Part 12

– Akkor… ötszáznál is több volt az…

A rendőrtisztviselő kiküldte és őrizet alá tétette Bereczet és behivta a feleségét. A gömbölyü, ijedt kis asszony elmondta, hogy ők az utóbbi időben csakugyan minden nap hust ettek. Hogy egy hónapban mennyit adtak ki husra, azt ő soha össze nem számolta. De egy kiló hus bizony harminc korona és ők majd egy kilót minden nap megettek. Heten voltak hozzá. A pénzt az urától kapta. Az ura azt mondta, hogy a pénzt borravalóban kapta.

– A kaput néha maga nyitotta ki?

– Igenis.

– Rappaport doktor ur mennyit szokott ilyenkor adni?

– Mindig négy koronát. Két darab papirforintot.

– A nagyságos ur kártyavendégei mennyit szoktak adni?

– Ki egy hatost, ki egy koronát, ki tiz koronát.

– Mennyit tehetett ez ki egy hónapban?

– Kitett vagy háromszáz koronát. Talán négyszázat is.

A rendőrtisztviselő az asszonyt azután elbocsátotta és ismét Bereczet hivatta. Bereczet sokáig kegyetlenül faggatta. Többszörösen bebizonyitotta neki, hogy borravalóból nem kereshetett annyit, mint amennyit husra kiadott, de Berecz megmaradt amellett, hogy azt a pénzt, amelyet élelmiszerekre kiadtak, borravalóként kapta. A rendőrtisztviselő végre elbocsátotta, mert a detektivjei jöttek egy fontos jelentéssel. A jelentés ugy szólt, hogy átkutatták az egész házat és sehol semmi gyanus dolgot nem találtak. A Géza szobájában a szekrényben azonban találtak egy meglehetősen rongyos katonazubbonyt, amelyen elhalványodott barna foltak, – nyilván vérnyomok – vannak. A rendőrtisztviselő meghökkenve vette kezébe a zubbonyt, elgondolkozva nézegette az elhalványodott sötét foltokat, azután a zubbonyt félretette és Gézát hivatta. Közölte Gézával, hogy most ki fogja hallgatni és előbb kissé halkan és lassan, azután hangosabban és felderültebben kérdéseket intézett hozzá. Géza a kérdésekre válaszul elmondta, hogy ő január vége óta lakik a Molitor-házban; Zoltánnal – ezt nincs oka tagadni – nem volt bizalmas jó viszonyban, mert a nézeteik mindenféleképen eltértek egymástól; a Molitor-házban hetek óta mindenféle gyanus jelek mutatkoztak; azt kellett feltételezni, hogy rejtelmes módon és ismeretlen szándékkal, valaki ujra meg ujra behatol ide a házba; őt ez a helyzet arra birta, hogy a legutóbbi éjszakákra a legényét – aki negyedfél évet töltött vele együtt kint a fronton – berendelje éjszakára a szobájába.

– Ugy biztál ebben a legényedben?

– Igen. Mintha a testvérem lett volna. Bizonyos tekintetben jobban biztam benne, mint magamban… mert ő is kétszer sebesült ugyan meg… a karja béna… de az idegrendszere inkább épségben maradt, mint az enyém.

– Szóval, becsületes embernek tartod.

– Minden kezességet el merek érte vállalni.

– És a tizenegyedikéről tizenkettedikére és tizenkettedikéről tizenharmadikára virradó éjszakán nem tapasztaltatok semmi különöset?

– Nem. Sem ő, sem én.

A rendőrtisztviselő elgondolkozott, azután a háta mögé nyult és elővette a zubbonyt.

– Ismered ezt a zubbonyt?

Géza figyelmesen megnézte a bluzt.

– Ez, azt hiszem, az enyém, – mondta habozva. Ha a kezembe vehetném, pontosan meg tudnám mondani.

A rendőrtisztviselő átadta neki.

– Az enyém, – mondta Géza.

A rendőrtisztviselő rámutatott a zubbonyon lévő elhalványodott foltokra.

– Mi ez itt rajta? – kérdezte nyugodtan. Géza megütődve nézett fel, megzavarodott egy kissé, azután összeszedte magát.

– Ez vér, – mondta csendesen.

Megállt. A rendőrtisztviselő csillogó, várakozó szemmel nézett rá.

