Part 10

Hol végződik az irodalomban a kőfaragás, hol kezdődik a szobrászat? Meddig dolgozik valaki az enyészet s hol kezd a halhatatlanság számára dolgozni? Talán nem is szükséges vizsgálni; úgysem a vizsgálat, hanem az idő dönti el, hozzá oly idő, melyet mi meg nem érünk. Hogy egyébként a jó kőfaragó mindig többet ér, mint a rossz szobrász, az előttem nagyon világos. Ha világos nem lett volna, Szigligeti Ede nemzeti kőfaragóink céhmestere, valamint Csiky Gergely egy másik szerencsés kőfaragó érdemes liferánsai a gyors enyészetnek, már megtanítottak volna rá. De boldog Isten! Mivé is lennénk az életben temetőinkkel, házaink, kutaink, udvaraink, kapuink s egyéb mindenféle épületeink díszítésével, ha a kőfaragók becses céhe beadná a kulcsot? Mivé lennénk színházaink, politikai, szépirodalmi lapjaink és füzeteink, könyvpiacunk, összes irodalmi táplálékunk szükségleteivel szemben, ha becsületes kőfaragóink megtagadnák a szolgálatot, ha a nyírottfejű puritán kritikusok máglyáira rakatnának a boldogtalanok, ha szilenciumba tétetnének, amiért csak középtehetségű emberi erényekkel dicsekszenek s nem jönnek a halhatatlanság kiváltságával a világra?

„Az opportunitás a politika kiváltsága, a művészeti kritika mit sem tud róla“, mondja emberünk erre, átmenetül oda, ahol a kőfaragók után ezeknek jóakaratú bírálóit készül magasztos szempontjával „csúffá tenni“.

Mindezek az idézett mondatok azonban közönséges közhelyek. Tanító könyvben, ahol először el voltak mondva, helyesek. De az élet mindennapi fogalmának tárgyaival s jelenségeivel szemben nagyképűen hangoztatva, csak magasröptű tudálékosságok. A színház és termékeinek szerepe a mai modern életben egészen más ítélő szempontok alá esik. Nem mintha a dráma vagy a művészet szabályai megváltoztak volna, de rendeltetésük annyira kibővült, hogy a viszony a mai s amaz időbeli dráma közt, midőn e műfaj színrehozatala csak sátoros és nemzeti ünnepek váltakozása, költői remekek versengése volt, annak a viszonynak felel meg, melynek valaha csak leírása egy egész ember életébe került s amaz újságlap egy száma közt, melyet ma egy óra alatt ezer meg ezer példányban bocsát a gép az olvasó közönség rendelkezésére.

A modern életnek szüksége van hírlapjaira, regényeire s színházaira. Párisban egypár millió újságlap jelenik meg mindennap s negyven színház nyitja meg minden este kapuit a közönség számára. A negyven közül egy-kettő akad, mely hetenként egyszer áldoz a halhatatlanságnak, a többi az enyészet számára dolgozik. Igen sok fenkölt lelkű és tanult kritikus tesz a színházak körül ott is napi szolgálatot. De senkinek sem jut eszébe fölnyalábolni a szobrászt és agyonütni vele a kőfaragót. Ott is van emberhalál, igaz. Ma kivégeznek egy rossz szobrászt, holnap egy rossz kőfaragót. De azért, mert valaki csak kőfaragó és nem szobrász, azért nem esik bántódása.

