Part 10

Zoltán elment. Marianne elbüvölt mosolygással nézte a tenyerén fekvő gyöngysort. A többiek az egész idő alatt megdermedve ültek és most szótlanul néztek Zoltán után. Gyuri azonban odasettenkedett Mariannehoz, nagyitó üveggel hirtelen megvizsgálta a gyöngysort és pedánsan mondta:

– A gyöngysor valódi keleti gyöngyökből áll. Ma délután vásárolták a Reutlinger és Társa cégtől a Váci-utcában. Eladási ára volt ötvenezer korona, valódi értéke valamivel kisebb.

Ekkor Ágnes végre megszólalt. A felindulásával harcolva, halvány mosolygással mondta:

– Azt hiszem, Gyuri, ezuttal tévedsz. Csak nem képzeled, hogy ezek valódi gyöngyök?

Marianne izgatottan fordult feléje:

– Csak nem képzeled, – kérdezte hideg haraggal, – hogy Zoltán hamis gyöngyöket ajándékoz nekem?

Gyuri a lehető legsürübb ráncokba szedte az orrát, rejtelmesen odalopódzkodott Ágneshez és halk grimasszal igy szólt:

– A nagy detektiv munkáját ezuttal megkönnyitette az, hogy a gyöngysort ma délelőtt még látta a Reutlinger-féle kirakatban.

– Ah, mikor Zoltánnal voltatok?

Gyuri igent intett és nevetve folytatta:

– Rá volt irva, hogy alkalmi vétel, a tulajdonosa sürgősen el akarja adni, az ára ötvenezer korona. Hogy valamivel kevesebbet ér, azt abból következtetem, hogy az ékszerészek nem siettek megvásárolni.

– Igen, Gyuri. És Mariannenak nagyon megtetszett?

– El voltam tőle ragadtatva, – felelte Marianne.

– Igen…

Ágnes másról kezdett beszélgetni. Nemsokára megjött feketekávéra Rappaport; tiz óra tájban Noszlopy kapitány visszavonult, nemsokára utána elment lefeküdni Marianne és Gyuri is. Az öreg Molitorné felkisérte őket, azután visszajött a hallba.

– Anyám, – mondta ekkor Ágnes nyugodtan, – azt hiszi, hogy mi beleegyezhetünk abba, hogy Marianne elfogadja ezt az ajándékot?

– Milyen ajándékot?

– A gyöngysort. Zoltántól.

– Én… azt hiszem, fiam, – nem tudom, miért ne…

– Hát mit gondol, miért ajándékozta ezt neki Zoltán?

– Én nem tudom, te mire gondolsz…

– Minden rosszra.

– De miért kell mindjárt rosszra gondolni? Tisztességes szándékai is lehetnek.

Ágnes rekedten fölnevetett. Az öreg Molitorné ijedt és kinzott pillantást vetett rá.

– És miért kell – mondta habozva – mindjárt ilyen szándékokra gondolni? Hiszen az apja lehetne. Hátha rokoni szeretetből tette? Marianne végre az ő nevét viseli, az ő családjának a tagja, – akárki büszke lehetne Mariannera.

Ágnes halkan és keserüen nevetett. Az öreg Molitorné kissé emeltebb hangon folytatta:

– És akárhogyan történt is, én itt vagyok. És Mariannera én vigyázok.

Ágnes tudta, hogy ez a mondat azt is jelenti: „nem ugy, mint te rád, akire nem tudtam vigyázni.“ Nem felelt. Elsötétedett arccal hallgatott. Az öreg Molitorné halkabban, de teljes biztossággal folytatta:

– És nem értem, fiam, hogy kivánod te, amit kivánsz. Én elvegyem Mariannetól az ajándékot, amelyet ő kapott és adjam vissza. Jó. Mit mondjak? Miért adom vissza? Hogy sérthetek én meg ilyen módon valakit, akitől én csak jót és kedveset tapasztaltam és akinek a házában lakom?

Ágnes szórakozottan, fájdalmas arccal hallgatta és csendesen igy szólt:

– El fogunk innen költözni.

Az anyja felcsattanó hangon válaszolt:

– Nem!

Ágnes meglepetve nézett rá. Molitorné elpirult és zavart mozdulatot tett Géza és Rappaport felé.

