Part 9

– Igazuk van, – mondta Géza hevesen és keserüen. „Kidolgoztam egy memorandumot“. Memorandum! Egy ember, aki mindazt érzi és látja, amit én és memorandumokat dolgoz ki, ahelyett, hogy tenne valamit, az nem érdemel mást. Tenni valamit! Cselekedni! Kigondolni valami lángelméjü és hallatlan cselekedetet, a galamb szelidségével és a kigyó ravaszságával végrehajtani, érte a halált elfogadni, de a cselekedet dördülésére odafigyelő emberiségnek az arcába kiáltani, hogy…

Rappaport elmélázva folytatta:

– … a fejsze a fa tövére tétetett.

– Ezt. Ilyesmit. Elvonulni a pusztába és igérni, hogy utánam jön valaki, aki tüzzel keresztel és akinek én nem vagyok méltó, hogy a saruját megoldjam. – Persze, hogy nem vagyok méltó. Ki vagyok? Senki se vagyok. Egy elfelejtett, középszerü archeologus vagyok, aki már maga is kezdi a kis tudományát elfelejteni. Cselekedet kellene. A fejsze a fa tövére tétetett…

Elgondolkozva ült egy ideig, azután fáradtan és lassan tovább beszélgetett Rappaporttal. Estefelé elindultak a Molitor-ház felé. Rappaport vacsorára volt meghiva. Ágnes már a hallban várta őket; ott leültek és elmondták a délutáni beszélgetésüket. Ágnes figyelmesen hallgatta őket. Az ajtón közben Marianne jött be, az ajtó közelében megállott egy másodpercre, azután könnyü, ringó lépésekkel jött beljebb. Ágnes futó pillantást vetett rá, azután megint figyelt, de később ujra meg ujra, egyre megütődöttebb figyelemmel nézett rá Mariannera. Marianne végre odaért hozzájuk és csendes fejbólintással köszönt nekik. Ágnes ekkor rábámult, gyorsan bocsánatot kért Rappaporttól, hogy félbeszakitja, felállott, kézen fogta Mariannet és pár lépésnyire elvitte az ajtó felé.

– Meg vagy te bolondulva? – kérdezte halkan.

– Miért? – felelte Marianne dacosan.

– Hogy mersz ilyet csinálni!

– Mi közöd neked hozzá, – felelte Marianne szikrázó szemmel. Én nem szólok bele a te dolgaidba, te se szólj bele az én dolgaimba.

– Most azonnal felmégy a szobádba – mondta Ágnes nyugodtan – és rendbe szeded magadat. Ha még egyszer igy jösz le, akkor mindenki előtt megszégyenitlek.

A Marianne szép, fiatal arca eltorzult a haragtól. A keze begörbült, mintha körömmel akarna nekimenni Ágnesnek.

– No menj, bolondkám, – mondta Ágnes nyugodtan. – Egy kettő.

Marianne könnyes szemmel elment. Géza bámulva nézett Rappaportra.

– Mi ez? – kérdezte. – Mi történt itt?

Rappaport csendesen mosolygott:

– Nem láttad? Nem tudom, szabad-e megmondani?

Ágnes visszajött hozzájuk.

– Szabad megmondani, mi volt a baj? – kérdezte Rappaport. Géza nem vette észre.

– Hogyne – felelte Ágnes vállvonogatva. – Maga nem látta? Marianne ki volt festve.

– Ki volt festve? – mondta Géza eliszonyodva. Rettenetes.

– Rettenetes! – utánozta Rappaport csufolódva. Mindjárt rettenetes. – Én nem bánom: paedagogiai szempontból helyes, hogy Ágnes felküldte a szobájába és lemosatja a festéket az arcáról, – egyébként is vagy husz esztendővel előlegezte magának a dolgot – csacsiság festékre gondolni, mikor valakinek szebb bőre van a rózsa levelénél, – de rettenetes?

– Azt hiszem – mondta Ágnes nyugodtan, – hogy maga pedig egy kissé tulságosan könnyen veszi a dolgot. Én se tudok felháborodni rajta, ha egy öregedő asszony festi magát, csak utálom, bármilyen förtelmesen divatba jött Budapesten az utolsó tiz évben, de itt, ebben az esetben ennek a kifestésnek, hogy ugy mondjam, szimbolikus jelentősége van.