A „művészeti kritika“ fönkelt pártatlansága, opportunitás nélkül valósága igen szép és nemes dolog, mikor nagy mesterek műveibe elmerülve, keresi-kutatja az örökké szépnek a törvényeit, okulására és gyönyörűségére a halandóknak. De ha kimegy a mindennapi szükséglet által magának megteremtett szellemi vásárra s a gyors forgalom váltakozó termékét veszi szemügyre – fel- s letünedező darabjait külvárosi színházaknak, újságlapoknak szegény tömegeit – és nem hajlandó semmi „mellékes körülmény“ által, sem az „irodalom napi érdeke“, sem a „pénztár viszonyai“, sem „más effélék“ tekintetbe vételét megengedni; akkor ugyan megóvhatta magának azt a lélekemelő öntudatot, hogy „meg tudta különböztetni a drágakövet a csillogó üvegtől“, de nem győzte meg a világ ép érzékű részét arról, hogy az legyen a fődolog, hogy ezt meg tudják különböztetni, nem pedig az, hogy megkülönböztetésünk mellett képesek legyünk a szellemi piac minden termékét, az üveget úgy, mint a gyémántot, becse, haszna és szükségessége szerint méltányolni és szolgálata jutalmához hozzájuttatni. És minthogy annyi drágaköve nincs a világnak, hogy mindenkinek a fülébe, a nyakára, az ujjára jusson, ellenben mindenki akar magának díszt, vagy a fülére, vagy az ujjára, vagy a mellére, vagy mindenüvé, ahova tehető: ennélfogva az, ami – ha üvegből, ha más értéktelen anyagból – a drágakő formájára van faragva s ahelyett csillogni, villogni, az embereket gyönyörködtetni van hivatva és e hivatásának bizonyos mértékig meg is felel, az az örökkévalóságra, halhatatlanságra mint egyed nem tarthat ugyan számot, de nemében örök időkön át fog élni és a mindennapi életben becsesebb szolgálatot tesz és a forgalomban nagyobb értéket képvisel, mint maga a drágakő.

De álljunk meg, mert még betaláljuk bizonyítani, hogy a rossz színdarab többet ér, mint a jó színdarab, pedig csak azt bizonyítjuk és állítjuk, hogy az a pártatlan kritika, amellyel itt szemben állunk, voltaképp csak egy irígy vén leány, aki az erényt botnak használja, nemhogy rátámaszkodjék, hanem hogy üsse-verje vele a keze ügyébe került fiatalokat. Mert az olyan elviselhetetlen, különösen az erényes vén leányokra nézve, hogy a fiatal leány szemet szúr és tetszik, noha lám az orra tömpe, a füle nem kicsiny, az ajka biggyedt s még mit tudom én, hányféle hibája van. A vén leány egy lélegzetre elmondja mind, még meg is szerzi mindeniket. Ami pedig a leányban a fiatalság, az az íróban a tehetség. Az olyan kritikusra elviselhetőbb, ha egy tehetségtelen írót lát, akinek nincs más érdeme, minthogy elkerüli a nagy hibákat, mint az olyan, akit az eleven tehetség nem ment meg a nagy hibáktól és tévedésektől.

Lukácsy Sándor, amint én ismerem, pedig sokat a veséibe néztem, tehát gondolom, hogy némileg ismerem, igen jelentékeny színműíró tehetség. Azonban egy teljesen demoralizált tehetség. Fejlődése minden idejét az élő irodalomtól elszakadva, vándorló vidéki színpadok napi szolgálatában töltötte el úgyis mint színész, úgyis mint művezető, úgyis mint író. Hevenyészett, alaposan meg nem gondolt munkára volt múzsája hivatva s a könnyűség, mellyel dolgozott e tekintetben, épp úgy csábította őt magát excesszusokra, mint igazgatóit arra, hogy visszaéljenek szolgálatkész képességeivel. Igy a fölületesség az okokban, a külsőségek predominációja mindenben, az ízlés parlagisága a tréfában, úgy mint a komoly részekben, amit eleintén tán csak a gyors munka könnyebbsége végett engedett meg magának, az idők folyamán második természetévé lett, vagy tán oly hiba volt kezdetben, amelyet nagy elfoglaltságában nem ért rá észrevenni magában, annál kevésbé kigyomlálni tehetségéből.

