Part 3

A félműveltség és tudatlanság, mely idegen tollakkal ékeskedik, így sül fel. Nagyon célszerű volna, ha a fiatalságot magyar irálygyakorlatai alkalmával felvilágosítanák némi útbaigazítással, hogy a szükség s a jó ízlés mikor engedi meg vagy javasolja az idegen kifejezés használatát. Természetesen, hogy helyes útra terelhessék az ifjúság zsenge, bimbózó ízlését ebben a kérdésben, a tanárok is jó stiliszták és művelt ízlésüek legyenek.

Az idegen szó beáradását minden téren észlelhetjük. Sajnos olyan körökben is, melyek külföldön a nyelvtisztítási mozgalom élén járnak. Egyetemi és más tanárok, tudósok vezetik Németországban ezt a mozgalmat, nálunk ezek a körök nagyrészt az ellenkező irányt pártolják.

Matematika, Fizika, Geometria, Kémia.

Az én időmben mi számtant, vegytant, stb. tanúltunk, megszoktuk ezeket az elnevezéseket és meg voltunk velök… Ma kiirtják. Az időjelző vagy időtüneti intézet elnevezést is a végtelen hosszú meteorológiaival (óh be hangzatos és rövid) helyettesítették.

És időjóslat helyett természetesen érthetőbb a prognózis! „Ampeologiai intézet.“ Nem volna érthetőbb „Szőllészeti?“ Hát az „Eugenetika!“ hogy tetszik? Széltiben használják könyvben és sajtóban. Ugyan t. olvasók! vallják meg őszintén hányan értik e szónak jelentését holott a „fajnemsítést,“ vagy „fajfejlesztést“ ugyebár minden gyerek megérti? De sokan szeretik a tudás kosarát minél magasabbra akasztani, hogy minél kevesebben érhessék el. Kivált ami tudós uraink szeretik a nagyképüsködést. Azt se fogja fel az eszem, mért kell egy „balneologiai“ társaságnak létezni, meg balneologiai közlönynek, mikor a „fürdő társaság“ és a „fürdők közlönye“ is megtenné. Manapság azonban könnyebb idegen szót becsempészni, mint egy meglevő, de még fel nem kapott, esetleg csak tájnyelvben élő magyar szót elfogadtatni. Az exhumálás helyett ajánlottam a gyönyörűen hangzó, kifejező és költőinek mondható „kihantolást,“ melyet a néptől hallottam egy falusi temetőben. Mégse kapták fel, inkább használják az exhumálást – vagy ó borzalom! a kiásást… Olvastam: „megejtették a holttest kiásását“… Ugye valóságos zene!… Nem lett volna hangzatosabb: „Megejtették a holttest kihantolását?“ A temetési egyesületek (magyarul a pomp fünéberek) megkönyörülhetnének ezen a szép magyar szón… Eszembe jut az a szó, melyet a „La Mascotte“ francia operett fordításakor a fordító Evva Lajos teremtett meg a Mascotte – Glückskind-re: Üdvöske. Nem pompás szó ez, nem telhetett benne öröme minden magyar léleknek és fülnek?

„Megnehezült az idők viharos járása“ a nyelvtisztaság felett! Képzeljük magunkat vissza a nyelvújítás előtti korszakba, mikor annyi mindenre nem volt szavunk és csak a legnagyobb küzdelemmel lehetett az új szavakat elfogadtatni. Képzeljük el, hogy nincs szavunk a „Regenbogen“-re. Ma mit csinálnánk? Tessék elhinni, igen könnyen segítenénk magunkon. Mit faragjunk új szót, mikor az orvoslás igen egyszerű? Regenbogen magyarúl: – Regenbogni… A német még a „La Manche“ csatornát is megnémetesítette s az elnevezés a németországi sajtó útján – mely a nyelvtisztitás részén áll – általánossá vált, úgy hogy ma már a Pester Lloyd is „Aermelkanalt“ ír… Az Alldeutschok most a Dreadnought helyett „Fürchtenichts“-et írnak és nemsokára meglehet ez is közkeletüvé válik – mert a német közönség bölcsen tudja, hogy az új szó a megszokástól függ, mint már a deák régen hirdeti „verba valent usu.“ Nálunk még a „Patrónázs“ egyesületet sem merik „Pártfogónak“ elkeresztelni, mert hát az baj volna, nem lophatnánk be egy fölösleges szót a közgyakorlatba.

