Part 11

Ketten nagyon hamar megszerettük egymást s mások, nevezetesen az ő kollégái, ugyancsak megszerettek minket kettőnket is. Lakásunk gyorsan valóságos diákkaszinó lett. Az Olympus felhői nem lehettek sűrűbbek, mint e szobában a dohányfüst, se az érzelmek szárnyalóbbak az istenek tanyáján, mint a mienken. Hiszen akik odajártak velünk együtt, mind az Olympuson túl jártak vágyaikkal, kivévén mikor tarokkoztunk. A nagyobb rész a színészdicsőségre vágyott. Szinte mind azok akartunk lenni s azt hiszem, a bolondok házához jobban hasonlított tanyánk, mint egy tisztességes Olympushoz, mikor egyszer híre jött, hogy E. Kovács Gyula – gondolom Beregszászon – beállott színésznek. Volt közöttünk egy legény, tán Kéry Kálmán, aki valahol Kovács Gyulával járt iskolába. S a történet, hogy íme egyik kollégánk volt kollégája, akit mi már e lépésénél fogva is testvérnek s olybá vettünk, mintha mindnyájan jártunk volna vele valahol iskolába: tehát a történet, hogy egyik kollégánk kollégája elég bátor volt s átugrotta a Rubikont, ez minket mód nélkül fölizgatott. Napokig csak Kovács Gyula boldog bátorságáról beszélgettünk. Mi magunk bárhol jártunk, mindenütt ezt a Rubikont láttuk magunk előtt, mindig az ugrásra készültünk. Szerencsére egyikünk sem ugrotta át. Nagyon magas volt a partja: félelmünk szüleinktől. Ez visszatartott mindnyájunkat, de annál féktelenebbül dőzsöltünk vágyában.

Akkoriban Sopronban csak német színészet volt. A bécsi német színészek szerettek oda lejárni klasszikus repertoárjukkal. Persze mind ott voltunk egy-egy shakespearei estén s azután megszereztük a könyvet, természetesen németül, mert hiszen magyar fordítása még akkor nem volt és úgy, ahogy Sopronban megtanultunk németül: iszonyú fáradhatatlansággal deklamáltuk éjjel-nappal III. Rikhárdot.

Hol vannak, akik e kedves diákélet hősei voltak? Visszaemlékeztek-e ama napok naív verőfényére most, hogy Józsit, akkori örömeink s illúzióink egyik társát, örök pihenőre kísértük?

Perlaky Kálmán képviselő urat ott láttam a gyászolók közt. Kéry Kálmán mint szavaló őszinte bámulatunk és naív irígységünk tárgya; Vörös Pista a társaság Adonisza, az ő irígyelt barna fürtjeivel, hozzá mestere a mi nyakgatott hangszerünknek: a flótának. Koch Adolf, Binder J., Torkos László és a mi két saját külön Saphirunk Lessner és Veisz? És a Szigethy testvérek? És a többiek? Harmincöt év óta járunk azóta a külön-külön utakon. Akit messze se sodort közülünk egymástól a sorsa, annak is olyan nagyon régi dologszámba megy mindez, hogy szinte idegenen jár el egymás mellett.

Minket, akik a kis tanyán a hosszúsoron gazdák voltunk, minket tartott együtt a gondviselés: Józsit és engem. Mi is egy darabig távol voltunk egymástól, de vágyaink közössége, amely ifjúkori barátságunk kötötte, kézen fogva vezetett át az életen, idehozott bennünket a fővárosba egyazon ügy szolgálatában. Sőt egy majdnem csudás fordulattal egy tanyába tett bennünket szürkülő hajjal: a Budapesti Hirlap-ba. Hajsütőre immár nem volt szükségünk, de ha nem is flótánk, egy volt a nótánk. Ami játék, ifjúkori vágy illúzió volt: a soproni kis tanya művészi ábrándjai, az önképzőköri becsvágyak, a diákújság zsengekori kísérletei: itt férfias munkaképpen, életcél, komoly szolgálatképpen, a haza oltára körül ismétlődött és eltart a sírig.

