Part 14

– Az azért volt… mert én már végigjártam a két emeletet… mindent rendben találtam és hozzá akartam szoktatni az őreimet ahoz a gondolathoz, hogy én folyton ügyelek rá… megteszik-e a kötelességüket… és hogy tőlem esetleg minden percben uj parancsot kapnak.

Egy gyors pillantást vetett Géza felé. Géza csendes elismeréssel nézett rajta végig. Milyen szép ettől az együgyü öreg embertől, hogy ilyen értelmesen hazug választ tud adni és nem szolgáltatja ki Ágnest egy mégis csak kinos gyanunak.

– Semmi egyéb oka nem volt rá, hogy az őröket az első emeletről távol tartsa?

– Semmi.

– Mi oka volt akkor arra, hogy tegnap ismeretlen tettes ellen gyilkosság miatt emeljen vádat és hogy fogadkozzék, hogy a tettest _vérpadra_ fogja juttatni?

– Felindulásomban… fájdalmamban… a nemes barát elvesztése miatt.

– Ugy, – mondta lassan a rendőrtisztviselő. – Szokott ön kártyázni? – kérdezte azután hirtelen.

Noszlopy kapitány megingott. Feszes dereka előre hajolt, mint egy vékony fatörzs; amelyet a szél mozgat. Hallgatott.

– Szokott, kérem, igen vagy nem?

– Néha… szoktam, – felelte megilletődötten Noszlopy kapitány.

– Milyen játékot?

– Különbözőt… kaszinót, pikét.

– És?

– Chemint. Baccarat-t. Huszonegyet. Makaot.

– Igen. Nagy összegekben szokott játszani?

Noszlopy kapitány kinosan nyelt néhányat.

– Néha kisebben, néha nagyobban.

– Mennyi volt a legnagyobb vesztesége?

– Készpénzben… ezer korona… én tudniillik csak néző voltam a nagyjátéknál… amelyet az urak itt játszottak.

– Maradjunk csak a tárgynál. Tehát készpénzben ezer korona. És mennyi volt a legnagyobb vesztesége, amelyet nem fizetett ki készpénzben?

– Kérem… én az urakkal, akik ide jártak… csak készpénzben játszottam. Én a lapot sohase vettem; természetes, hogy akkor csak készpénzt lehet tenni… idegen kártyára.

– Feleljen, kérem, egyenesen a kérdésemre: volt-e önnek kártyaadóssága, igen vagy nem.

Noszlopy kapitánynak verejtékes lett a homloka. Arccsontjaira ráfeszült barna bőrén lilás foltok támadtak. Ujjai reszketve tépdesték a ruháját.

– Volt-e kártyaadóssága?

– Volt, – felelte mély sóhajtással.

– No. Kinek tartozott?

– Molitor Zoltánnak.

– No hát. Mennyivel?

Noszlopy kapitány megrázkódott. A két kezét felfelé lóditotta, mintha el akarna hessegetni magától valamit, azután előrehajolt és gyorsan és hangosan mondta:

– Akkor el kell mindent beszélnem. Mert az ugy volt, hogy Zoltán szeretett játszani, sokszor olyankor is, amikor nem volt partnere, délután vagy még délelőtt is. Tudta azt, hogy én a nagy partieknál idegen lapra teszek és ezért egyszer azt mondta, játsszam vele kettesben.

A rendőrtisztviselő félbe akarta szakitani, de Noszlopy kapitány nem hagyta magát.

– Játszottunk és én eleinte nyertem. Zoltán nevetett rajtam, kinevette, hogy ugy szeretnék nyerni, mert nekem fontos volt a nyereség. Azután elfordult tőlem a szerencse. És folyton veszitettem. Visszavesztettem mindent. És még azonfelül is folyton vesztettem. Zoltán haladékot adott és mindig ujra játszott velem és néha azt mondta, hogy lefoglaltatja a járandóságomat, de tudta, hogy ez csak tréfa; én kártyaadósságért nem engedem lefoglalatni magamat, inkább főbelövöm magam, de hiszen ő csak tréfált, mert mulatott rajtam és ha játszottunk is és ha adósságom volt is, azt ő nem vette komolyan. És bár ő én rajtam mulatott és engem ugratott, én őt tiszteltem és szerettem és életemet és véremet áldoztam volna fel érte, hiszen a kártyaadósság az nem volt komoly dolog közte és köztem.