– Sajnálom, fiam, – mondta – hogy itt az urak előtt – hogy az urakat kell untatnunk ezekkel a dolgokkal, de ha már szóba hoztad, meg kell mondanom, hogy én egyelőre nem szándékozom innen elköltözni. Ha szükséges találna lenni, majd én állapitom meg az idejét. Egyébként azonban nekünk jogunk van itt lakni, ez a ház bizonyos tekintetben a miénk is és én el nem megyek innen… még a ház tulajdonosának sincs rá joga, hogy innen bennünket el akarjon távolitani.

– Igen, anyám, – mondta Ágnes csüggedten.

Felállt és járkálni kezdett. Az öreg Molitorné beszélgetett még egy kicsit Gézával és Rappaporttal, azután aludni ment. Ágnes utána nézett és a homlokára szoritotta a kezét.

– Tudhattam volna, – mondta kétségbeesve – hogy ezt fogja felelni. Az ő helyében más is ezt felelte volna. Talán én is, ha Marianne a lányom lenne. A szegény anyák vakok és ostobák. Most azzal a reménységgel alszik el, hogy Zoltán el fogja venni Mariannet.

A vonásai meglágyultak és a hangja reszketni kezdett:

– Szegény anyám… igazságtalan vagyok iránta. Mindig elfelejtem, mit jelent az ő nyomoruságban átkinlódott élete után az, hogy most itt lakik, – konyhára nincsen gondja – elsején annyi pénzt kap a kezébe, amennyit azelőtt életében egyszerre nem látott. A megtört alázatossága és a türő türelme soha nem fogy el, – csak akkor, de akkor fel tud csattanni, ha arról van szó, hogy innen elmenjünk. A hátralevő éveinek a nyugalmát védi, – szegény anyuskám.

Az arca ujra kigyuladt.

– És Zoltán ezt tudta. Kiszámitotta és pontosan számon tartotta, hogy tiz óra husz perckor keserü szóváltásom lesz az anyámmal és hogy tiz óra negyven percre megverten itt maradok. És tudja, hogy ha rákerül a sor… nem történhetik olyasmi, amiért az anyám innen elköltözik. És még ha én esetleg elköltözöm is innen, akkor is… megkötözött kézzel kell néznem, hogyan teszi Mariannet a szeretőjévé.

Géza és Rappaport egyszerre akartak megszólalni. Ágnes azonban egy mozdulattal elhallgattatta őket.

– Várjunk csak. Előbb én vetek fel néhány kérdést, amelyet nyilván maguk akartak felvetni. Először: bizonyos-e, hogy a szeretőjévé akarja tenni. Felelet: bizonyos. Az, hogy ez még kislány, félig érett gyerek, az egy okkal több neki rá. Másodszor: igy fel kell-e ezen háborodni és az én felháborodásom… egészen tiszta eredetü-e és nincs-e benne… a mellőzöttségnek, a sértett hiuságnak az érzése. Felelet: ha a közkeletü morállal semmit se törődünk is, ez a szándék mégis aljas és alávaló, mert tönkretesz egy jobb sorsra érdemes, édes, szép kis teremtést, akinek a könnyelmü hajlandóságai ellen becsületesen kellene és lehetne küzdeni, nem pedig nekitaszitani a lejtőnek; – ami pedig engem illet: én ezt az embert… mélységesen gyülölöm és utálom, de teljesen közömbös lenne nekem, ha akár királynőkkel, akár koldusasszonyokkal játszadoznék; az az egy keserit meg és bőszit fel, hogy a testvéremet akarja… hogy azzal akar megsebezni, hogy a testvéremet akarja szeretőjéül. Harmadszor: ha ezt a szándékát bizonyosságnak tekintjük, nem lehetne-e ellene normális módon tenni valamit. Felelet: nem lehet. Mert egy éhes tigrist szépen megkérni rá, hogy a legelésző báránykát hagyja épségben, sokkal reménységesebb dolog, mint megpróbálkozni azzal, hogy Zoltánt könyörületre birjuk.

– De miért veszi olyan bizonyosra, hogy Mariannera se lehet hatni? – kérdezte Rappaport.

Ágnes megállott, meglepetve ránézett Rappaportra, azután leült vele szemben.

