Part 13

– Nem jól kérdez, – mondta Ágnes csendes makacssággal. Előlről kezdje.

– Hát jó, – szólt Géza fájdalmas és boszus csüggedtséggel. Tehát: egy óra lett?

– Igen. Most jól kérdez.

– Egy órakor maga leindult a lépcsőn?

– Nem.

– Hogyan… nem?

– Nem indultam le a lépcsőn. Nem tartottam meg az igéretemet. Nem mentem le Zoltánhoz.

– Ágnes! Hát ez… én elhiszem…

Kinlódva forgatta a fejét, hogy ne kelljen Ágnes szemébe néznie. Noszlopy kapitánynak azonban az egész teste megrándult és mintha feszes derekának is része volna a beszédében, akadozva, de hevesen mondta:

– Én azonban nem hiszem. A folyosó lámpáját éjjel egy órakor eloltotta valaki. Arra én vagyok tanu.

Ágnes csendes, nyugodt, szinte megvető elégedettséggel nézett végig Noszlopy kapitányon, azután Gézához fordult.

– Tizenegy óra után, – mondta csendesen – én innen felmentem. Fél tizenkettőkor lefeküdtem. De nem az ágyamba. Nem is a magam szobájában. Az anyám szobájában. Már tegnapelőtt éjjel is, mert… szükségét éreztem, hogy hozzá bujjak, mint kislány-koromban. Tegnap éjjel is… az ő szobájában… a diványt odatoltam az ágya mellé… a tulsó ágyban Marianne aludt már… én pedig fogtam az anyám kezét… a homlokomra tettem és a szivemre tettem… félkettőig beszélgettünk… és azután is egész éjjel ugy aludtam, hogy fogtam a kezét.

Géza felállott. Nagy lélegzetet vett és felemelte a két karját.

– Ez igy történt? – kérdezte az öreg Molitornétól.

– Ez igy történt, – felelte kissé megbántott méltósággal az öreg Molitorné.

Géza teli tüdővel szitta be a levegőt, azután leült és a kezébe vette az öreg Molitorné jobbkezét.

– Néni, édes néni, – mondta könyörögve, – mondja még egyszer: pontosan emlékszik rá? – mindez igy történt?

– Pontosan emlékszem rá, – mondta az öreg Molitorné hirtelen megindultsággal. A tegnapi és a tegnapelőtti nap nagyon emlékezetes nekem. Tegnapelőtt… Ágnes egyszerre csak bejött hozzám éjjel… behozta az ágynemüjét… odahuzta a diványt… megágyazott magának és ugy aludt el, hogy a kezemet fogta. Tudja azt, fiam, hogy mit jelent ez egy édesanyának? A gyerekek felnőnek… erősebbek lesznek, okosabbak lesznek, mint mink… és egyszerre csak mégis érzik, hogy legközelebb az édes anyához állnak és aki őket a világon legjobban szereti, az az édesanya. Akármi történt is azelőtt és akármi történik is azután. Hát ezért emlékezetes nékem a tegnapelőtti éjszaka. Tegnap pedig, – Ágnes ujra bejött. És ekkor sokáig elbeszélgettünk. Régen elmult dolgokról, az ő gyerekkoráról, a szegény, megboldogult jó uramról, – csendesen nevettünk is, sirtunk is (vigyázni kellett, hogy Mariannet fel ne költsük), olyan szépen elsirdogáltunk mi: egy öreg asszony, meg a nagy lánya, doktorkisasszony, olyan szépen elsirdogáltunk, mint annak a rendje. Aztán megnéztük az órát. Félkettő elmult, – mondta Ágnes. No, akkor igazán aludjunk már, lányom, – mondtam én. Megbeszéltük, hogy reggel engedem, hogy jól kialudja magát, mert a kórházba ugyse megy be, azután eloltottuk a lámpát.

– De a kezét Ágnes tovább is fogta, – mondta Géza féltékenyen.

– Fogta. Előbb a szivére huzta, azután a homlokára. Nehezen aludt el. Én is… a sok emléktől, az örömtől, a szomoruságtól. Volt háromnegyed három, mire elaludt.

– És Ágnes a szobájából nem mehetett ki.

