki rögtön a munkának? Előbb a magyar nagytőkét megszervezni, azután a németet, azután összeköttetésbe lépni az angol és a francia nagytőkével. Miért hült le? Miért érzi naivnak és gyerekesnek ezt a tervet? A három öreg ur megbeszélte a tervet és megvalósithatatlannak találta.

– Ennek a háborunak, mondta az idősebb Molitor, – ki kell tombolnia magát. Nem emberi szándék idézte elő, hanem magasabb erők. Emberi elhatározás nem is fejezheti be. És ami a ti szép programmjaitokat illeti, fiam, tartok tőle, hogy azok soha meg nem lesznek valósithatók. Amig emberiség lesz, addig mindig lesz szegénység a földön és mindig lesz háboru a földön.

Géza nem felelt. Mindabból, amit a három öreg urtól hallott, ez az utolsó mondat sebezte meg a legjobban. Ezzel a bölcseséggel szemben egészen türelmetlen volt; még a cinikus okosságot és a szándékos gonoszságot is inkább meg tudta bocsátani, mint ezt a jóindulatu és örök időkre szóló belenyugvást abba, hogy embermilliók becstelenül szenvedjenek. Az apja iránt érzett teljes szeretetére szüksége volt, hogy lelkében egy percre meg ne gyülölje az apját. Fájdalmasan viaskodott magával és igy próbálta a lázadó keserüségét megfékezni:

– Ezek az öreg urak talán azért olyan nyugodtak, mert az alatt a tiz-tizenöt év alatt, amit ők még élnek, nem fordul fel egészen a világ. Az ösztönük hallgat. Az én generációm pedig talán azért olyan nyugtalan, mert nemcsak ezt a háborut szenvedi át, hanem mindazt a szörnyüséget is, amely még ez után a háboru után következik a világra. Az ösztönünk nyugtalankodik. Jaj nekünk, hogy ti igy rendeztétek be a világunkat. Jaj nekünk, hogy a fiaitoknak kell lennünk.

Görcsös erőfeszitéssel akarta lerázni magáról ezeket a gondolatokat, amikor egyszerre valaki halkan sugta a fülébe:

– Neked van igazad.

Meglepetve fordult hátra. Noszlopy kapitány nézett tiszta, hálás kutyaszemmel a szemébe. Lám, gondolta az első percben Géza, ez szabad ember lett, ember lett és egyszerre embermódra tud érezni és gondolkozni. Azután elfanyarodott. Noszlopy kapitány mindig ugy gondolkozott, mint a gazdái. Most őt nézi a gazdájának.

Noszlopy kapitány mindenkinek köszönetet mondott a reá vonatkozó határozatokért, azután leült és szeliden részt vett a beszélgetésben. Géza ezentul hallgatott. Az egész délutánja nagyon rossz kedvben telt el. Estefelé találkozott Péterrel, aki sápadtan ténfergett ide-oda a házban.

– No Péter, még itt vagy?

– Itt százados ur. Ha szabad, még holnapig.

– Hogyne volna szabad. Mi bajod Péter?

Péter szomoruan lógázta nagy, sárga fejét és halkan mondta:

– Nagy gazember szegény Péter, százados ur.

Estefelé megjött Rappaport. Azután Ágnessel és Marianne-nal sétálni indult. Az idősebb Molitor hozzájuk csatlakozott. Géza azonban nem ment velük. Kibolyongott egyedül a Városligetbe és tétován és fáradtan járt-kelt. Egész este rossz kedve volt és fáradtan és halk fejfájással aludt el.

XIV.

Géza felhivatta Czáránt. Keményen összeszidta. Megfenyegette azzal, hogy kidobja, ha mégegyszer hozzá nyul a feleségéhez, sőt értésére adta azt is, hogy ő – Molitor Géza – sajátkezüleg meg fogja verni, ha a feleségét bántja. Czárán sötét, dacos, mozdulatlan arccal hallgatott. Gézának az az érzése támadt, hogy megint rossz hangon beszélt vele. Ez a Zoltán tanácsa volt; Zoltán beszélhetett volna vele talán ezen a hangon; az ő ajkán azonban ez a hang hazug, tehát hatástalan. Közelebb lépett Czáránhoz.

– Mondja Czárán, – szólt csendesen, – nem sajnálja maga azt a szegény asszonyt? Hiszen megesik az ember szive, ha ránéz.

Czáránnak bozontos bajusza alatt vonaglani kezdett a szája.

– No nézze Czárán, hiszen maga nem komisz ember. Hát nem szégyelli magát, hogy ezt a sápadt, gyenge asszonyt üti és halállal fenyegeti?

Czáránnak hunyorogva csillogott a szeme.