– Hogyan? – kérdezte Rappaport.

– Ezek a kis lányok… nemcsak Marianne… hanem mindazok, akik vele iskolába járnak vagy nála egy-két évvel idősebbek vagy fiatalabbak, tehát a tizennégy-tizenöt-tizenhat évesek tökéletesen különböznek attól a generációtól, amely előttük nőtt fel és amelyhez még én is tartoztam. Mi is voltunk szerelmesek… ki a tanárjába, ki az unokafivérébe, ki egy hires emberbe. Egy barátnőm Napoleon-portrékkal rakta tele a szobáját. De mi arról álmodoztunk, hogy hiresek leszünk, esetleg tudósok leszünk, függetlenek leszünk, ha férjhez megyünk, akkor egyenlő rangu társai leszünk a férjünknek, ha nem megyünk férjhez, mert nem találjuk meg a hozzánk illő férfit, akkor erős és tiszta életet élünk, a magunk erejéből élünk és soha senkivel el nem tartatjuk magunkat; nehányan arról ábrándoztak, hogy anyává lesznek és azután élnek egyedül, mert a gyerek a fontos, nem a férfi – egyszóval ha bolondságokat gondoltunk is, minden bolondság az életünk magasabb értelemben vett tisztaságát akarta szolgálni. Asszonyi szabadságot akartunk. Megtisztult szerelmet.

– És ezek? – kérdezte Géza.

– Ezek? Ezek csipkés alsónadrágokról álmodoznak.

– Na! – mondta Géza.

– Ne higyje, hogy tulzok és ne higyje, hogy csak Marianneról beszélek. Ez az egész generáció ilyen. Ezek hires szinésznőkért rajonganak, – de ne gondolja ám, hogy azokért, akik a nagy szerepeket játszák… Kis szinésznőcskékért, akiket csak épen kieresztenek a szinpadra, de akik mámoritóan ötlözködnek. Ezek a kis lányok Budapest minden nagy kokottját ismerik. Kérdezze meg Rappaportot, igaz-e?

– Igaz – mondta Rappaport. A napokban négy kis iskoláslány beállitott egy ilyen hirneves szépséghez. Azt mondták, autogrammért jönnek. Végül azonban kiderült, hogy voltaképen a „művésznő“ garderobját szeretnék látni. Végig is nézték. A fehérnemütől különösen el voltak ragadtatva.

– No látja – mondta Ágnes. Én nem tudom: a háboru tette-e, – ezek a kis lányok… csipkékről és selymekről ábrándoznak… nagyon könnyü szerelmekről, mert a szerelem nem is nagyon fontos nekik… automobilról és kivágott esti ruhákról… egyszóval – akármilyen nehéz kimondani – egy férfiról, aki gazdagon kitartsa őket.

– Rettenetes – mondta Géza.

Felállott, ránézett Rappaportra és csöndesen mondta:

– A fejsze a fa tövére tétetett.

Felindultan járkálni kezdett. Rappaport tartózkodó, kételkedő mozdulattal válaszolt azután Ágneshez fordult:

– Mindezt – mondotta – én nem találom olyan szörnyü dolognak. Ez a természetes reakciója a feminizmus szegény bolondságainak. Az asszony szabadságharca; de nem ugy, mint ahogy még maguk gondolták, hogy az asszony eddigi szolgaságából a természetesen rosszul fizetett, mert másodrangu munka uj szolgaságába meneküljön.

Ágnes szólni akart, Rappaport udvariasan elébe vágott.

– Ami természetesen se bizonyos pályákra, mint például az orvosi, se kiválasztottan tehetséges nőkre nem vonatkozik. Egyébként nem erről akarok beszélni. Én ezt nem tartom szerencsétlenségnek. De minthogy a maguk gondolkozása… mégis egészen más… jó lenne, ha Mariannet nem járatnánk iskolába.

– Miért?

– Egyedül megy oda, egyedül jön haza, – nem neki való ismeretségekre tesz szert.

Ágnes elgondolkozva nézett Rappaportra.

– Ugy? – mondta nyugodtan. Hiszen ha maga ennyit mond, akkor sokkal többet tud. Holnap Marianne már nem megy iskolába. De… miért nem beszél vele maga… maga olyan jóban van vele…

Elmosolyodott.