Az öreg Molitorné kissé rosszalóan emelte föl a fejét:

– Hogy mehetett volna. Keresztül kellett volna mennie az én ágyamon is és a Marianneén is. És az ajtót én zártam be kulcsra. És reggel én nyitottam ki.

– Igen, édes néni; és akárki előtt, ha kell, ezt elmondja és megerősiti…

– Én erre, – mondta komolyan az öreg Molitorné, – megesküszöm a feszület előtt.

Géza kezet csókolt neki és megkönnyebbült, felszabadult örömmel fordult Ágneshez és egy kézmozdulattal és egy fejhajtással próbálta megmutatni, mit érez. Ágnes jóindulatu komolysággal nézett rá. Rappaport, aki eddig lázas feszültséggel, mozdulatlanul ült, most rátette a Géza karjára a kezét. Meg akart szólalni, de azután ránézett Noszlopy kapitányra és elhallgatott. Noszlopy kapitány halálsápadtan és gyötrött zavarban feszegette a derekát.

– Ez esetben, – mondta végre kemény igyekezettel, – lovagiasan pardont kell kérnem. Szolgáljon mentségemül az uri diszkréció, amelylyel a család ügyeit a család körén belül tartottam, a körülmények összjátéka és végül az a rejtelmes körülmény, hogy éppen éjjeli egy órakor valaki eloltotta a folyosó villamos lámpáját.

Rappaport ekkor váratlanul megszólalt. Udvariasan, de kinosan felsőbbséges hangon kérdezte:

– Bizonyos ön ebben, kapitány ur?

Mielőtt Noszlopy kapitány felelhetett volna, Ágnes is megszólalt:

– Hátha hibásan emlékszik rá? Hátha elaludt virrasztás közben? Vagy hátha az ön emberei közül oltotta el valaki?

Noszlopy kapitány sápadtan kapkodta a fejét; előbb azt állitotta, hogy bizonyos a dologban, de azután megtörten mondta:

– Lehetséges. Végül is: senki sem csalhatatlan. Tévedni emberi dolog. Igy is lehetséges.

Pár perccel utóbb összetörten jóéjszakát kivánt és aludni indult. A többiek beszélgettek még egy ideig, azután felmentek lefeküdni. Rappaport a Géza szobájában aludt. A Géza ágya mellett ott állott a jeges veder.

– Minek ez? – kérdezte Rappaport.

– Az utóbbi időben annyit fájt a fejem, hogy meghagytam, minden este készitsenek be jeget.

– Én most nem nyugszom addig, mig nem kezelteted magad.

– Dehogy kezeltetem magamat, – felelte Géza. – Látod: ma már nem fáj a fejem.

Lefeküdtek és sokáig beszélgettek még az elmult napokról. Azután elaludtak és csendesen átaludták az éjszakát.

XII.

Másnap délelőtt félkilenckor Eöry Kálmán ismét megjelent a Molitor-házban. Gézát hivatta.

– Kedves bajtársam, – mondta neki, – a zubbonyodat még ma délelőtt visszakapod. Tedd el; ez a rongyos és piszkos ruhadarab tiszta és nemes emlék. A vegyi vizsgálatot megejtették és természetesen csak azt konstatálták, amit én ugyis tudtam, hogy azok a vérnyomok legalább félesztendősek.

Géza köszönettel tudomásul vette ezt a közlést, Eöry Kálmán pedig igy szólt:

– Egy szenzációhajhászó reggeli lap hosszabb tudósitást közöl a Molitor-palota titkáról. Valaki indiszkréciót követett el. Meg fogjuk állapitani, ki volt a bünös és meg fogjuk büntetni. A rendőrségnek azonban az a véleménye, hogy egy előkelő család belső életét nem szabad átengedni ok nélkül az alacsony szenzációhajhászatnak; és ezért mindent meg fogunk tenni, hogy a nyomozást siettessük és ha lehet, még ma befejezéshez juttassuk.

Géza kérdő mozdulatot tett. Eöry rejtelmesen mosolygott és igy szólt:

– Egy kis türelmet kérek. Hamarosan némi meglepetéssel fogok szolgálni.