– Maga azt hiszi? – kérdezte felindultan. Maga az egyetlen ember, akinek némi joga van rá, hogy Marianneban bizzék. Meri azt remélni… meri azt vállalni, hogy Mariannet visszatartja?

Rappaport zavarodottan huzta fel a vállát és elpirulva mondta:

– Én nem egészen igy gondoltam. Én elsősorban a maga befolyására gondoltam… arra, hogy az egyetlen ember, akinek Marianne engedelmeskedik, maga… és azt hiszem, az egyetlen, akit nagyon szeret.

Ágnes fanyar arccal legyintett. Az ő befolyása Mariannera elég nagy, de jön egy pont, jön egy nap, ahol véget ér majd. Ez az ötvenezer koronás gyöngysor csak a bevezetés volt. Ezentul minden nap bepáváskodik majd valami ajándék. A kislány, aki olyan forrón vágyódik előkelőség után, most lassan belekóstol a gyöngyök és a csipkék örömeibe, – a kitartottság mámorába. Egy-két hét elég és tökéletesen korumpálódik. Egy-két hét elég és a legtermészetesebb módon ő maga ajánlja fel magát, mert meg akarja mutatni a háláját, mert azt hiszi, hogy akkor állandóvá teszi ezt az ajándékozó állapotot és mert tulajdonképen sejtelme sincs róla, hogy mit cselekszik. És ezzel szemben nincs segitség. Ez csalhatatlanul és kérlelhetetlenül jön. És mi itt ülünk és türjük ezt.

– Maga el tudja ezt türni? – kiáltott rá hirtelen Gézára. Ezt is?

Géza megrettenve nézett fel rá. A szive körül egész este ott volt az a szorongás, amely nappal kinozta, a vacsora óta még egy uj nyugtalanság jött hozzá. Gyötrő tehetetlenség érzése volt, mint mikor álmában nem tud az ember megmozdulni. Mivel szemben érzi ezt a rettentő tehetetlenséget? Mi kuszik itt a jövő sötétségéből feléje olyan ijesztően, hogy a karjai tehetetlen büvöletben le vannak kötözve? A Marianne sorsára mered ő rá ilyen káprázó szemmel?

Elvakulva felnézett Ágnesre és tehetetlen mozdulatot tett a két kezével. Ágnes hevesen mondta:

– De _én_ nem türöm el. Már kezdtem elbágyadni, szinte már megbocsátottam mindent és el akartam felejteni mindent. De most – most majd leszámolunk.

Szótlanul járkált egy ideig, azután leült és nyugodtan beszélgetett Gézával és Rappaporttal. Mielőtt indultak lefeküdni, megint odalépett Gézához, a vállára tette a kezét és halkan ezt mondta neki:

– Én mindent meg akarok tenni, hogy magának szolgálatára legyek, de számitok rá, hogy maga se hagy el engem. Én azt szeretném… ha a maga akarata… ha a maga lelke… Engemet… szeretnie kell… és azt kell tennie, amit én akarok.

Géza szédülve nézett fel rá és a szavai megint ugy hullottak le rá, mint egy altatószer nehéz illatu cseppjei. Amikor elvált tőle és bement a szobájába, még érezte a bóditó erejüket. A szobájában azonban ott találta a diványon alvó Pétert és erről eszébe jutott az elmult éjszakája és az egész napja. Ujra kinos szorongást érzett és vetkőzés közben fájni kezdett a feje. Odament az ajtóhoz és gondosan bezárta, a kulcsot kétszer megforditotta a zárban; visszament az ágyához, figyelmesen megnézte a szobát, azután a jeges vederből, amelyet már estefelé felhozatott, jeget tett át a lavórba, amely ott állott az ágya mellett, a jeges vizbe beáztatott egy vászonkendőt, a borogatást a fejére tette, a lámpát eloltotta és lefeküdt.

X.

Reggel nyolc órakor kopogtattak Géza ajtaján. Géza felébredt. Péter félig felöltözötten feküdt a diványon; a kopogtatásra felugrott és kinyitotta az ajtót. Kint egy inas állott.

– Noszlopy kapitány ur kéreti a százados urat, – mondta – kegyeskedjék lefáradni hozzá.

– Mindjárt megyek, – felelte Géza.