Nehogy valaki Tóth Ede példáját hozza fel nekem, mint aki szintén hasonló viszonyok között élt s mégis ott írta meg a Falu rosszá-t. A különbség a feltételekben igen nagy. Lukácsy (ezt maga nem hiszi magáról, de mindenki mondja róla) csakolyan rossz színész volt, mint Tóth Ede; de amellett oly becses tag volt minden színigazgatóra nézve, hogy mint színész is elsőrangú számba ment – egyéb tulajdonságainak okáért. És mint színműíró kapós és kelendő volt Magyarországon. Az ő színműveit 15–20 év óta széltiben játszák Magyarországon s mielőtt Népszínház volt, egy helybeli német színházban Lukácsynak egy népszínműve 100 előadásnál egy évben többet megért. Mit látunk ellenben Tóth Edéről? Tóth Ede alig tudta a vidéken többre vinni, minthogy az a harmad-negyedrendű társulat, amelynél éppen volt, egy-egy színdarabját nagynehezen előadta. Tóth Ede volt – ha tetszik a hasonlatra visszatérni – akkor a rossz szobrász, Lukácsy volt a jó kőfaragó. Tóth Ede sorba bukott igazgatóival s darabjaival együtt s majd hogy el nem pusztult mindenestül; Lukácsy egy-egy hevenyészett népszínművel újra meg újra lábra állított egész társulatokat.

Egyre-másra készítette a düledező társulatok számára a támasztó oszlopokat, mint szerény kőfaragó. Persze többet tett a mások, többet az egész vidéki színészet megélhetéséért, mint a maga halhatatlanságáért. Sorsa nem kedvezett neki oly értelemben, hogy csendes, megfontolt, ellenőrizett működésben előrehaladva, tanulva tisztulhasson és emelkedhessék, mint mások szerencsésebbek. Az ő múzsája a lázas, szakadatlan, hamar munkában, hogy triviálisan fejezzem ki magam, inkább károsodott. Eredeti adományait megtartotta, de azok is annak az ízlésnek az irányában bokrosodtak meg, amelyet tulajdonosuk szolgált; a vidéki színpadok ízlése által dirigálva, a drasztikus hatások, aktualitások kiaknázása, lokális színek, szenzációs események feldolgozása, egy primitív közönség kedvekeresése: ezek voltak az iskola, melyet Lukácsy múzsája kijárt. Itt hibáitól sem ért rá megszabadulni, melyek el is harapóztak rajta derekasan, úgy, hogy aki abban a helyzetben van, hogy nem enged ítéletébe „mellékes körülményeknek“ beszólást, kezében Arisztotelesszel, Horáccal és Lessinggel mindennap háromszor agyonütheti őt. Azért azonban az, akit agyonütnek, nem mindig kevesebb ember a gyilkosnál, néha éppen csakis fegyvertelenebb. Amily helyes annak a „megismert szépnek“ az ő gőgös, pártatlan mértéke ott, ahol elvontan irodalmi értékű munkáknak osztályozásáról van szó, épp oly mértéktelen pártosság ott, ahol a munkáló irodalom felett bíráskodik minden tekintettől függetlenül. Aki mögött mecenások, akadémiák, vagy nem tudom mik állanak, az ám düllessze ki a mellét, vesse meg a profanum vulgus tapsát s írjon a halhatatlanság számára könyveket, melyek a közönségnek nem kellenek, melyeket azonban az akadémiák kiadnak és megfizetnek. De akit gyermekkorától kezdve nem kísér pályáján ilyen szerencse, az kénytelen korának írni, kénytelen kortársai, kénytelen közönsége tapsában keresni jutalmát és exisztenciája föltételeit. Az ilyen fejhajtva veszi el, szerényen, magát megadva, a fönkelt tudós abbeli ítéletét, hogy csak kőfaragó és nem szobrász, csak mesterember s nem művész s csak színműcsináló s nem drámai költő s vigasztalást keres és talál egy érdekes könyvnek az előszavában, amely a napokban megjelent. Egy kötet kritika elé van ez az előszó írva s az van mondva benne, hogy szerzőjük azért adta ki, hogy majd a késői maradék ebből a kritikából értesüljön arról, korunknak mily színműírói voltak. Mert ők, akik drámai termékeikkel ezidőszerint ellátják színpadjainkat, mind meg fognak halni, az enyészet számára dolgoznak „mint a kőfaragó a temető számára“, de örökké fog élni és róluk hírt adni jövendő nemzedékeknek – a kritikusuk.

