Part 11

Az emberek lassan indultak lefelé és megilletődött arcokkal köszöntek Gézának. Géza szórakozottan fogadta a köszönést és visszafojtott lélekzettel nyitott be a szobába. A tágas, nagy szobában három ember volt, de Géza nem látta meg őket. A tekintete odaszegeződött a szoba tulsó oldalára, ahol a puha perzsaszőnyegen végignyulva, arccal a föld felé a Zoltán holtteste feküdt. Háziruha volt rajta – sárga szegélyü lila pyjama – tiszta metszésü fehér arca élesen rárajzolódott a barna perzsaszőnyegre, a feje mellett egy fekete folt volt a barna szőnyegen és a fekete folt közepén néhány biborszinü vércsepp. Géza kinzottan bámult rá a mozdulatlan fejre és érezte, hogy sápadt arca még sápadtabb lesz. Valaki megindult és jött feléje; szeretett volna ránézni, de nem tudta elforditani a fejét a halottól. Egyszerre elsötétedett előtte az ablak felől beáradó világosság. Valaki eléje állott. Hunyorgó, káprázó szemmel, nagy erőfeszitéssel felnézett rá.

– Szervusz, – mondta egy mély férfihang. Nem ismersz meg? Zlocsovban együtt voltunk, – azok is rut idők voltak. – Eőry Kálmán.

Géza borzasztó erőfeszitéseket tett, hogy gondolkozni tudjon és hogy lerázza magáról ezt a tompán derengő ködöt, amely az öntudatát elhomolyásitotta s fojtogatta. Kezet fogott a rendőrtisztviselővel és nagy erőlködéssel, kutatva nézett az arcába. Ugy rémlett, hogy megismeri.

– Engem az átlőtt karom miatt felmentettek. – mondta halkan a rendőrtisztviselő. Te, hallom, félévi betegszabadságot kaptál.

Géza szórakozott udvariassággal intett igent. Igen, régi bajtársak, ha találkoztak, ezt a kérdést minden más kérdés előtt elintézik. De ott fekszik a halott. A rendőrtisztviselő követte a tekintetét és halkan mondta:

– Szomoru alkalom hozott össze bennünket megint. Fogadd részvétemet. A haláleset körülményei mindenesetre különösek. Nekünk kötelességünk a leggondosabb nyomozást meginditani. Most a doktor ur állapitja meg a halál okát.

Géza káprázó szemmel nézte meg a két urat, aki a rendőrtisztviselőn kivül bent volt a szobában. Az egyik Noszlopy kapitány volt, sápadt arccal, vörösen gyuladt szemekkel. A másik egy jól táplált, őszhaju, értelmes arcu ur: ez nyilván a rendőrorvos. A rendőrorvos lehajolt a holttestre, jegyezgetett a noteszébe, közben Eőry felé fordulva, lassan és higgadtan mondott egy-egy mondatot. A boncolás, – mondta, – nem lesz mellőzhető, de a halál okát igy is szinte teljes bizonyossággal meg lehet állapitani, bár a holttesthez egyelőre hozzá se akar nyulni. A halált a halántékcsontra intézett erőteljes ütés idézte elő. Az ütés a halántékcsontot darabokra zuzta, az agylebenyt sulyosan megsértette. A törés azonban kis repedések formájában szétsugárzik az egész koponyára és nyilván hatott speciálisan a nyult agyra is, ugy, hogy rögtöni halált okozott. Maga az ütés azért válhatott ilyen katasztrofálissá, mert – mint az eddigi felszines vizsgálat is mutatja – a halott csontrendszere rendkivül érdekes abnormitást mutat. A csontszövet, különösen azonban a porcogó csontállomány rendkivül vékony, sok helyen egyenesen papirosvékonyságu volt. A csontszövet sóban nyilván igen gazdag, – mindebből következőleg szokatlan mértékben törékeny. A halált előidézett ütés másnál talán csak egyszerü zuzódást okozott volna; itt a koponya teljes szétroncsolását idézte elő.

Az orvos befejezte a vizsgálódását és becsukta a jegyzőkönyvét. A rendőrtisztviselő odalépett hozzá:

– Kérem doktor ur, – mondta udvariasan – a halált tehát kétségtelenül külső erőszak idézte elő.