Mi ketten ifjúkori ábrándjainkat láttuk és szerettük egymásban. Melyikünket nem temettek el tegnap?

Nincs szebb dolog, mint a lelkes ifjúság. Nincs édesebb, mint a lelkes korból eredt barátság. Az újabb keletű szakadósabb. Egy rokon lélekben ifjúsága illúzióit s tisztaságát bírja emlékül az ember s benne, ha elveszti, többet veszít, mint egy embert, mint a barátot magát.

De minden veszendő, ami földi.

Komócsy József.

Oh ábrándok és nélkülözések tündérideje!… de nem, nem fogok verselni…

Másodéves jogász voltam. Kedves barátommal, akkor negyedéves, most polgármester egy határvárosban, egy zöldfa-utcai házacska első emeletén laktunk. Konyhán keresztül jutottunk egy csizmadiaműhelybe, abból a szobánkba. Gazdánk felesége egy érzékeny hölgy vala, akinek tekintete és sóhajtásai azt látszának mondani, hogy többet várt a sorstól egy csizmadiánál és két diák-kvártélyosnál. El is neveztük őt tragikus sujszternénak, mert sorsát megadással viselte, sőt szabad óráiban mosással foglalkozott. Bútorai nagyon rosszak voltak. Az egyik ágy ismeretségünk első napjaiban beadta a kulcsot. Igaz, hogy a csikorgó hideg ellen, mely ellen siker nélkül küzdöttünk úgy, hogy fölváltva megénekeltük, fánk nem lévén, a díván matracával takaróztunk, ami nekünk is, de kivált az ágy roskatag alkotmányának lett nehéz és végül elviselhetetlen. Dideregve bár, de élveztük reményteljes ifjúságunk előnyeit, amelyek képesekké tettek bennünket mindennek nélkülözésére, amink nem volt.

E rovatba a fűtőanyagon kívül néha az ebéd is tartozott; a vacsora, a reggeli pedig szinte rendesen.

Egy este szokatlanul későn jött haza az én lakótársam; de apró fekete szemei éppen oly szokatlanul tündököltek szemüvegei alatt. Rendkívüli dolgokat beszélt nekem egy költőről, akivel a kedvező sors megismertette. Kellemes, nyájas, adomás, élces, jóízű ember. Élete, bár még ifjú, kalandos; kalandjait fűszeresen beszéli el vacsora közben, azután egyszer-egyszer elmond egy szép verset. A vers szép, ahogy elmondva van, gyújtó, megihlető. Beszéltem neki rólad is (én rólam!), azt mondta, vigyelek el, és úgy tovább. Persze, hogy nem maradt egyéb hátra, mint két napig nem ebédelni, hogy egy vacsora ára kiteljék a költő társaságában. Milyen buta lehettem akkor elfogultságomban! Pedig a vacsora a „présben“ volt, ahol a Rici, a Marici és más tündérek hordták fel a sertés nyelvet és más nemzeti eledeleket a fiatalságnak.

… Ez 1864–65-ben volt… Többször is vacsoráltunk eképp együtt, de különösen barátaim… Ezek egyikénél, aki ezidőszerint egy másik határvárosban törvényszéki elnök, vacsora előtt összegyülekeztünk… Ott költemények olvastattak fel… Én e dologból kettőre emlékszem. Az egyik az, hogy én hetekig hordtam a zsebemben egy verset, azzal a szándékkal, hogy ott elmondom, de sohasem volt elég bátorságom hozzá. Ha az akkori barátom megvolna, meg vagyok győződve, hogy most is a zsebében volna az a szerencsétlen vers, mely úgy kezdődött, hogy:

„Őszi szél, őszi szél Fa levelét tépi, És fehér dérruhát Ad helyette néki…“

A másik, amire emlékszem, egy románc-féle, amelyet Komócsy elszavalt. Az ő verse volt, címe, úgy hiszem „éjféli esküvő!“ Roppant hatással volt ránk s ma is azt hiszem, hogy ebben a fajban e versnek nem sok versenyző társa akad. Ma sem csodálom, hogy őszi szelemmel és fehér dérruhámmal ezután nem mertem kirukkolni…

Most már az őszi szél a fejünkről tépi és fehér dérruhát ad néki…

Legkedvesebb könyveim.