– Részben az én vérem, – folytatta Géza halkan, – részben… olasz vér.

Fájdalmas kis undor borzongatta meg a szájaszélét.

– Még a tizedik Isonzó-csata nyoma, – mondta halkan. – Azt hiszem, nem lehet kétség benne, hogy ezek a nyomok legalább egy esztendősek.

A rendőrtisztviselő felállott és meghatva tette rá a vállára a kezét.

– Nem bajtárs, – mondta melegen, – az nem kétséges. Nekem kötelességem volt, hogy téged kihallgassalak. Az is kötelességem, hogy ezt a zubbonyt rögtön elküldjem, hogy vegyi vizsgálatnak vessék alá. De nem kétséges, hogy egy becsületes katonazubbonyon csak harctéren becsülettel kiontott vér nyoma látható. – Nekem is van otthon egy ilyen rongyos zubbonyom.

Géza kihallgatása ezzel befejeződött. A rendőrtisztviselő azután a detektivekkel tanácskozott: még egyszer végigjárta velük a házat, azután ismét Gézát kérette.

– A ház lakói, – mondta neki – teljesen szabadok. De én szeretném, ha holnapig és esetleg még a holnapi nap folyamán senki se hagyná el a házat.

– Majd közlöm ezt a kivánságot a többiekkel. Természetes, hogy teljesiteni fogják.

– A ház őrzését éjszakára az én detektivjeim veszik át. Bizonyosra merem venni, hogy ennek következtében semmiféle rejtelmes dolog a Molitor-házban nem történik.

Nyugodtan és felsőbbségesen mosolygott.

– Van neked valami határozott gyanud? – kérdezte Géza meglepetve.

– Hm… egyelőre talán nincs. De annyit mondhatok, hogy régi rendőri tapasztalat, hogy amely házban rejtelmes dolgok történnek, ott a rendőrség, – ha végre hivják – soha kisértetet nem talál, mindig talál ellenben valakit, akinek nagy érdeke volt, hogy a szegény kisértetekre terelje a gyanut. Házi tolvajt például; esetleg nem is egyet, hanem mindjárt kettőt.

Géza csodálkozva hallgatott.

– Légy olyan szives azonban, – mondta a rendőrtisztviselő – ezt a feltevést egyelőre senkivel ne közöld. Nekem még különböző adatokra van szükségem. – Igen: és holnap délelőtt majd közlöm, hogy a boncolás mellőzhető-e. És a cselédek holnapig senkivel se érintkezhetnek. Ha ti kapnátok látogatót, kegyeskedjetek a látogató nacionaléját pontosan bemondani.

A rendőrtisztviselő azután elment. Utközben találkozott még Rappaporttal, akivel melegen kezet szoritott és akit barátságosan emlékeztetett rá, hogy Zlocsovban együtt voltak. Rappaport tartózkodó mosolygással mondta, hogy nagyon jól emlékszik a zlocsovi napokra; azok valóban nehéz és rut idők voltak.

Géza felvitte Rappaportot a szobájába és leültette.

– Tudod, mi történt itt? – kérdezte tőle merev arccal és vonagló szájjal.

– Az esti lapokban olvastam. Véletlen szerencsétlenség.

– Azt a rendőrség adta igy ki. Itt – megint – gyilkosság – történt.

– Hogy mondhatod ezt ilyen…?

– Olyan bizonyos vagyok benne, mint… Oh, a lélegzetemmel érzem, a kezemmel tapintom, az egész létem egyetlenegy nagy igenlés. Igen, igen, igen! – ezerszer feleltem ma már magamnak – ebben a házban megint gyilkosság történt. És tudod, ki volt a gyilkos?

Rappaport elhuzott, zavarodott szájjal akart megszólalni, de nem tudott mit mondani és hallgatva, kinos feszültséggel nézett Gézára. Géza halkan lehelve mondta:

– Ágnes.

Rappaport felállott.

– Kedves Gézám, – mondta fáradt bosszusággal, – abszurdumokat beszélsz.

Járkálni kezdett a szobában.