Elhallgatott és lihegve és kimerülten nézett egyik hallgatójáról a másikra. A rendőrtisztviselő komolyan, nyugodtan, makacsul kérdezte:

– Mennyit tett ki összesen az ön adóssága?

Noszlopy kapitány lihegve hallgatott, azután fájdalmasan elhuzott szájjal, a hangot összeszoritott fogán oldalt átszürve mondta:

– Hétszáztizenegyezer koronát.

Géza ugy érezte, hogy el kell mosolyodnia és hogy most mindenkinek nevetnie kell.

A két rendőrtisztviselő azonban komoly arccal ült a helyén. Erre ő megütődötten egyenesedett ki a székén és egyszerre kinos szorongást érzett. Mi lesz itt? Mi készül itt? Már megint szorul a láthatatlan hurok egy emberi nyak köré?

– Hogy hivják önt tulajdonképen? – kérdezte hirtelen a rendőrtisztviselő.

– Noszlopy István.

– _Igazán_ ugy hivják?

Noszlopy kapitány erre teljesen megtört. Feszes termete megbicsaklott. A dereka elernyedt és a háta meggörbült.

– Nem, – lehelte elfehéredett szájjal.

– Mi az igazi neve?

– Hlinka Gergely.

– Miért nevezi magát Noszlopy Istvánnak?

– Az öreg ur akarta – felelte majdnem sirva Noszlopy kapitány. – Én nem is akartam. Ő rámparancsolt.

– Ugy? Ráparancsolt? És hol szolgált ön tulajdonképen?

Noszlopy kapitány csodálkozva nézett a rendőrtisztviselőre.

– Minthogy ön kapitánynak nevezi magát. Milyen ezredben szolgált?

– Nem voltam katona…

– Miért nevei akkor kapitánynak magát?

– Ezt is az öreg ur akarta. Én nem akartam. De ő rámparancsolt.

Ugy beszélt, mint egy bünbánó, panaszos gyerek.

– Miféle szóváltása volt önnek tegnapelőtt Molitor Zoltán urral?

Noszlopy kapitány értelmetlenül bámult a rendőrtisztviselőre. Álmélkodva gondolkozott. Azután hirtelen felhördült. Megértette, mi ennek a kérdésnek a célzata.

– Uraim, ez rettenetes, – kiáltota sirva, – hogy engem ilyennel gyanusitsanak. Higyjék el, hogy az a kártyaadósság nem volt komoly. Bizonyitani is tudom.

Benyult a zsebébe és kirángatta a tárcáját.

– Itt van, – mondta – ezt a csekket tegnapelőtt délután kaptam Zoltántól. Tudta, hogy megint elvesztettem a pénzemet. Hát ha az ember komolyan veszi az olyan nagy követelést, akkor támogatja-e az adósát ilyen támogatásokkal?! Ő nekem jóltevőm volt… és most engem gyanusitanak… Óh, nézz ide a tulvilágról, elhunyt barátom és légy velem.

A két rendőrtisztviselő megnézte a csekket. A csekk május tizenharmadikán kelt; ötszáz koronáról szólt. Zoltán aláirása volt rajta.

– Miért nem váltotta ön be ezt a csekket?

– A rettentő izgalomban egészen megfeledkeztem róla. Most jutott eszembe, hogy a zsebemben van. És hiszen nincs én nekem pénzre szükségem… megvan itt énnekem a lakásom, uri ellátásom… öreg barátom végső akarata szerint egész életemre… nem igaz, Géza?

Géza bizonyitotta, hogy igen. A kihallgatás azonban tovább folytatódott. A kérdések, mint az éles karmok, meredtek neki Noszlopy kapitány nyakának, Noszlopy kapitány kétségbeesett erőfeszitéssel vonta el mindig ujra a szoritásukból vékony nyakát. A harc sokáig tartott.

– Végre is, – mondta a rendőrtisztviselő, – önnek nagy érdeke volt, hogy Molitor Zoltán meghaljon.

– Miért lett volna? Nem volt.

– Ha kétes örökségi igényeitől el is tekintünk, azért, hogy kártyaadósságától megszabaduljon.

