Part 9

Mintha csak csizmáról lenne szó. A jelszó: „olcsón és jól“. Lehet a mi hazai, a mi itthon lakó művészeinkre nézve ezeknél lealázóbb sorokat írni? És félek, hogy e megalázó gondolat művészi körök inspirációjából íródott meg.

Nem fognak azonban e sorok engemet arra csábítani, hogy művészeinket, akik itthon, vagy bárhol vannak, kisebbítsem. Igen jeles, igen szép gárda az, amely az ecsetet forgatja a nemzet dicsőségére. De fájdalom, való, hogy e jelesek közül is többen, alig, vagy éppen nem találják meg törekvéseik kellő föltételeit a hazai viszonyokban. És bizonyos, hogy e pontban mindenkinek jogában áll a maga anyagi és erkölcsi érdekeivel leszámolni s aszerint rendezni be az életét. Igy van az, hogy kevés jelesünk van itthon, sok jelesünk van külföldön. Mindenki aggódva gondolja magában, hogy Benczur Gyula kiváló talentuma nem képes elégséges hatást gyakorolni hazai környezetére egyfelül és viszont nem termékenyül meg tőle megfelelő alkotásokra. Mert itt korlátolt és kicsinyes a művészi élet és az érdeklődés a művészet eleven élete és fejlődése iránt.

Oly talentumnak, mint a Munkácsyé, itt nincsenek meg az élete föltételei. Neki a nemzetközi művészi forgalomban van a helye, amely értékét taksálja. De viszont, ha arról van szó, hogy műveinek hol van helye: akkor a magyar nemzet fővárosát illeti az első szó. Képzelhetetlen az, hogy itt egy monumentális középület épüljön, képekkel diszíttessék és abból Munkácsy hiányozzék. Akit e nemben a magyar nemzet jelenleg legnagyobbnak produkált, azt, mikor nagyot alkot, nem lehet nélkülöznie. Az országháznak nemcsak fődísze, hanem főhíressége is az a kép lesz, amelyet Munkácsy fest a falaira. A kép árát el lehet osztani, ha el lehet osztani e mester tehetségét is művésztársai közt. Ha régen így gondolkoztak volna, akkor az olasz nagymesterek képeit hiába keresnők ma Itália középületeiben és templomaiban. Akkor a krónikákban az volna megírva, hogy X. városa drágálta Rafaelt és más – különben „jól és olcsón“ dolgozó hazai művészekkel festtette képeit. Magyarország kultúrájának történetéhez tartozik, Budapest és a magyar nemzet becsülete megkívánja, hogy aki legtöbbre vitte művészetében magyar ember: annak művei a nemzet birtokában elégséges számban legyenek. Aki magyar azt látni akarja, az ne legyen kénytelen idegen országba menni; aki idegen látni akarja, kénytelen legyen Budapestre jönni. Hogy a becsületet és díszt, ami ebben rejlik, mennyivel fizette meg a nemzet, az mellékes. Mentül fényesebben jutalmazza egyik legnagyobb fiát: annál büszkébben mondhatja a magáénak. Én valóban a gondviselés egy szeretettel teljes vonását látom abban, hogy a millenniumra adott nekünk egy Munkácsyt, megfesteni nagy epopoeánk végső képét, a honfoglalást.

Az Isten-ember.

Nézem, nézem azt a nagy képet a Műcsarnokban s amint szemem áhítattal csüng a kép megindító főalakján, forr fejemben a gondolat, amelyet a nézők csoportjának egyik felére nézve épp oly könnyen eldönthetővé tesz vallásos hite, mint másik felére nézve hitbeli szkepszise. Amaz látja Munkácsy Krisztusában az Istent s ebben keresi a kép dicsősége és nagysága döntő momentumát; emez csak a názáretbeli hitújító tragédiájának hősét látja benne, az Istent nem, csak az embert s azért mondja a felfogást újnak, az ábrázolást korszakalkotónak vagy iskolaalapítónak.

A két csoport közt áll – Pilátus és azt mondja: hol van az igazság?