– Ne is kezdd a bizonyitékaidat felsorolni, – mondta szokatlan hangossággal és nyomatékkal. Hogy gyilkosság történt: lehet. De ha te ezt érzed bizonyosnak, én pedig a lelkem minden szegletében és a véremnek minden csepjében benne érzem azt a bizonyosságot, hogy Ágnes nem tette. Oh Istenem, hogy nem ismered te Ágnest. Mennyire sejtelmed sincs még mindig arról, milyen lélek ez, – milyen kedves, milyen gyöngéd, milyen félénken simuló, milyen asszonyi és anyai.

– Azt hiszem, – mondta Géza – ez a legrosszabb alkalom rá, hogy az ember a te bódult nőkultuszodnak beleszólást engedjen az itéletébe. Ez rettenetesen komoly dolog. Én a lelkemre vettem már, hogy ebben a házban egy embert megöltek. Tudtam róla és gyávaságból hallgattam. Most másodszor történt itt gyilkosság. Most nem fogok hallgatni. Ezt én a lelkemre venni többé nem tudom. Én ezzel a vérfolttal a lelkemen többé nyugodtan járni-kelni nem tudok. Itéletet… itéletet én nem fogok mondani. De hallgatni… hallgatni se fogok. Az erkölcsi létem semmisülne meg. Nem tudok – hallgatni. Nem – fogok – hallgatni.

Rappaport ismét leült és elsápadva, izgatottan de csendesen kezdett vele vitatkozni. Mi az, mindenekelőtt, ami a gyanuját megokolja? Géza elmondta. Rappaport azt válaszolta, hogy ez a gyanu igen alaptalan. Ha Ágnes – szorongó kétségbeesésében – azt mondta is Zoltánnak, hogy éjjel egy órakor lemegy hozzá, bizonyosra lehet venni, hogy szándékát nem hajtotta végre. Nem volt lent. Nincs is semmi nyoma, hogy lent lett volna. És hogy lehet azt elképzelni – hogyan gondolhat ilyesmit valaki, aki Ágnest ismeri – hogy Ágnes, akár előre elhatározottan, akár csak a haragja fellobbanásában ölt volna? Nevetséges. Az egész feltevés nevetséges; semmi bizonyiték nem támogatja és minél alaposabban utána jár majd Géza a dolognak, annál inkább kiderül, hogy a feltevése nevetséges.

– Csak járj utána, ahogy tudsz. És ha kiderül, hogy Ágnest alaptalanul gyanusitottad, hagyd abba az egész privát nyomozást.

Géza sötét makacssággal rázta meg a fejét:

– Ágnes fiatal. És szép. És vannak értékes tulajdonságai. És én is érzem néha, hogy… forrón vonz hozzá valami. De nem engedem, hogy a férfinek a nő iránt való érdeklődése elvakitson. Gyülölöm a himnek ezt az elbódulását. Gyülölöm ezt a lányt, aki mindent meghazudtol, amit én szentnek és tiszteletreméltónak tartok és akinek minden mozdulata és az egész lénye azt várja és azt kivánja tőlem, hogy a gyilkosságot is elfelejtsem és megbocsássam neki.

– Nem ő volt a gyilkos.

– Hát ki volt?

– Nem tudom, – mondta fáradtan Rappaport. És azt ajánlom neked, ne törődj vele. Ha Molitor Zoltánt megölték, akkor egy gyilkos megkapta a büntetését. Nyukodj bele, hogy a sors igazságot szolgáltatott.

– És egy ember haláláért való felelősség helyett két ember haláláért való felelősség terhelje a lelkemet. Nem birom. Nem birom. Nem birom.

Ekkor egy inas kopogtatott be a szobába és a telefonhoz kérte Gézát. Géza lement az első emeletre. A telefonon Baranyay beszélt. A részvétét akarta kifejezni és azt az óhajtását, hogy vacsorára eljöhessen a Molitor-palotába. Egyrészt szükségét érzi annak, hogy elhunyt barátja közelében, a család körében töltsön egy-két órát, másrészt helyesnek találja, hogy a haláleset következtében beállott jogi helyzetről a családot informálja. Géza tudomásul vette ezt a közlést.

– Apádat értesitetted-e már? – kérdezte Baranyay.

– Nem, – felelte Géza. Nem gondoltam még rá.

– Akkor én rögtön küldök neki egy táviratot. Rajtatok kivül ő az egyetlen, aki a Molitor nevet viseli. Most nyilván ideutazik majd.

– Igen, bizonyosan, – felelte Géza.