– Ne tessék tőlem ilyeneket kérdezni, – mondta nehéz lélegzettel. Senki másra az nem tartozik, csak én rám… hogy szégyellem-e én magamat.

– No jól van Czárán. Hiszen mondom én, hogy nem komisz ember maga. De hát akkor vessen véget ennek a szörnyü állapotnak. Vagy váljon el…

– Azt az asszony se akarja.

– Ő se akarja, mert szereti magát, maga se akarja, mert szereti őt. Hát akkor pedig felejtse el végre azt, ami történt. Bocsásson meg neki. Igazán rászolgált szegény.

– Nem mondom, hogy nem…

Elhallgatott. Sötét nyugalmu arca fel volt dulva. Géza ujra a lelkére beszélt, hogy felejtse el már végre azt, ami történt. Czárán eltorzult arccal csóválta meg a fejét.

– Nem lehet azt, százados ur.

– Hát akkor váljanak el.

– Azt se lehet, százados ur.

– De Czárán, hát ez oktalanság. És vétek önmaga ellen, ő ellene, a jó Isten ellen. Nem érzi, hogy milyen bünt követ el?

Czárán elkeseredetten csavarta meg széles nyakát és csikorgó foggal mondta:

– Mit tetszik engem itt ilyen dolgokkal kinozni. Hát nem kinlódom én eleget éjjel és nappal? Hogy szégyellem-e magam? Hiszen az arcomról perzselődik le a bőr. Hogy bocsássak meg neki? Hát hány százezerszer mondtam én már el magamnak, hogy most már bocsáss aztán meg neki, mostan felejts el aztán mindent. De hát hogy felejtsem el, ha egyszer nem tudom elfelejteni? Ha nem tudom, – hát nem tudom, hát nem tudom, ha milliószor millió évig égek is a pokoltüzön érte. Hát nem tudom.

Géza fájdalmas csüggedtséggel hallgatta és lassan a vállára tette a kezét. Ez a mozdulat a Czárán izgatott elérzékenyülését még forróbbra fokozta. Jajgató hangon mondta:

– És a vége mégis csak az lesz, hogy egyszer megölöm. Azután utána megölöm magamat is.

Megfordult és kiment. Géza kinos tehetetlenséggel nézett utána. Érezte, hogy igy van: az lesz a vége, hogy egyszer megöli az asszonyt, azután utána megöli magát. Most kinlódik; ujra meg ujra elhatározza, hogy megbocsát; sirva és szomjasan ölelkeznek néha össze az asszonynyal, de a csókjaikban ott van a halál ize; a csók után jön a csalás képe, az örökké gyötrő emlékezés felparázslik és tüzes seb módra ég a lélekben; egyszer a gyötrelem dühében megöli az asszonyt és utána megöli magát, mert hiszen ő szerette az asszonyt. Ez lesz a vége.

Géza kedvetlen volt és idegesen fáradt. A Molitor-házban egyébként a következő napok csendes elégedettségben teltek el. Ágnes különösen a Géza apjával barátkozott össze. Az idősebb Molitor Géza egyre jobban el volt ragadtatva Ágnestől és egyre nyomatékosabban mondta a fiának, mennyire tetszik neki Ágnes és mennyire kedve szerint való asszony lenne Ágnesből. Géza ugy tett, mintha nem értené meg ezeket a célzásokat. Alaktalan, tompa neheztelést érzett Ágnes iránt és a Molitor-ház minden lakója iránt. Elsősorban magával volt elégedetlen, de nem tudta megmondani magának miért, csak bosszus rosszindulattal faggatta magát ujra meg ujra válaszért. Amikor Bereczéket elutaztatta Trakostyánba, megrohanta az a vágy, hogy ő is elutazzék valahová. De azután olyan élénken képzelte el, hogy az egyedüllétnek milyen kinját érezné akárhol másutt, hogy egyszerre különös hálaérzés támadt benne a Molitor-ház iránt. Mégis csak itt van minden, ami igazán foglalkoztatja és forrón érdekli. De mi foglalkoztatja és mi érdekli voltaképen? Végiggondolta az elmult napok eseményeit és egyszerre rájött, hogy az a nyugtalanság érdekli és foglalkoztatja, amelyet akkor érez, ha ezeken a napokon végiggondol. Az események gyorsan jöttek egymásután és alig adtak neki időt rá, hogy gondolkozzék. Örült volt neki, hogy néhány ügy tisztázódik és elintéződik. Örült neki, hogy Ágnest nem kellett vádolnia és nem kellett gyanusitania. Örült, hogy a vagyon módot adott neki egy-két szive szerint való cselekedetre. De közben a lelke mélyén ott lappangott néhány kegyetlen és mérges csipésü kérdés, amelyeknek a fájdalmát egy ideig tul lehetett kiabálni, de amelyek most ujra marnak. Hogy lehetett megfeledkezni róluk? Hogy lehetett 1 percig is azt gondolni, hogy most minden el van intézve azzal, hogy Bereczet házi tolvajként leleplezték és hogy a rendőrség a Zoltán halála miatt való nyomozást beszüntette? Éjszakánként Berecz járt a folyosón. Jó. De az ő szobájába Berecz nem jött be egyetlen egy éjszaka sem. Pedig az ő szobájában valaki vagy valami járt, az bizonyos. Ki? Ember vagy állat vagy valami, ami nem ember és nem állat, de mégis akarat és erő? Megborzongott. Aztán bosszankodva rázta meg magát. Együgyüség. Nem szabad az ilyen babonás ijedelmeket rászabaditani magára. Akármi történt, annak megvan a természetes magyarázata, csak meg kell keresni. Csak okosan, logikusan és makacsul kell keresni és megtalálja az ember a Zoltán gyilkosát is.