– Külső erőszak, – felelte az orvos óvatosan, – az bizonyos. Ütődés. Egy szegletes tárgy behatolása a halántékcsonton át az agylebenybe.

– Azt a szegletes tárgyat meg kell találnunk. Annak itt kell lennie a házban.

– Szegletes tárgy, – mondta a doktor lassan. Nem lehet azonban kizárni azt a feltevést, – sőt határozottan van bizonyos valószinüsége, – hogy a halál ugy állott be, hogy Molitor ur megszédült, – – elesett vagy csak megtántorodott, – beleütötte a fejét valamelyik butor éles szegletébe és ez az ütődés okozta a koponya szétroncsolódását. Ott az iróasztalon nyitott likőrös palackokat látok. Ha nem csalódom, kitünő hollandi likőrök.

A rendőrtisztviselő elgondolkozott.

– Hm… ezt az eshetőséget természetesen épen ugy számba vesszük, mint a másikat.

Noszlopy kapitány megszólalt:

– Soha nem szédült, – mondta reszketve és rekedten. Soha nem tántorgott. Soha az italt meg se érezte.

– Ez természetesen ellene szól a második feltevésnek – mondotta a rendőrtisztviselő.

Az orvoshoz fordult:

– Nem feltünő az, hogy ilyen kevés vér látható itt?

– Nem. Az agyvelő befelé vérzik. Az a halálos. Az itt látható vércseppek a felhámból – a bőrből – erednek.

– Mi ez a sötét folt a szőnyegen?

– Nem vér. Valami folyadék. Talán valami szeszes ital. Majd megállapitjuk.

– De a halált előidéző szegletes tárgyon – mondjuk egy fakalapácson – vérnyomoknak kell lenniök.

– Az valószinü, bár nem okvetlenül szükséges.

– De valószinü. – És feltéve, hogy büncselekmény történt: a bünös ruháján is lehetnek vércseppek.

– Lehetnek.

– Valószinü, hogy vannak?

A doktor vállat vont.

– Lehetnek. Itt a vér nem szökelt ki olyan bőségben, mint amikor arteriák metszetnek át.

– No jó. Köszönöm szépen. Most kérem az urakat, hagyjuk el ezt a szobát. Itt most az én fotografusom fog dolgozni. Én mindig gondos fotografálással dolgozom. Az emlékezet csal, a fotografia pontosan emlékszik. Addig ide senki be nem lép. Azután pedig majd megejtjük a részletes kutatást.

Kimentek a szobából. A rendőrtisztviselő kulccsal bezárta az ajtót és Bereczet odaállitotta az ajtó elé őrködni. Bementek a könyvtárba. A rendőrtisztviselő leült és Gézához fordult:

– Ez egyelőre nem hivatalos kihallgatás, – mondta barátságosan. Én téged mint régi bajtársamat baráti módon kérdezlek: mi a te véleményed erről a szomoru esetről?

– Én véleményt nem tudok mondani, – felelte Géza akadozó lélegzettel. De attól tartok, hogy itt több olyan körülmény található, amely… ezt a halálesetet… legalább is feltünővé és különössé teszi.

Noszlopy kapitány ekkor előlépett. Kiegyenesedett, szikáran megnyult, a derekát roppanóan egyenesre feszitette és szélesre nyilt állkapcsokkal, tajtékzó haraggal kiáltotta:

– Én pedig ismeretlen tettes ellen orgyilkosság miatt vádat emelek. Senkire nem akarok rámutatni, de én itt hetek óta viaskodom egy készülő gyilkos merénylet ellen. Hetek óta ostromlott vár parancsnoka vagyok. A gyanus jelek légiója merült fel. Őrködésemet kijátszotta a gyilkos, engem letiport, de én most vádat emelek ellene; és elhunyt barátom emlékére fogadom: vérpadra juttatom, akárki is.

A rendőrtisztviselő elcsodálkozva és kissé idegenkedve nézett Noszlopy kapitányra.

– Ezt a közlést mindenesetre tudomásul veszem, – mondta halkan. Később majd kérem a hivatalos megismétlését. Ami a gyanus jeleket illeti, azokról hallottam. Azokról megvan a magam véleménye.

Gézához fordult.

– Volnál olyan szives, nekem megmondani, tudsz-e róla, kinek volt érdekében az, hogy Molitor Zoltán ur meghaljon. Pontosan: kinek használt a halála? Tudsz erre felelni?