– Tudja, ugy-e, – kérdezte mosolyogva, – hogy a maga kedvéért festette ki magát.

Rappaport zavart mosolygással bólintott és lesütött szemmel felelte:

– Én… mindent megtettem… és talán nem haszon nélkül. Ha én két héttel ezelőtt közbe nem lépek, Marianne kellemetlen meglepetést szerezhetett volna maguknak.

Ágnes elkomolyodott. Nemsokára lejött az anyja; az anyját félrevonta és halkan beszélgetett vele, a vacsorához leérkező Marianne-nal azután az öreg Molitorné közölte, hogy ezentul nem fog iskolába járni. Ebben az évben – legfeljebb másfél hónapról van szó, – itthon tanul még, jövőre pedig majd azzal próbálják a műveltségét tökéletesiteni, hogy sok zenét hallgat, képtárba és szinházba jár és jó könyveket olvas. Marianne ujongott. Zoltán, aki rövid időre megjelent a vacsoránál, megkérdezte az örömének az okát, azután nagyon figyelmesen, komolyan nézte Mariannet. Vacsora után Marianne lázas jókedvü beszélgetést folytatott Rappaporttal, és ami még sohasem történt meg, tiz óra után jókedvüen ment aludni.

Ágnes nemsokára egyedül maradt Gézával és Rappaporttal. Álmodozva nézett Marianne után és csendesen vonogatni kezdte a vállát.

– Mit tudom én, – mondta csendes, szkeptikus bánattal, – hátha neki jobb lesz. Azt akarja, hogy szeressék, dédelgessék, elkényeztessék. Ez talán természetesebb és szerencsésebb lelki berendezkedés, mint az enyém volt, aki az ő korában mindennap százszor esküdtem meg rá, hogy soha simogatással és gyöngédséggel én magamat megszéditeni és megalázni nem engedem, mert előbb jön a simogatás, azután a szédülés, azután a rabszolgaság.

Csendesen rámosolygott a két fiatal emberre, akik figyelmesen hallgatták, és halkan és szokatlan lágysággal elkezdett a fiatal leányéveiről beszélni. Tiz éves korától tizenhat éves koráig volt a legboldogtalanabb. Ekkor még semmi se nyujtott neki vigasztalást a szegénységért; ha a jól öltözködő, gazdag lányokat az iskolában megnézte, akkor mindennap tizszer érezte magát megbélyegzettnek és eltiportnak.

Akkor még csinos se volt… nem, oh, nem, nagyon jól emlékszik a tükrével való kétségbeesett beszélgetésekre… és az utcán az emberek tekintetére… minden tizenkét éves kislány pontosan tudja, hogy tetszik-e az embereknek… az ő szivéből cseppenkint hullott ki a kinlódó vér, amikor látta, hogyan fordulnak meg az emberek a társnői után és hogyan siklik el közömbösen ő rajta minden tekintet. És otthon is ez volt a legkinosabb idő. Az apja fájdalmasan kinlódó zsarnoksága ekkor lett mindnyájuk számára sulyos korbácscsá; őt imádta az apja, de minden nap megkinozta, mert nem volt elég szép, mert nem volt elég okos, mert nem tudott eleget és legelsősorban azért, mert ő maga is kinlódott. A legnagyobb esztétikusnak tartotta magát, ragyogó irónak és tudósnak, – igaza is volt, – tehetségtelenek és gazemberek elállották az utját. Ezek miatt a tehetségtelenek és gazemberek miatt otthon az egész családjának a poklot kellett megszenvednie. Amikor ő – Ágnes – tizenhat éves lett, akkor jött a fordulat. Akkor ő először is… csinos lett. Azután tanitványa akadt… egy jóindulatu, mulya kis lány, akinek a gazdag apja a mulya kis lányát is nagyon szerette, de akinek a bőkezüségét talán az is fokozta, hogy a mulya kis lányának az elszánt barátnője, – amint az az évek során egyre inkább kiderült, – nagyon tetszett neki. Ekkor ő – Ágnes – nem érezte többé olyan eltiportnak magát és egy napon szembe mert szállni az apjával. Akkoriban rettenetes jeleneteik voltak. Egyszer felugrott az ablak párkányára – a negyedik emeleten – és azt mondta, ledobja magát onnan… és le is dobta volna magát… ha az apja még egyszer megütötte volna. Az apja elfehéredve vette le az ablakpárkányról és soha többé nem nyult hozzá. De mi minden jött még azután. Amikor az érettségi után megmondta, hogy orvos lesz, – milyen küzdelem. Az apja már halálos beteg volt, de egy őrjöngőnek a makacsságával és a dühével harcolt ez ellen a szándék ellen. Miért? Gyülölte az orvosokat. Lenézte az orvostudományt. Kijelentette, hogy soha bele nem egyezik és ő, Ágnes, három napig nem evett és három napig mozdulatlanul feküdt az ágyában, mig végre kicsikarta az apja beleegyezését. Miért akart tulajdonképen orvos lenni? Ő is utálta az egész mesterséget. Az első boncolások után elájult. De jól meggondolta a dolgot; – ez volt az egyetlen pálya, amely igazán függetlenné és erőssé tehette. A szerelem egész nevetséges mechanizmusát megismerni, hogy meg ne szédülhessen soha. Istenem. A kedves kis mulyát is magával hurcolta az orvosegyetemre. A kedves, kis mulya nagyon képzett gyermekorvos, – nem sebész, mint ő – és csendesen, higgadtan és bölcsen már férjhez is ment egy csendes, derék és higgadt emberhez. Nagyon csinos és nagyon boldog asszony… nem lázas és erőszakos tévelygő…