Egyelőre elhagyta Gézát, a detektivekkel tanácskozott, azután a detektivekkel együtt megint bejárta a házat pincétől padlásig. Tizenegy óra tájban egy magasrangu rendőrtisztviselő érkezett meg, ekkor ismét hivatták Gézát. Géza bemutatkozott a magasrangu rendőrtisztviselőnek, aki erre Eőryhez fordult és azt mondta, hogy most hozzá lehet fogni a dologhoz. Eőry odaállott elébük; az arca komoly volt, de az elégedettség szinte mosolygott rajta. Nyugodtan mozgott és tartózkodóan beszélt, de a következő percekben Gézára ugy hatott, mintha valami büvészmutatványt végzett volna.

Benyult a jobbik nadrágzsebébe és kivett belőle egy tojásalaku és kétszeres ludtojás nagyságu arany szelence-félét.

– Ismered ezt? – kérdezte Gézától.

Géza kezébe vette az arany tárgyat és megnézte:

– Azt hiszem, – mondta – ugy tetszik nekem… mindenesetre a Molitor-cimer van belevésve.

– Ki az, akiről feltehető, hogy a házban szanaszét heverő értéktárgyakat ismeri.

– Talán… nyilván… Noszlopy kapitány.

Eőry elfintoritotta az orrát, de azután mégis hivatta Noszlopy kapitányt. Megmutatta neki az arany szelencét. Ismeri-e.

Noszlopy kapitány felindultan kapta a kezébe az aranytárgyat.

– Hogyne. Ez öreg barátom szobájában volt. A toalett-asztal egyik disze. Ő mindent aranyból csináltatott. Ez szappantartó volt.

– Hogyan tünt el ez az arany szappantartó abból a szobából?

– Mi… nem is tudtuk, hogy eltünt.

A rendőrtisztviselő bólintott, azután a bal nadrágzsebébe nyult.

– De erről, – mondta nyugodtan, – tudták, hogy eltünt.

Almaalaku, antik órát tartott a tenyerén. Noszlopy kapitány lázasan kapott az óra után.

– Ezt akkor éjjel lopták el, amikor én konstatáltam a hanyag őr hibája következtében lehetségessé vált betörést. Öreg barátom gyüjteményének egyik értékes darabja. A földszinti fogadóteremben állott egy polcon.

A rendőrtisztviselő bólintott:

– Akkor is fel kellene tételezni, hogy a két lopást ugyanaz az ember követte el, ha nem volna rá bizonyitékunk, hogy a tettes mind a két esetben ugyanaz volt.

– Ki volt? – kérdezte Géza.

– Ott még nem tartunk. A bizonyiték egyelőre csak arra vonatkozik, hogy mind a két esetben ugyanazzal az emberrel van dolgunk. Ez a bizonyiték a zálogház tulajdonosának a vallomása, aki jól emlékszik rá, hogy az aranyórát pár nappal ezelőtt ugyanaz az ember zálogositotta el nála, aki pár hónappal ezelőtt az arany szelencét vagy mondjuk szappantartót. – De tartsunk rendet. Most nézzük meg mindenekelőtt azt a két szobát, amelyből az arany szelence tünt el.

Odamentek a Molitor Árpád két szobájához; egy detektiv kinyitotta a kulcscsal bezárt ajtót és ők megálltak a benyilóban. Eőry Kálmán udvariasan magyarázta feljebbvalójának:

– Ez az a szoba, ahol a rejtelmes éjszakai látogatót egyszer tetten csipték és majdnem elfogták. A tettesnek kulcsa kellett, hogy legyen a szobához, mert a lakosztály Molitor Árpád ur halála óta be volt zárva. A tettes a vékony porrétegben akkor itt hagyta a lába nyomát és ez a lábnyom nem egyezett meg senkinek a lábával, aki ekkor a házban tartózkodott. Én a detektivjeinknek meghagytam, hogy a két szobában óvatosan mozogjanak és ha az időközben lerakódott porréteg alatt a régi lábnyomok közül mégis sikerülne egyet felfedezniök, arra különösen ügyeljenek. Csakugyan sikerült egy ilyen meglehetős épségben maradt lábnyomot a toalettasztal mellett találniok. Ott van.

Bement a szobába. A toalettasztal mellett gombostüre erősitett kis piros zászlócska volt a padló fájába tüzve. A piros zászlócska mellett a vastag porréteg alatt elég világosan látszott egy széles lábnyom.

– Ha ennek a lábnyomnak a gazdáját megtaláltuk, akkor megvan a tolvaj.