Csatai Zsófi.

Nem tündökölt a Népszínház deszkáin, mint primadonna, de sok és becses szolgálattal kötelezte le egyszer a közönséget, másszor igazgatóit. Játszotta a saját szerepeit, melyeknek száma nem csekély s melyek korkülönbség nélkül osztattak neki; sőt nemcsak kor-, hanem minden egyéb különbség nélkül: egy-két szónyi és sok ívnyi szerep, víg és szomorú szerep, fiatal és öreg szerep, énekes és nem énekes szerep, az mind nem tett különbséget. Emellett játszotta mások szerepeit. Ha valaki elment az intézettől, az előadást Csatai Zsófi tette lehetővé, ki azok közé a színésznők közé tartozott, kiket a hasznos jelzővel kell kitüntetni. Nem ékítés, nem cifraság, nem is szembetűnő oszlop az épületen, hanem fontos szeg, amelyet nem igen látni ugyan, de amelyet nélkülözni nem lehet. Kitünő erényei az elhatározott temperamentum, kiváló értelem, előkelőség modorban, megjelenésben és alakban, nagy passzió és az iskolától és színészi hagyományoktól független eredetiség. Marquis-néja (A franciák Milanóban) bármely előkelő színpad szalónjának díszére válik; az éhenhaló fiú (Grant kapitány gyermekeiben) a realisztikus előadás oly éles és igazi vonásaival volt ábrázolva, menten minden színpadi pátosztól és szenvelgéstől, hogy belső beccsel bíró ábrázolásnak volt mondható.

Csatai Zsófi előkelő család ivadéka és szenvedélye vitte a színpadra. Igazi neve Korizmics. Anyja (kit nemrég vesztett el) egy németországi bárócsalád leánya. Zsófi – más hely nem lévén akkor üresedésben – a Népszínháznál, mint karbeli kezdte meg működését. Első önálló szerepét a „Kis herceg“ egyik apródjában kapta. A sors azonban, mintha fejébe vette volna, hogy megtöri szenvedélyét a színészethez. Már hosszabban betegeskedő atyja aznap délután halt meg, amelyen Zsófinak első szerepét kellett játszani. A gyászeset híre oly későn érkezett a színházhoz, hogy nem lehetett már másképpen intézkedni, kényes is volt, habár csak kicsiny szereplésről volt is szó, egy fontos újdonság első előadását az utolsó percekben megmozgatni: az árvává lett újonc kénytelen volt játszani, amíg atyja ravatalon feküdt. Színész sorsa, katona sorsa! Első sikerét a fiatal színésznek a magán való uralkodás és az összes érzéseinek fölzendült birodalmán való uralkodás művészetében kellett aratnia.

Sem ő, sem más nem hitte volna akkor, hogy ez az eset ismétlődni fog vele a népszínháznál édesanyja halálakor. Ezúttal a „Hoffmann meséi“ kerültek színre. Az első előadás el is ment szerencsésen, a másodikra meghal édesanyja, egy igen kedves és jó öreg asszony, aki németes kiejtéssel felettébb folyékonyan beszélte a magyar nyelvet. Hogy a helyzet még élesebb legyen, Zsófinak egy haldokló leány édesanyjának szellemét kellett ábrázolnia. A szerep énekes lévén, nem lehetett a dolgon másképpen segíteni, minthogy Zsófi a kép keretében, ahol a szellemnek feltűnnie kellett, kiöltözve, kifestve a szerep kívánalmai szerint megjelent, de a szerepet Vadnay Vilma énekelte le a szellemalak mögé bujva kottáról. Bizonyára erős lélek kell ily kínos helyzeteknek elviselésére! Erős szeretete a művészetnek is, hogy a háborgó érzésekkel megbirkózni, távolállók ítéletével szembeszállni képesek legyünk…

Klárné Angyal Ilka. (1892.)