Mondjuk ki mindjárt, az igazság a festő zsenijében van, aki ellenállhatlanul ragadja meg a hivőt s a hitetlent; aki a vászonra varázsolt alakját fel tudja ruházni mindama tulajdonságokkal, amelyek képesek egyfelől praokkupált fogalmakat a legmagasztosabbról kielégíteni, képesek másfelől abban, aki vallásos praokkupáció nélkül járul e kép elé a tragikus momentum, vagyis a fenséges benyomását fölkelteni.

E hatással szemben a képre magára nézve fontosságát veszti a vitatkozás arról: hogy a művész felfogása és kivitele szerint mint Isten-ember áll-e a képen Krisztus alakja, vagy úgy, mint ember. Mindenkit megihlet a kép, mindenki leborulhat előtte áhítatosan. Az egyik imádja benne Istenét, a másik az emberi képességet, nagyságot, végső sorban – magát, mint embert, Munkácsyhoz épp úgy hasonlót, mint – Krisztushoz, az ő felfogása szerint.

A képnek egyik fővarázsa az, hogy egyfelől csodásan tiszta, világos és félremagyarázhatlan az ábrázolt cselekmény ama momentuma, amely benne feltüntetve van, másfelől főalakja hatásának egyetemessége kérdésemnek misztikus függőben hagyása által megóva, sőt biztosítva van. Bűvös félhomálynak mondanám, ami e képben e kérdésen dereng, félhomály, amelyen áthatni teljesen nincsen hivatva az emberi szem; félhomály, amely nem vesz el az alakokból semmit, sőt amely árnyaikat növeli, az illuziót táplálja, a képzeletet termékenyíti, mely adott esetekben egyik leghathatósabb tényezője a művészetek hatásainak.

Hogy Munkácsy kereste ecsetével azt a Krisztust, aki művészálmaiban neki megjelent, mutatja az a körülmény, hogy vázlatai között nem kevesebb, mint négy Krisztusfej van. Rokon mind a négy, de nem ugyanaz. Aki a képen van, az a hatodik. Az ötödik nincs sehol, mert az a képen volt, de átfestette a mostanivá. Átfestette, mint annak idején olvastuk némely francia műbíráló abbeli ítélete folytán, hogy Krisztus isteni része hiányzik belőle. Ebből az következnék, hogy a mostaniból nem hiányzik s ezzel a keresett felelet meg volna adva, ha ismét szemben nem állanának azzal a véleménnyel, melyet e sorok elején idéztem s mely azért helyezi a képet minden Krisztus-kompozíciók fölé, mert az embernek adja vissza a jogát, nagyobbá tévén őt, úgyis mint hitalapítót, úgyis mint szenvedőt, úgyis mint vállalata véres áldozatát az által, hogy isteni mivoltától megfosztja.

Mi tekinthető vajjon ebben a perben döntőnek? Mi az, ami nemcsak a művész szándékát, hanem eredményét is mindenkire nézve világossá tegye? Mert nem elég esetleg tudnunk, hogy a festő Istent akart-e festeni, vagy sem, emberi alakban. Meglátnunk, megismernünk kell, hogy azt festett-e? Mi tehát a festett Isten csalhatatlan ismérve a szimbolikus attributumokon kívül, melyekkel más művészek alakjaikat ellátni szokták? Mi, ami a pert kétséget kizárólag eldönti? Miről ismerjük meg egy képen az Istent, akinek fejét dicsfény nem környezi, ki mennyei környezete nélkül van ábrázolva s oly helyzetben, midőn kárhozatos szenvedélyek diadalt ülnek rajta, kezeit megkötözik s tehetetlenül hurcolják „Ponciustól Pilátusig“?

Valóságban semmi, csak a hatás, melyet reánk tesz. Minthogy pedig a hatás sokszor sok-, a jelen esetben kétféle, de olyan kettő, mely megformulázva egymást kizárja, annál fogva csak azt az igazságot tanuljuk meg, hogy a hatás tényezőihez, melyek a képben rejlenek, járulnak, hogy az eredményt módosítsák, azok a tényezők, melyek a szemlélőben vannak.