Noszlopy kapitány fuldokolva kiáltotta:

– Nem, épen ez az, hogy nem. Mert Zoltán irást adatott velem mindenről… Amig ő élt, addig bizonyos volt, hogy ez csak tréfa… megkinoz engem, mert mulat rajtam… de amikor ő meghal, az örökösök az irást komolyan veszik.

– Hol van az az irás?

– Lent kell lennie a földszinten. A harmadik teremben – nem a kártyateremben – van egy páncélszekrény. Zoltán abban tartott mindent, ami kártyára, nőkre és egyéb ilyenekre vonatkozott. Ott kell lennie.

A kihallgatást félbeszakitották. A két rendőrtisztviselő halkan tanácskozott egyideig, azután felnyittatták a Zoltán szobáját, kihozták a Zoltán kulcsait, lementek a földszintre és kinyitották a páncélszekrényt. Noszlopy kapitány fent maradt Gézával az első emeleten és fogvacogva imádkozott:

– Uram, Istenem, engedd, hogy meglegyen. Uram, Istenem, add, hogy ott legyen.

Hosszu félóra telt el. A két rendőrtisztviselő végre visszajött. Egyikük hét darab papirt hozott a kezében. Noszlopy kapitány felorditott örömében, amikor ezeket a papirosokat meglátta. A hét darab papiroson hét elismervény állott; hét nevetséges bizonyitvány arról, hogy Noszlopy kapitány elismeri, hogy ismét százezer koronával tartozik kártyaveszteségek következtében Molitor Zoltán urnak és nemesi és tiszti becsületszavára fogadja, hogy ha Molitor Zoltán ur őt erre felszólitja, huszonnégy óra alatt ezt az összeget hiánytalanul megfizeti.

– Itt ön már megint nemesi és tiszti becsületszavát adja, – mondta boszankodva, de kissé megenyhültebben Eőry Kálmán.

– De hiszen ő tudta, hogy én se nemes nem vagyok, se tiszt, – kiáltott Noszlopy kapitány. Épen ugy, ahogy azt tudta, hogy én ezerszer huszonnégy óra alatt se tudok ekkora összeget megfizetni. De ő diktálta ezt igy. Mulatott rajtam. Tetszik tudni… egy öreg paprikajancsi voltam én az ő szemében.

Géza meghökkenve nézett Noszlopy kapitányra. Mit fog még mondani, hogy rémülten és elszántan védje magát? És valóban fenntartható még ellene a vád, – ez ellen az összetörött és levetkőztetett, szegény öreg paprikajancsi ellen? A rendőrtisztviselő folytatta a kihallgatást. A kérdései azonban egyre enyhébbek lettek; és végül igy szólt:

– Jól van… a kihallgatást befejezem. Mielőtt azonban önt elbocsátanám, két tanácsot adok önnek. Először: ne kártyázzék még tréfából sem; mert Molitor Zoltán ur tréfásan mondta ugyan a barátainak, hogy „ma megint ötvenezer koronát nyertem Noszlopy kapitánytól“, de ennek a vége mégis az lett, hogy amikor kártyaadósok után kutattunk, a legnagyobb összegekkel terhelt adósként önt találtuk meg. Ez tehát az első tanácsom. A második: ne hordjon idegen nevet és idegen rangot, akárki parancsolja, mert ez a hazugság abba a gyanuba keveri az embert, hogy egyebekben is hazudik. Végül: a tulságos buzgalom is árt. Mert ön legfőképen azzal keverte magát gyanuba, hogy hangosan vádolt és vérpadra akart juttatni egy ismeretlen tettest, amikor még nem is volt büncselekmény. Ezek után elmehet.

Noszlopy kapitány alázatosan megköszönte a figyelmeztetést és a jóakaratot és meggörnyedve kivánszorgott a szobából. A két rendőrtisztviselő közölte Gézával, hogy a nyomozás be van fejezve, félóra mulva telefonon értesitik majd róla, hogy az egész eljárás be van-e szüntetve. Ők azt hiszik, igen. A detektivek mindenesetre elhagyják a házat és a ház lakói egyébként is érintetlen szabadságukat ezentul korlát nélkül vehetik igénybe. Barátságosan elbucsuztak Gézától és elmentek. Géza kikisérte őket, azután habozott, hogy mit csináljon. Ekkor egy inas jött hozzá és azt mondta neki, hogy Noszlopy kapitány kéreti, menjen be a szobájába.