Hogy hol született, hol lépett először a világra szóló deszkára, hol ment férjhez és mikor, azt akkor írjuk meg, ha nekrológot kell róla írni, ami valószínűleg még igen soká lesz. Most csak művészete nekrológját kell megírni, mert itt az a csoda történik, hogy egy kitünő művész, anélkül, hogy jubilált volna, 53 éves korában végképp visszavonult dicsősége színteréről. És ha még naiva vagy heorina vagy efféle volna. De egy úgynevezett komikáné, aki éppenséggel nem öreg ma sem, ámbár sohasem is volt fiatal. Mert hiszen mostani szerepkörében működik a fővárosi közönség előtt, a Népszínház megnyitásának napja óta, tehát éppen 17 év óta.

Angyal Ilka abból a kitünő dunántúli típusból való, amely asszonyban ritkán kerül a szemünk elé, de férfiúban ott volt Kerkápoly Károly és itt van Eötvös Károly személyében. Okos és ravasz asszonyi jósággal enyhítve; jó szemmel mindenre, ami körülötte történik, hivatásában mester, rejtett tűzzel hevül, de a hideg, nyugalmas számítás látszatával külsején, elágazó tehetséggel, amely nem ritkán egy másnak útjában áll s nem ritkán elaprózza az emberét.

A fiatalos szerepkörre hiányzottak Klárnéból a külső feltételek. Arca nem volt se szép, se bájos _leánynak;_ de kifejező és jellemző volt korosabb alakok számára. Jóság és erő osztoztak vonásain és tekintetén, ha mozgósította szívét. Hangja érdes, nehézkes volt. De oly egyszerű és őszinte, oly természetes tudott lenni beszédében, oly átható és világos a nézésével, hogy minden kifejezés, amire szüksége volt, rendelkezésére állt. Egy hosszú képcsoportozatot lehetne az alakokból összeállítani, amelyek 17 éves pályafutását jelölik és elmulhatlanok azok előtt, akik fogékonyak ama mesterkéletlen színpadi alkotások iránt, amelyek látszólag önmaguktól, fáradság nélkül, mintegy önkénytelen szülemlenek, de voltaképpen a legigazibb színészihlet teremtvényei. A Dráma a tenger fenekén című látványosság puritánjától a Vereshajú groteszk szolgálójáig oly hosszú skála van, mint a pedantériától a bukfencig. Mi minden ott fekszik közötte! Sokasága a jó, a furcsa, a kedves, az érzékeny, a víg, a zsémbes, az okos, az együgyű, a bolondos asszonyoknak és asszonyságoknak, akikbe Klárné lélegzetet fútt, hogy éljenek. Ezeket búcsúztatja ma tőlünk a Proteusz-képű Fóti Dorkában örökre. És búcsúztatja azt a másik talentumát, amely manap már éppen a ritkaságok közé tartozik, hogy alakjait, már külsőleg is, oly frappáns jellegzetességgel állította ki, hogy immár beszéltek, még mielőtt megszólaltak volna. Minden kicsi szerepéhez a parasztöltözködést nagy művészettel gyakorolta. Haja – pedig nem is mutogatni való nagy – de számtalanszor kitünően forgatott fegyvere volt. Úgy nekifésülködött egy-egy szerepéhez, ha epizód volt is, hogy a Desdemónák se különben. Valamerre életében járt, mindig nyitva volt a szeme és sohase vittek el mellette látatlanba semmit és ha az ember egy eredeti öltözetdarabot vagy egy ruhadarab viselésének a módját vagy fejviseletet vagy akármit látott rajta s megkérdezte hogy honnan szedte ezt a pompás dolgot, könnyen kapott olyan feleletet: Hja, kedves uram, most húsz esztendeje láttam itt vagy ott a vásáron. Húsz esztendőre is eszébe jutott, ha belevágott abba, hogy tökéletesebbé tegye művészete látszatát.

