Part 2

Az 1911. évi március 22-i ülésben Viereck és Ditfurth képviselők indítványa így szólt: A képviselőház utasítsa a házszabályok átdolgozására kiküldött bizottságot, terjesszen elő javaslatot a házszabályokban előforduló idegen szavaknak németekkel való helyettesítése tárgyában.

Ditfurth hasonirányú indítványának szövege: A házszabályok átdolgozására kiküldött bizottság utasíttatik, terjesszen elő javaslatokat a házszabályok sok tekintetben hiányos kifejezéseinek egyszerű, világos, idegen szavaktól mentes fogalmazása iránt.

A felszólalások következők voltak.

_Viereck_ (szabad konzervativ.) Uraim! Javaslatom, hogy a házszabályok átdolgozására kiküldött bizottság utasítassék a házszabályokban foglalt idegen szavaknak német kifejezésekkel való helyettesítése tárgyában, alaposabb megokolásra alig szorúl, mert önmagát megokolja. Nem csodálhatjuk, hogy házszabályaink idegen szavakkal bővelkednek, mivel ezen szokásokat a külföldtől vettük át és a fogalmakról, melyeket használatba vettünk, német nyelvkincsünkben saját szavaink nem álltak rendelkezésünkre. Ez azon idegen kifejezések egy részére áll, melyet nyelvkészletünkbe befogadtunk, de melyet helyettesíteni még nem tudunk. Azonban némely idegen szavak egész sorozatát már pótolhatjuk német szavakkal.

_Ditfurth_ (konz.): Uraim! Politikai barátaim tökéletesen egyetértenek Viereck indítványának célzatával és örömmel üdvözlik. Összes előterjesztéseinkben hemzseg a sok fölösleges és könnyen pótolható idegen szó. A németség, melyben elénkbe adatnak, sem mindig kifogástalan. Azt hiszem gondoskodnunk kell, hogy mindaz, a miről itt a házban tárgyalnak, hibátlan helyes német alakban terjesztessék elő. Néhány napja egy képviselő azt a kijelentést tette, mihez egész szívvel járulok, hogy minden nemzet saját nyelvét legértékesebb kincsének tekinti. Minden eljárásunkban a nagy választó fejedelemnek mondását kellene irányadóúl tekintenünk, melyet minden iskolában is fel kellene akasztanunk: Ne felejtsd, hogy német vagy.

_Mathis_ (nemz. szabadelvü): Uraim! Politikai barátaimnak nevében kijelentem, hogy Viereck indítványával egyetértünk. A házszabály-bizottság működését mindenesetre kiterjesztheti arra is, hogy ne csak az idegen szavakat irtsuk ki, hanem fogalmazza meg egyuttal a házszabályokat jó németséggel is.

_Kirsch_. (centrum.) A házszabályok kifejezéseinek németesítésével magától értetőleg egyet értek. Én már eddig is rajta voltam, hogy törvényjavaslatokból s egyéb előterjesztésekből irtsuk ki az idegen szavakat.

Hasonlókép nyilatkoztak a haladó párt részéről _Peltasohn_ és a középpártból még _dr. Bell_.

Végül Ditfurth indítványa elfogadtatott.

Mindebből mi a tanulság? Hogy a nyelvtisztaság ügye nemzeti ügy és pedig igen jelentős nemzeti ügy!

De még más is a tanúlság ezekből. Az, hogy nem igaz az az állítás, mintha a szó nem volna csak oly fontos része a nyelvnek, mint a szólás vagy szófűzés.

Mert vannak, akik azt vitatják, hogy dehogy is az idegen szó rontja meg ami nyelvünket, inkább az idegen észjáráson alapuló szólások, melyeket más nyelvekből átveszünk.

Vannak ismét, akik azt vetik ellen, hogy nem az idegen szó a baj – hanem a rosz szófűzés.

Ne legyünk egyoldalúak, egyik nem zárja ki a másikat. A szó ép oly fontos, mint a szófűzés s ez semmivel se kevésbbé fontos, mint a szólások. Együttvéve teszik ki a magyar beszédet.

Egyik is, másik is szülötte a nemzeti szellemnek s egymást egészítik ki. Mindhármat fenn kell tartani a maga eredetiségben, különben a nyelv teljesen elkorcsosodik.