Ha jól megnézem a dolgot, úgy sejtem, többet tanultam a rossz könyvekből, mint a jókból. Mert az utóbbiakat élveztem mohón, az előbbiekkel magamban disputáltam és elveimhez jutottam. A mai világban, azt találom, az a szerencsétlensége van nevelésünknek, hogy a világ remekeiről minden tudnivalót tudunk, mielőtt még magukat a remekeket értenők. Én is dobálóztam Katonával, Shakespearerel és más nagy dolgokkal, mielőtt a magam ítéletével tudtam volna róluk ítélni. Az embernek tömérdek dologtól kell megszabadulnia, hogy saját impresszióit megtalálhassa. És a remekírók értelmetlen kultuszától (az iskolákban), hogy nem tudjuk őket unalmasságuktól megfosztani. Mert megunjuk, mielőtt értjük és megszabadulunk tőlük maguktól, de unalmasságuk tudata elkísér bennünket egészen a sírunkig. Hiába akad egy-két ember, aki visszatérvén rájuk, fölfedezi őket; nem hiszünk neki.

Meg tudok sok könyvet és munkát nevezni, amely rám erős hatással volt. Ilyen Goethe: Wilhelm Meisters Lehrjahre, amelyet ifjúságomban számtalanszor olvastam, de mindig csak addig a fejezetig, melynek címe: Die Bekenntnisse einer schönen Seele. Ezen túl nem volt a könyv többé vonzó. A regény második részébe ifjúkoromban bele sem fogtam.

Inkább mindig elülről kezdtem, de megvallom, hatását nem annyira jelességével gyakorolta rám, hanem anyagával; a színészélet, W. Meister alakja, romantikus epizódjai, dramaturgiai fejtegetései: mindez igen belevágott az én álmomba. Azt hiszem, mikor titkos szenvedély a színház iránt arra csábított, hogy mint diákgyermek kínálkozzam statisztai szolgálatra a soproni színháznak és én Laertesz néven iratkoztam be: a Laertesz nevet nem Hamletből vettem (bár már akkor recitáltam belőle), hanem Goethe regényéből. Shakespearet akkor olvastam, néztem, betéve tanultam, de az igazság az, hogy kötelességem szerint bámultam és imádtam. Hogy értettem volna, arról szó sincsen. Ez az oka annak, úgy gondolom, hogy Shakespeare hatását magamra nem tudom ellenőrizni. Hogy megvan, nem tagadhatom, de úgy tetszik nekem, hogy nem frissítő, éltető italképp vettem, mikor szomjuhoztam (mert akkor emlékezném a hatásra), hanem a pórusaimon lopózott be, mint a levegőben levő vízpárák, amelyek mindig körülvesznek, anélkül, hogy tudnók. Engem is kora ifjúságom óta Shakespeare így vett körül. Nagy impressziót tett rám a Zrinyiász, a Két Szomszédvár, a Nibelung-ének és Homér két éposza. A sorrendet ezekben nem tudom megállapítani. Zrinyi egy időben majdnem mindennapi olvasmányom volt. Az Iliásznál arra emlékezem (30 év körül), hogy iszonyúan elteltem vele s utána lesujtó könnyűnek találtam Arany époszait, melyeket azért vettem elő, hogy megzavart lelki egyensúlyomat helyreállítsam. Nem mentem semmire, ekkor került a sor a Nibelungokra, s ez egészen lefoglalt ismét.

Mikor Ezopus című darabom tárgya forgott a fejemben, azt gondoltam egyszer, minthogy az antik világban járok, meg kellene nézni, miként írtak vígjátékot ezek a régiek. Elővettem Arisztofaneszt. Alig értettem (görög és latin szövegben). Elővettem Terentiust, hidegnek találtam, fogtam Plautuszt, ez volt rám erősebb hatással.