Ebből megértheti az olvasó azt is, hogy miképpen lett Klárné színműíró. A jó szeme, a hű megfigyelése tette azzá és nem siker nélkül. És még hozzá mindig megvolt az a jó ízlése, hogy nem írt magának szerepet a darabjában. Ha játszott bennök, kénytelenségből esett meg rajta.

Mindezek fölé: Klárné hű és megbízható tagja volt a társulatnak mindig, melynek keretében élt, szeretetreméltó kollégája társainak, megbízható barátja barátainak, önzetlen, lemondó és szerény a magánviszonyaiban.

Most visszavonul nyilván egy kissé, megbízhatatlan egészsége miatt, mely a művészélet izgalmait nehezen viseli. Szerény penzió vár reá s egyetlen vágya, hogy a falusi magányba, ahová igyekszik, magával vigye a fejőstehén árát. Kollégái és barátai, akik fájó szívvel búcsúznak tőle, magukra vették a vágya gondját. Abonyi nem csinált még népszínművet kedves elbeszéléséből, melynek címe: Az özvegyasszony tehénkéje. Klárné elmegy, utolsó szerepét e meg nem írt darabból választja. Ott fog élni tehénkéivel, népszínműbeli alakjainak illúzióiban. Hányszor fogja megsimogatni tehénkéjét, hányszor fog ráborulni, hogy könnyeit hullassa rá, gondolva arra, ami elmult, amit időnap előtt itt hagyott: a lámpák fényét, a darabok izgalmát, a közönség üdítő látványát és a taps éltető zaját és minket, akik szerettük?

Ifjúkori emlékeimből.

Atyám gazdatiszt volt a Szegedyeknél, s én Acsádon születtem, közel Szombathelyhez, Vasvármegyében. Innen Eötvösre költöztünk, ami már Zalavármegye s én ott éltem le boldog gyermekkoromat.

E rózsás időszak minden bájos emléke odaköt s ma is órákig tudok elandalodni játszóhelyeink vonzó képein. Azt hiszem, senkinek oly kedves, mozgalmas, élvezetes gyermeksége nem volt, mint nekünk, a Szegedyek gyönyörű pusztáján, Eötvösön.

A szabadságharc után kerültem el az atyai háztól először iskolára… Sárvárra. Ez ismét Vasmegye. Innen Kőszegre. Még mindig Vasmegye.

Innen nagy diáknak Sopronba.

Diákemlékeim kedves, felejthetetlen teátruma s első színhelye az ébredező fiatal embernek, aki valamelyes érintkezésbe jön a világgal.

Hányszor jártam meg tengelyen az utat Zalából Vasmegyén át Sopronba ez idő alatt!

De 1860-ban vége lett a diák-dicsőségnek, a sors felkapott s vaskézzel ledobott – Somogyba.

Gazdasági gyakornok, majd írnok lettem ott s egy pár friss, vidám és tanulságos esztendőt töltöttem ottan. Sok jó barátot hagytam ott, nem kevés értékes tapasztalást hoztam magammal, mikor onnan el, Budapestre jöttem, szembeszállni az élettel.

Szívem ifjúságom szép napjainak emlékéből élt s erős szálakkal volt kötve mindenüvé, ahol gyermekente jártam.

Hálás természetem átölelte mind a négy vármegyét s mind a négy vármegye egy kissé atyám és anyám lett.

Partikularizmus, osztályság és felekezetiség ismét igen nagy divatját éli napjainkban. Micsoda-párti, mely országból való, mely vidéki, mi felekezetbeli: ezek a kérdések érdeklik a kort, holott csak egy fontos és érdemes kérdésnek volna szabad ma lennie, ennek: magyar-e valaki, vagy nem?