Ránézett feljebbvalójára, aki egy fejbólintással felelt. Eőry kiment a benyilóban álló detektivhez és halkan mondott neki valamit. Géza elsápadt és dobogni kezdett a szive. Az ajtóra nézett. Még nem tudta, ki lép be mindjárt, vesztére, azon az ajtón, de rettenetesnek érezte ezt a biztosságot, amelylyel egy ember köré kérlelhetetlenül szorul már a hurok. Eőry csendes elégedettséggel magyarázta felebbvalójának az eljárása részleteit:

– Az első percben kétségtelen volt, hogy itt házi tolvaj dolgozott. Két eklatáns eset történt; – az egyiknél épen távol volt, a másiknál mindjárt épen kéznél volt. Ha semmi más gyanuok nem lett volna, ez magában elég lett volna rá, hogy gyanussá tegye.

– Itt van!

Az ajtón Berecz lépett be. Elszántan, merev arccal állott meg az ajtó közelében és szabályosan tisztelgett és hangosan jelentkezett feljebbvalóinak.

– Jöjjön közelebb Berecz, – mondta Eőry elkomolyodva. – Vesse le a bal lábáról a csizmáját.

Berecz megingott, mintha el akarna esni, egy másodpercig rángatódzott az arca, azután – összeszoritotta a fogát, lehajolt és lehuzta a bal lábáról a csizmáját. Durva szövésü, vastag harisnya volt a lábán.

– Jöjjön ide és tegye a lábát ebbe a lábnyomba, – oh, hohó, öregem, – nézze meg az ember, még ilyen kis mókákra gondol… nem széttaposni azt a lábnyomot. Lépjen bele ide előbb a vastag porrétegbe.

Hátralóditotta Bereczet. Berecz elsápadva eresztette le a lábát, azután megbüvölt, tehetetlen engedelmességgel lépett oda, ahová feljebbvalójának parancsoló keze mutatott. Eőry eltolta és föléje hajolt a lábnyomnak.

– Tessék, – mondta nyugodtan. Nem lehet kétség.

A két lábnyom tökéletesen egyezett. Eőry benyult a zsebébe és kivette a két aranytárgyat.

– Nézze meg ezeket is, Berecz, és ne kivánja, hogy a Rákóczi-uti zálogházassal szembesitsem. Végezzünk gyorsan. Maga volt.

Berecz halálsápadtan mozgatta az alsó ajkát, mintha levegő után, vagy valami védekező szó után kapkodna.

– Maga volt, – kiáltott rá a rendőrtisztviselő. Most ne próbáljon hazudni is még.

Berecz kinzottan erőlködött. Védekezésre, tagadásra próbálta összeszedni magát, de a hangos kiáltásra lecsuklott a feje, mintha ráütöttek volna. Felnézett még egyszer és körülnézett mégegyszer, egy megsebzett állat segitséget kereső, menekülést kutató tekintetével, azután lehajtotta a fejét. Megadta magát.

– Én voltam, – mondta halkan.

Gézának a szivét égette a megadása előtt körülhordozott, állati rettegéssel telt tekintete. Nem tudta nézni a megsemmisülő embert a csizmával a jobb lábán és a harisnyával a bal lábán és szerette volna a fülét bedugni, hogy ne halljon semmit abból, amit még mondani fog.

– Hogyan jutott be ebbe a szobába? – kérdezte Eőry Kálmán. Ez be volt zárva.

– Kulcsom volt hozzá.

– Gondoltam. Minden szobához kulcsa van, mi?

– Igen.

– Miért nem tudott azokról a kulcsokról senki?

– Tiz esztendővel ezelőtt vettem át az akkori házfelügyelőtől. Az uj személyzet nem is tudta, hogy ezek a kulcsok vannak.

– Hol tartja maga ezeket a kulcsokat?

– A pincében, a szénkamra mögött, elásva.

– Ugy! No, – mikor ebbe a szobába bejött, akkor már este elment itthonról.

– Igen, szolgálatom volt.

– Itt a közelben állt poszton.

– Igenis.

– Azután: éjféltájban…

– Éjféltájban kinyitottam a kerti kaput. A csarnokban levetettem a csizmámat, harisnyában feljöttem ide, itt kinyitottam az ajtót és…

– Ebben a szobában minden értékes tárgyat össze akart szedni, mert remélte, hogy a lopást csak hetek vagy hónapok mulva fedezik fel.