A görög tragikusok közül legkorábban Euripidesszel barátkoztam meg. Utána Szofoklesz kezdett tetszeni. Negyven éves jól elmultam már, mikor (nem tudom hányadszor, addig siker nélkül) Aiszkülöszt vettem a kezembe. Iszonyúan megragadott, annyira, hogy három-négy darabját csak úgy privát élvezetemre, a fiókom számára lefordítottam. Igy jártam Arisztofanesszel is, amelyet korábbi hiú kísérletek után újra fölvettem, mikor Arany összes műveiben megjelentek. Olyan rendkívül megkapott, hogy pauza nélkül olvastam végig az összes meglevő darabjait, sőt amit meg lehetett kapni német fordításban, úgyis megszereztem s úgy is végigolvastam. Ezek a dolgok tanítottak meg arra, hogy az olvasmányok kor szerint válogatandók meg. És oktalanság az ifjúságot a nagy klasszikusok egészével gyötörni. Azokból csak a fiatalság számára szedett kivonatokat lehet haszonnal forgatni iskolában és fiatalabb korban s csak annyit, amennyi érdeklődésüket táplálja, kíváncsiságuknak megfelel. Ezzel beléje oltódik az ifjúságba egy eleven mag, amely később sok esetben kicsirázódik. Az eddigi rendszer ellenben megöl egy fiatal eleven magot az iskolában.

Elméleti munkából semmit sem tudok fölemlíteni, filozófiával, fájdalom, nem foglalkoztam, az esztétikai munkák türelmetlenné tettek, Grünwald Béla munkái, Shakespeare király-drámái, Masznyik Szent Pál apostol története tettek rám legnagyobb hatást.

De soha semmiféle könyv nem tett rám oly hatást, mint Szent Genovéva története, gyermekkoromban. Lehettem 12 éves, mikor olvastam. Emlékezem rá, egy magányos szobában voltam. A diványra könyökölve olvastam, kimondhatatlan izgalomban. Mikor pedig oda értem, ahol a kis Szigfrid anyja, Genovéva biztatására térdelve összeteszi a kezét s az égre tekintve így szól: „Istenkém, köszönöm neked, hogy nekünk az epret adtad“, – vége volt minden férfiasságomnak, az ajtóhoz rohantam, ráfordítottam a kulcsot, azután a divánra borultam s remegő testtel bömböltem gyermeki szívem megindultságából.

Német városok. (1898.)

A nemzetközi sajtószövetség választmánya június 14.-én tartotta meg kongresszuselőkészítő ülését Heidelbergában. Én azzal az eltökéléssel mentem oda, hogy onnan, ha már azon a vidéken vagyok, lerándulok Bonnba. Bonn mellett Endenichben van tudvalevőleg Munkácsy Mihály: meglátogatom, megnézem, ha lehet s végve hitelesen elmondom a magyar közönségnek, hogy van, mint van ott a szegény művész valósággal. El is mentem, ott is voltam, de nagy utam összes eredménye egy szál virág, melyet Hayden dr. szanatóriumának az udvarán szakítottak. Munkácsyt nem láttam. A doktor igen ridegen kijelentette, hogy betegéhez csak a legközelebbi atyafiságot bocsátja. Barátjai számára nem létezik többé Munkácsy. Távolról sem látható? kérdeztem. Sehogysem, felelé a doktor. De talán elmondhatná állapotát? Nem mondhatom el, olyan ez, mint a hivatalos titok ránk orvosokra nézve. Tehát semmi? Hiába jöttem ennyire? Hiába. Ha Munkácsynétól hozott volna fölhatalmazást, akkor megtehettem volna. – Annyit mondott, hogy fizikai állapota most jobb, mint valamivel ezelőtt volt.