Elhallgatott és fanyarul mosolygó szomorusággal mélázott maga elé. Rappaport türelmetlenül nézett Gézára és feszülten várakozó tekintettel ostromolta, szólaljon meg és mondja azt, amit az ő véleménye szerint most el kellene mondania. Géza azonban fátyolos szemmel, elmerülten nézte Ágnest és hallgatott. Erre Rappaport akart megszólalni, de Ágnes megelőzte. Odafordult Gézához és ezt kérdezte:

– Hogy történt az, hogy maga archeologus lett?

Géza felrezzent és habozva és akadozva válaszolt. A természettudományok mindig csak távoli érdekességként hatottak rá; a közigazgatási pályát, amelyre az apja szánta, általában minden hivatalt lehetetlennek érzett a maga számára; csak a szorosan vett emberi dolgok érdekelték… történelem… mult, jövő.

Elgondolkozva nézett maga elé és halkan folytatta:

– Ha most visszanézek erre az időre, azt kell mondanom, hogy a jövő voltaképen sokkal jobban érdekelt, mint a mult. De ugy visszarettentem attól, amit a jövővel való foglalkozás jelentett… politikától, marakodástól, lármától… hogy elmenekültem a multba. Azzal vigasztaltam magamat, hogy én irom majd meg végre a magyarság igazi őstörténetét… nyolc évig ezzel foglalkoztam: egy ázsiai őskultura nyomainak a kikutatásával… én irom meg ezt is és a hazug magyar történetkönyvek helyett a magyarság igazi történelmét… és ezzel erősebben hatok a jelenre, mint akármilyen más tevékenységgel. Most ugy érzem… megcsaltam magamat. Talán… gyáva voltam. Sok mindent elmulasztottam. Ha egyet és mást elértem volna a háboru előtt… ha például Zoltán helyett én lettem volna otthon képviselő… lehettem volna, az apámtól függött, de én nem akartam… most sokkal többet tehetnék, mint igy… elmaradtan, lemaradtan, tehetetlenül. Azt hiszem… gyáva voltam.

Ágnes bólintott és nagyon szeliden, meleg jóakarattal mondta:

– Azt hiszem, az volt. Maga habozó és kételkedő… de akiben olyan forró vágy van az után, hogy hatni tudjon, annak nem lenne szabad haboznia és kételkednie.

– Igaz. De mit csináljak? Lehet az embernek a lelke és jelleme egy alapvonását megváltoztatni?

– Lehet, – felelte tüzesen Ágnes. – Akarni kell, – olyan izzó akarattal akarni, mint én tizenkét éves koromban.