A NYELVTISZTASÁG NÁLUNK.

A magyar nyelv tisztaságának, fejlődésének, gazdagitásának, a szókészlet bővitésének kérdése nálunk is régóta foglalkoztatja az irói, nyelvészi, hazafias köröket. A nemzeti szellem feléledése óta érzi a nemzet, hogy gazdag és fényes nyelv nélkül nincs művelődés s hogy ha szellemi versenyre akar kelni a többi nemzettel, mindenekelőtt nyelvét kell olyan fokra emelni, hogy méltó tolmácsa lehessen a művelődés eszméinek, törekvéseinek.

A magyar nyelv megujhodását _nyelvujitásnak_ nevezi az irodalom történet.

Győzelme el volt döntve már 1822-ben, de azért folyik azóta is, bár más alakban és fog folyni szakadatlanul, mert a nyelv élő valami, mely folyton fejlődik és alakul.

A nyelvujitásnak hőse _Kazinczy Ferenc_ s neki köszönheti a magyar nemzet első sorban, hogy olyan nyelve van, mely alkalmas az irodalom, politika, tudomány és közélet minden ágában egy művelt és haladott nemzet szellemi szükségleteinek kielégitésére.

Kazinczy csak a tábornok; a vezérelme. Kivüle sok másnak érdeme, hogy az elhanyagolt, már szinte csak népnyelvvé vált magyar nyelvből az lett, aminek ma látjuk. Vörösmarty, Petőfi, Arany, Jókai és Kossuth nyelve. Érdemeiben és dicsőségében osztozkodnak mindazok, akik belátták, hogy maradiság és bármily tiszteletre méltó, de makacs ragaszkodás a régihez, nem mozditja elő a nemzet szellemi haladásának legfőbb eszközét, a nyelvet.

Az egyes munkások neveit elismeréssel sorolja fel a magyar irodalomtörténet, de a győzelem mégis csak Kazinczy nevéhez van kötve, aki önmegtagadó lelkes kitartással vitte diadalra a harcot, a guny, a rágalom, félreértés és korlátoltság egyesült szövetkezete ellenében.

Kazinczy győzött, mert költő volt és hazafi s mint ilyen kettős minőségben átérezte, hogy a magyarságnak vége, ha nem teremthet csiszolt, szines, mindennek kifejezésére alkalmas nyelvet. Lehet ellene kifogást tenni eleget, szóalkotásai, irásmódja mai izlékünknek már nem felel meg, de ne felejtsük, hogy az ő müködése kezdet volt. A kezdet kezdete. S hogy ő kezdte meg nagy világnemzetek remekeinek méltó átültetését még dadogó, tapogatozó, leszürődésben lévő nyelvünkre. Ma már könnyü sok kisérletén mosolyogni, de hálátlanság és vakság volna, ha mai sikerünkben nem méltatnánk úttörő, önfeláldozó, lelkes munkáját.

Tiszteljük az úttörőket mi: kik szellemi és anyagi elismerésnek részesei vagyunk, tiszteljük azok emlékét, kik nélkülözésekkel, önzetlenséggel, visszhangtalan sivatagban lemondással és törhetetlen lelkesedéssel dolgoztak… És dolgoztak és nem lankadtak egy percig sem!… Mi, akik ma kétkedő kishitüséggel tekintünk a jövőbe, tanuljunk hitet, bizalmat, reményt és kitartást az úttörőktől… Akik – mint Kazinczy – még kis vagyonukat is feláldozták, csakhogy a nemzethez szólhassanak és álmából felriaszthassák…

Kazinczy előtt is volt magyar irodalmi nyelv, hiszen volt magyar irodalom is, Pázmán Péter, Gyöngyössy István, báró Amadé megalapozták nyelvünket…