E szerint kutatásunk eredménye ismét nem volna több, mint az, hogy akinek szívében benne van a Megváltó Isten, az a képben is megtalálja Őt; akinek szívéből hiányzik, az a képen sem keresi, sőt éppen negációjában találja élvezetét.

Kerüljünk más oldalról a kérdésnek. Nézzük, mi volt a művész föladata és mi állt művészetének rendelkezésére, hogy céljához segítse.

Tegyük fel, hogy feladata volt megfesteni a szenvedő Istent. Akik előtte vállalkoztak ez alak lefestéséhez nagy mesterek, azok három tényezőből alkották meg Krisztus fejét: a hagyományból, a fogyatékos leírásból, melyek alakját, arca, haja, szakálla színét – nem is mindig egyformán hagyták az utókorra; azután a felséges arcból, melyet mint ideált maguknak e hagyományok fölhasználásával megalkottak; végül a felvett szituáció kifejezéséből az arcon.

Munkácsy nemkülönben eképpen tett. Az ő Krisztusában, nem tekintve egyéni különbségét, – csak egy általános vonás hiányzik, amely a többiben megvan: a lemondás vonása. Az ő Krisztusa éppoly magasztos, éppoly ihletett, éppoly dicsőült, mint bármelyik elődjeé, de nem oly rezignált. Szeme világol, fölemelt homloka impozáns, öntudata – mint szava a tenger hullámainak az Irás szerint – fölötte lebeg és parancsol itt a szenvedélyek feléje csapkodó habkoronáinak. Ellentétben áll-e ez isteni voltával? Nem gondolom. Ellenben azt hiszem, e kép becsét mértéktelenül csökkentené, ha nem így volna. A kompozíció mozgalma, az alakok egy részének támadó szenvedélye, a helyzet, mely a művész által fölvétetett, követelik Krisztus állását, fejtartását, szemének bűvös és uralkodó világítását. Ez nagyon emberi vonás ugyan, de nem emberibb, mint mikor azt mondja vért izzadva az „Isten“: „múljék el tőlem e pohár“. És éppen ez a vonás teszi nélkülözhetővé a dicsfényt, az immunitásának e jelvényét az emberi indulatok e tolongásában a földön, sőt e vonás ereje nagyobb, általánosabb és közvetlenebb, mint a glória, mely persze viszont szándékát teljesen világossá tette volna, ha Munkácsy odafesti.

És vajjon miért nem festi oda? És azzal, hogy oda nem festette nagy elődjei módjára, abbeli szándékát dokumentálta-e, hogy Istent nem, csak embert akart festeni? Vesztett volna-e a kép, ha odafesti? Megannyi kérdés, melyre nem tudok egyenesen felelni.

A festőnek mindenképpen csak az emberi alak áll rendelkezésére arra, hogy Istent fessen. Módjában van mindent összeszedni egy ideálba, ami az ember megjelenésében magasztos, fenséges van. De ha a legmagasztosabbat, a legfenségesebbet festette is, az mindig csak a legmagasztosabb ember marad. Az Isten a Genezis szerint a maga képére teremtette az embert, a művész viszont a maga képére teremti az Istent. Semmi testrészt, ami emberen nincsen, oda nem festhet, semmi kifejezéssel, semmi lelki tulajdonsággal arcvonásban, testtartásban, amelyet emberről nem ismer, fel nem ruházhatja. Bármily tökéletesen fesse tehát, ismét csak a legtökéletesebb embert festette, sohasem az Istent, kit nem emberi tulajdonságról kell, lehet és szabad Istennek felismerni, hanem isteni tulajdonságokról, amely azonban csak szimbolikusan festhető le vagy csak eredményében, mert csakis a léleknek tulajdonsága, ereje és hatalma.