Nem hallgatok el egy igen mulatságos esetet. Egyik nagy lapunk ujdonságai rovatában ragyog ez a cím: „Midnight tea.“ Szeretném tudni az okát, mért nem írta „éjféli tea“? Azt hiszi e az a t. ujság, hogy már minden magyar ember megfordult Amerikában és megtanult angolul? Elképzelhetem, az olvasók egy tizedrésze, hogy töri az eszét ezen a két szón.

Francia szó és kifejezés a divat nyelve lévén, angol kifejezések a „sport“ által, deák és görög szavak a politikával és tudománnyal, németek pedig mindenfelől úgy szivárognak és áradnak a magyar nyelvterületre, hogy ha nem álljuk útjukat, maholnap a magyar szó csak egy-egy szigetecske lesz ebben a tengerben.

Világosítsuk meg a helyzetet egy-két példával. A „turf“ szóra megvan a „gyep,“ mely teljesen pótolhatja az angol szót és megkapna minden árnyalatot. Mi szükség van hát az angol szót meghonosítani azzal, hogy még egy lapot is „Turf“-ra kereszteltünk, holott a „gyep“ ép úgy megfelelt volna? A repülés (aviatika) szintén ellep idegen szavakkal. A németek az aviatikust elkeresztelték „Flieger“-nek, a monoplant „Eindecker“-nek stb. A röpülés, röpdesés, röpködés, röppentés, röpítés, gazdag választékot szolgáltatnának, hogy mi is légjáró műnyelvünk kifejezéseit abból fedezzük… 30–40 évvel ezelőtt még a hordár, közszolga, targoncás kifejezéseket tudtuk megteremteni. Ma már szó nélkül beeresztjük a „boyt.“ A magyar szép növény-elnevezéseket is fenyegeti a tudomány nyelve. A deák elnevezések kezdik a gyakorlatból kiszorítani és nemsokára nem teremhet többé ilyen szép vers, mint „Jávorfácska furulyácska,“ mert már nem fogják se a jávorfát, se a nyirfát, se a kőrisfát, se a nyárfát, se a kökörcsint, se a szamártövist, se a kutyatejet, se a többi édes, népies elnevezéseket megérteni, hanem lesz minden deák, deák – deák. – Természetes, hogy némi nehézséggel jár arra a sok válfajra, melyet a kertészeti tudás napról-napra teremt, új meg új magyar kifejezéseket alkotni. Nem is kivánom, hogy minden válfajra külön magyar szót találjanak, de legalább a régieket ne szorítsák ki a közéletből és lehetőleg iparkodjanak az újakra elnevezéseket teremteni. Nehogy unokáink így énekeljenek: hej acerfa-acerfa, Patyolat ing kivarrva.

A németországi nyelvtisztasági egyesület külön szótárt adott ki a növényeknek németségéről. Amire a német nyelv képes, arra elég gazdag a magyar is, melynek nyelvforrása bőven bugyog. Hiba tehát ha a magyar közönség a néha költői magyar növényeket (selyemfenyő, labdarózsa, árvalányhaj, estike, árvácska, hajnalka) lenézi, mert nem „tudományosak.“

Ne tárjunk ajtót a jövevények előtt, hogy besétáljanak, és jól éreznék magukat nálunk. Ha adunk nekik szállást, kidobnak a házból. Hiába! ilyen a magyar természet! Egy jó szóért az ingét is odaadja, tartja a közmondás. Ezt a régi szólást meg kell változtatni, az új nyelvi viszonyokhoz alkalmazni… Dehogy egy jó szóért, egy rosz szóért is odaadja nemcsak az ingét…

Hadd végezem ezt a fejezetet egy mókával.

A nyáron Tátra-Lomnicra érkezett egy 16 angolból álló társaság, mely vasárnap ki akart rándulni a Csorba-tóra. A lomnici „Palota-szállóban“ távbeszélőn megrendeltek számukra _16 löncsöt_. A 16 angol megérkezett a Csorba-tóra éhesen és kisül, hogy készítettek számukra 16 adag _lencsét_… Löncs – – lencse – – – nem is rossz, akár megtörtént az eset, akár nem.

A GERMANIZMUS.

A magyar nyelv szellemének, eredetiségének, sajátosságának legesküdtebb ellensége a germanizmus.