De ez a nyelv nem felelt már meg az uj kor szellemi haladásának, mikor Európa nagy nemzetei a lángelmék fényszóróival bevilágitották a sötétséget… Voltaire, Racine, Moliére, Göthe, Schiller, Shakespeare, Milton… Hány nevet soroljak fel, hogy megmutassam, milyen szegények voltunk mi, mikor arról volt szó, hogy ezeket szólaltassuk meg magyarul. És úttörőink felvették a harcot a korlátoltság ellen, mely azt hirdette, hogy az ujitások elrontják a nyelvet. Akik ezzel vádolták Kazinczyt és követőit, nem voltak nyelvészek, de még irók sem. Nyelvész és iró közt nagy a különbség. Amaz a nyelv törvényeit kutatva, féltékenyen őrködik, hogy szentségük, szeplőtlenségük meg ne sértessék… A költőben, ha igaz költő, lobogva ég a nyelv lelke. Az sug és sugal neki uj szavakat és kifejezéseket az érzések és gondolatok érvényesitésére. Kazinczy az ő európai nagy műveltségében és költői fogékonyságában megérezte a nyelv darabos, kezdetleges, elégtelen és főkép szegényes voltát… És beállt teremtőnek, mert a költő nyelvteremtő. Amit ő el nem ért, azt elérték utódai majdnem azt mondanám törvényes leszármazottai: a későbbi kor irói és nyelvművészei!

A nagy közönség nincs tisztában a nyelvujitás fontosságával, az iskolából homályosan emlékszik olyas valamire, amit nyelvujitásnak neveznek, de kivált ami magasabb és előkelőbb állásu hölgyeink közül ugyan hányan felelnének meg arra szabatosan: hogy mi volt a nyelvujitás, mik voltak a következményei, hatásai és mit köszönhetünk neki? Nem igen tudják. Mert mi irodalmi és műveltségi történetünket nem népszerüsitjük. Lecke marad az örökké s mig főleg a nagyrészt idegen nevelésben részesülő német, francia, angol nevelőnők kezeiből kikerülő hölgyeink többé kevésbbé tájékozva vannak az európai nagy nemzetek nyelvfejlődéséről, a magyar nyelvről bizony nem sokat tudnak. Nem tudják főkép azt, hogyha ma választékosan, előkelően kifejezhetik magukat magyarul, az részint a nyelvujitásnak, részint annak a mozgalomnak következménye, melyet az meginditott és mely sokáig utána rezgett és rezeg még ma is.

Elhihetjük-e, hogy volt idő, mikor ezt a meglevő, a nép ajkán élő, de különben ismeretlen szót: „_lomb_“ meg kellett külön magyarázni a magyar olvasó közönségnek, hogy az mit jelent? Csokonai Vitéz Mihály magyarázta meg, mert akkor csak azt ismerte a magyar ember, hogy falevél. Hát azt elgondolnánk-e, hogy volt idő, mikor olyan ma már közönséges szavak mint: eszme, képzelet, erény, jog, elnök, elv, szinpad, páholy, szinház, zongora, szinész, hangverseny, országgyülés, tisztviselő, zene, ezred, gyár, ipar stb. egyáltalán nem léteztek. És vagy latin, vagy francia, vagy német szavakkal vagy sehogyse fejezték ki. Ezeket aztán megteremtették azok a lelkes nyelvbajnokok, akik a nyelvnek s ezzel összefüggőleg a magyar nemzetnek szellemi elmaradottságát a többi európai nemzet mögött élénken megérezték. Könnyü ma már a Barczafalviak, Ráth Mátyások, Helmecziek, („Helmeczi, aki a szót elmetszi.“) és mások felett pálcát törni és őket elitélni, mert egy csomó esetlen vagy rossz szót is faragtak. Megesett ez más nemzetnél más nyelvben is, hogy értetlen vagy túlbuzgó írók olyan szavakkal akarták megajándékozni a nemzetet, melyeket szelleme nem vett be. Megtörténik ez még ma is. A francia akadémia ajánl szavakat, mint pl: bicyclette és a népnyelv megteremti helyébe és felkapja a minden értelem nélküli „velo“-t. Az a szó, melyet a gyakorlat befogad, ha esetleg nincs is egészen jól képezve, megmarad; a többi, a melyet a közbeszéd és irói nyelv eltaszit, magától kipusztul és elenyészik.

A nyelvujitás fattyuhajtásai és túlzásai ma már kivesztek az élő nyelvből, amit pedig maradandót alkotott, az él és magasabb szinvonalra emelte a nyelvet. A nyelvujitás nélkül ma egyáltalán nem volna irodalmi nyelvünk és igy se szellemi, se művelt társadalmi életünk se lehetne. Ez a nyelvujitás mérlege, ha igazságosak akarunk lenni.