A szanatórium több épületből áll. Betegei egy nagy nyári téglaépületben vannak, legalább azt gondoltam, mikor e rácsos ablakú emeletes házat láttam, egy szép, de nem nagy kertben. Semmi megjegyzést a doktorral szemben nem engedtem meg magamnak. Bocsánatot kértem alkalmatlankodásomért s eljöttem. Nem fogom többé látni, ha csak nem ravatalon. Nekem könnyebb, hogy ott voltam s talán jobb, hogy nem láttam. A tragédiák ihletett festője összeroskadt a saját tragikus nagyságának a súlya alatt. Az ő Milton-képére gondoltam, mikor kiosontam a csöndes intézetből, a vak Miltonra. Neki a lelki szemei borultak el, melyekkel belenézett a halhatatlan alkotások titokzatosságaiba. Napvilágra hozta onnan a remekek sorát, hogy mi is lássuk, de ott hagyta cserébe lelki szemevilágát. És nem ülnek mellette leányai, nem ül mellette senki. Tragédiájának utolsó jelenetében agonizál s körülötte ápolók és doktorok vannak s nem azok, kiknek szerepük volt a tragédiában. Az élet rendszerint így végez a nagyokkal. A kicsik rendszerint övéik karjában, szeretteiktől búcsúzva múlnak el. Erre találta föl a görögök fantáziája Prometheusz meséjét, aki a halhatatlanság tüzét ellopta s alkotott, ami csak istenek munkája s meglakolt érte szörnyen. Mert halhatatlan művet alkotni annyit jelent, mint az istenek dolgába beleavatkozni, s hányan tehetik ezt az istenek sujtó bosszúja nélkül?!

De elég egy eredménytelen útról.

Az alkalom jó volt arra, hogy megnéztem néhány nyugati német várost. Ezekről fogok röviden beszámolni. Ezeknek a német városoknak jellemző vonása, hogy pazarul szeretik magukat fölvirágozni. A gazdag embernek kertje van, a szegény ember az ablakát rakja tele virággal. Hiedelberga valóságos kis paradicsom. A felfutók minden faja lepi el a falakat. Felszalasztják, a törzsét szépen óva, a második, harmadik emeletre s egy-egy erkély néha valóságos lugas. Mind e városok tele vannak előkelő vendéglőkkel és természetesen a vendéglők utassal. A Rajna ott van s úgy szólván országútja is, meg célpontja is az utasnépnek. Van mindenütt régi város és van új. A régi igen festői meg érdekes, az új mind olyan, mint az Epreskert-utca, az Andrássy-út külseje a körtéren túl.

Heidelbergát természetesen nem kell felfedezni a magyar olvasó számára. A Neckar partján, hegységtől védve szűken fekszik. Védett helyzete enyhévé teszi a klímáját még télen is és buja növényzetet nevel neki. A fölötte emelkedő hegység derekát óriási reneszánsz kastély gyönyörű romjai koronázzák meg, három emeletes ablaksorral. Az ablakon keresztül ragyog a kék ég. Az újságírók tiszteletére a város főpolgármestere ünnepet rendezett, mely ebből állt: délután 4 órakor fényes ebéd volt a Prinz Karl vendégfogadóban. Este felé kocsikon felkerekedve a hegyoldalon, a romokon keresztül elmentünk a Neckar ellen fölfelé, kompon átkeltünk a víz jobb partjára, betértünk a heidelbergabeliek egy mulatóhelyére s ott sört ittunk (vagy úgy tettünk német gazdáink kedvéért, mintha innánk, mert ott sokat kell inni) s mikor besötétedett, kompokra szállva egy német daloskör kíséretében leereszkedtünk Heidelberga felé. Amint a város alá értünk, eldördült egy mozsár és a romok kigyúltak. Mikor a század elején a francia invázió felégette a várost és a várat, az lehetett olyan látvány. Mint egy iszonyú tűzvész, olyan volt a rom a hegy oldalán. Minden zugában kívül és belül görögtüzet égettek és a vöröslő füst gomolygott a falak körül. Szinte vártuk, hogy bedűljön a tűzben meredező óriási fal. S mikor hamvadni kezdett, akkor két-három bárkán és a nagy ötbolthajtásos kőhídon tündéri tüzijáték gyúlt ki s elborított eget, földet és vizet, kígyózó, sziporkázó tűzesővel, csillagcsoportokkal és mindenféle fénnyel. Egész Heidelberga a hídon és a partokon volt, egy tömeg csónak és bárka is tele volt; merő tündérség volt az egész. Szinte rösteltük volna, mi tizenegyen újságírók, ha nem tudtuk volna, hogy mi bizony csak ürügy voltunk. Az egész dologról tizenegy újságíró révén megannyi ország értesül és dícséri Heidelberga bölcs és találékony előljáróságát. Hogy pedig a fény és szeretetreméltóság a figyelmünket a dolog lényegéről el ne terelje, a főpolgármester úr dugott is mindegyikünk málhájába egy igen szép, érdekes és becses képeskönyvet – Heidelbergáról.