A beszélgetés ezzel befejeződött. Géza felhivatta a kapuban őrködő detektivet és megmondta neki, hogy Baranyay ide jön vacsorára. A detektiv azt felelte, hogy nagyon jól ismeri a méltóságos urat. Géza azután Gyurit hivatta. Megkérte rá, mondja meg a többieknek, hogy Baranyay eljön vacsorára és beszélni akar velük, azután azt, hogy a rendőrség helyesnek tartaná, ha egyelőre nem hagynák el a házat. Gyuri sápadtan indult felfelé az üzenettel.

– Mi bajod neked voltaképen, Gyuri? – kérdezte Géza.

Gyuri feléje forditotta sápadt arcát és ijedt szemmel hunyorgott rá.

– Tudod, Géza bácsi, – mondta fájdalmasan elfintoritott orral, – az borzasztó, mikor először látja az ember, hogy milyen is voltaképen egy halott, akit talán meggyilkoltak…

– Bizony, Gyuri, az –.

Rátette a kezét a vállára és felment vele a második emeletre. Ott elváltak, Géza visszament Rappaporthoz és folytatta vele abbahagyott beszélgetésüket. Nyolc óra tájban jelentették, hogy megjött Baranyay. Géza lement Rappaporttal az ebédlőbe. Pár perc mulva jöttek a többiek is és hamarosan vacsorához ültek. Megint együtt ültek ugy, mint három hónappal ezelőtt. A közelben holtan fekszik a ház ura; mindenki kényszeredetten mozog, halkan beszélget és vonakodva eszik; csak Baranyay táplálkozik rendkivüli nyugalommal, felsőségesen és bőséggel. Zoltán helyett Rappaport ül az asztalnál és lesütött kék szemének egy-egy ideges tekintetével gyorsan megnézi hol Ágnest, hol Mariannet, hol Gézát, azután ujra lenéz a tányérjára. Ágnes sápadtan és mereven ült a helyén. Marianne szeme héjja alól mindig ujra kiszivárog egy-egy könnycsepp.

Vacsora után lementek a hallba. Rappaport diszkréten elvonult a hall külső részébe, Baranyay pedig nyugodt és felsőbbséges jóindulattal beszélni kezdett. Elmondotta, hogy a jogi helyzet egészen világos: a sajnálatos haláleset következtében a Molitor vagyon egyenlő részben azokra száll, akik a Molitor-nevet viselik. Legfeljebb azt a kérdést lehetne felvetni, hogy özvegy Molitor Györgyné őnagysága ezek közé az öröklésre jogosultak közé tartozik-e. Nem tudja, hogy ez a kérdés felvetődik-e, ha igen, akkor majd bátor lesz tanáccsal szolgálni. Ami a vagyon állását illeti, arról Kunovics ur holnap tájékoztatni fogja az örökösöket. Azért holnap és nem ma, mert ő azt reméli, hogy holnap ilyenkor már kedves barátja, idősebb Molitor Géza is megérkezik. Vele egyetértően lesz helyes Kunovics urnak utasitásokat, esetleges további jogositványokat megadni; általában: minden olyan kérdést, amely felmerülhet, elintézni. Mi van még hátra?

Körülnézett és tekintete ráesett Noszlopy kapitányra, aki véres szemmel és dideregve várakozott.

– Ah igen, – mondta Baranyay – szó lehet még arról, hogyan magyarázandó a végrendeletnek Noszlopy kapitányra vonatkozó része. Megjegyzem, hogy boldogult öreg barátom nemcsak maga fogalmazta végrendeleteit, hanem – bár előzőleg mindig alapos tanácskozást folytatott a dologról – nem is engedett beleszólást a fogalmazásba. Igy ez a pont is homályos egy kissé: „Noszlopy kapitány ugy tekintendő, mintha a Molitor-család tagja volna“. Meddig? Amig a vagyont Zoltán birtokolja és a Molitor név viselői évi tizenkétezer koronát élveznek? Azután megszünik a kötelezettség?

– Természetes, hogy nem szünik meg, – mondta Ágnes olyan halk nyugalommal, amely már megvetőnek tünt fel. Erre nem is gondol senki.

– Vagy ellenkezőleg: Noszlopy kapitány ugy vesz részt a vagyon öröklésében, mintha a Molitor-család tagja volna?