Ugyanaz ment végbe nálunk, amit másutt is tapasztalni: uj szavak alkotása, rég elavult szavak feltámasztása, tájszavak fölvétele az irodalmi nyelvbe, hosszu szavak megröviditése (állodalom állam, bizodalom bizalom stb). Irók, költők, tudósok, a sajtó, (Kulcsár István, Ráth Mátyás) összefogtak és megszületett a mai magyar nyelv, főleg a népies nyelv hatása alatt.

Hogy ilyen mozgalomnak salakja is van, az természetes. A sok használható uj szó között, előfordulnak hibás, rossz alkotások, sőt szörnyszüllöttek is. Ez aztán visszahatást keltett és a mult század hatvanas éveinek vége felé, a magyar tud. akadémia kebelében indult meg az ellenmozgalom. Szarvas Gábor („Magyar Nyelvőr“) kezdte meg a harcot a rossz szóképzések és hibás alakok ellen és kiadta a jelszót, „inkább idegen szót, mint rosszul képzett magyart.“ Ahogy ő ezt kimondta, okosan és jól volt megfogalmazva, de sokan, akik kellő nyelvismeretek hijával, csak jelszavakon kapnak, félreértették. És még jól képzett népies szavakat is kezdtek kiirtani, ugy hogy maga a „Nyelvőr“ megszeppent a következményektől.

A „cseppkő“ régi szó – jól is van képezve – mert két főnév összetétele nyelvtani szempontból teljesen helyes – mégis akadt, aki a „cseppkő barlangból“ csepegő kőbarlangot csinált. A félreértett és túlzott népiességnek több ilyen példáját sorolhatnám fel az ujabb nyelvből.

Abból a Szarvas-féle jelszóból az következett, hogy a nyelvfejlesztő mozgalom megakadt, mert irók, közönség és sajtó megijedtek és féltükben, hogy esetleg egy-egy hibás szóval „fertőzik meg“ a nyelvet, tömegesen eresztik be az idegen szavakat. A tudomány, a sajtó, a köznyelv elhanyagolja még meglevő jó szavainkat is és idegenekkel cifrálkodik.

Ezt az irányt akarom különféle oldalról megvilágitani, mert igen veszedelmesnek tartom: nemcsak útjába áll a nyelv fejlődésének, mikor ujat nem teremt vagy nem fogad be, hanem szegényiti is a nyelvet, kockára téve az eddigi eredményeket azzal, hogy használatban levő vagy elfogadott jó és helyes szavakat kiszorita gyakorlatból. Elejét kell venni ennek a téves irányzatnak, mert hatása igen káros lehet és egész jövő nemzedékünk gondolkodását a nyelvről, a nyelv természetéről, a nyelvi szükségletekről meghamisitja.

Hogy ennek milyen gyászos lehet a vége, azt mindenki felfogja, aki megérti, mi lehet müvelődésünk sorsa, ha más nyelvek, főleg a német folyton fejlődik és. emelkedik, a mienk meg sülyed, hanyatlik és szegényedik. Ha folyton azt kérdezzük: vajjon hogy lehet ezt magyarul kifejezni és hiába kérdezzük, mert nem tudunk rá feleletet adni, s amit magyarul akarunk kifejezni, arra csak német, francia vagy angol szót s kifejezést találunk, nem vesztjük-e el önbizalmunkat, nem válunk-e kishitüekké önmagunk iránt és nem vetemedünk-e olyan áldatlan gondolatokra is, hogy se nyelvünk, se magunk, se szellemünk nem haladhat egy vonalban a többi nemzettel? Ez egyáltalán nem igaz, mert haladtunk eddig is, nyelvünk fejlődött, gazdagodott idáig is, és ha most némi pangást tapasztalunk, annak oka csak az, hogy nyelvujitás _helyes_ hagyományaitól eltérünk és nem alkotunk, nem teremtünk többé, hanem csak kölcsön kérünk a szomszédból.

MI AZ IDEGEN SZÓ ÉS MIKOR HASZNÁLHATUNK IDEGEN SZÓT.