Fáradtan felült az ágyban. Péter kinyitotta az ablaktáblát.

– Menj le Péter, – mondotta Géza – kérdezd meg a kapitány urat, mi történt.

Péter gyorsan felrántotta zubbonyát és kiment. Géza ekkor lehajtott fejjel, félénken felemelt tekintettel végignézett a szobán. Egyetlen tekintettel meglátott mindent és a hideg borzadás futott végig a testén. Az éjjel a szekrény előtt állott egy szék. Most nem áll ott, hanem be van tolva a szekrény mögé. A szekrény ajtaja be volt csukva. Most nyitva van. Egy zubbony és egy nadrág, amely bent volt a szekrényben, a földön hever. A jeges veder félre van tolva az éjjeli szekrény mögé. A pisztoly ott fekszik az éjjeli szekrényen, a rendes helyén, a zárja sincs nyitva, de mellette ott van egy élesre kifent bajonett, amely hetek óta a szekrényben hevert. Hogy került az most ide?

Géza borzongva bámulta némán pihenő szobáját. Mi történik itt ebben a szobában? Péter visszajött.

– Mi az, Péter?

– Az éjszaka történt már megint valami. Noszlopy kapitány ur nyomoz.

Péter halk megvetéssel beszélt Noszlopy kapitányról. Géza nehéz sóhajtással megmozdult és rettentő fáradtsággal öltözködni kezdett.

– Te… nem vettél észre… semmit, Péter?

– Semmit, százados ur.

– Semmi különöset?

– Semmi különöset.

Géza borzongott. Mi történik itt? Mi történhetik itt?

– Az előbb… nem járkáltál itt… a szobában? Nem rendezkedtél?

– Nem, százados ur. A diványon fekve félig felöltözködtem, azután vártam, mert nem akartam százados urat fölkelteni.

– Szóval… bizonyos vagy benne, hogy itt a szobában nem járt senki.

Péter csodálkozó arccal felelte:

– Hogyne volnék benne bizonyos… hiszen én nyitottam ki az imént az ajtót.

Géza hozzájárulóan intett. Nem akarta, hogy Péter észrevegye a fájó borzongását. Persze, ő nyitotta ki előbb az ajtót. És semmi különös dolgot nem vett észre. De hátha a bezárt ajtóval nem törődve, itt mégis olyan különös és csodálatos dolgok történnek, amelyeket egy ilyen mélyen és egészségesen alvó nagy test észre se vesz, de amelyektől egy finomabb, egy betegebb szervezet minden vércseppe dideregni kezd?

Géza lement Noszlopy kapitányhoz. Noszlopy kapitány elmondotta neki, hogy az egyik embere reggel öt órakor sötéten találta az első emeleti folyosót. Amint a villamos lámpa felé tapogatózott, érezte és hallotta, hogy a sötétben elsuhan mellette valaki. Utána kapott. A kezébe került valami sima ruhadarab, de rögtön utána rendkivüli erővel mellbe vágták. Az ember azt állitja, hogy két olyan óriási ököl csapódott neki a mellének, hogy azok nem is lehettek emberi öklök. Az ütéstől megtántorodott és félig ájultan felbukott. Mire feltápászkodott, már csend volt. Mire Noszlopy kapitányt felköltötte, a merénylőnek már semmi nyoma nem volt. Öt óra óta mostanig tartott a nyomozás, de fájdalom, eredménytelenül.

– Téged azért bátorkodtalak most kéretni, hogy méltóztassál megmondani, tapasztaltál-e te valami különöset.

Géza végtelen fáradtságot érzett.

– Nem, – felelte habozva, – én semmi különöset se tapasztaltam.

Ugy érezte, lehetetlen elmondania azt, amit tapasztalt.

– Nem, – folytatta lassan, – semmi különöset. A legényemet is felrendeltem a szobámba… ott aludt egész éjjel… de semmi különöset nem tapasztalt.