Géza belépett a szobába. Noszlopy kapitány ágyban feküdt. Sárga arca fáradtan simult oda a párnához. Megkérte Gézát, üljön az ágyához. Géza széket vett, odatette az ágy mellé és leült. Noszlopy kapitány elkinzott arccal hallgatott egyideig, azután megtört fejhangon megszólalt:

– Géza, én egy szegény öregember vagyok.

Géza megpróbált egy vidám és hetyke hangot megütni.

– Ugyan, öregem, – mondta könnyedén – holnap megint olyan feszes, kemény, fiatal legény leszel, mint annak a rendje.

Noszlopy kapitány ránézett. Az arca olyan halálosan elnyult volt és a tekintete olyan kiábrándultan és józanul fájdalmas, hogy Géza egyszerre megértette, hogy ezen a hangon most nem szabad vele beszélnie.

– Egyébként parancsolj velem, – mondta gyöngéden. – Mondj el mindent, ami a sziveden van…

Noszlopy kapitány felsóhajtott. Keserüen elnézett maga elé egyideig, azután lassan beszélni kezdett.

– Én ebből az ágyból, – mondta – talán soha már fel se kelek. Legjobb is lenne nekem talán csendesen meghalni. Ne szólj semmit, – legjobb volna. De hát mit tudom én: az ember ugy ragaszkodik ahhoz a rongy életéhez. Lehet, hogy megint felkelek, járok-kelek… Mi lesz akkor velem? Ott van az a hét irás, a hétszer százezer koronás kártyaveszteségről. Azt most ti öröklitek. Ha be akarjátok rajtam hajtani, – huszonnégy óra alatt – mit tehetek… főbe lőhetem magamat.

– De édes jó öregem, – mondta Géza, – hát csak nem gondolod, hogy mi azokat a papirosokat prezentáljuk neked… mint valami komoly kötelezvényeket.

– Hát nem huszonnégy óra alatt… időt adtak rá… hogy lassan törlesszem.

– De öregem! – elégetjük. Vagy a kezedbe adjuk, hogy te égesd el őket, csinálj velük, amit akarsz. Csak nem gondolod, hogy mi ezt igazi adósságnak tekintjük.

A Noszlopy kapitány orra cimpája remegni kezdett; megtört szeme nedvesen csillogott.

– Hát nem? – kérdezte remegve.

– Ugyan, kérlek.

– Látod, Géza, – szólt egyszerre hangosan kiabálva Noszlopy kapitány – én itt éltem az öreg ur mellett… jó volt a dolgom… de néha, ha olyan kedve volt, hónapokig nem kaptam tőle egy fillért se és sohse tudtam, nem dob-e ki másnap az öreg ur. És nekem előkelőnek kellett lennem, mert ő akarta, de én már husz esztendeje minden este azzal feküdtem le: mennyivel jobb lett volna, ha én megmaradtam volna szegény alkalmazottnak a gyárban. Igy megöregedtem az öreg ur mellett a nagy vagyonban, de mi lett volna velem, ha egyszer kitesz az utcára? Indulhattam volna egyenest a Dunának. Azután jött Zoltán. És ő már _csak_ mulatott rajtam… mélyen lenézett engem… óh, ne szólj semmit, _csak_ lenézett… és mert látta, hogy _ugy_ szeretnék pénzhez jutni, egészen független lenni, ezért iratta alá velem azokat a kötelezvényeket. Nem vette ő se azokat komolyan, de rámhurkolta őket, mint a gyerek a madzagot a madár lábára. Noszlopy vagy? Kapitány vagy? Huszonnégy óra alatt fizetni, vagy főbelőni magadat. Játék volt az egész, mert olyan mélyen lenézett engem; és talán igaza is volt, hogy lenézett. Szomoru pojáca voltam én, nem más.