Vannak asztaltársaságok, melyekben minden kiejtett idegen szóért büntetést kell fizetni. Ezek az asztaltársaságok nem járnak el helyesen és értelmesen. Semmiféle nyelv nem nélkülözheti az idegen szavakat, bizonyos idegen elemeket minden nyelvnek el kell türni. Vannak idegen szavak, (miniszter, demokratikus, politika, miniszterium, humor, bojkottál, modern, nihilista) melyek nem helyettesíthetők és a jó öreg Madarász iparkodása, hogy a „miniszter“ szót kiugrassa és az „országlár“-t ültesse helyébe, másnak mint jó szándékú ráhibázásnak nem mondható.

Egyáltalján kérdezheti valaki mit mondjak idegen szónak, mit magyarnak? Balassa József „A magyar nyelv“ című munkájában a szóról így nyilatkozik: „a nyelv természetes fejlődése közben s még inkább idegen nyelvekkel érintkezve, a szavaknak egy része elvész, használhatatlanná válik, s helyettök ujak jutnak forgalomba. Ily módon minden élő nyelv állandó forrongásban van: az eredeti szókészlet összevegyül az idegen elemekkel, melyek gyakran régi szavakat szorítanak ki a használatból. A magyar nyelvnek legrégibb szókészlete a finn-ugor eredetű szavaival egyezik!“

Nevetséges volna azonban csak a finn-ugor eredetű szavakat hirdetni magyar szónak. A magyar nyelv rendkivül sokfelől vett át és olvasztott be idegen szavakat, részint jövevény, részint kölcsön szavakat.

Egy részök iráni eredetű (mező, méz, méh, ezüst) mások mongol származásúak (hiuz, zerge, ildom, erkölcs,) a török hatás számtalan szóban maradt meg (balta, bicsak, bölcső, kapu,) a szlávoktól százakra menő szavakat vettünk be (porkoláb, király, zsellér, rab, robot, bajnok, vitéz,) tömérdek a német jövevény szó is (polgár, kasznár, salak, föld, rét,) az olasz is hagyott nyomot (bakacsin, fátyol, füge.) Hát még a latin (templom, paradicsom, plébános, kántor,) a francia, az angol. Sőt még egy csomó oláh eredetű szót is felmutathatunk.

S ezek a beolvasztott idegen származékok nagyrészt igen magyarosan hangzanak, úgy hogy eredeti magyar szónak tarthatjuk, idegen eredetükre nem vall semmi sem, mert nem rínak ki a magyar beszédből. Vajjon jut-e valakinek eszébe, hogy a „fánk“ a „pfannkuchen“-ből ered? Vagy hogy a „Pillér“ a „Pfeiler“-ből alakult? A mit a magyar nyelv a maga szájaízéhez átalakított, átgyúrt (gallér, gavallér, palánk, szolga, ablak,) azt magyar szónak vesszük és vehetjük is. Ép úgy, mint a német is a meghonosodott, a nyelv törvényeihez símuló idegen szókincset eltűri (kirche, bischof, kloster, kaiser.)

De bezzeg nem lehetünk elnézők azok iránt, melyek a maguk eredeti alakjában nyersen betolakodnak, vagy csak úgy tessék-lássékra módosulnak, de idegen voltukat magukon viselik és elárulják.

A diner, souper, soirée, tipp, turf, blokk, pedigree, imbiss, az unheimlich, kekk, nett, niedlich, nipp, snajdig, poulard, umslag, netz, megmarad idegennek. De még azok a főleg német szók is, melyeknek német „el“ vagy „en“ képzőjét li-ni-re változtatják (lokni, kifli, krezli, kaszni, vimmerli, rumli, vádli, virstli, vurstli,) vagy mint igét magyarosan hajtogatják (absagol, smirol, mitmachol, zurukkol, aufführol.)

Ezek a tulajdonképi idegen szavak, melyek nem olvadtak a magyar nyelvbe, hanem idegen voltukat megtartva rútítják el nyelvünk arculatát. Ez a fajta az, melyet kinevet az idegen és a magyar nyelv szegénységének tulajdonít, azt tartván, hogy koldus egy nyelv lehet, mely a legmindennapibb, legközönségesebb tárgyakra és fogalmakra sem tudja a sajátjából fedezni. Ez a fajta a nyelvnek csúfsága és ezt a fajtát kell alaposan tűzzel, vassal, kénkővel kipusztítani. Ezek ellen szól főképen a mi hadjáratunk, mert mint már említettem nemcsak kiszorítják a meglevő helyes és szép szókat a köznapi forgalomból, de még útját is állják annak, hogy ujakat alkossunk. Ezek azok a csúf szavak, melyek a közbeszéd által úgy meggyökereznek a nyelvszokásban, hogy a közönség szükségét sem érzi az igaz magyar szónak.