Noszlopy kapitány tudomásul vette ezt a felvilágositást, azután közölte Gézával az uj rendelkezéseit. A ház két kapuja ezentul egész nap zárva lesz. Idegen embert csak az ő engedelmével szabad a házba bebocsátani. A souterrainből este tiz óra után a személyzetnek se szabad az ő engedelme nélkül feljönnie. Az első emeletre vezető lépcsőt a napokban vasrácscsal záratja el éjszakára. Addig is: az emberei – még pedig most már villamos kézilámpákkal felszerelve – kettes őrjáratokban fogják az első és a második emeleti folyosót bejárni és egyébként is éjszakánként a lépcsőházban tanyáznak majd. Este tiz óra és reggel hat óra között a házból kimenni csak az ő engedelmével lehet. Van-e Gézának ez ellen valami észrevétele?

– Nincs, – felelte Géza. – Ezeket a rendelkezéseket nagyon helyeseknek találom.

Elbucsuzott Noszlopy kapitánytól, megreggelizett és üres agyvelővel ődöngte át az egész délelőttöt. Déltájban fölment a szobájába és becsengette Pétert.

– Péter, mondta neki, – ma éjjel is itt alszol nálam.

– Igenis, százados ur. Csak százados ur engedelmével korán reggel elmegyek.

– Miért?

– Meg tetszett engedni… holnap van az esküvőm.

– Ah, igen… hát holnap van?

Azon gondolkozott, milyen ajándékot adjon Péternek az esküvőjére és egyszerre rátévedt a szeme a Péter elszomorodott, kinlódó arcára.

– Mi bajod, Péter?

Péternek rángatódzott az arca.

– Százados ur, – mondta halkan – szegény Péter nagy gazember.

– Mi az, Péter? Miért?

Péter hatalmas, vörös kezével ügyetlenül és remegve intett. Mintha a háta mögé mutatott volna. Valahová messze. Torontálmegyébe, Rézire és a két gyerekre. Géza rátette a vállára a kezét.

– Hát meg kell ennek lennie, Péter? Nem tudsz ellenállni?

Péter vivódó, kinlódó arccal intett, hogy nem.

– No, szegény, Péter, – mondta biztatva Géza.

– Szegény Péter nagyon nagy gazember, százados ur, – mondta Péter sóhajtva.

Géza lement a hallba. Ott találta Ágnest és Mariannet. Ágnes nem ment el a kórházba. Itthon maradt és most sétálni készült Mariannenal. Géza azt akarta kérdezni, nem mehetne-e velük, ekkor azonban bejött Zoltán. Meglepetés nélkül köszönt Ágnesnek is és megkérdezte, hová készülnek.

– Sétálni akarunk, – felelte Ágnes.

– Nem jönnének el velem? – kérdezte Zoltán szeretetreméltóan. – Kimennénk automobilon a budai hegyekbe… tegnap olyan szép volt.

– Csodaszép volt, – mondta rajongva Marianne.

– Szeretném megismételni ezt a kirándulást. És nagyon örülnék, ha megszereznék nekem azt az örömet, hogy velem jönnek.

Az Ágnes aranybarna szeme égve tüzött az arcára egy-két másodpercig. Azután Ágnes lesütötte a szemét és egyszerüen és nyugodtan felelte:

– Nagyon kedves. Miért ne?

Marianne ujjongott. Zoltán meghivta Gézát is, de Géza köszönettel elháritotta a meghivást. Ebédig egyedül ődöngött egyik szobából a másikba; az agyvelejét kinzóan üresnek és vértelennek érezte. Ez az üresség néha megtéresedett és elhatalmasodott; olyan volt, mintha valami végtelen sivárság közepett az egész léte feloszlóban és megsemmisülőben volna; a gondolatai kezdtek kisiklani a hatalmából és néha ugy érezte, mintha nem lenne eszméleténél és csak rettenetes erőfeszitéssel tudja magát visszazökkenteni a tiszta öntudatba. Kinlódva bolyongott ide-oda; ijedten fordult néha hátra, nem áll-e a háta mögött valaki; szorongva nézett szét a mozdulatlan szobákban; kimondhatatlanul félt.