– Igen, – mondta Géza, – sajnos: nagyon is könnyen. A haláleset bizonyos értelemben hasznot – tetemes anyagi hasznot – jelentett a ház valamennyi lakójának, illetőleg a család valamennyi tagjának.

– Hogyan?

– Molitor Árpád végrendelete szerint a Molitor-vagyont, ha Zoltán törvényes örökös nélkül hal el, egyenlő részben mi örököljük.

– Tehát mindenki, aki – mondjuk igy – az első és második emeleten lakott.

– Igen… kivéve talán Noszlopy kapitány urat…

Ránézett Noszlopy kapitányra. Noszlopy kapitány sápadt arcából két véres szem reszketett feléje. Géza vállat vont:

– Ámbár… én nem tudom, a végrendelet nem magyarázható-e ugy, hogy ő ebben a tekintetben is a család tagjai közé számitódik. Én mindenesetre hajlandó vagyok igy magyarázni.

Noszlopy kapitány megingott. A feje előrecsuklott, hangosan kapott levegő után és az arca egy másodpercre kipirult. Azután ismét elsápadt. A rendőrtisztviselő figyelmesen ránézett, azután megint Gézához fordult:

– Molitor Zoltán ur igen nagy összegekben kártyázott. Nem tudsz róla, hogy valami nagy kártyakövetelése lett volna?

– Nem tudok róla. Talán Noszlopy kapitány ur…

– Őt majd később leszek bátor. – Nem tudsz róla, hogy tegnap nagyösszegü pénz lett volna nála?

– Nem tudok róla.

– Nem gondolod, hogy a szobájából pénz tünhetett el… vagy valami más értékes holmi?

– Lehet… nem tudok róla.

– Nem tudsz róla, hogy az elhunyt különös haragban lett volna valakivel?

Géza habozott.

– Nem tudok róla, – mondta aztán lassan.

– Ugy. Hm. Hát egyelőre köszönöm. Ugy hallom, a folyosón itt vannak már az én embereim. Szabad-e téged is megkérnem rá, hogy egyelőre ne hagyd el a házat? A hölgyeket már megkértem. Ugy tudom, csak a családnak egy fiatal tagja ment el délelőtt… iskolába.

– Molitor György. Tizennégy éves gimnazista.

– Tudom. Hát majd később kérni foglak.

Géza átment a zeneszobába, onnan a szalonba és az ebédlőbe és kinzottan révedezve botorkált ide-oda. Noszlopy kapitány lángoló elszántsággal követte a rendőrtisztviselőt, aki kiment a folyosóra és maga köré gyüjtötte az időközben megérkezett detektiveket. Noszlopy kapitány elkeseredett harciassággal várt az utasitásokra, amelyeknek a végrehajtásában segiteni akart. Eőry Kálmán azonban kelletlen tekintettel végignézte, azután megkérte rá, engedje meg, hogy ő bizalmasan beszélhessen az embereivel. Noszlopy kapitány megsebzetten elvonult. A rendőrtisztviselő erre elmondta a detektiveknek, miről van szó, megmutatta nekik a halottas szobát a halottal, azután két utasitást adott nekik. Az első az volt, hogy kutassák át az egész házat és keressenek valami szegletes tárgyat – fakalapácsot, esetleg csak egy fahasábot – amellyel a gyilkosságot talán elkövették; másodszor: kutassák át az egész házat, a ház minden lakójának minden ruháját, nem találnak-e valami bevérzett ruhadarabot. Egyébként pedig érdeklődjenek az iránt, nem volt-e a halottnak valami haragosa, nem volt-e valaki, aki rajta boszut akart állni, esetleg nem volt-e valaki, aki tartozott neki, talán nagy kártyaveszteséggel például. A detektivek szétmentek és munkához láttak, a rendőrtisztviselő pedig hozzáfogott a kihallgatásokhoz.

Elsőnek az öreg Molitornét hallgatta ki. Az öreg Molitorné elmondta, hogy ő tegnap este tizenegy órakor Ágnes leányával együtt felment lefeküdni. Reggel hét óráig aludt. Akkor György fiát felköltötte és iskolába küldte; tiz óra tájban nagy megdöbbenéssel hallotta, hogy milyen szerencsétlenség történt az éjjel. Egyebet nem tud. Se arról, hogy volt-e Zoltánnak valami haragosa, se arról, hogy tartozik-e neki valaki, nem tud semmit.