Műveltségünket főkép német forrásból meritjük; irodalmunk egy jó része forditás – németből; aki boldogulni akar az életben, a hadseregnél, az iparban, kereskedelemben, tudományban, aki ki akarja dugni az orrát a határainkon túl, aki magát ki akarja képezni külföldön, annak legalább valamennyire meg kell tanulni németül. Nem csoda hát, hogy a német nyelv mindenfelől belénk lopózik, a műveltség, a közélet ezer meg ezer csatornáján keresztül. Az ujság, a könyv, a mulatóhelyek, az intézetek, a felolvasások, a zenei élet, minden szállitja a germanizmust, megrontja, meghamisitja vagy megtéveszti nyelvérzékünket.

A germanizmusnak több fajtája van: az egyik az, mikor német szavakat csempészünk be a magyar nyelvbe, (Viellibchen, Besetz, Leibchen, Beleg, Imbiss stb.) a másik pedig, mikor olyan szólásokat veszünk át, melyek a magyar gondolkodással, a magyar nyelv szellemével ellenkeznek. A magyar művelt osztály nyelve – vagy ha ugy tetszik az _uri nyelv_ egyáltalján nem a magyar lélek (geniusz) tükrözése. Csupa forditás idegenből, leginkább németből.

Nem szólok a „kinéz“ és „kinézésről“, melyeken nyargalni szoktak, ha a germanizmus jön szóba, sem a „lekéste a vonatot“, „voltam Bánkbánnál“ féle szörnymagyarságról.

Arról a sok germanizmusról beszélek, melyeket senki se hisz germanizmusnak, melyek ugy ellepték a köznyelvet, hogy már föl sem tünnek. Ilyen germanizmusoktól hemzseg az „uri“ nyelv. A germanizmus – mondhatnám az irodalmi nyelvnek is minden nyilásából ránk vigyorog. Ezek nem a szembeötlő, mindenkinek szemet szuró, feltünő németségek: hanem alattomos lappangó, nem is sejtett germanizmusok, melyek csak akkor mutatják ki korcs születésüket, ha leforditják németre és nyilvánvalóvá lesz, hogy ez német szólás, magyar szavakkal.

Izelitőül ime a következők:

Sulyt helyezni vagy fektetni – Gewicht legen.

Ha minden kötél szakad – Wenn alle Stricke reissen.

Fölemelő érzés – Erhebendes Gefühl.

Beszédet tartani – Rede halten.

Kézen fekszik – Liegt auf der Hand.

Tüzőrség, (magyarul tüzoltóság mert az illetők nem őrzik, hanem oltják a tüzet ugyebár?)

Lépést tartani – Schritt halten.

Minden hájjal megkent – Mit allen Salben geschmiert.

(A székely ugy mondja, hogy: száz fából faragott.)

Végy magadnak fáradságot – Nimm dir die Mühe.

Nem áll a képéhez – Steht ihm nicht zu Gesicht.

Tiszta bort beönteni – Reinen Wein einschenken.

Vaklárma – Blinder Lärm.

Ágyat őrizni – Das Bett hütten.

Jó egészségnek örvendeni – Sich einer guten Gesundheit erfreuen.

Kézzel fogható – Handgreiflich.

Határt nem ismer – Kennt keine Grenzen.

Folytathatnánk ezt a példázgatást végtelenig. Ezeket és hasonlókat ugy megszoktuk, hogy senki se tekinti germanizmusnak, pedig mind merő forditás, a mit azzal bizonyithatunk, hogy a francia vagy angol, ugyanazt a gondolatot vagy fogalmat egész máskép, saját szelleméhez alkalmazva fejezi ki.

Szintoly bántó, mikor német vagy idegen közmondásokat csempésznek be, mert a megfelelő magyar már nem jut eszünkbe. Az igen ismert „Après moi le déluge“ „utánam az özönviz“ már meghonosult nálunk, holott a magyar ember máskép fejezi ki a gondolatot, még pedig igy: Aki utánam jön, tegye be az ajtót.