Erről sokáig elbeszélgettek. Tizenkét óra tájban végre Ágnes felkelt, azzal, hogy most menjenek aludni, mert neki holnap délelőtt korán kell felkelnie. Mielőtt kifelé indult volna, odalépett Géza mellé aki megmozdulásra még lustán ült a karosszékében. Megállott mellette és könnyü mozdulattal rátette a vállára a kezét.

– Akarnia kell, – mondta neki halkan. – Mindent tud az ember, ha akar. És azzal kell kezdenie az akarást, hogy végre teljesen rendbe szedi a fizikumát. Rappaport végre elmondta nekem a maga… fejfájásainak az egész történetét… én azt akarom, hogy gyógyuljon meg… Ha akarná, én foglalkoznám magával… kérem rá, – én nagyon szeretném, – én akarom…

Géza felnézett rá, karcsu, izmos testén végig, egészségtől ragyogó arcába, aranybarna szemébe és érezte, hogy a vére egyszerre megtelik egy nehéz feszültségü érzés füstölgésével. A szavai felülről – két tiszta metszésü ajkáról – ugy hullottak le rá, mint valami kábitószernek a mámoritó cseppjei; – olyan volt, mint egy sulyos, szegfüszagu narkózis, amely elé boldog, nehéz bágyadtsággal hajlik oda minden gondolat. Szótlanul és tévedező öntudattal nézett fel az Ágnes szemébe. Az Ágnes keze egy lehelletnyivel nehezebb lett a vállán.

– Igen? – kérdezte halkan.

– Igen, – felelte Géza öntudatlanul.

Ágnes elindult felfelé. Elbucsuztak, Rappaport haza ment és Géza bement a szobájába lefeküdni. Amikor a szobájába ért, a kábultsága engedni kezdett, de rögtön utána halk fejgörcse támadt. A fájdalom egyre erősebb lett. Géza végre jeget hozatott és jégtömlők alatt aludt el.

IX.

Másnap délelőtt tizenegy órakor felébredt. A sötétben felcsavarta az éjjeli szekrényen levő villamoslámpát, megnézte, hány óra, megnyomta a villamos csengő gombját és fáradtan várta, mikor kell felkelnie az ágyból, hogy kinyissa a reggelit hozó Péternek az ajtót. Néhány perc mulva hallotta, hogy Péter megáll az ajtó előtt, hallotta, amint a kezében halkan csörög a megrakott tálca és készült kiugrani az ágyból, hogy az ajtóhoz menjen. Ekkor Péter kint rátette a kezét a kilincsre és benyitott a szobába. Géza elámulva nézte. Péter letette a tálcát az asztalra, jó reggelt kivánt és ment az ablakhoz, hogy kinyissa az ablaktáblákat.

– Te nem voltál még idebent, Péter? – kérdezte Géza megdöbbenve.

– Nem, százados ur. Csak most tetszett csengetni.

Géza előrehajoltan ült az ágyában és sápadtan nézett az ajtóra. Hogy lehet ez? Hogy történhetett ez? Ő az utóbbi időben mindig gondosan bezárta – kulcsra – az ajtaját. Tegnap éjjel, amikor a jeget hozatta volt, még a jégtömlővel a fején felkelt, tántorogva odament az ajtóhoz és – pontosan emlékszik rá – kétszer megforditotta a zárban a kulcsot. Rosszul lett volna az ajtó becsukva? A kulcs nyelve nem a zárba csattant volna bele, hanem melléje csattant volna?

Felugrott és odament az ajtóhoz. Az ajtó most is rendesen és szabályosan be volt téve, de a kulcs nem volt benne. Mi történt a kulccsal? Kivülről kitolta volna valaki a zárból? Akkor itt kellene lennie a közelben. Keresni kezdte a kulcsot. Péter segitett neki, bár nem értette, mire való a buzgó kutatás ilyen értéktelen holmi után. Végre megtalálták a kulcsot az asztal és az ágy között a szőnyegen. Géza felvette, rábámult és szórakozottan mondta Péternek, hogy tegye vissza a kulcslyukba. Mialatt Péter az ajtóhoz ment, rémülten és lopva körülnézett a szobában. Ki járt itt az éjjel? Hogyan jutott be? Mit akart itt?