A kihallgatás ezzel véget ért és Ágnesre került a sor. Ágnes halálsápadt volt; aranybarna, megtört szemét sötét karikák gyürüzték körül; finom ajka lilán reszketett. A rendőrtisztviselő kérdésére elmondotta, hogy tizenegy órakor az anyjával együtt felment lefeküdni; reggel kilencig aludt az anyja szobájában; tiz óra tájban hallotta a szerencsétlenség hirét. Egyebet semmit se tud. Ez a kihallgatás is gyorsan véget ért, azután Mariennere került a sor. Marianne az első kérdésre fájdalmas, heves zokogásban tört ki. A lázas zokogás mindig ujra kifakadt az ajkán, amikor beszélni kezdett. Végre elmondta, hogy ő tiz órakor lefeküdt, nyolc óra tájban felkelt, nem tud semmit, csak azt az egyet tudja, – mondta azután sirva a rendőrtisztviselő kérdésére, – hogy Zoltán volt a legkedvesebb és legdrágább ember a világon és ő soha, soha, soha nem fogja elfelejteni. A rendőrtisztviselő elgondolkozva nézett Mariannera és néhány óvatos kérdést intézett hozzá. Nem gondolja-e, hogy Zoltánnak haragosai voltak… ellenségei… esetleg nők? Marianne rábámult a rendőrtisztviselőre, abbahagyta a sirást és azt felelte, hogy ezt lehetetlennek tartja, Zoltánnak nem lehettek ellenségei, mert őt nem lehetett gyülölni, őt csak szeretni lehetett. A kihallgatás ezzel véget ért és Marianne elmehetett. Miközben kiment, lassan, panaszosan, ellenállhatatlanul ujra sirni kezdett.

A rendőrtisztviselő azután az inasokat hallgatta ki, azután a szakácsot, a két konyhalányt és a Berecz-házaspárt. Amikor Berecznétől azt kérdezte, nem tud-e róla, hogy elhunyt gazdájuknak valami ellensége volt, akkor az alacsony, gömbölyü, de agyondolgozott asszony habozva forgatta ide-oda a fejét.

– No mi az, – kérdezte a rendőrtisztviselő, – tud-e valamit? Ki vele. Egy-kettő. Semmit se szabad elhallgatni.

– Én csak azt tudom, – mondta akadozva az asszony, – hogy a Czárán egyre azt kiabálta, hogy mindenkit ki fog irtani, akivel a felesége megcsalta.

– Mi? Mi ez? Mindenekelőtt: ki az a Czárán?

– Czárán András. A nagyságos ur soffőrje. Három évig orosz fogságban volt.

– Ah, igen, – mindjárt sorra kerül itt. Az a bozontos bajuszu, akit már láttam.

– Az, felügyelő ur. Nagyon kegyetlen, durva rossz ember.

– Az azt igérte, hogy mindenkit kiirt, akivel a felesége megcsalta.

– Igenis.

– No és… Molitor Zoltán ur ezek között volt?

– Igenis, ő volt az első, akivel ez az asszony… vétkezett.

– Ugy? És hogy mondta Czárán azt, hogy mindenkit ki fog irtani…? Szóról-szóra!

Az asszony nem akarta ismételni a Czárán szavait, végre azonban kiderült, hogy Czárán durva kifejezésekkel azt fogadta meg, hogy sorra leöl mindenkit, akivel az asszony bár csak egyszer is megcsalta.

– Mikor mondta ezt?

– Sokszor. Mindig, amikor ivott.

– Ki hallotta?

– Mindenki… az inasok, a szakács.

Berecz megerősitette a felesége vallomását. Az inasok és a szakács, akiket a rendőrtisztviselő visszahivott, szintén emlékeztek rá, hogy Czárán még csak a mult héten is igérte, hogy mindenkit kiirt, akivel a felesége megcsalta volt, és arra is vissza tudtak emlékezni, hogy az asszonynak ugy egy évvel ezelőtt igenis viszonya volt a szegény megboldogult nagyságos urral. A rendőrtisztviselő Czáránt hivatta. Czárán nyugodtan, szélesen állott meg előtte és nyugodtan várta a kérdéseit.