Meghökkenve és elbámulva nézett bele a maga lelkébe. Miért mondta ezt magának ilyen természetesen: a Zoltán gyilkosát. Hát olyan természetesnek találja ő, hogy Zoltánt megölte valaki? Igen. Ezt ilyen természetesnek találja. Ezt az első perctől fogva bizonyosra vette és a bizonyossága meg nem ingott egyetlen pillanatra se. Örült, amikor kiderült, hogy Ágnest nem lehet vádolni és nem lehet gyanusitani, de hogy Zoltánt megölték, abban soha egy percre nem kételkedett. Megölték. De hát ki? Töprengve, elmélyedve, nyugtalanul járt-kelt egész nap és amikor tehette, különvált a többiektől, hogy átadja magát ennek a kinzó, izzó töprengésnek, amely mindennél jobban érdekelte a világon.

Egy este, amikor az apja, aki mindig korán feküdt le, már felment a szobájába, és a hallban csak Ágnes és Rappaport volt már ott, ő is felállt és azt mondta, hogy fáradt és álmos. Szeretne lefeküdni. Ágnes akkor hosszu, figyelmes tekintetet vetett rá és megkérte, hogy maradjon még. Szeretne vele és Rappaporttal Marianne-ról beszélni. Géza leült.

– Ez a kislány, – mondta Ágnes – egészen furcsa lélek. Én azt hittem, sohase lesz benne mély és őszinte ragaszkodás valaki iránt. És erre… Zoltán voltaképpen csak két napig foglalkozott volt vele. És a halála mégis ugy megrenditette, hogy most még annak a vagyonnak se tud örülni, amely állandóan hozzájuttatja mindahhoz, amit akkor menyei ajándékképpen fogadott. Állandóan levert. Sápadt. Egyszerre könnyes lesz a szeme. Álmában sir. Azt hiszem, ő az egyetlen ember a világon, aki még mindig Zoltánra gondol.

– Az egyetlen? – szólt Géza halkan.

Ágnes figyelmesen ránézett. Géza megint egy lelki ütést érzett. Ennek az aranybarna szemnek a sugárzó tekintete mindig taszitani tudta valahová, hajtani valamerre és ő mindig kénytelen volt kiszolgáltatni magát ennek az idegen akaratnak. Nyugtalanul ült a helyén, egy ideig feszült farkasszemet nézett Ágnessel, azután lesütötte a szemét, de sokáig magán érezte az Ágnes komoly, csodálatos, hallgatag ékesszólásu tekintetét. Nagy csend volt; azután Ágnes szándékos könnyedséggel megszólalt:

– Egyszóval itt is tenni kell valamit. Mit?

Rappaport különböző javaslatokat tett. Ágnes egyszerre odafordult hozzá:

– Mondja, Rapp – szólt derülten – miért nem foglalkozik maga most többé Marianne-nal? Egy ideig olyan szépen… egy ideig valósággal udvarolt neki.

Rappaport tartózkodó, finom szájjal felelte, hogy ő most is épen ugy foglalkozik Marianne-nal, mint azelőtt.

– Szó sincs róla, – mondta Ágnes. – Kiábrándult belőle? Látja, én azt hiszem, Marianne rögtön visszakapná a nyugalmát és a jókedvét, ha maga például… megkérné.

– Oh, hová gondol.

– Miért? Miért olyan elborzasztó ez a gondolat?

Rappaport kitérő válaszokat adott, Ágnes azonban egyenes feleletet sürgetett. Rappaport erre felemelte oldalra hajtott fejét, nyugodtan a szemébe nézett Ágnesnek és tartózkodva, óvatosan, de teljes nyiltsággal mondta:

– Ágnes, hiszen tudja, hogy én magába vagyok szerelmes.