Noszlopy kapitány didergett. Ágnes felhuzta tisztarajzu, hosszu szemöldökét és vállat vont. A közömbösségében megint volt valami megvetés.

– Azt ajánlom, – mondta Baranyay, – hogy ezeknek a kérdéseknek a megbeszélését halasszuk el akkorra, amikor tisztelt és kedves barátom, idősebb Molitor Géza is itt lesz. Addig is: van valakinek még valami kérdése hozzám? Rendelkezzenek velem…

Mindenki hallgatott. Ágnes ráemelte szenvedő, aranybarna szemét Gézára. Gézát egyszerre ingerült nyugtalanság rohanta meg. A lelkében megmozdult valami, ami taszitotta és hajtotta, amitől előbb uttalanul bolyongott az akarata, azután az ő hozzájárulása nélkül engedelmesen indult meg valamely ismeretlen cél felé.

– Nem tudom, – mondta halkan és zavarodottan, – tudod-e, hogy itt a házban… rendőri nyomozás folyik?

Baranyay bólintott.

– Beszéltem a főkapitánnyal. Holnap ő maga veszi kezébe a dolgot. Semmiképen se kivánatos, hogy az egyébként nagyon helyes nyomozást tulságosan elnyujtsák és egy előkelő ház belső életét kiszolgáltassák a botrányt szomjazó nyilvánosságnak.

Mindenki hallgatott. Géza magán érezte az Ágnes aranybarna pillantását és beszélnie kellett.

– Ebben a percben, – mondta akadozva – még mindnyájan egy távoli gyanu terhe alatt vagyunk. Akiről… kiderülne… hogy része van… Zoltán erőszakos halálában… az természetesen… ki lenne zárva az örökösödésből.

Noszlopy kapitány gyulladt, vörös szeme felragyogva fordult Géza felé. Baranyay vállat vont.

– Természetesen, – mondta nyugodtan. – De hát ezzel az elméleti lehetőséggel felesleges foglalkoznunk.

Géza zavarodottan nézett a földre. Nem tudta, miért intézte ezt a kérdést Baranyayhoz, feleslegesnek és kinosnak érezte. Baranyay azonban nyugodtan vitte tovább a beszélgetést; arról beszélt, hogy a temetést majd Kunovics ur intézi, azután a vagyon részeit sorolta fel és azt ajánlotta, hogy a vagyon kezelése maradjon tovább is együttes és egységes, végül kellemesen és megnyugtatóan beszélt a háboruról is. Tiz óra tájban elégedetten felkelt, barátságosan bucsuzott és elment. Ekkor már Rappaport is ott ült a többiek között és csendesen beszélgetett Ágnessel és Mariannenal. Géza hallgatott. Egyszerre valaki rátette a vállára a kezét. Noszlopy kapitány volt.

– Tisztelj meg azzal, – mondta feszesen, de remegve – hogy egy tizperces beszélgetésre módot adsz nekem.

Géza meglepetve állott fel. Felmentek az első emeletre a könyvtárba. Géza itt leült. Noszlopy kapitány olyan feszesre huzta ki a derekát, hogy attól lehetett tartani, eltörik, azután felemelte a kezét és széles mozdulattal Géza felé nyujtotta.

– Ha valamit ellened vétettem, – mondta keményen – megbocsáss. Most látom: tévedtem, hibáztam. Te katona vagy, nemes ember vagy, tiszta gentleman vagy. Én a bün kideritésére felajánlom neked szövetséges jobbomat. Elfogadod?

Géza elkényszeredetten mondta, hogy igen. Noszlopy kapitány erre leült melléje és igy szólt:

– Legjobb hitem és meggyőződésem szerint ez a gőgös, gonosz és romlott nő a gyilkos. Én a családunknak ezt a szomoru titkát a botrányra szomjas nyilvánosság elé kicipelni nem fogom; de azt akarom, hogy a gyilkost itt magunk között leleplezzük és a magunk körében itéljünk felette.

Géza elkényszeredve hallgatott. Noszlopy kapitány pedig egyre jobban felhevülve folytatta a közléseit.

– Mindenekelőtt egyet kell tudnod, – mondta rejtelmes suttogással. – Én három évig figyeltem, hogyan törekszik ez a szirén arra, hogy Zoltánt démoni hatalommal a hálójába fogja. Végre sikerült neki. Eljött egy nap… amikor az éjszaka leple alatt… Zoltán titokban felment a szobájába.