Mégis vannak esetek, mikor át lehet venni más nyelvből is szólásokat, minthogy az életbölcseségnek egy-egy találón kifejezett mondását vagy egy-egy hiányzó fogalomra a kellő kifejezést a népek kölcsönösen átveszik. A francia „demimonde“ átment más nyelvekbe is. Ha a német „Halbwelt“-et mond, mondhatunk mi is félvilágot. Más kifejezéseket is elkölcsönzött a német a franciából, „esprit d’ escalier“ (Treppenwitz, késő jó gondolat) le dernier cri (der letzte Schrei, a legutolsó divat). Az effélék nem ellenkeznek egy-egy nyelv szellemével. „Blaustrumpf“, „bas bleu“, már a magyarban is használatos, mint kék harisnya. A mézes hetek, honig mond, lune de miel, honey moon, is ebbe a sorba tartozik. Francia, német, angol él vele, használhatja hát a magyar is. Vigyázni kell azonban, hogy az átvétel ne járjon nyelvrontással s a jövevény ne rongálja meg otthonunkat. Mikor egy lap azt irja, hogy „az uj kurzus Horvátországban“, fölöslegesen hurcolja be a „neuer kurzot“, mert a magyar nyelvben megtaláljuk a helyes kifejezést „az uj rend Horvátországban“. Hát még mikor valaki ilyen szörnykifejezésre ragadtatja el magát ujságirói hevében: „a moralinsanitys ember!“ Borzasztó! Persze „az erkölcsi érzék nélküli ember“ nagyon köznapian hangzott volna.

Boszantó, mikor idegen – főleg német szót nem megfelelő magyarnak hiányában, tehát kényszerüségből használnak, hanem mikor ezek a fölöslegesen átvett szavak nagyrészt élősdiek, melyek a mi meglevő régi, jó magyar szavainkat kiszoritják.

„Tessék hát megmondani, hogy a _flancol_, hogy fejezed ki magyarul?“ – „Istenem! Mi az a _flancol_? Semmi más, mint a mi jó magyar _fitogtat_ szavunk, a _flancolás_ meg _fitogtatás_!“

A leghasználtabb és legfölöslegesebb behurcolt szó a _hercig_. Nélküle már nincs magyar beszéd… _Hercig_ meg _nett_, meg _unheimlich_… Mintha bizony az édes, kedves, aranyos, helyes stb. nem fejezné ki a _hercig_ árnyalatait…

Dehogy fejezi ki… felelte nekem egy tözsgyökeres magyar ember, mert a hercigben az is foglaltatik, hogy szivből szeretem az illetőt!…

Milyen erőszakos belemagyarázás! Ha azt mondod _hercig_ gyerek… kell-e szivből is szeretned?

A _Stréber_ szó már az irodalomba is befurakodott, sőt családot alapitott, megfiadzta a _stréberség_, _stréberkedik_ szókat, holott a kapaszkodó igen jó kifejezés a nevetséges stréberekre, a törtető, törtetés meg a komoly stréberségre igen alkalmas. Egy irónk pedig igen elmésen a svihákstrébert „csörtetőnek“ nevezte el.

A _nett_ szót a német beszédben a legkülönbözőbb értelemben használják. A gyakorlat, a vele való élés adja meg a szónak ezt a tartalmat. _Nett_ lehet a tájék, _nett_ az ember, _nett_ a gondolat, _nett_ egy lány, _nett_ egy öltözék… A magyar nyelvben nincs szó, mely a _nett_-nek mindezen értelmét kifejezné és melyet ugy lehetne használni, mint a _nett_-et mindenféle alkalommal. Nekünk több szót kell használnunk. Minden alkalommal mást. A _nett_ voltakép _takaros_ és egy leány, egy ruha, egy ötlet lehet takaros, de már vidékre nem mondhatjuk, hogy _takaros_. A mit a német ilyen helyütt ugyanazzal a szóval jelölt meg, arra nekünk mást-mást kell alkalmaznunk. A német a nett szónak ezt a gazdag jelentőségi körzetet azzal szerezte meg, hogy a legkülönfélébb értelemben használta volt.

Ez is mutatja, hogy a használat adja meg a szónak a maga értelmi és jelentési gazdagságát s a forgalomból kivesző szó lassanként elsorvad. A ki tehát szükség és különös ok nélkül idegen szóval él meglévő magyar helyett, a szókincs fejlődését s igy a nyelvnek természetes fejlődését is megakadályozza.

Igy vagyunk az _unheimlich_ szóval is. A német gyakorlat szentesitette ennek a használatát a legellentétesebb értelmekre. Egy szavunk sincs az egész jelentési körnek megjelölésére, de egy csomó szavunk áll rendelkezésünkre, melyekkel minden alkalommal kifejezhetjük azt, amit a német az _unheimlich_-al kifejez.