Géza mélységes szánalmat érzett iránta. Egyszerre látta a Noszlopy kapitány egész életét harminc-negyven esztendő óta. A kinos erőfeszitéseit, hogy ur legyen és előkelő legyen, amikor tulajdonképen szegény bohóc-rabszolgája volt Molitor Árpádnak. Az ijedt, szegény és remegő lelkét a harcias és hősies maszk mögött, amelyet hordania kellett és amelyet nappal már a tulajdon arcának és a tulajdon lényének érzett. Hová lettek most az elviselhetetlenül lovagias és romantikus szavai? Milyen értelmesen és egyszerüen beszél, mihelyt maszk nélkül beszél.

– Kedves öregem, – mondta, – nem tudom, befejezted-e…?

– Mit… mit mondhatnék én még…?

– Ha igen, akkor én mindenekelőtt ki akarom jelenteni, hogy akárhogyan dől is el a te örökösödési igényednek a sorsa, mi a te anyagi függetlenségedet mindenesetre biztositani fogjuk. Az évjáradékot jelentékenyen felemeljük… kétszeresére vagy háromszorosára… ha kivánod, a tőkét neked átadjuk.

– A… kezembe… adjátok? – kérdezte lihegve Noszlopy kapitány.

– Ha óhajtod, miért ne?

– Hogy én… hogy akkor én… hogy én magamat…

– Azután… Egyszóval mindent megteszünk, hogy embernek érezd magad.

– Látod, – orditott fel sirva Noszlopy kapitány, – ez az! Hogy embernek érezzem magam.

A szivére szoritotta a kezét, kiabált, hálálkodott, elmult dolgok elbeszélésébe fogott, azután a jövőről beszélt, rögtön fel akart kelni és öltözködni akart, azonban fáradtan visszadőlt az ágyára. Géza végre barátságosan elbucsuzott tőle és rábeszélte, hogy egyelőre pihenje ki magát. Noszlopy kapitány erre igy szólt:

– Igazad van. Aludni fogok. És mondok neked valamit: én soha életemben olyan jól nem aludtam, mint ahogy most fogok aludni.

Boldogan készült neki az alvásnak és már félig lehunyt szemmel mondta Gézának:

– A jó Isten áldjon meg, a jó Isten áldjon meg.

Géza kiment. Fel akart menni a szobájába, de akkor a telefonhoz hivatták. Eőry Kálmán közölte vele, hogy a nyomozást – most már minden hivatalos fórum hozzájárulásával – megszüntették. A Zoltán haláláról megjelent lapközleményre nézve a rendőrség energikus cáfolatot fog kiadni és konstatálni fogja, hogy a halál véletlen szerencsétlenség következménye volt. Végül pedig: minthogy az orvosi vizsgálat a halál okát is teljes biztossággal megállapitotta, a boncolást mellőzik és a temetést holnap meg lehet tartani. Géza megköszönte ezeket a közléseket, azután felment a második emeletre és elmondta a többieknek is, amit hallott. A többiek csendesen hallgatták végig és Ágnes nyugodtan igy szólt:

– Ami a temetést illeti, értesitenünk kell Kunovics urat. Én majd telefonozok neki. Egyébként pedig azt ajánlanám, hogy ami itt a házat illeti, mert valakinek végre is rendelkeznie kell, a háztartás vezetésére kérjük meg az anyámat.

Az öreg Molitorné a figyelemtől hirtelen megmerevedett arccal nézett Gézára.

– Igen, ez nagyon helyes, – mondta Géza. Valakinek rendelkeznie kell; és ha a néni volna olyan szives?

Az öreg Molitorné elpirult az örömtől és pár percnyi nyugtalan izgés-mozgás után kiment, hogy a szakácsot hivassa és Czáránnéval beszéljen. Ágnes csendes mosolygással fordult Gézához:

– Tudtam, hogy magának nem lesz ellene kifogása. És tudtam, hogy őt boldoggá tesszük vele. Még egyszer egy háztartást vezetni – és igy, – és itt! Nagy örömszerző a vagyon.