Géza halkan háborgó undorral hallgatta Noszlopy kapitányt. A szavai felbőszitették, a stilusa kétségbeejtette, az a mód, ahogyan elmult eseményeket nézett és előadott, fuldokló megvetésre ingerelte.

– Emlékszem a napra, – mondta Noszlopy kapitány sötéten. – Az a végzetes éjszaka volt ez, amelyen öreg barátom nemes lelkét kilehelte. Én akkor láttam Zoltánt a szobájából kijönni; láttam, amint a lámpát az első emeleten lecsavarja; láttam, amint később indul felfelé a második emeletre; és mire oda felmentem, már ott is sötét volt. De hajnalban láttam lejönni.

Gézában szikrákat szórt a düh.

– Hát miért kellett neked, – kérdezte fanyar megvetéssel – mindennek utána szaglászni?

Noszlopy kapitány megzavarodott kissé.

– Kötelességemnek tartottam… őrködni a ház nyugalma felett… Azonban: hiheted: gentleman vagyok: hallgatás becsületbeli kötelesség. A család hire, becsülete mindenek előtt. Azonban: tudtam, amit tudtam. A démon hatalmába keritette Zoltánt. Zoltán védekezett a rontó varázs ellen és kisiklott a szirén hálójából. Erre, hogy mi történt közöttük tegnap este a hallban, tudod. A beszélgetést te is hallottad.

Géza nem szólt, Noszlopy kapitány folytatta:

– Pont egy órára igérte a látogatását. Én erre sulyos dilemmában voltam. Diszkréció az uriember első kötelessége, bármilyen nővel legyen is dolga. Háromnegyed egykor végigjártam tehát a házat; az őröknek kiadtam azt a rendeletet, hogy csak két órakor jöjjenek fel vizsgálódni, mert most én vizsgáltam meg mindent. Egy óra előtt két perccel bevonultam a szobámba. És egy órakor a gonosz nő bement Zoltánhoz.

– Láttad?

– N… n… nem láttam. Egy óra után talán két perccel kinéztem a folyosóra. A folyosó sötét volt. Az erkölcstelenség a homályt szereti. Mihelyt leért a második emeletről, talán még a lépcsőn állva… előrenyujtott karral eloltotta a folyosói lámpát. Ezt abból következtetem, hogy látni véltem, hogy abban a másodpercben sötétült el a folyosó, amikor kitekintettem. Erre visszavonultam a szobámba. Mi történt ezalatt a gyanutlan férfi és gonosz látogatója között?

– Mi történt?

– Azt nem tudom.

– Akkor…?

– Az eredményt láttuk. Kell itt még bizonyiték? Ő igéri, hogy egy órakor lemegy. Ő előle térek én ki, mert mint uriember, halálomig diszkrét maradok. Két órakor az őröket visszaküldöm a földszintre azzal, hogy én vizsgáltam meg mindent, minden rendben van. Három órakor ugyanigy. Négy órakor végre felcsavarom a lámpát. Várok rá, hogy lássam visszamenni és jó hirnevét esetleg mentsem és fedezzem. Nem jön. Hat óráig nem jön. Hét órakor abbahagyom az őrködést, mert félnyolckor takaritani kezdenek. Mi történt a kegyetlen szándéku éjszakai vendéggel? Kisurrant. Titokban lopózott vissza. Miért? Mert félt a tettenkapástól. Mert reszketett tőle, hogy egy becsületes öreg katona az arcába dörgi: gonoszat cselekedtél.

Géza fanyar méreggel hallgatott. Ebben a fontosságtól dagadozó fecsegésben van-e egyetlen szó, amelyet komolyan lehet venni? Marad továbbra is az az egyetlen gyanuok, hogy Ágnes tegnap este valóban – hallhatóan és érthetően – azt mondta, hogy egy órakor lemegy Zoltánhoz. A folyosó elsötétedése nem bizonyiték. A lámpát más is elolthatta.

– Nem lehetetlen azonban, – folytatta hangosan, de önmagának – hogy lement. Sőt ezt valószinünek kell tartani. Azután… nézeteltérés támadhatott közöttük. Heves szóváltás, – egy heves mozdulat valamely szegletes tárgygyal – gyufatartóval vagy tintatartóval, amelyet azután magával vitt…

– Ugy van! Ugy van! – mondta Noszlopy kapitány.