Unheimlich vidék, kietlen táj, unheimlich ábrázat – rémes ábrázat, unheimlich érzés, borzongó vagy félős érzés. Tehát a rémes, kietlen, borzalmas, félelmes, félős, borzongós bőven kárpótolnak az unheimlich-ért. A fess szóra van a nyalka vagy kacki. De mivel mindkét szó csak a népnyelvben él, nem használhatók mindazon kifejezési körre, melyet a német szó felölel. Kacki menyecske, nyalka hadnagy vagy legény ezt mondhatjuk, de hogy egy előkelő világdáma fess, azt a kacki-val nem fejezhetjük ki.

Más következménye is van az idegen szó használatának. A ki érti azt az idegen nyelvet pl. a ki tud németül, az tudja, hogy az a szó idegen, de a más nyelvet nem értő magyar ember az idegen szót is magyarnak hiszi és hozzá szokik teljesen, miközben a magyart elfelejti.

Érthetetlen ez a nyelvcsufitás: mert valóban csak annak nevezhetjük, ha az ilyen szavakat mint _pucol_, meg _puceráj_, kiszoritják a tisztit meg a tisztitót, _kripli_, a rokkantot, _reszkirosz_ a kockázat szót, _gang_ a folyosót, _svung_ a lendülést, _vink_ az intést stb.

Mért használják a _paccol_, némelyek meg épen a _smirolás_ kifejezést. Oly hangzatos, ékes és gyönyörü ez a szó? És nem forgat-e ki más jó magyar szót is az értelméből? Vannak, akik magyar szókkal akarván a paccolást kifejezni, azt mondják hogy packáz, holott ez a szó teljesen mást jelent. Packázás hencegést, nagyzást jelent.

Folytathatom is a példákat, miért mondják inkább _spritzer_ mint fröccs, _suszter_ mint varga vagy cipész, _schotter_ mint murva, _trükk_ mint fogás vagy ötlet, _pedigree_ mint családfa, leszármazás, _umschlag_ mint borogatás, _pártner_ mint társ, _honorál_ mint méltányol, méltat vagy jutalmaz, dijaz, _eliminál_ mint kihagy, _kapucni_ mint kámzsa, vagy csuklya, _vádli_ mint lábikra, _lasso_ mint pányva, _bumliz_ mint kószál, kódorog, őgyeleg, ődöng, _klopfol_ mint porol, kiver, _agilis_ mint mozgékony, tevékeny vagy fürge, _lokni_ mint fürt, _kirámol_ mint kirak vagy elrak, elrakosgat, _virstli_ mint kolbász, a társaság crémeje, mint szine java?

Ohó! a virsli nem kolbász, a lokni nem fürt, a klopfol nem porol, a nudli nem metélt vagy csik! Ugyan bizony miért ne volna a virsli kolbász, miért jelentené az csakis a frankfurtit és a kolbász a magyar disznóságot, lokni meg csak a kis fűrtöt, a huncutkát? Ezek belemagyarázások. Megnehezitjük magunknak a nyelvet, mert olyan szópocsékolást viszünk végbe, a milyet nagyobb szókészlettel biró nyelv sem viselhet el. Mindenféle szó árnyalatra nem szolgálhat semmiféle nyelv külön-külön szóval, mert kifogy a gyökökből. Segit magán ugy, hogy ugyanazt a szót használja különbözö értelemben. Mi meg azt kivánjuk, hogy a kolbász minden egyes fajára külön szavunk legyen, holott a német a Wurstot, a francia a saucissont mindenféle kolbászra használja.

Vannak aztán érthetetlen szeszélyei is egyes iróknak és lapoknak. Egy-egy szót kiirtanak, melynek helyébe se más magyar szót, se legalább magyarul hangzót nem adnak. Vegyük csak a „szurony“ rég elfogadott és közhasználatu szót. Némelyiknek szemet szur és a „bajonet“-et pártolja. Ha még panganét-ot mondanának, az mégis csak megmagyarosodott alakja a bajonetnek, de a bajonet egyáltalján nem illik a magyar ember szájába. Nem hangzik magyarosan. Gondoljuk el a magyar nyelvet a szurony szó nélkül… Vajjon hogy hangzott volna Gyulai Pál szép verse?