Borzongva vette szemügyre a butorokat és riadtan körülsikló szeme az éjjeliszekrényen pihent meg. Egyetlen pillantással megállapitotta, hogy pisztolyának a zárja ismét nyitva van. De az éjjel, mikor a zsebéből kirakta, még zárva volt. A tüzszerszám – nikkelezett kis ércdoboz – amelyet a pisztoly mellé tett, nincs mellette. Hol van? Leesett a földre. Ez lehet véletlen is. De a szék az ágya mellől – a tegnap este levetett ruháival – messze be van tolva az ágy lába mögé és a ruháinak egy része lehullott róla. Ez nem lehet véletlen. Ezt eltolta valaki. Vagy valami. Ki? Mi?

Hideg félelem ült rá a szivére. Reszkető tagokkal ült le az asztal mellé és étvágytalanul elkezdett enni. Kétségbeesetten gyötörte magát valami magyarázatért és egyre értelmetlenebb, homályosabb és ijesztőbb lett számára minden.

Péter szorgalmasan tett-vett körülötte és azután halkan megszólalt:

– Százados urnak jelentem alássan, holnapután esküszöm.

– Ugy? Jól van, Péter.

– Pár napi szabadságot kérnék alássan.

– Egy hetet, Péter.

– Köszönöm alássan. Azután majd csak megjön a felmentésem.

Géza nem felelt. Szédülve öltözködött. Ingerült izgatottság zakatolt benne; – menni akart valahová, tenni akart valamit. Amikor kifelé indult, eszébe jutott, hogy Péternek mondania kellene valamit.

– Igaz, Péter, hát esküszöl?

– Igenis, százados ur.

– Hm… hát meglesz?…

Péter lehajtotta egészséges, vörös nagy fejét és halkan mondta:

– Meg kell lenni, százados ur.

– Hát sok szerencsét, Péter, – hiszen holnap még itt vagy?

– Itt, százados ur.

Géza lement Noszlopy kapitányhoz.

– Bocsáss meg, – mondta – én nem szeretek neked alkalmatlankodni; de most mégis meg kell kérdeznem, nem járt-e az elmult éjjel megint valaki itt a folyosókon?

– Nem. Azt hiszem, nem.

– Én azt hiszem: igen.

Elmondta az észleleteinek egy részét Noszlopy kapitánynak és arra kérte, hallgassa ki az őrtállóit, nem tapasztaltak-e az éjjel valamit. Noszlopy kapitány lázasan intézkedett. Hálás felindulást érzett, megtisztelt izgatottságot azon, hogy Géza is ő hozzá fordul és hogy védelmi berendezkedését ilyen komolyan veszik. A Noszlopy kapitány emberei hamarosan előkerültek; négyen nem tudtak semmit, az ötödik azonban némi habozás után bevallotta, hogy hajnaltájban, amikor feljött az első emeletre, itt igenis el voltak oltva a lámpák a folyosón. Ő sietve felcsavarta a lámpákat, de minthogy azután semmi gyanus jelet nem látott, azt gondolta, hogy talán ő oltotta el álmosságában egy órával azelőtt a lámpákat. Most azonban bizonyosan emlékszik rá, hogy nem ő oltotta el, sőt azt hiszi, hogy amikor a lámpákat ujra felcsavarta, hallott is valami neszt a második emeletről.

Noszlopy kapitány nagyon leszidta ezt az őrét a hanyagságáért, azután azt az utasitást adta neki is és a többi emberének is, hogy mihelyt bármilyen gyanus jelet látnak, azonnal értesitsék őt a dologról, ha pedig idegen embert pillantanának meg éjszaka a házon belül, kérdezés nélkül lőjjenek rá. Géza nem volt megelégedve ezekkel az utasitásokkal, de a halk megszólalását és szerény tanácsait Noszlopy kapitány olyan sértő beavatkozásként fogadta, hogy jónak látta a dolgot abbahagyni. Lement a hallba és töprengve bolyongott ide-oda.

Tizenkét óra után lejött a hallba Marianne. Nemsokára azután megérkezett Gyuri, aki ma korábban jött haza az iskolából. Sétálni akartak menni. Indulóban voltak, amikor bejött Zoltán.

– Hová mentek? – kérdezte tőlük.

– Sétálni, – felelte jókedvüen Marianne. – Nem járok iskolába; még el találok hizni.