Géza szórakozottan bólintott, de egyszerre az egész lelkét ez a gondolat kezdte foglalkoztatni. Ő ma két emberrel tett jót. Van-e érdeme benne, hogy jót tett velük? Milyen könnyü volt velük jót tenni. Semmi áldozatot nem kellett érte hozni; nem is ő tett velük jót, hanem a vagyon. A vagyon tegnapi ura betörött koponyával ott fekszik az első emeleten. Ki törődik még vele? Az élők élvezik uj vagyonuk örömeit, mindenki a maga módja szerint. Miért nem törődnek a halottal? Azért, mert hideg lélek volt, szeretetlen és gonosz? Ha jó lett volna, forró szivü és ragaszkodó, akkor többet törődnének vele? Egy kicsit. Sirnának. De azért épen ilyen csendes édességgel élveznék az uj vagyont, amelyhez a másiknak a halála juttatta őket. Valami nagy hazugság van abban a módban, ahogyan az ember a halálról beszél és ahogyan embertársa halálával szemben viselkedik. Mit kellene itt tenni?

Géza szórakozottan bibelődött ezekkel a gondolatokkal. A többiek elhitták sétálni és ő elment velük. Ágnes és Rappaport azon fáradoztak, hogy Mariannet jobb kedvre deritsék és ezért népes utcákba mentek, ahol fényes kirakatok voltak. Marianne érdeklődött a kirakatok iránt, de hazafelé menet ismét visszaesett bánkódó, tompa rosszkedvébe. A vacsorát azért csendes nyugalommal és halk elégedettséggel fogyasztották el. Vacsora után a hallban beszélgettek. Itt negyed tizenegykor a lábuk alatt megint felhangzott egy halálfélelemtől reszkető jajkiáltás: a Czáránné fájdalmas és üvöltő sirása. Géza elsápadva ugrott fel és lesietett a souterrainbe. A hófehér arcu Czáránnét ekkorra már kiszabaditották az ura kezéből, aki megverte, fojtogatta és megöléssel fenyegette volt. Czáránnal azonban nem lehetett beszélni, mert Czárán részeg volt. Géza az asszonyhoz fordult:

– Miért nem válik el tőle? – kérdezte biztatva.

Az asszony lesoványodott teste dideregve reszketett.

– Megesküdtem neki az oltár előtt, – mondta vacogó foggal.

Géza bosszus jóindulattal kapacitálta az elválásra. Az esküje alól fel van mentve. Az ilyen kegyetlenség megszünteti az eskü érvényességét. Az asszony fájdalmas makacssággal rázta a fejét, és amikor Géza felajánlotta neki, hogy vagy az urát küldi el innen, vagy őt küldi el valahová, ahol csendben meghuzódhatik, halkan igy szólt:

– Az se érne semmit. Utánam jönne.

– Hát szóval maga oda van hozzá láncolva; és türnie kell mindent; és csendesen várnia kell, mikor fogja végül megölni.

Az asszony messzenéző, nagy szemmel bólintott sok kis igent egymásután. Igen, ez épen igy van, igen, hozzá van láncolva, igen, türnie kell, hogy veri és várnia kell rá, hogy mikor öli meg végre, igen, igen, igen.

Géza megfordult és rosszkedvüen visszament a hallba. Ott beszélgettek még egy darabig, azután elmentek lefeküdni.

XIII.

Másnap délelőtt megérkezett idősebb Molitor Géza. Géza felkisérte az apját a második emeletre és segitett neki az öltözködésnél Egy kis derült meghatottsággal nézte az apját, akit magánál mindig valahogyan fiatalabbnak érzett. Nagyon hasonlitottak egymásra, de idősebb Molitor Géza valamivel karcsubb és magasabb volt a fiánál és rövid ősz szakállával, üde arcával és acélszinü tekintetével a legtisztább és a legelőkelőbb férfi volt, akit Géza ismert. Géza elmondott neki mindent, ami a házban történt; az apja figyelmesen meghallgatta, azután igy szólt:

– Ami elmult, az elmult. Zoltánt eltemetjük, és azzal a mult egészen lezáródik. Ami engem illet, én sohse hittem, hogy még valaha az öreg Árpád házába kerülök. Lehet, hogy igazságtalan voltam hozzá, de én az eszelős kapkodása, nagyzolása és léhasága miatt annyira megvetettem szegényt, hogy még örökösként se óhajtottam a háza küszöbét átlépni. Most természetesen oktalanság volna az örökségnek rámeső részét el nem fogadni. Elfogadom, – ugyis a te számodra fogadom el. Persze, mint minden jó, ami az embert éri, ez is egy kicsit elkésve jön.