Szuronyt szegezz, És előre…

Biz az már csak igy hangzott volna:

Bajonettet szegezz, És előre…

Hogy ez költőileg hangzanék, ki merné állitani!

Petőfi se mondhatta volna:

Verte tandem a bal combom Kard, azaz hogy panganét.

Szép, régi, jó, magyar szavak meg kivesznek a forgalomból.

Ilyenek az _aszó_, avas, szavak. A szép hangzatos „ját“ szót már csak elvétve ismeri a népnyelv, mi a csuf, tót druszát használjuk helyette! Hányan értik már a pilis szót, mely helyett _tonzurát_ használnak? A keszi (mező) szó annyira kiszorult az életből, hogy még a vele képzett helységnevekben is megcsonkult, Budakeszi, Bátorkeszi helyett Bátorkeszt, Budakeszt mond a magyar ember is. Az „alajt, alit“ vélekedést jelentett valamikor, az _imetten_ ébrenlétet. Kérdem: kellett-e ennek és sok más szép szavunknak a lomtárba kerülni?

Az ilyen nyelvrontás ellen az egyetlen orvosság az üde, tiszta népnyelv beszivása. Csak te mentetted meg eddig is a magyar nyelvet, te lenézett szegény magyar népem! Ha te nem volnál, a germanizmusok, gallicismusok, latinismusok és egyéb idegenszerüségek felvetnék ezt a magyar nyelvünket. De nagy iróink hozzád fordultak s a te gondolkodásod, érzelmed, egészséges észjárásod medencéjéből meritve felujitották, felpesditették a magyar nyelvet!

Az előbb felvonultattuk az uri nyelv germanizmusainak egy sorát.

Ezzel ellentétül álljanak sorba a népnyelv piros, posgás, egészséges szólamai, melyek a hamisitatlan magyar gondolkodást ragyogtatják.

Ezeket bezzeg nem lehet németre átforditani, olyan jó izüek és igazán magyarok.

A tyuk is kikaparja.

A szegény embert az ág is huzza!

Sülve-főve együtt vannak.

Szembogár. (Milyen festői szó!)

Lépten-nyomon.

Nyélbe ütni.

Léhütő.

Szelet csapni. (Hencegni).

Levet csapni. (Udvarolni).

Egy huron pendül.

Köti az ebet a karóhoz.

Nagy pipáju kevés dohányu nemzet.

Inaszakadt, agyalágyult.

Füstbe megy.

Egy követ fuj.

Rossz fát rakott a tűzre.

Tüzről pattant.

Összeszüri a levet.

A hol a madár se jár.

Elfogyott a sütni valója.

Tökkel ütött.

Körmönfont. (Raffinált).

Átlát a szitán.

Dülőre visz.

Felköti a kolompot.

Ágról szakadt.

Fenékig tejfel.

Minden lében kanál.

Földhöz ragadt.

A székely arról, aki útlevél nélkül megy Romániába – azt tartja, „hogy átment a medve vámon“. A háromszéki meg, hogy „rigópaszszussal ment át.“

_Jegy!_… Milyen egyszerü ez a szó és a néplélek mit teremt belőle… Jegy voltakép signum-zeichen. Ebből a kaputos nyelv semmitse merne alkotni… De a nép neki megy bátran.

És a családfából hány származék válik le. Jegyes, eljegyzés, jegyváltás, jegyben jár, jegy-gyürü, jegyesség!…

Az uri nyelvet csak a tiszta népnyelvvel lehet kitatarozni. Le kell szállni a néplélek mélységeibe és onnan halászni ki a kincseket, anélkül azonban, hogy parasztosakká váljunk. A népiességet ugyanis sokan ezzel tévesztik össze. Ezekkel szemben legjobb, ha Petőfire, Aranyra és Jókaira utalunk, kik népiesek voltak anélkül, hogy póriasokká váltak volna.

A nép érzelmi és gondolkodás világába mélyedni lehetséges, de eredetiségét eltanulni igen bajos.

Amit azonban el lehet tőle tanulni, az a szóképzésben nyilvánuló felfogás. A nép egészen máskép képez és teremt szókat, mint mi szoktuk tenni. Mi azt kivánjuk, hogy a szó _kifejezze_ azt, amit rajta gondolunk, a nép beéri azzal, hogy a szó azt jelentse.