– Dulakodás…? Az is lehetséges. Eltaszitotta Zoltánt és Zoltán egy butorba ütötte bele a fejét. Vagy pedig: Zoltán egyszerüen megszédült…

– Sohase szédült!

– … és Ágnes, amikor a katasztrófát látta, rémülten elmenekült. De mindez… Ezekre a kérdésekre feleletet kell kapnunk.

Felállt és kifelé indult. Noszlopy kapitány harciasan felszegett fejjel, kérdő tekintettel várakozott és amikor látta, hogy Géza kimegy a folyosóra és indul lefelé a lépcsőn, hosszu ugrással utána vetette magát és feszes derékkal haladt mögötte. Géza lement a hallba. A hallban ott ült Ágnes és Rappaport; épen most ült le hozzájuk az öreg Molitorné. Géza is leült egy székre. Noszlopy kapitány fenséges komorsággal a háta mögé állott. Ágnes lassan végignézte őket és várakozott. Hosszu csend volt.

– Ágnes, – mondotta azután Géza – én ugy érzem, hogy néhány kérdést kell magához intéznem, – itt, mindazok előtt, akik itt jelen vannak – és akármi lesz is ezeknek a kérdéseknek a következménye.

Ágnes lassu fejmozdulattal, nagyon komolyan bólintott és nyugodtan felelte:

– Ha ugy érzi, hogy kérdeznie kell tőlem valamit, igaza van, ha kérdez, – akármi lesz is a következménye.

Megint csend lett. Az Ágnes szenvedő, aranybarna szeme sötéten pihent Gézán. Géza összeszedte magát.

– Tegnap este ilyen tájban… itt lent, tiz lépésnyire ettől az asztaltól, ott a karosszék mellett… maga rövid beszélgetést folytatott Zoltánnal.

– Igen.

– A beszélgetés azzal a… megállapodással végződött, hogy maga… éjjeli egy órakor… meglátogatja Zoltánt.

Ágnes mozdulatlan, sápadt arccal felelte:

– Azzal végződött.

Géza nem tudott megszólalni. Kinozta Ágnes sápadt arca, szenvedő szeme, borzongatóan sötét tekintete. Kinlódva forditotta el a fejét. Ágnes sötét tekintete erre megenyhült egy kissé.

– Minthogy én magamnak ura vagyok, – mondta kissé felhuzott szemöldökkel – és… egyelőre senkinek sincs rá joga, hogy a dolgaimba beleszóljon, azt hiszem…

Géza ránézett.

– De Ágnes, – mondta kétségbeesve – hogy akarhat ilyen mellékességen fennakadni? Senkinek sincs rá joga, hogy a maga dolgaiba beleszóljon. Én… azonkivül… igyekeztem, hogy a maga tegnap esti kétségbeesett elhatározását megértsem. Ha ezt az elhatározást végrehajtotta… mindarra, ami történt, van mentségem és van enyhitő magyarázatom. De a helyzet mégis csak ez: maga két ember füle hallatára azt mondja, hogy éjjel egy órakor lemegy Zoltánhoz; megállapittatik, hogy pontosan egy órakor valaki járt a folyosón, mert a folyosói lámpát lecsavarták; reggel Zoltánt holtan találják a szobájában, olyan halálos sérüléssel a fején, amelyet… valószinüleg… esetleg… talán… idegen kéz ütött. Azt hiszi, Ágnes, hogy ebben a helyzetben lehet mellékességeken fennakadni? Nem érzi, Ágnes, milyen irtóztató ez a helyzet?

Az öreg Molitorné, aki eddig feszült figyelemmel hallgatott, most meg akart szólalni. Ágnes egy mozdulattal elhallgattatta. Szótlanul nézett Géza szemébe és a sötét tekintete ismét megenyhült.

– Kérdezzen – mondta halkan – és én felelni fogok.

– Mi történt maga között és Zoltán között? – Heves szóváltás támadhatott… ő megfogta a maga kezét…

Ágnes megrázta a fejét.

– Ne keressen mentségeket az én számomra, – mondta nyugodtan. Kérdezzen.

– Mi történt maga között és Zoltán között?