Fesd az Istent, aki mindenhatóságát, természetfeletti erejét tettben gyakorolja és nem fogsz vitát kelteni szándékaid felül. De ha fested Istent, amint packázik rajta az emberi nyomorúság, alig van másod a dicsfénynél, ami szándékodat világossá teszi a mai szkeptikus világban. Hogy Munkácsy elmulasztotta vagy elkerülte Krisztusára dicsfénnyel isteni volta bélyegét rásütni, lemondott az illuzió s útbaigazítás egy sokat használt és igen kényelmes eszközéről: ezzel csak kivette képét a katexochen egyházi képek sorából, anélkül, hogy profán képpé tette volna. Ezzel tovább csak komplikálta amúgy is rendkívüli feladatát, de fönntartotta magának vele az általánosabb hatás lehetőségét. Ha kereste az istenit a maga Krisztus-ideáljában, nem a külsőségben kereste, hanem abban, hogy a megváltó tanaihoz, emberi sorsához, megrendítő tragédiájához méltó alakot állítson Pilátus elé, alakot, akinek látása ebben a környezetben megtegye a nézőre a halálnak és föltámadásnak együttes hatását; alakot, akiben a szenvedőt és győzőt látjuk egyszerre, töviskorona és dicsfény nélkül is.

Ebben kereste és ebben meg is találta! És amíg a világ kihirdeti és hiszi a bibliai Krisztus isteni voltát, addig látni is fogja Munkácsy Krisztusában az Istent.

Nem volna érdekesebb dolog, mint egy oly művelt ízlésű embert állítani e kép elé, aki a biblia-történeteket nem ismeri. Akire tehát a kérdés, melyet feszegetek, nem létezik! Aki a képen kénytelen volna felismerni a tömegek bősz szenvedélyéből, az írástudók gyilkos gyűlöletéből és a bíró kishitű habozásából a vádlott veszett ügyét. Az mondaná meg csak nekünk, hogy e kép a világ tragédiáját ábrázolja; az mondaná meg, hogy a tragikus momentum ecset által soha megrázóbb kifejezést nem nyert, mint e Krisztus-alak és fej által e környezetben. A tragikus momentum pedig a legfönségesebb, amire ember emelkedik lelki tulajdonságok nagysága által; az a momentum az erkölcs, az igazság diadala a halálban a társadalmak, érdekek szabványai ellen való harcban; az a momentum diadala annak, ami az emberben fönséges, örök, halhatatlan, tehát azonos az Istenséggel.

Ime Munkácsy Krisztusában az Isten.

Szigeti József.

A gyermeket ritkán érdeklik a természeti tünemények. A világ a gyermeknek egy adott keret, amelybe beleszokik, attól a pillanattól fogva, hogy látni kezd. A természet periodikus tüneményei ehhez a kerethez tartoznak. Figyelme inkább az esetlegességet keresi és különösen a nagyok dolgának szeret a sarkában járni. Én gyermekkoromból nem emlékszem arra, hogy természeti tünemény nagyobb hatást tett volna rám. Ama gyönyörű romok is, melyek a zalamegyei hegység ormait koronázzák, csak akkor kezdtek vonzani, amikor már Kisfaludy Sándor regéit ismertem. Addig jobban érdekelt a kavicsos gödör, ahol játszani, vagy a puszta téglaszín, ahol megint játszani, néha egyikben is, másikban is fürdeni lehetett.

Csak egy ilyen dolog volt, ami különösebben érdekelt: az őszi köd. Az a reggeli páraság, amely hűvös őszi reggeleken lomhán heverész a faluban. Meg-megszakadozva óriás darabokban, ide-oda imbolyogva, hogy szinte bujkálni lehet benne. Ezt gyakran nézegettem. Mulatságos és különös volt, mikor egyszerre csak valami sötétséget láttam a méhében, amely mozgott, lassan emberi formát vett fel, végül kilépett a homályból. Ember közeledett felém. Rémesebb volt, mikor az én irányomból ment valaki a köd felé. Most belép, a sarkán átvág és innét rája süt a nap. Azután pár lépés után megint belelép és tovább megy és elveszti körvonalai élességét, majd az egész formáját és immár csak egy sötét folt marad belőle, mely tovamozog, végre eltűnik: elnyelte a köd.