– Maga, – mondta a rendőrtisztviselő lassan – nagyon ragaszkodott a gazdájához. Nagyon szerette a gazdáját.

– Hát… a gazdám volt.

– Magának az nagy kára, hogy most ilyen váratlanul meghalt.

– Hát károm… De vagy megtartanak itt, vagy kapok másutt helyet. Automobilhoz soffőr kell.

– Ugy? Hát… akkor értem, miért fogadkozott maga, hogy a gazdáját kiirtja.

– Én?

– Maga. Még a mult héten is.

– Soha én. Az már nem igaz.

– A szemébe fogják mondani.

– Hazudnak.

– Bereczék.

– Ellenségeim. Hazudnak.

– Az inasok. A szakács.

– Az… nem lehet. Soha én olyat nem mondtam. Ez hazugság.

– Azt mondta, hogy mindenkit ki fog irtani, akivel a feleségének viszonya volt.

Czárán András elkomorodott. A nyugalma eltünt, borus homloka alatt villámlani kezdtek a szemei. Küzködve szólalt meg:

– Az igaz, hogy ezt mondtam. De ez csak az én dolgom, senki másé. Senki másnak ehhez semmi köze sincsen.

– Ugy? Ahhoz senkinek nincsen köze, hogy maga átkozódva igérgeti, hogy mindenkit kiirt, akivel a feleségének dolga volt, és most egyszerre meggyilkolva találjuk Molitor Zoltán urat.

Czárán nagy szemmel nézett a rendőrtisztviselőre.

– Hiszen vele, – mondotta nagyon halkan – nem volt az én feleségemnek semmi dolga.

– Dehogy nem volt. Maga nagyon jól tudta.

– Én nem tudtam. A feleségem nekem bevallotta… egyéb dolgokat bevallott, de erről én nem tudtam semmit.

– Ez nem igaz.

– Olyan igaz, mint hogy itt állok.

A rendőrtisztviselő behivatta Czáránnét. Czáránné sápadtan, lefogyva, megnyult és szenvedő arccal odaállott a rendőrtisztviselő elé. Az első kérdéseire dideregni kezdett, azután vonakodva, sirva, rettegő kutyatekintettel néha az urára nézve, rettenetes félelemmel elmondott mindent, amit kérdeztek tőle. Igaz, neki erkölcstelen viszonya volt Molitor Zoltán urral. Ezt az urának nem vallotta be. Egyébként töredelmes vallomást tett neki… minden más megtévelyedését bevallotta… ezt az egyet nem. Hogy miért nem, azt ő maga se tudja megmondani. Talán azért, mert attól félt, hogy a többit az ura meg tudja bocsátani, de ezt nem. Az ura azután mindenkinek megmondta a házban, hogy ő magától töredelmes vallomást tett, aki tehát erről a dologról bármilyen formában még beszélni mer, annak minden csontját összetöri. Igy történt, hogy ezt az egy dolgot – amelyről különben többen tudtak – senki az urának el nem mondta.

Czárán András elborult arccal hallgatta a felesége vallomását és hideg, sötét tekintettel nézegette az asszonyt. Az asszonynak az elbeszélése végén megint rátévedt a tekintete és akkor félelemtől reszkető, hangos felsikoltás tört ki a száján. Czárán András azután igazolta, hogy tegnap este tiz óráig gazdája parancsára várt, azután lefeküdt és reggelig aludt. Ha éjjel felkelt volna, akkor az inasok láthatták volna a souterrain folyosóján, de az őrök bizonyosan látták volna a lépcsőházban, ha az első emeletre fel akart volna jönni. A rendőrtisztviselő elbocsátotta. Mielőtt elment volna, Czárán András még egyszer visszafordult.

– Ha már erről van szó, – mondotta komoran, – inkább azt tessék megkérdezni, ki fogadkozott mindig, hogy nemsokára ugy vágjuk az urak fejét darabokra, mint a répát, és ki volt az, aki azt mondta, hogy a nagyságos ur is olyan ember, aki azt érdemli meg, hogy a nyakát tekerjék ki, mint a csirkének.

– Ki volt az? – kérdezte a rendőrtisztviselő.