Mainz városánál ültem hajóra a Rajnán. Erről eszembe jut Gréc. Egy barátunk, aki nem tudja, hogy Graz városát a magyarok e század derekáig mindig Grécnek mondták, régibb irodalmunkban is csak Gréc volt mindig s én apámtól, aki dunántúli ember volt, sohasem hallottam mást csak Grécet, sőt tudom, hogy ennek a szép stíriai városnak eredeti neve is Graetz, még pedig Bayrisch-Graetz volt, mert bajor telepítés, szemben Windisch-Graetz-cel, amely vend telepítés: ez a barátunk egy hozzám intézett levélben megkorhol bennünket nemcsak a Gréc-ért, de még a Bécsért, sőt a Boroszlóért, meg a Jászvásárért is. Csak mi bolond soviniszta magyarok adunk az idegen helyeknek más nevet, egész Európa respektálja az eredeti neveket.

Bizony ez tévedés. A cseh ember sem mond Wient, a francia Viennet, az angol Viennát mond. Mainzot a francia Mayancenak, Münchent, Münichnek mondja. A német Firenzet Florencnek, Veneziát Venedignek nevezi, ugyanezt a francia Venice-nek, a magyar Velencének. Ebben a dologban nincsen logika, csak szokás, könnyebbség és véletlen. Antwerpen – Anvers, Lüttich – Liège, Köln – Cologne. Ha hiba, hát hiba. De valósággal úgy ragaszkodik minden nemzet ahhoz, amit szokása vagy nyelvjárása szentesített, mint a gyermek édesanyja szokásaihoz. Kedves és bájos az mind. Hiszen mi magyarok egymásnak mondjuk, csak meg is értjük talán egymást. Ha a nyelv őfelségének tetszett az egyik forma és nem tetszett a másik: mi ragaszkodjunk bátran ahhoz, ami a mi nyelvünknek tetszett. Elvégre minket ungárnak hív a német és nem magyarnak. Viszont magamagát deutschnak mondja, azonban nem tilthatja meg a franciának, hogy ne allemandnak, az angolnak, hogy ne germánnak, a norvégnek, hogy tüszknek hívja őt, nekünk, hogy németnek nevezzük, az olasznak meg, hogy tedesco szóval éljen. Ime egy nemzet számára hat név Európában. Pedig van még több is róla. Ezzel szemben mi sovinisztának gyalázzuk magunkat, mert eleink, meg nem háborítva az újságok által eredeti helyesírásban közölt, gyakran elolvashatatlan hely- és személy-nevei által, szuverén jog szerint nyelvünkhöz és beszélő orgánumunk alakzatához formáltak szót és nevet, amit hallottak, sőt csináltak másikat is, ha könnyebbségükre esett. Nem tagadom, az ismeret kiterjedtebb most, mint régen volt, de bizony a tudás kevesebb. Elménk és jellemünk vizének a fölülete szélesebb lett, de mélysége vesztett. Régen, ami idegen belehullott, el is veszett, föloldódott benne. Ma már olyan sikér ez a víz, hogy meglábolja mindenki, keresztülgázol rajta, vagy benne is marad – még csak vizes sem lesz, nem hogy szervesen beleolvadna. Sovinizmus dolgában bizony az utolsók vagyunk Európában, még pedig mint lóversenyen szokás mondani, igen rossz utolsók.