– Hogyan, apám?

– Öt évvel ezelőtt igazán tudtam volna örülni neki, hogy a sorsodat egy nagy vagyon biztositja; lehetővé teszi, hogy a passzióidnak, mondjuk: a tudományodnak élj. De most, amikor én is épen ott tartottam, hogy – bár sokkal szerényebb módon – biztosithattam volna a csendes, uri életedet.

– Mivel, apám?

– A hatszáz holddal, fiam. Sovány felvidéki föld, de évekig szorgalmasan dolgoztam, hogy ne legyen rajta egy fillér teher se; azután jöttek ezek a háborus évek, amikor végre igazán érdemes volt gazdálkodni…

Géza kétségbeesett mozdulattal emelte a kezét a füléhez, mintha nem akarná hallani azt, amit az apja mond.

– Mi bajod?

– Apám, ez borzasztó… mindig ujra azt hallani, hogy a háboru nekünk is használt; és hogy milyen áldás volt a háboru a gazdának. Én otthonról azért szöktem el legutóbb a második napon, mert mindenfelé azt hallottam, hogy igy meg ugy, ha a kormány velünk, gazdákkal igy bánt, akkor feletetjük a buzát meg a rozsot a disznókkal. Folyton attól rettegtem, hogy egyszerre csak azt hallom, hogy a mi gazdaságunkban is ezt csinálták.

Idősebb Molitor Géza acélszürke, tiszta szeme néhány másodpercig a szőnyegen keresgélt valamit.

– Fiam, attól tartok, hogy a te egyébként nagyon rokonszenves erkölcsi érzékenységed lassanként olyan ideges szenzibilitássá lesz, amely nemcsak az érvényesülés és a boldogulás lehetőségeit veszi el tőled, hanem amely a mi komplikált társadalmunkban élő ember számára szinte az élet élését is lehetetlenné teszi. Te tudod, mi az én véleményem a háboruról és mi az én véleményem a társadalmi kötelességeinkről. De a legelső kötelességünk mégis csak az, hogy talpon maradjunk és a magunk életét igyekezzünk menteni és kiépiteni; azzal senkinek se használok, ha duzzogok, tiltakozom, engedem magamat eltapostatni, vagy engedem, hogy azok boldoguljanak, akikről tudom, hogy valóban lelkiismeretlenek és a gazdaságnak csak jogait ismerik majd, de semmiféle kötelezettségét.

– Igaz, apám, – mondta Géza lehajtott fejjel, – de ugyanezzel az okoskodással mindjárt uzsorára vagy rablásra adhatnók magunkat.

– Igaz, fiam és ugyanazzal, mint a tied, mindjárt arra, hogy ebből a tisztátlan pénzen épült házból menjünk ki egy gellérthegyi barlangba és próbáljuk meg, meddig bir az ember friss tavaszi füvön megélni. – Hidd el, Géza, annak a morálnak a szavát, amely benned lángol, én is ismerem. De annak a morálnak _minden_ konzekvenciáját csak a gellérthegyi barlangban lehet levonni. Egy ilyen komplikált társadalomban meg kell alkudni. Törekedni kell a jóra, – ez a legtöbb, amit tehetünk. Mindig figyelni kell az erkölcsnek arra a belső szavára; és ha lehet, engedelmeskednünk kell neki, – ennél többet csak apostolok és martirok tehetnek.

De miért ne lennénk _mi_ apostolokká és martirokká, – gondolta Géza. – A beszélgetés azonban nem folytatódott, mert az apja készen volt az öltözködésével és Géza társaságában elindult a Molitor-család többi tagjaival megismerkedni. Az ismerkedés után beszélgettek még egy ideig, azután lementek a kert felé néző csarnokba, ahol a temetés szertartása kezdődött. Azután kikisérték a koporsót a családi sirbolthoz, amelyben Zoltán holtteste az öreg Molitor Árpád holtteste mellé került és egy óra tájban megint együtt ültek a hallban. Azokról a kérdésekről beszélgettek, amelyeket délután Baranyayval és Kunoviccsal el kell majd intézni. Ágnes odafordult idősebb Molitor Gézához:

– Én nekem volna egy ajánlatom.

– És pedig.