– Tudod mit, – mondta Zoltán mosolyogva – halaszd el a termeted gondozását egy nappal. Elviszlek benneteket automobilon… gyönyörü idő van… ki akarok menni a budai hegyekbe. Jöttök?

Marianne elpirult az örömtől.

– Igen, – felelte – köszönöm. De szeretném… ha a Belvároson keresztül mennénk.

– Ahol parancsolod, – mondta Zoltán udvariasan.

Gyuri összeráncolta az orrát és félhangon számolni kezdett:

– Óránként százhusz kilométer. Ők mennek nyolcvannal. Győr táján nyomukban vagyunk.

Zoltán nevetett. Gyuri különböző mérőeszközöket szedett ki a zsebéből és azt a kegyet kérte, hogy a soffőr mellett ülhessen: a rablókkal ő akar elsőnek szembeszállni. Zoltán nevetve megadta a beleegyezését és mind a hárman elindultak lefelé.

Marianne ebédnél boldogan beszélte el a kirándulás részleteit. Kiderült, hogy az autót az ő kérésére a Váci-utcában megállitották; ők kiszálltak, végigsétáltak a Váci-utcán, azután ismét beültek az automobilba és ugy mentek át Budára. Gyönyörü volt! Géza szórakozottan hallgatta a Marianne ábrándozását. Állandó nyomás volt a szivén; ismeretlen szorongás kinozta; időről-időre ijedten maga köré kellett néznie és akárhogy iparkodott a gondolatait foglalkoztatni, nem tudott másra gondolni, mint erre a megnevezhetetlen félelemre és érthetetlen szorongásra.

Hét óra tájban, amikor a nappali világosság már elbágyadt, a félelme és a szorongása olyan kinzó lett, hogy becsengette magához Pétert.

– Péter fiam, – mondta lesütött szemmel – tudod, hogy én… nagyon mélyen alszom…

– Igenis, százados ur.

– Attól tartok, hogy éjszakánként valaki járkál itt a folyosón… és a szobámba is bejön. Te ma éjjel fent alszol nálam a diványon… és ha valami gyanusat tapasztalsz, rögtön felkeltesz engem.

– Igenis, százados ur.

Géza megnyugodott egy kissé. Elment sétálni, azután hazajött vacsorázni. A vacsoránál megjelent Zoltán is. Frakkban volt, vacsora után még készült valahová. Amikor a vacsorának vége volt és lementek a hallba, benyult a mellényzsebébe és igy szólt:

– Igaz, Marianne, neked hoztam valamit.

Gyöngysort huzott ki a zsebéből. A gyöngyök nem voltak nagyok, de szépek voltak, tiszta tüzüek, tompa fényben ragyogók. A gyöngysor egyszerü ékszer volt, fiatal lánynak való, – egy sok milliós vagyonu apa lányának. Marianne elsápadt, amikor a gyöngysort meglátta. A keze megremegett, de nem mert a gyöngysor után nyulni.

– Nem akarod? – kérdezte Zoltán. – Neked hoztam. Délelőtt ugy tetszett neked.

– Nekem… adod? – kérdezte Marianne dadogva és remegve. – Örökre? Csak ugy? igazán?

Zoltán egy-egy mosolygó fejbólintással válaszolt a kérdéseire és odanyujtotta neki a gyöngysort. Marianne a két kezébe vette, mintha valami gyöngéd élőlényt tartana a kezében, azután felemelte, mintha meg akarná csókolni, de nem csókolta meg, hanem pirosan égő arcához szoritotta.

– Nagyon, nagyon köszönöm, – mondta lázas, olvadó hálával. Te vagy a legkedvesebb ember a világon.

– No, – mondta Zoltán – nagyon örülök, hogy igy tetszik neked. Nem próbálod fel?

Marianne sietve kapta a kezébe a gyöngysort, azután megállott. Részegen tétovázó, ragyogó szemmel ránézett Zoltánra, azután kissé félrehajtotta a fejét és kinyitotta nedvesen csillogó száját.

– Erre a ruhára? – kérdezte habozva. – Nem, inkább egy másikra… amelyiknek nincs nyaka? Majd holnap olyant veszek fel és megmutatom neked.

– Nagyon jó, – mondta Zoltán. – Viszontlátásra.

– Viszontlátásra, – felelte Marianne mámoros mosolygással.