Berecz nem felelt.

– Feleljen.

Berecz mélyebbre hajtotta a fejét és hallgatott.

– Jó. Ez is válasz. Azután megzavarták. Mi történt akkor?

– Amikor zajt hallottam, felkaptam valamit a sötétben… magam se tudtam, mit… és kirohantam vele.

– Ugyanazon az uton vissza, amelyen jött.

– Igen.

– Másnap látta, hogy a lopást nem fedezték fel, akkor civilruhába öltözködött és ezt itt elvitte a zálogházba.

– Harmadnap.

– Hát harmadnap. Ebből azután telt egy darabig mindennap husra. No, azután a pénz elfogyott…

Berecz megrázta a fejét.

– Nem? Nem igy volt?

– Nem.

– Hát hogyan?

– Egy este megint erre cirkáltam és láttam, hogy az az őr, akit Noszlopy kapitány ur kiállitott, nincs a helyén. Bejöttem azzal, hogy… ha jön valaki… megmondom, hogy a kapu nyitva van. Azután bementem a földszinti játékterembe… és nem birtam megállni, hogy azt az órát, amelyik ott feküdt…

– Ez nem igaz. Készülnie kellett az egész dologra, mert ha a kerti kapu nyitva volt is, a csarnokon át csak ugy juthatott be a földszinti termekbe, ha kulcsa volt. A kulcsot tehát már előbb magához kellett vennie. Igy volt?

– I… i… igy volt.

– Tudta, hogy az őr átjár a szomszédba.

– Tudtam.

– Az ablakot belülről kinyitotta és betörte, hogy azt higyjék, kivülről hatolt be valaki.

– Igen.

– Azután a csarnokon át visszament az utcára.

– Igen.

– A zajra azután megint előkerült és segitett nyomozni.

– Igen.

– A lopott óra még a zsebében volt.

– Igen.

Eőry ránézett feljebbvalójára. A rendőrtisztviselő intett, hogy elég volt, azután közelebb lépett Bereczhez, lehajolt hozzá és a foga között, halkan, keserüen ezt mondta neki:

– Elmehet. – Szégyent hozott ránk. – Szégyelje magát.

Berecz eltaposott kinnal nézett fel rá, azután még mélyebben összeomlott. Ájuldozva kereste meg a csizmáját, felhuzta és tántorogva indult ki az ajtón.

– Ez egyelőre el volna intézve, – mondta Eőry fanyarul. – A kulcsokat megkeressük… egyébként pedig… az urakat majd megint kérjük, ha szükségünk lesz valamire.

Géza indult kifelé, azután visszafordult.

– Mi történik most vele? – kérdezte sietve.

– Mi elcsapjuk, – felelte a rendőrtisztviselő. Ha aztán ti feljelentést tesztek, akkor kap egy pár esztendőt.

– És ha mi nem teszünk feljelentést?

– Akkor… szárazon viszi el. A cselekmény magánvádra üldözendő.

– Mi… nem teszünk… feljelentést, – mondta Géza lihegve.

Kisietett a szobából, végigrohant a folyosón és leszáguldott a lépcsőn, előre a Berecz lakásáig. Egy ugrással áthaladt az első szobán és bent volt a másodikban. A második szoba közepén ott állt Berecz József, a kezében volt a szolgálati revolvere és a karjába bele volt kapaszkodva alacsony, gömbölyü, agyondolgozott felesége. Szótlanul harcoltak. Berecz ki akarta szabaditani a karját; azután átvette a revolvert a másik kezébe; az asszony akkor ebbe is belekapaszkodott. Berecz le akarta rázni magáról, az asszony halk, állati jajgatással kapcsolta magát ujra meg ujra rá. Géza lihegve állott meg előttük.

– Adja ide azt a revolvert, – mondta – Berecznek.

Berecz ránézett és látszott rajta, hogy nem érti, mit mond. Géza megfogta a revolvert és egyetlen rántással kicsavarta a kezéből. Berecz üres szemmel nézett rá.

– Üljön le, – mondta Géza.

Berecz leült. Az asszony leoldódott róla, előbb megállt mellette, azután nehány lépésnyire elvonult és beleolvadt egy reszkető, didergő, halk sirásba.