Két órakor az ebédnél értesült a kirándulás részleteiről. A kirándulás pompásan sikerült. A Marianne kivánságára a Váci-utcában ismét megálltak és sétáltak egy kicsit, azután tovább hajtattak Budára. Gyönyörü volt. Géza ebéd után elsietett a Palota-szállóba. Itt Rappaport elmondta neki, hogy a Kovács-családot pár nap mulva valószinüleg már el tudja helyezni; Kovács Janinak egyelőre nem szólt a dologról; holnapután – amikor bizonyosat tud – majd megmondja neki. A bakteriológiai vizsgálat egyébként megállapitotta az asszonynál a tuberkulozist. Géza szórakozottan hallgatta ezt a közlést, azután szótlanul meredt bele a meleg tavaszi délutánba. Valami nyugtalanság üzte; érezte, hogy fel kellene kelnie és el kellene sietnie, de nem tudta, hová. Nemsokára elbucsuzott Rappaporttól, fáradt rémülettel járkált egy-két céltalan órát, azután hazament.

A Molitor-házban nagy nyugtalanság volt. Noszlopy kapitány nagy és zajos energiával léptette életbe az uj rendszabályait, de a ház lakói most már egyébként is izgatottak voltak. Eddig maguk az őrök se vették komolyan a feladatukat, de az elmult éjjel látták azt a társukat, aki öt órakor az elsőemeleti folyosón járt, sápadtan és hebegve panaszkodni arról, hogy egy emberfeletti nagyságu ököl mellbevágta, és most már megilletődve és borus elszántsággal készültek az éjszakai őrtállásra. A cselédek is izgatottak voltak és nyugtalankodva beszéltek a közeledő estéről és a rákövetkező éjszakáról. Amint lassan leszállt a világos alkony, egyre lázasabb lett a Molitor-ház.

Este a vacsoránál Marianne késett egy kicsit.

– Az uj ruháját veszi fel, – mondotta Ágnes.

Géza ránézett, és ő nyugodtan magyarázta meg:

– Ezt a ruhát délelőtt láttuk a Váci-utcában Mariannenak nagyon tetszett. Most estefelé elhozták. Zoltán megvette.

Géza meghökkenve nézett Ágnesre. Ágnes azonban nyugodtan beszélgetett tovább a többiekkel. Nemsokára jött Marianne. Az uj ruha volt rajta. Az uj ruha a nyakánál kis körben – fiatal lányosan – ki volt vágva és a Marianne karcsu, szép nyakán ott volt a gyöngysor. Marianne tüzelő arccal ment oda Zoltán elé.

– Most megnézheted, – mondta reszkető hangon, – hogy áll.

– Nagyszerüen, – felelte Zoltán nyugodtan.

– Neked köszönhetem ezt is… és neked köszönhetem…

– Nincs mit köszönni, – vágott a szavába Zoltán – nekem kell megköszönnöm, hogy büszke lehetek rá, hogy ilyen szép kis rokonom van.

Az öreg Molitorné ránézett Ágnesre. Ágnes mozdulatlan arccal ült le az asztalhoz és a teritékével foglalkozott. Vacsora alatt az elmult éjszaka eseményeiről és a Noszlopy kapitány védőintézkedéseiről beszélgettek. Gyuri ismét elektrotechnikai és kémiai védőberendezkedéseket ajánlott. Az öreg Molitorné és Marianne nyugtalanok voltak, Noszlopy kapitány azonban megigérte nekik, hogy egész éjjel ő ügyel fel a ház rendjére. Vacsora után lementek a hallba. Itt Zoltán derülten és hosszasan elbeszélgetett Marianne-nal. Olyan hangon beszélt vele, mint ahogyan egy negyvenkét éves férfi beszél egy tizenöt éves lánnyal; de az egész beszélgetés toalettekről, ékszerekről és utazásokról szólt. Az öreg Molitorné ott ült és csendes elragadtatással hallgatta a beszélgetést. Tiz óra után az öreg Molitorné aludni vitte Mariannet és Gyurit. A hallban ott maradt Ágnes, Géza, Noszlopy kapitány és Zoltán. Ágnes eddig Noszlopy kapitánnyal és Gézával ült egy kis asztal mellett. Most hirtelen mozdulattal felállott és lassu lépésekkel átment Zoltánhoz, aki ekkor már egyedül ült a karosszékében. Nagy csend lett. Noszlopy kapitány buzgón foglalatoskodott a szivarjával. Géza mozdulatlanul ült és mereven nézett maga elé.

Ágnes megállott a Zoltán karosszéke mellett. Zoltán nyugodtan felnézett rá.

– Mondja, – kérdezte Ágnes – mit akar maga tulajdonképen ettől a gyerektől?