Hetek óta minduntalan a szememet kísérti ez a gyermekkori benyomásom. Hetek óta látok egy kedves alakot a végzetes köd labirintusa felé haladni, ballagni. Már ott van. Már az egyik ködtömeg sarkán áthatolt. Ismét rásüt az édes napfény. Megáll. Mintha visszanézne. Én rám néz?… Kire néz? Mindnyájunkra?… Vidámság ül a szemében szomorúsággal ölelkezve… De minő káprázat! Azt mondtam egy kedves alak? Hiszen én kettőt látok, sőt hármat… ötöt… tizet, egy egész mozgó tömeget. Minden egyes alakon ugyanaz a fej, ugyanaz a szomorúság mindeniknek a szemében, vidámsággal összeölelkezve. Mintha utolszor nézne ránk vissza, hogy belépvén a ködbe, a köd elnyelje az életet.

Ime most lép be, akinél vígabb cimborát, kedvesebb gazembert, munkásabb henyélőt, a gyávaságban hősebb fickót, elmésebbet és szemtelenebbet ki tudja, mikor látunk újra. Vesszen el minden gyáva pimasz! És a hideg köd ráborul Falstaff hájtömegére, elnyeli furfangos nagy fejét, eltemeti nagy szívének elpusztíthatatlan nagy vidámságát. Nem fogom többé viszontlátni halhatatlan fiatalságodat jókedvű öregem!

De la Souche úr, hogyan, ön is megy? Kedves nyaralójából, az ön édes gyötrelmeinek kényelmes kis tanyájából, a Nők iskolájának az egyeteméből kilép, bele a ragadozó őszi ködbe? Óh, hiszen önnek, ha jól sejtem, szarvai vannak, tépje foszlánnyá e rút ködöt, fujjon rá kifáradhatatlan beszédű tüdejéből… Hogyan, ön megrázza álfürtös fejét?… Menni kell? Isten veled Ágnes… és belép a ködbe és szétfoszlik… Miért nézném meg még egyszer a Nők iskoláját, csak ezt a ködöt látnám s Molière vidámságai könnyet csalnának a szemembe érette, akinek most már csak mozgó árnyékát látom, eltűnőfélben, örökre.

S ki integet ott felém, hosszú kampós római botjával? Te vagy fejedelmi Agrippa? Jókedvű, derék, fényes római lélek, öreg Meneniuszom? Viszed fehér szakálladat a szürke ködbe? Hiába mentetted meg Rómát a Mons Sacran egy adomáddal? Isteni humorod elől nem tér ki az éhes köd? Egy toppantásodra, egy tekintésedre kővé meredtek a volszkus strázsák Aufidiusz sátra előtt… Csakugyan elmégy? Futó tekintetet vetsz miránk vissza. Szemrehányó tekintetet? Hogyan, te fényalak, mintha már nem a szemedben, nem a lelkedben fészkelne olimpusi származású jókedved, hanem iszákban a hátadon vinnéd magaddal a szennyes ködbe, mely befogadja patyolattógás alakod, a bíbor pretextussal. Tudod-e, hogy tőled búcsúzva Koriolántól búcsúzom és nagyszívű anyjától… Egy egész világomat viszed magaddal… Isten veled…

És Meneniusz Agrippa után megy Poloniusz, Poloniusz után Sass István uram és Sass István után egész sora a halhatatlan alakoknak, kiktől örökre szóló búcsút veszünk,

Egy emberben nem lehet többet veszteni. Ezt jelenti az, hogy Szigeti József megválik a színpadtól. Megválik? Nem, megvált. Mosolyogva, nevetgélve, zsörtölődve mendegélt, egyszerre csak ott volt a csalfa köd szélén, csak ott vettük észre a játék fordulatát. Az öreg Faun az ő meghasonlott mosolyával ránknyilazott és belépett. Még látom elmosódott kontúrjait, még a fülembe csendül egy-egy szava, de mindenen, amire emlékezem, túl sír az őszi szél fuvalma, amely megmozdítja a ködöt, amellyel együtt ingadoznak, lebegnek a távolodó alakok s amely fülembe sírja:

Nem fogjuk többé látni halhatatlanságodat, jókedvű öregem!