Az „egyke“ szó kifejezi-e, hogy egyetlen vagyis egy gyereket jelent, mint rendszert? Dehogy fejezi ki ezt az értelmet – de jelenti és az értelmet hozzá füzzük. – Kész hát a szó, mely rendeltetésének megfelel.

Vajjon mertünk volna-e a mostani felfogásunkkal olyan szót teremteni, mint „képmutató“ vagy „kétszinü?“

Tessék elképzelni, hogy a német szóra „Scheinheiliger“-re nincs magyar szó és teremteni kell rá egyet.

Ha most azt ajánlanák, hogy fogadjuk el a „képmutatót“, azt felelnénk rá, ugyan miféle képet mutat az álnok ember; ez nem fejezi ki az értelmet, meg se lehet mindjárt érteni, hogy mit jelentsen. És ime! a gyakorlat megadta a szónak a kellő értelmet.

Hát még a „_Kétszinü_“?

Mi volna a felelet? Kinevetnék az embert vele. „Kétszinü“. Vajjon melyik az a két szin?

Ebbe a sorba (majdnem azt irtam, hogy kategóriába) tartoznak az ilyen szavak is, mint „szemfényvesztés“, „szemfényvesztő“ pedig milyen költői, zengzetes szó. Hogy felragyog benne a népi képzelet.

Hátannak a röpke rovarnak a neve, melyet ugy hivnak, hogy „szitakötő“. Mért nem tudnak a magyar természettudósok növényre, állatra ilyen szavakat teremteni? Mert ihlet nélkül dolgoznak és nem tanulmányozzák a népnek a nyelvalkotásban nyilatkozó lelkületét, gondolkodását.

Többet kell a néppel foglalkozni.

Mintahogy a test a nyaralást, a faluzást, a fürdést megkivánja és attól felüdül, ugy felpesdül és megujul a városban, kivált a fővárosban elernyedt magyar nyelvérzék is a népnyelv himes mezején – egészséges levegőjében.

Sajnos a népnyelv is kezd romlani és megtelni idegen szavakkal. A sajtó rontja, az a krajcáros sajtó, melyből világismeretét magába szedi és azzal együtt az uri nyelv rossz és idegen kifejezéseit. A magyar ember nem „tartana beszédet“, hanem „mondana beszédet“, de hát az ujság ugy irja. Aminthogy a nép nyelvén a pap sem tart misét, hanem „misét mond“ (misemondó ruha).

Mi a sajtónak leginkább vidéki részéről várnánk némi megujhodást, azt, hogy abból a jóizü, egészséges vidéki nyelvből valamit szivárogtasson be az irodalmi és a fővárosi sajtóba. Az ellenkezője állott be. A budapesti zagyva nyelv kezdi már a nép nyelvét is meghamisitani és kiforgatni.

Egy paraszt lány a cipésznél sevró-bőrből rendelt cipőt. Kérdeztem tudja-e mi a sevró? „Hogy ne tudnám. Nem vagyok olyan buta,“ volt a felelet. De megcsiptem. „Miért nem rendel kecskebőrből?“… Válasza igy hangzott: „kell is nekem kecskebőr, nekem sevró kell.“ Nem akartam elárulni, hogy a chevreau franciául kecskét, már mint gödölyét jelent.

A finn és skandináv sajtó, mint már említettem, az idegen szavakat, teljesen kerüli, mert azt kivánja, hogy a nagy közönség, főleg a nép megértse. A német socialista sajtó tekintettel a népre az idegen szavak mellé zárjelben oda irja a német jelentést is: hasard. (kockázat) Mi nem követjük ezt az okos és helyes utat. Még az olyan jeles és jó iró is, mint Palágyi Menyhért ilyen cimet ad egyik munkájának: „A szellemi élet dekadenciája és degenerációja“.

Miért dekadenciája és mért degenerációja? A szellemi élet hanyatlása és elfajulása se jelentett volna kevesebbet…

MIT CSELEKEDJÜNK A NYELVTISZTASÁG ÉRDEKÉBEN.

Az a kérdés tehát, mit cselekedjünk a nyelvrontás ellen és főleg a hanyatló nyelvérzék fölserkentésére.

A németországi tanítóképző nagygyűlés 1883-ban Hannoverában a következő határozatokat fogadta el…