_Az iskolában, főleg a leányiskolákban a gyermekeket ettől a mételytől kellene elriasztani_, s a magyar nyelvtanítók és tanítónők kivált ezeknek a kiirtására szorítsák tanítványaikat, mert leginkább a lányok hurcolják be a társalgási nyelv által a társadalomba ezeket az undokságokat. A férfiak, ez tény, tisztábban és tiszteségesebben beszélnek magyarúl, mint a nők legnagyobb része, kik könyelmüen, fölületesen, szeszélyesen, elnevetik a netáni észrevételeket.

És mégis vannak esetek, amikor lehet, amikor szabad, amikor bátran élhetünk idegen szóval.

Vegyük sorra ezeket az eseteket.

Mindenekelőtt olyankor, mikor hasonértékü és jelentőségü, – hogy úgy mondjam – hasonerejű, megfelelő magyar szó nem áll rendelkezésre. Ilyenkor ne felejtsük, hogy a nyelv nem öncél – a nyelv csak eszköz az eszmék továbbítására. De ne legyünk ám kényelmesek és törjük kicsit a fejünket. Sok mindenre találni szót és kifejezést, ami nem jut az illetőnek mindjárt eszébe, mert hát nagyon is hozzá szokott az idegen szóhoz.

Olyankor is menthető az idegen szó használata, amikor az író valamit akar vele jellemezni és megszólaltatni, vagy hol általánosan érvényes tudományos megjelölések érthetővé teszik használatát.

Sokkal nehezebben dönthetjük el azokat az eseteket, amelyekben az idegen szót azért használják, mert fel akarjuk díszíteni stílusunkat. Nagy kérdés az, hogy mikor díszít az idegen szó és mikor csúfit?

Nálunk a politikusok és tudósok nagyon is előzékenyek az idegenséggel szemben. A szónoklatokban ok nélkül hemzseg a deák kifejezés, mintha az többet fejezne ki, mint a magyar. És csakugyan a folytonos használat és veleélés a latin nyelv kifejezéseinek megad bizonyos sokszor csak beleképzelt mellékértelmet, értelmi árnyalatot, melyet a magyar kifejezésben az illetők állítólag nem találnak meg.

Ha valaki azt mondja: „evolutio“ azt hiszi, olyasmit mondott ki, amit a magyar a „fejlődés,“ „átalakulás“ (természetesen mindegyik a maga helyén) sehogyse fejezne ki. Ha azt mondják, hogy „eloquentia“ ékesszólás helyett, ha az egyéniséget individualitásnak nevezzük, a pillanatot momentumnak, a tekintélyt auktoritásnak, az oklevelet, okmányt dokumentumnak, azt hisszük, hogy az idegen szó festőibb, hangzatosabb, jelentősebb és jelentékenyebb.

Vége hossza nem volna, ha mindazokat a deák szavakat, melyek ami politikai nyelvünkben nyüzsögnek, enumerálni vagyis felsorolni akarnám.

A deák szót sokan nem is tekintik idegennek. Vegyünk elő akármilyen országgyülési beszédet, vagy vezércikket és sokszor elborzadhatunk az idegen sokadalmon, mely felénk tódul. Observál, contemplál, konspirál, anticipál, konkludál, transpirál, aspirál, percipiál. A magyar nyelvtanár megtehetné, hogy egy-egy hírlapi cikket vagy országgyülési beszédet elővesz és feladatképen az idegen szavakat magyarokkal helyettesítteti. Érdekes tapasztalat, hogy aki nem tud idegen nyelveket, meg se tudja sokszor az idegen szót különböztetni és magyarnak véli. Egy nő csodálkozva hallotta tőlem, hogy a spenót nem magyar szó. Meg volt lepve, mikor azt hallotta, hogy a „paraj“-nak ez a kifejezése nagyon is közeli rokonságban áll a német spinattal. Egy magyar leány azt hitte, hogy a „bakfisch“ tőzsgyökeres magyar szó. Az országgyülés és a sajtó politikai nyelvezetét, „A harctérről“ című régi szindarabomban „parodizáltam!“ (Ime egy szó, melyre magyarban nincs hasonló elfogadott kifejezés.) Egy újságíró (mondhatnám zsurnaliszta) így szavalja el politikai hitvallását.