Tamássi József. 1892 szeptember 8.

Jelen színésznemzedékünk egyik legeredetibb és legizmosabb tehetsége haldoklik e pillanatban s életének leszerelt mécse tán ki is alszik akkorra, mire én az utolsó pontot vetem e róla szóló kis megemlékezés végére.

Harminckét esztendeje, hogy először láttam. Hidassy színigazgató társulatánál játszott Sopronban, mint népszínműénekes, a hozzá méltó s azoknak, akik látták, elfelejthetetlen, élete virágjában letört Szőlőssi Ninával. Ifjúsága tüzében állott, alig hogy csak odahagyta a veszprémi szűrszabóműhelyt, ahonnan a muzsa kiszólította; délceg, temperamentumos, szilaj s egy meleg bariton hang birtokában már akkor föltétlenül uralkodott a színpadon, amely megnépesedett, mihelyt ő rálépett, mert élet, melegség, akarat jártak a kíséretében.

Ez 1860-ban volt. Nyolc-kilenc évvel később a városligetben, az állatkert táján egy deszkából jól-rosszul hevenyészett fedetlen arénában játszott Kőmives színtársulata. Ez ütött-kopott kompániában fedezte fel Szerdahelyi Kálmán Tamássi Józsefet s kijárta szerződtetését néhai Radnótfáy Sámuel intendánsnál. Nem ezek és nem Tamássi hibája, hogy babér nem azonnal termett az ő homloka számára. Az ő szakmájabeli darabok nem műszerepek. A műfaj maga, amelyben szerepei voltak, mint költemény anyagánál és strukturájánál fogva is nem elég erős arra, hogy a nagyobb műveltségű közönséget magában érdekelje. Hasztalan minden hivalkodás, hiú erőlködés: a népszínmű sorsa föltétlenül a népdalhoz és az énekesnőhöz, mint régen mondták: a vodvilistánéhoz van kötve. Ennek igazinak kell lennie, hogy a népszínmű divatja el ne halványodjék. Déryné, De Caux Mari, Hegedüsné, Blaha Lujza: ez a népszínmű története. Ami közben van, nem számít. Ily közbeeső időben került fel Pestre Tamássi. Bognár Vilma, Eötvös Borcsa, Helvey Ilka próbálták több kevesebb szerencsével daluk szárnyára venni a pusztulásnak indult műfajt, de siker nem követte őket. Tamássi ritka és frappáns tehetsége sem tudott a dolgon segíteni. Ekkor, gondolom 1871-ben, jött fel Debrecenből égi adományaival Blaháné, föllépett a Tündérlakban s a forduló pont egy csapásra beállott. Most is előttem van az az este. A közönség nem is álmodta, hogy voltaképpen nem Blahánét fedezte fel akkor, hanem Tamássit. Eltelt Blaháné kedves, vonzó alakjával, szelíd, szemérmes lényével, édesen csendülő dalával és nem látta meg, hogy viszont Blaháné rajta feledkezik széles jókedvű játékostársán, ámul változatos játékán, elmés találékonyságán, humoros tréfaságain, egyszerűségén, természetességén, jóízűségén s engedi magát vinni, ragadni és ott találja meg voltaképpen magát, ott lepleződik le előtte a saját művészete, mellyel azóta is uralkodik a fővárosi közönség szívén. Azt lehet mondani, hogy Tamássi játéka volt az a varázsvessző, melynek érintésére kipattant a temérdek kincs, amit ma Blaha Lujza művészetének mondunk. Akkor, mintha hályog esett volna le szép szeméről s mintha hallottam volna felkiáltani: Aha, itthon vagyunk már!