– Berecz József. És ha már itt tartunk, inkább azt is tessék kinyomozni, hogy miből vásárolnak az utóbbi időben mindennap hust Bereczék, amikor azelőtt a szemük kopogott az éhségtől.

A rendőrtisztviselő elbocsátotta Czáránt. Czárán szótlanul és komoran ment el. A felesége vacogó foggal lopózkodott utána. A rendőrtisztviselő felhivott két detektivet és megbizta őket, hogy mindenekelőtt a Czárán-házaspár és a Berecz-házaspár lakását kutassák át. Azután kihallgatta a Noszlopy kapitány őrtálló embereit és végül néhány kérdést intézett az időközben hazaérkezett Gyurihoz. Gyuri nem tudott semmi érdekes felvilágositást adni, de rövid kihallgatása után addig settenkedett a folyosón, amig egyszer besurranhatott a Zoltán szobájába és megnézhette a Zoltán holttestét. A szobából sápadtan és remegve jött ki, azután bágyadtan felballagott a második emeletre és hosszabb ideig nem mutatkozott. Félháromkor az ebédlőben tálaltak. Géza meghivta ebédre Eőry Kálmánt. Eőry elfogadta a meghivást. Rajtuk kivül az ebédben csak Noszlopy kapitány vett részt, a többiek a szobájukban ebédeltek.

Ebéd után a detektivek jelentették, hogy a Czárán-házaspár és a Berecz-házaspár lakásában semmi gyanus dolgot nem találtak. Három óra tájban Rappaport telefonozott Gézának. A déli lapokban olvasta a halálhirt. Géza megkérte rá, jöjjön el estefelé hozzá és ha lehet, aludjon nála. Rappaport ezt megigérte. Géza felkereste Eőryt és engedelmet kért rá, hogy Rappaport eljöhessen és itt tölthesse az éjszakát.

– Rappaport, – mondta a rendőrtisztviselő elgondolkozva – nem ismerem én azt? Nem volt az zászlós a hatvanheteseknél?

– Főorvos. A mi zászlóaljunk orvosa volt. Ott volt Zlocsovban.

– Ah, emlékszem rá. Lányos formáju kis zsidó.

– Igen. Nekem jó barátom.

– Kérlek, én nagyon örülök neki. Viszontlátok egy kedves bajtársat. Különben is: meg kell jegyeznem, hogy a ti cselekvéstek szabadsága semmiképen sincs korlátozva. Azt teszitek, amit akartok. Én csak a nyomozás érdekében _kértem_, hogy senki se hagyja el a házat.

A rendőrtisztviselő ezután arra kérte Gézát, vezesse végig a házon. Végigmentek előbb az első emeleten, azután a másodikon, azután a földszinten. A rendőrtisztviselő nagyon gondosan megnézett mindent, különös gonddal a földszinti termeket. A kártyaszobában kétszer is elmondatta magának – másodszor a lehivatott Noszlopy kapitánnyal – az itt történt betörés részleteit, azután odafordult Gézához:

– Az egész palotában feltünően sok arany- és ezüsttárgy hever szanaszét. Például hamutartók ezüstből és aranyból.

– Igen, – mondta Géza – ez az öreg ur izlése volt…

– Minden ilyen tárgyon ott látok egy bevésett cimert.

– A gótikus homlokzatot az oromfalon ülő koronás sólyommal. – Ez a Molitor-cimer.

– Ki tartja számon ezeket az értéktárgyakat?

Géza csodálkozva vonta fel a szemöldökét. Ki tartja számon? Neki ez soha még eszébe se jutott. Tanácsot kérve nézett Noszlopy kapitányra, azután habozva mondta:

– Gondolom, Czáránné, ámbár ő csak néhány éve van itt. Vagy még inkább Berecz, aki vagy tizenöt éve házmesterkedik itt.

– Szóval, ha itt valami eltünnék, azt voltaképen senki észre nem venné.

Géza nem tudott felelni. Noszlopy kapitány azonban felduzzasztott, vékony tokával megszólalt:

– Én észrevenném.