Zoltán meglepetve nézett el Géza és Noszlopy kapitány felé, hallották-e ezek Ágnes kérdését, azután nyugodtan, halkan felelte:

– Azt, amiért magának hiába könyörögtem.

– Miért mondja, hogy hiába? – szólt Ágnes lesütött szemmel.

Zoltán felállott.

– Ágnes, – mondta nagyon halkan – felmehetek ma magához?

– Nem, – felelte Ágnes – majd… én jövök le. Ha már mindenki alszik. Egy órakor. Pontosan.

Zoltán a keze után nyult. Ágnes azonban elvonta a kezét és hátraintett a többiek felé. Zoltán rájuk nézett és vállat vont. Noszlopy kapitány kinos igyekezettel forgatta még mindig a szivarját. Géza mereven nézett maga elé. Ágnes lassan sétálni kezdett a hallban, Zoltán odaült Noszlopy kapitányhoz és Gézához. Noszlopy kapitány egy rémült tekintetet vetett Gézára, hallotta-e vajjon az egész beszélgetést ugy, amint ő hallotta? Géza mereven nézett maga elé és Noszlopy kapitány zajosan elkezdett egy érdekes kártyapartiról beszélni, amely a mult hetekben zajlott le.

Nemsokára lejött az öreg Molitorné. Ekkor Ágnes is odaült a társasághoz. Tizenegy óráig beszélgettek, azután mindnyájan mentek aludni. Amikor a második emeletre felértek és Géza elbucsuzott és indult a szobája felé, Ágnes egyszerre utána szólt:

– Géza!

Géza megrázkódott, megfordult és odament hozzá. Ágnes kinyujtotta a kezét, megfogta a Géza remegő kezét, forró kézzel hosszan megszoritotta és dideregve szólalt meg:

– Géza… én…

Összerázkódott, aranybarna szeme elborult, felkapta a bal kezét és eltakarta vele a szemét, megszoritotta a Géza kezét és elsietett. Géza bódultan tántorgott a szobája felé.

XI.

Délelőtt féltizenegykor hangosan kopogtak a Géza ajtaján. Géza kimerülten riadt fel nehéz álmából.

– Szabad! – mondta kábultan.

Az ajtó kinyilott és a világos folyosóról Berecz lépett be a sötét szobába. Bizonytalan tekintettel kereste Gézát a sötétben.

– Százados ur, – mondta azután a jelentést tevő katona halkan pattogó hangján – jelentem alássan, tessék lejönni: Zoltán ur meghalt. Eőry felügyelő ur kéreti a százados urat.

Géza megdermedten ült fel az ágyában.

– Mi… mi történt? – kérdezte dadogva.

Berecz korrekt rendőrhangon válaszolt:

– Zoltán urat tiz óra előtt tiz perccel az inas halva találta a szobájában. Minthogy a halál gyanus körülmények között állott be, nekem kötelességem volt rögtön jelentést tenni a központban. Tiz perccel ezelőtt megérkezett Eőry felügyelő ur, most veszi fel Bunzel rendőrorvos urral a tényállást és kéreti a százados urat, sziveskedjék hozzá lefáradni.

– Igen, Berecz, – mondta elhaló lélekzettel Géza – rögtön lent leszek.

Berecz kinyitotta az ablaktáblákat és komoly elégedettségü arccal kiment. Géza akadozó szivveréssel ugrott fel az ágyból és dideregve öltözködni kezdett. Egy irtózatos hidegség fojtogatta a szivét és lihegve és kapkodva kellett védekeznie az öntudatának az ájuldozó elborulása ellen. Két perc alatt készen volt és tántorgó lépésekkel indult kifelé. A lépcsőn még rátámaszkodott a márvány korlátra, de az első emeleten összeszedte magát és biztos lépésekkel ment a Zoltán szobája felé. A Zoltán szobája előtt ott álldogáltak az inasok, a szakács, a Czárán-házaspár és Bereczné. Berecz jött ki közéjük és közölte velük a rendőrtisztviselő parancsát:

– Most mindenki mehet a dolga után. A házat senki sem hagyhatja el. A két kaput detektivek fogják őrizni. Ha valakire szükség lesz, a felügyelő ur majd hivatja.