A részeknek el kel enyészni az egészben.

Nem kell megsemmisülni, hanem oly értelemben, hogy az összesség szolgálatában harmonikus egységgé olvadva, a szilárd konstrukció benyomását tegye a csak ideális kötelékekkel eggyé kapcsolt összesség.

Ez pedig olyformán történik, hogy minden rész az egésznek jellemét és közérzését ölti magára.

Mert az emberi természetre nézve lehetetlen valamit szeretni, ami illetetlen hagyta szerető szerveit.

Mindenkinek szülőfalva a hazája, hazája pedig az ország, melyben szülőfalva fekszik, mely faluja nyelvét beszéli.

Én szülőfalvamból elsodortattam s szeretetem megilletődött ama helyek által, amelyeken mint gyermek bolyongtam, ahol beszélni tanultam, a világ bájaira megnyilt a szemem, ismereteire megnyilt az elmém.

Ez nekem a négy vármegye képében a Dunántúl. Az eötvösi puszta, a kőszegi hegyek, a soproni iskola, a somogyi jó barátok, a gyönyörű Balaton, a romok, melyeket Kisfaludy Sándor megénekelt, a Szalavölgye, melynek regényes korszakát ismertem Deák házával, a Csányiak, a hosszúfalusi Horváthok viselt dolgaival; a szeszélyes bújósdit játszó Fertő, a rengeteg Bakony. Ezekben imádom én a hazát.

Mindenütt másutt ez országban vendégnek érzem magamat, s csak ahol magyar szót hallok, ott csordul könny a szemembe, feldobog a szívem, mert büszkén érzem, hogy íme – ez is Magyarország.

A mi diáktanyánk. 1891 május 31.

Abban az időben, melyre most gondolok, Thaly Kálmán még híres poéta volt. Ezt abból tudom, mivelhogy akkoriban minden reggel, diákmise végén, amíg a többiek az imádságot mondották „pro imperatore nostro“, én térdenállva egy csöndesen magamban elsuttogott Miatyánkot küldtem az Isten trónjához, oly fohász kíséretében, hogy valamikor oly poétává engedjen az Isten lennem, amilyen most Thaly Kálmán.

Oh mennyei naivitás, óh szűzhit, óh áldott ifjúság, óh szent és szép remények kora!

Ebben az időben voltunk lakótársak Csukássi József és én, soproni diákok. Jóval több immár, mint harminc esztendeje. Ő az ev. liceumba járt, én a bencések gimnáziumába. A véletlen valahogyan összesodort bennünket egy jómódú polgárcsaládnál, ahol egy kis szoba volt kettőnk lakása. Az élet, melyet ott folytattunk, olybá tűnik fel ma előttem, mint egy remek kompozíciójú falfestmény, melyet félig elmosott az idő. Hol kezdődnek a vonalak, hol végződnek, szinte csak sejteni lehet már; de bájoló a hajlásuk itt, kedves a találkozásuk amott; egy helyen a tökéletesség egy része, amott csak a töredéke, az egésznek bűbáját inkább érezni lehet, semmint látni, kimutatni és föl is tüntetni valamely harmadik személy számára.

Diákok lettünk volna s egész bizonyos, hogy rendesen eljártunk az iskolába; de a tanulásunkra semmit sem emlékezem. Csak azt az egyet tudom, hogy én csináltam néha az ő latin penzumát, ő pedig az én szabad fogalmazásaimat. Mert igen eleven szellemű fiú volt s én feltétlen hódoltam írói talentumának. Tudom, hogy kettőnknek volt egy flótája és kettőnknek egy hajsütővasa. Mind a kettőt én kezeltem ügyesebben s én többször égettem el az ő haját, mint ő az enyimet. Ami a flótát illeti, azt mind a ketten csak sanyargattuk.