Igy lett a fővárosi színházjáró közönség szemében egy fogalommá a „Tamássi meg a Blaháné“ és a népszínmű új lendületet vett.

Legkülönösebb tulajdonsága volt Tamássinak, hogy alakjainak jelentőséget tudott adni. Ugy felállította emberét a színpadon mindjárt első megszólalásával, hogy a benyomás róla tiszta és határozott volt és az illúzió teljes. Hangja korán megrongálódott, de a népdaloknak oly mesteri deklamációját tudta, melyet wagneri művészetnek lehetne neveznünk. A dal az ő ajakán nem közbevetett éneklés volt, hanem a darabhoz tartozó szöveg. Épp úgy megjátszotta, mint a prózáját. És bár egészben parlagi fejű ember volt, azt hiszem, esztétikáról nem sokat hallott harangozni, de oly művészi inspirációval dolgozott, amely méltán ámulatba ejtette a legkövetelőbb kritikus nézőt is.

Mert ha azt mondom, hogy dalait eljátszotta, azalatt nem azt kell érteni, mintha belegesztikulált, járt-kelt s prózát csinált volna a versből és a melódiából. Ellenkezőleg, más volt a játéka itt, más ott és nem kevésbé változatos az egyik, mint a másik. Láttam őt egy népdalban furulyával végigrohanni a színpadon (Vagyok olyan legény, mint te. Csikós.) és láttam őt mozdulatlanságban elmondani dalát (ugyanott a Magasan repül a daru). Amabban félelmet keltett, ezzel könnyekre facsarta a szívedet.

Művészete teteje a Rokkant huszár, a Csikós és a Falu rossza volt. Mind a három elsőrendű színészalkotás volt tőle, a remek szoborművek hosszú láncolata mindenik. A népszínművek hőseinek vala a hőse ő. Más darabokban, mint epizodista jeleskedett és nevezetesen a Nemzeti Színház Shakespeare-előadásain mint nép, mindig adott egy-egy jóízű, vérmes igaz figurát.

A szerencsétlenség akkor ütötte le, mikor már azon gondolkozott, hogy átmenetet keressen az öregebb szerepekre. Tett is egy-két próbát és világos volt, hogy itt is, ha anyagot kap, csak emelkedni fog. A sors azonban halt-ot kiáltott feléje. Most pár éve, mikor a Betyár kendőjé-re öltözködött a Népszínházban, szélütés érte, melytől balfele megbénult. Csendes visszavonultságban élt azóta máig, amikor másodszor rohanta meg a veszedelem, hogy leterítse. Elsőbben elszenvedte a halált, amikor elvesztette a színpadot, most annak tán csak árnyékával vívódik. Mert a mostani csak a testét öli utána akkor megölt lelkének.

Lukácsy Sándor.

Ma egy igen szép kritikát olvastam vonatkozással Lukácsy Sándorra, legújabb darabjára, a szobrászokról s kőfaragókról, a színműköltőkről s a színdarabcsinálókról, a művészekről s a mesteremberekről s végül a kritikusokról, akik kétféle mértékkel mérnek. „Amint a kőfaragó – úgymond az a kritika – sírköveivel a mulandóság szolgálatában áll, úgy a drámacsináló is bizony csak az enyészetnek dolgozik.“ És a nyomorultak, akik elől a halhatatlanság kapuja eképp bezáródik, még egyébként is kikapnak. Gúnnyal, megvetéssel ostoroztatnak az igazi kritikus által, akinek szempontja egyesegyedül a szépnek az a képzete, melyet meg tudott magának szerezni. Akiről tovább mondva van, hogy „mellékes körülmények: az irodalom napi érdeke, a pénztár viszonyai és más effélék, ítéletére befolyást nem gyakorolhatnak“.

És suhog a szegény kőfaragó, a szegény Lukácsy feje felett az „egyesegyedül szép szempontjának“ kegyetlen vesszője, amiért legutóbb Arany János „Ágnes asszonyát“ tette csúffá egy népdrámában, ma meg Jókai „Uj földesurá“-hoz folyamodott.