– Berecz, ide figyeljen, – mondta Géza. – Én nem engedem, hogy maga megölje magát.

Berecz nézett rá és ugy látszott, hogy lassan visszatér az eszmélete.

– Megölöm én magam, százados ur, – mondta csendesen.

– A feleségét nem hagyja özvegységre és a gyerekeit nem hagyja árvaságra.

– Megölöm én magam, százados ur.

– Miért, Berecz? Feleljen. Miért?

– A börtön… százados ur… nekik is jobb…

– Ide figyeljen, Berecz. Maga nem jut börtönbe. Amit… maga tett… az magánvádra üldözendő. Mi pedig nem fogunk feljelentést tenni. Az egész tehát annyi lesz, hogy a rendőrségtől elküldik.

Berecz nyitott szájjal, nagy szemmel nézett rá és lassan dörzsölgetni kezdte a homlokát.

– Mégis… mégis megölöm magam, százados ur.

– Miért, Berecz?

– Enni se tudok nekik adni. És hogy birjam én el azt a szégyent. Megölöm magam.

– Ide figyeljen Berecz. Én magát családostul elküldöm Trakostyánba, a felvidékre. Ott, a Molitor-birtokon majd kap valami állást. Nekem gondom lesz rá, hogy senki arról, ami itt történt, ne tudjon és gondom lesz rá, hogy a gyerekeivel együtt rendesen meg tudjon élni. Jó lesz ez igy?

Csend volt. A csendben hallatszott az asszony egyhangu, halkan csepegő sirása, amelybe mintha az egész léte beleolvadt volna. Berecz nyitott szájjal bámult Gézára, nagyokat lihegett, azután nyitott száján egyszerre kibődült egy orditva felszakadó sirás. Hosszu, üvöltő bőgés volt ez; azután lihegő, szaggatott jajveszékeléssé lett. Berecz térdre vetette magát Géza előtt és a fejét le akarta hajtani Géza lábához. Géza felemelte a fejét, de a térdéről nem tudta felállitani.

– Ejnye Berecz, – mondta, – szedje már össze magát.

Berecz ide-oda rázta a fejét, kapkodó lélegzettel zokogott és meg akart szólalni. Mindig más meg más arccal belefogott valamibe, mintha egyszer hálálkodni, máskor panaszkodni vagy magyarázkodni akart volna, végül a könnyeit nyelve, kapkodva ezt mondta:

– Százados ur… tessék elhinni… és nem vagyok gazember.

– Tudom, Berecz. Maga megtévedt. El volt keseredve. A gyerekeinek nem tudott eleget enni adni. Látta itt ezt a sok értékes holmit, a mely meddőn hever szanaszét, – megtévedt.

Berecz mozgatta az alsó ajkát, mintha szavakat keresne. Folyton változott az arca kifejezése, mintha különböző mondanivalói lennének, azután egyszerre megint sirni kezdett és panaszosan mondta:

– Százados ur… tessék elhinni… én nem vagyok gazember.

– Elhiszem Berecz. Tudom én azt, – azért siettem le ide maga után. És én módot is adok magának rá, hogy megmutassa. Ott fent majd szorgalmasan fog dolgozni… és idővel el is felejti ezt az egészet, – tudja, hogy szokás mondani: mint egy rossz álmot.

– Százados ur, én nem vagyok gazember.

– Jól van Berecz. Most elég volt. Most álljon fel…

Berecz ujra lehajtotta a fejét és elkezdett sirni. A könnyei ömlöttek rá a Géza térdére. Géza engedte, hadd sirja ki magát. Csendesen nézett le rá, nagy fejére, amelyen a barna hajban már fehér szálak látszottak, széles vállára, amely a sirástól most ugy rázkódott, mint egy gyereké. Mély megindultságot érzett. Szegény, boldogtalan teremtés az ember.

A Berecz sirása elhalkult.

– No öregem, – mondta Géza biztatva.

Berecz nem mozdult. Géza nézett le rá és végre megtalálta azt a szót, amelyet keresett.

– No, testvér, – mondta neki halkan, könnyedén, melegen, mintha mind a ketten fiatal parasztkatonák volnának.

Berecz megmozdult. Lassan felállott, nehéz öklével törölgette a szemét. Szólni akart, de Géza megelőzte.