Ágnes megzavarodott egy kissé. Géza bámulva nézte azt a nyiltságot és azt a nyugalmat, amellyel barátja ezt a vallomást – még hozzá egy harmadik ember jelenlétében – megtette. Csak Rappaport volt teljesen nyugodt. Ő ezt a legtermészetesebb dolognak találta a világon. Ágnes összeszedte magát.

– Kedves Rapp, – mondta mosolyogva – ez nagyon kedves magától. Hiszen én mindig tudtam, hogy tetszem magának. Maga is nekem. De ezt azért, ugy-e, ne vegyük nagyon tragikusan. Maga általában szerelmes a női nembe; szerelmes az egész intézménybe; engem, hogy ugy mondjam, csak szimbolikusan tisztel meg… és igen rövid idő mulva épen ugy tudna másba is szerelmes lenni; sőt – mindjárt be kell vallania, hogy jól ismerem a gondolkozását – nemcsak rövid idő mulva, hanem ezzel a szerelemmel egyidőben is tudna egy más szerelmet érezni. Talán érez is.

Barátságosan és jóindulattal mosolygott rá Rappaportra. Rappaport azonban komoly maradt.

– A gondolkozásomat jól ismeri, s a szerelemről nekem megvan a magam felfogása. De azért…

– Mit: azért?

– Azért…

– No?

– Ah, ne beszéljünk róla. De higyje el, hogy ez nagyon komoly dolog.

Ágnes meg volt zavarodva és meg volt hökkenve. Eddig is érezte, hogy Rappaport szerelmes belé, de sohase vette komolyan a dolgot. A kis Rapp… a rózsás, lányos arcával… és a dionizoszi világfelfogásával. Most rosszul esett neki a Rappaport komolysága és őszinte odaadással könyörgött, lássa be, hogy a szerelme nem komoly dolog.

– Nézze, Ágnes, – mondta Rappaport – én belátom, hogy semmi értelme sincs, hogy beszéljek róla. Különösen itt, épen Géza előtt. De azt nem tudom mondani, hogy ez nem komoly dolog. Nekem mostanában néhány rossz napom volt…

– Magának? Miért?

Meglepte, hogy Rappaportnak is lehetnek rossz napjai. Ő mindig rózsás, mindig tartózkodóan udvarias és finoman lelkes.

– Az mellékes, hogy miért. De látja, mostanában az a biztos érzésem volt, hogy ha… tegyük fel… hogy ha én például alkoholista volnék… megrögzött, akit tudja, milyen nehéz kigyógyitani… a maga kedvéért, de csak a maga kedvéért, le tudnék szokni az alkoholról.

Ágnes megütődve és elkomorodva nézte Rappaportot.

– Mi baja magának?

– Ah, semmi. Beszéljünk másról.

– Nem. Erről beszéljünk.

Rappaport sokáig védekezett. Ágnes azonban makacsul követelte, hogy legyen őszinte. Rappaport végre megadta magát. Ferde mosolylyal intett Géza felé, aki szótlan, feszült figyelemmel nézte a viaskodásukat.

– Géza ugyis azt mondta, hogy exhibicionista vagyok. Nézzen bele a szemembe.

Előrehajolt. Ágnes belenézett a szemébe és zavart mozdulatot tett. Nem lát semmit.

– Oh, – mondotta Rappaport. – A pupilla. Nézze meg, milyen szük.

– Csakugyan. Feltünően szük.

Rappaport hátradőlt.

– No, – mondta fanyar tanári hangon – melyik növényi anyag az… melyik alkaloid, amelytől a pupilla igy megszükül?

Ágnes összeráncolt homlokkal, megdöbbenten gondolkozott. Rappaport kinyujtotta a balkarját és kissé hátratolta a manzsettáját. A karján egy csomó piros pont volt egymás mellett: a Pravaz-fecskendő tűjének a nyoma.

– Oh, morfium, – kiáltott fel Ágnes ijedten.

Géza megdöbbenve állott fel és odament Rappaporthoz. Ágnes is felállott.

– Istenem, – mondta Rappaport, – nem kell engem mindjárt igy körülgyászolni. Üljenek le… nem, addig nem beszélek… elébb üljenek le.

Leültek.

– De hogy történt ez? Hogy szoktál erre rá? – kérdezte Géza fájdalmas részvéttel.

– Az még tavaly télen volt, öregem, odakint, amikor az a kéthetes alávaló bóra fujdogált. Nekem akkor a lábamban megint visszatért a régi idegfájdalmam. Megint a nervus ischiaticust gyanusitottam, de a fájdalom se melegre, se hidegre nem reagált, csak olyan őrületesen fájt, hogy négykézláb tudtam volna ugatva mászkálni tőle.

– Emlékszem rá.