Mainztól Koblenzig mentem a Rajnán. Láttam vagy egy tucat várromot és láttam a Loreley-sziklát. Olyan komor, fölséges, szívdobogtató, félelmes része, mint a mi Kazánszorosunk, nincsen ennek a szép útnak. De egy dolog Rüdesheimtól végigvonul rajta: a hasznos, karonfogva a széppel. Sűrű hajóközlekedés a vizen, vasút végig a jobb és balpartján a Rajnának és kitünően kezelt terraszos tagozatban ültetett szőlő váltakozva – várromokkal egész hosszában. Erdő, vadon, regényes szakadék – sehol semmi. Csak kitünően kezelt szőlő és jól elhelyezett rom. Mindenik bő forrása a jövedelemnek: a rajnai bornak és a rajnai turistáknak, folyik ott a szüret egész nyáron vígan a vizen, ősszel a hegyoldalban. Van is pénz és hotel bőven, az embereknek jó kedve van, barátságos, szíves, előzékeny nép lakja a városokat,

Koblenzben elmentem a színházba. Nem a rendes színházban játszottak, hanem egy förtelmes bódéban. Vasszerkezetű boltívek bedeszkázva, a deszka fehérre festve, egy pár ívlámpa lógott le a közönség feje fölé. Egyébként semmi dísz az egészen. Egy nagy puszta pajta. Karzatok nélkül, iszonyú üres tér köröskörül a fejünk fölött. Minálunk egy menazsériát megszólanánk, ha ilyen helyen csinálná a dolgát. Ott az emberek vígan szivarozva és sörözve élvezték az előadást, melyet egy kölni társaság produkált kölni külvárosi (plattdeutsch) dialektusban. Én igen keveset értettem belőle, csak éppen a meséjét vettem ki. A darab címe volt: Az égből cseppent hadnagy úr. Ennek annyi köze volt a darabhoz, hogy a negyedik fölvonásban léghajón szállt le a hadnagy úr – aki eddig elő sem fordult a darabban – imádottja udvarába. Az utolsó felvonásban a táborban egymásé is lettek a szerelmesek s a darab egy tablóval végződött, amelynek közepén a hármas szövetség állt – Ferenc József ifjúkori maszkájában a közös hadsereg uniformisában, azután épp így olasz katonának az olasz király és közbül a német császár. Ehhez lelkes dalt énekeltek a Gotterhalte muzsikájára.

Bonnban, amely megint egy valóságos virágos kert, megmutatták Beethoven szülőházát és azt a nyaralót, amelyben a német császár lakott, mikor jogot tanult, mint bonni studió.

Köln nagy és érdekes város. Pezsgő élet van az utcáin. Szép utcája, amelyben a legélénkebb forgalom van, szűk és silány. De éjfélig jár rajta rajokban a kölni ember. Itt is elnéztem a színházba, persze ez is nyári színház. A Carré-féle cirkuszt alakították színházi célokra. Cirkusznak elég szép hely, színháznak kevésbé. A legnevezetesebb rajta az, hogy be van építve a házak közé és külsőleg semmit sem különbözik a többi háztól. Érdekes az is, hogy amíg a kölni bennszülöttek Koblenznek játszanak, a kölnieknek a berlini Carl-Schulze-Theater társasága játszik. Előadtak ezen a címen: Egy veszett éjszaka, egy összelopkodott tákolmányt. Fölismertem benne a Rózsaszínű dominókat s egy Labiche-féle bohóság egy mulatságos helyzetét. Ami ezenkívül volt benne, annak sem értelme, sem összefüggése nem volt.

De persze Kölnben a dóm a híresség. Abban töltöttem el legtöbb időmet. Sehol templomban a színes ablakok e pompáját és ragyogó hatását nem láttam. Külsőleg a milanói nagytemplom megkapóbb gazdagság, változatosság, formák dolgában. A kölni dóm híres a tornyai magasságáról, de azt találtam, hogy korántsem látszik oly magasnak, mint amilyen valóban. Ez pedig, azt gondolom, onnan van, hogy lenn a két torony nagyon széles, fönn pedig aránylag hirtelen csúcsosodik ki és ettől eltörpül, mintha nem is torony lenne.