A rendőrtisztviselő ránézett és nem szólt semmit. Azután felment megint az első emeletre és két detektivnek azt a megbizást adta, járják be a zálogházakat és az ékszerkereskedőket és kutassanak olyan arany vagy ezüst tárgyak után, amelyeken a Molitor-cimer van. Gótikus homlokzat, az oromfalon ülő koronás sólyommal. A detektivek elmentek és a rendőrtisztviselő Bereczet hivatta. A kihallgatás első perceiben kiderült, hogy Berecz reggel elfelejtett jelenteni valamit. Elfelejtette, hogy hat és hét óra között kibocsátotta a kapun Lindwurm Pétert, a Géza legényét. A rendőrtisztviselő ezen a feledékenységen nagyon boszankodott, keményen megrótta Bereczet azért, hogy rendőr létére ilyen feledékeny, egy detektivet hivatott és kiküldte Lindwurm Péter után Erzsébetfalvára. A detektiv azt a megbizást kapta, figyelje meg egyelőre Lindwurm Pétert, holnap pedig mindenesetre idézze be ide, hogy tanuként ki lehessen hallgatni. A rendőrtisztviselő azután tovább foglalkozott Bereczczel. A hangja sötét volt és a kérdései ridegek. A rideg kérdések mindig ujra visszatértek egy pontra: honnan telt Bereczéknek az utóbbi időben minden nap husételre. Berecz azt mondta, hogy Gézától kaptak kétszer egymásután háromszáz-háromszáz korona segitséget. Géza ezt megerősitette és a rendőrtisztviselő kérdésére elmondta, hogy nem tudta nézni, hogy a Berecz gyerekek hidegben és sárban mezitláb és rongyosan jártak. A rendőrtisztviselő melegen és barátságosan megköszönte Gézának ezt a felvilágositást, azután ujra Bereczhez fordult:

– Maga tehát kapott kétszer háromszáz korona segitséget. Ha feltételezem, hogy ruhára és cipőre nem is költötte el az egészet, legfeljebb száz-kétszáz koronája maradhatott meg. Megmaradt ennyi?

– Meg.

– Majd ki fogjuk deriteni. Nem hiszem. De fogadjuk el egyelőre igaznak. Tegyük fel, hogy maradt kétszáz koronája. Az elég arra, hogy hat-hét kilogramm hust vásároljon belőle az ember. Igaz?

– Igaz.

– De a maga felesége két-három hónap óta mindennap egy kilogramm hust vásárol. Igaz?

– Igaz, – felelte sápadtan Berecz.

– Honnan? Miből?

– Felügyelő ur, én azt akartam, hogy a gyerekeim jól táplálkozzanak…

– Azt elhiszem. Azt megértem. De miből?

Berecz hallgatott.

– No! – mondta a rendőrtisztviselő.

Berecz összeszedte magát.

– Inkább ételre adtam ki a pénzt, – mondta sápadtan, – mint ruhára. Inkább hagytam, hogy a gyerekeim rongyosan járjanak, mert azt tartottam fontosnak, hogy jól táplálkozzanak.

– Hallja-e, Berecz, – mondta a rendőrtisztviselő. – Amit itt maga beszél, az össze-vissza fecsegés. Maga nagyon jól tudja, hogy tisztességes embernek manapság se arra nem jut pénze, hogy a gyerekeit felöltöztesse, se arra, hogy a gyerekeit hussal jóllakassa. Maga a gyerekeit felöltöztette, mert egy jószivü, derék katonatiszt segitett magán. De honnan lakatta jól őket? Honnan vett maga havonkint hét-nyolc-kilencszáz koronát husra?

Berecz sápadt elszántsággal felelte, hogy beosztotta a jövedelmeit. Borravalót is kapott, mint házmester.

– Kitől? Mennyit? Ebben a házban nem volt olyan nagy forgalom.

– Rappaport doktor ur mindig négy koronát adott. És ő majd mindennap itt volt.

– Mondjuk mindennap. Az százhusz korona.

– Zoltán ur is adott…

– Mennyit?

Berecz habozott. A rendőrtisztviselő rákiáltott:

– Mennyit?

– Néha ötven koronát is.

– Mondjuk: egy hónapban százat.

– Igenis.

Az kétszázhusz korona.

– A vendég urak is adtak. A hölgyek is. Mikor Zoltán urnál kártyaesték voltak.

– Mennyit?

– Ki egy koronát, ki tizet, ki ötvenet.

– Mennyit egy hónapban?

– Kitesz az ötszázat is.

– Nem igaz. De ez még mindig csak hétszázhusz. Pedig legalább ezret kell összehozni.