– Hát ez rendben van Berecz. Megpróbálom az urakkal megcsinálni, hogy a rendőrségtől magát egyszerüen bocsássák el. Ha valami kell, forduljon hozzám. Egyébként pedig: holnap vagy mondjuk holnapután már utaznak is. No, Isten velük.

Intett nekik. Berecz és az asszony lelkendezve kisérték ki, a szájuk, a felemelkedő karjuk, az egész testük mondani akart valamit. Nem tudtak megszólalni. Géza azonban értette őket.

Felment az emeletre és a két rendőrtisztviselőnek előadta a kérését. Azok haboztak előbb, azután megigérték, hogy közben fognak járni, hogy Bereczet, egyszerüen eltávolitsák a rendőrség kötelékéből. Géza azután felment a 2-ik emeletre és Ágnessel és Rappaporttal beszélgetett. Déltájban sápadtan és ijedten megérkezett Lindwurm Péter. Egy detektiv kisérte. Eőry rögtön kihallgatta. Péter nagyon keveset tudott mondani. Két éjszaka – május tizenegyedikéről tizenkettedikére és tizenkettedikéről tizenharmadikára – a százados ur szobájában aludt, semmi különöset észre nem vett; semmi érdekeset nem tud; tizenharmadikán – tegnap – reggel elment, mert tegnap volt az esküvője. A halálesetről nem is tudott. Ujságot nem olvas. Itt hallotta először. A kihallgatás ezzel véget is ért. Eőry Kálmán ráveregetett Péter vállára és azt mondta neki, hogy mehet haza a feleségéhez. Péter előbb felment Gézához, pár szót beszélt vele, aztán megkérdezte, itt maradhat-e holnapig; nagyon fáradt, ki akarja pihenni magát. Géza ebbe szivesen beleegyezett; Péter erre lement a souterrainbe, ahol azelőtt lakott, lefeküdt az ágyára és bámult a plafonra. Azután felkelt és bágyadtan ténfergett ide-oda a házban.

A két rendőrtisztviselő déltájban elment; délután három órakor azonban ismét visszajöttek. Gézát hivatták. A nyomozást, mondták neki, lezártnak tekintik. Még egy kihallgatás van hátra. Nem várnak tőle különös eredményt, jónak látják azonban, hogy ennél a kihallgatásnál Géza is legyen jelen. Géza csodálkozva kérdezte, kit fognak még kihallgatni, Eőry erre gunyos nyomatékkal felelte:

– Noszlopy urat. A kapitány urat.

Géza kényelmetlenül várakozott és lesütötte a szemét, mikor Noszlopy kapitány férfias méltósággal megjelent. A kihallgatás nyugalmasan kezdődött. A fiatalabb rendőrtisztviselő felszólitotta Noszlopy kapitányt, mondjon el mindent, amit Molitor Zoltán halálával összefüggésben elmondandónak gondol. Noszlopy kapitány feszes fenséggel elbeszélte, hogy a házban rejtelmes események történtek. Ezeknek a rejtelmes eseményeknek a titka most már fel van deritve. Akkor azonban ezek az események őt arra inditották, hogy kis őrséget szervezzen. Az őrség nagyjában meg is tette a kötelességét, azonban, sajnos, nem tudta elháritani a szomoru eseményt, amely bekövetkezett.

– Ugy? – mondta a rendőrtisztviselő. Ön tehát azt hiszi, hogy az _őrség_ ezt a szomoru eseményt bizonyos körülmények között el tudta volna háritani. Például: milyen körülmények között?

– N… n… nem igy értettem, – mondta Noszlopy kapitány. Ugy értettem, hogy ennek a szomoru eseménynek az elháritása nem állott semmiféle jóakaratu őrködésnek módjában.

– Igen. Holott ön voltaképpen ezen egész éjszaka talpon volt. _Miért?_

– Én… általában… őrködni szoktam éjszakánként – mondta Noszlopy kapitány akadozva, – ekkor pedig… uj őrrendszert léptettem életbe és ezért különösen ügyeltem.

– Igen. De ha ön uj őrrendszert léptetett életbe, akkor miért volt az, hogy éjszaka közepén egyszerre csak azt mondta az őreinek, hogy nem kell feljönniök az első és a második emeletre?

Géza aggódva várta a választ. Noszlopy kapitány rettentő erőfeszitéssel huzta ki egyenesre a derekát.