Individuális politikám essentiája specialiter abban culminál, hogy azon dilemmák, differentiák, conflagratiok és conflictusok megszünjenek, melyek az európai configuratioban cooperalo cabinetek collectiv actiojának resultátumaképen a garantirozott pacificatiot nullificálhatnák. Mi a situatio? Az agitatiok annyira demoralisálták az úgyis anormalis aspiratiokat, hogy a preponderánssá lett factorok machinatioi illusoriussá tettek minden a consolidátiora, reorganisatiora és regeneratiora célzó conservativ tendentiát. A diplomatiának pedig e manőverekkel szemben hiányzik morális solidáritása, hogy categoricus interventiojával a destructiv ideák progressiv processusának influentiáját neutrálizálhatnák. Tisztán látom tehát, hogy a catastrophák demarcationális lineájához elértünk, hol a malcontens oppositió invasiója a pacificatorok pozicióját problematicussá teendi, ha ephemer combinatiók helyett concret conjecturalis constellatiok nem constatálják a stagnatiot. Ez politikám practicus theoriája, melyből deducálható, hogy aki a divergentiákat distinguálja, a consequentiák chanceait controversiák képében minden agressiv provocatio nélkül fogja dogmája alfája és omegájának vallani, mert chaosz helyett a solid solidáritás consolidálja. Vederemo. Eppur si muove. Si non e vero e ben trovato. Amen.

Túlzás ez, mert a deák szóknak ilyen halmozása még sem fordúl elő, de ha nem állunk sarkunkra, maholnap ami gyerekeink már így fognak beszélni. Nem értem péld. mért kapták fel a „mizeria“ (vasúti, cseléd-mizeria) szót, mikor a „nyomorúság“ szó teljesen egyértékű kifejezője a mizeria minden árnyalatának. Az annyira divatos „affaire“-t is az „ügy“ legnagyobb részben helyettesítheti. A „maga genre“-jában legszebb gyerek a világon, írják egy lapban… Mért nem a maga nemében? Petőfi is énekli.

Pinty úrfi a maga nemében, Hat puszta falu környékében, A legpáratlanabb gyerek!

Semmi szükség, hogy genret írjunk, mert a faj, fajta is kifejezi némely árnyalatát. Ép oly kevéssé, mint hogy egy hirdetés ezt kürtölje: „_radikális_“ kipusztítása a poloskának! Holott a poloska _gyökeres_ kipusztítása se mond se többet, se kevesebbet… Megannyi példája valamenyi az idegen szó szükségtelen használatának! Hátha még azokat az eseteket sorolnánk fel, amikor rosszúl használják az idegen szót. Példáúl olvastam ezt is „úri kommócioval berendezett hajlék“… Ha azt írta volna, úri kényelemmel van a hajlék berendezve, nem lőtt volna írótársunk bakot és nem árúlta volna el, hogy a komoditást (kényelmet) a komociótól (mozgástól) nem tudja megkülönböztetni.

„Hogy van Béla?“ kérdeztem egy ismerősömtől. „Gyöngén: szegény csak úgy tángál.“ Bizonyosan azt gondolta, mert a „teng“-hez hasonlít, azt jelenti, hogy: „teng-leng,“ vagy „lézeng.“ Ha ezeket a magyar szavakat használja, ő se botlott volna meg.

Hát aki a fac-similét „facsimilének“ ejti ki? Vagy aki a „facade“-ot (homlokzat) facsádnak mondta. Egy lapban olvasom: De mi az Orpheus Cyclus? Semmi egyéb, mint Offenbach papa „Orpheus az alvilágban“ közismeretű „buffója!“ Ez az író buffoneriát akart mondani. Buffo az a szinész, aki a buffoneriában játszik.