Part 12

Majna Frankfurt nagy város, külsőleg is, forgalma szerint is. A régi városból egy igen szép rész van meg benne: a Römerberg, a császárválasztó házzal. Az az építési mód, ahogy a frankfurtiak s általában a délnyugati németek házaikat építették, az utcára állított tűzfallal homlokzatnak, nem volt alkalmas monumentális építkezésre. Mit tettek hát, mikor császárválasztó házat építettek a birodalom számára? Négy házat építettek, négy tűzfallal az utcára, négy tetővel. Csak belül volt egy az egész. A császárház egy kis térre nyílik, de abban az időben, midőn zeg-zugutcákat és sikátorokat szerettek az emberek, igen nagy lehetett. Itt volt a népünnep és az ökörsütés, mikor császárválasztás volt. Ezen vonult a menet a templomba. Köröskörül ma is állanak a régi házak, mind három-négy-öt ablaksorral s ablak ablakon. Miért ez a csupa ablak? Azért, mert a látványosságokat e téren az emberek látni akarták. Képzelem, hogy ez a rengeteg sok ablak hogy meg volt rakva kíváncsi emberfejjel, mikor lent császárt koronáztak és ökröt sütöttek, a most is ott álló szökőkútból pedig vékony csöveken – bor csurdogált a tolongó szegénység kupájába!

A házakat régen úgy építették Frankfurtban, hogy minden emelet egy-egy fél méterrel kijebb könyökölt az utcára. A házaknak pedig oldalt csak egy közös faluk volt, ahhoz hozzáépített a szomszéd. Ez a nem is széles választó fal azután tűzvédő falnak túlemelkedett a háztetőkön, sőt kirúgott végig elül is az utcára. Most is még sokan a régi mód szerint építenek, de egészben kelendőbb a modern, európai sablón-építés itt is. Megnéztem Rothschild, a frankfurti Rothschild szülőházát. Ezt a házat a bankárkirály eredetisége pompájában restauráltatta s ez a ház most megtekintésre méltó látványosság. Frankfurtban is elmentem a színházba. Itt még a Frankfurter Schauspielhausban játszottak, de, uramfia, míg Kölnben nyolckor kezdték az előadást – persze lumpoknak való léhaságot produkálva –, addig itt fél hétre volt téve a kezdés és az előadás véget ért háromnegyed kilenckor. Még világos nappal volt, mikor kijöttünk a színházból. Az idő a kényes és kényelmes spieszeknek szólt, a darab nem. Egy elég sikamlós francia bolondságot játsztak igen jól. Ellenben másnapra Hamlet volt hirdetve, amelyet hogy nem láthattam, azért sajnálom, mert Poloniusz szerepében Szikra nevű honfitársunk volt fellépendő, aki valamikor operett-tenorista volt s úgy a hetvenes évek végén néha még megszállta az a gondolat, hogy visszatér – magyar színésznek. Nem tudom, milyen a feje most szegény Poloniusznak, de bizonyos, hogy ma nem játszaná Poloniuszt, ha visszatért volna magyarnak.

A színház mindenütt jól tele volt. Ezek az emberek szeretnek mulatni. De mégis legtelibb ott volt, ahol amellett – sörözni is lehet. A sört mindenütt nagyon szeretik Németországban. Az asszonyok igen lenéztek minket, idegeneket, még a tudós és művelt Heidelbergában is, hogy annyit sem tudunk inni, mint ők. Ami pedig a politikát illeti, a délnémetek a – spanyolok pártján vannak. Mikor pedig a vasút berobog egy-egy állomásra, vagy a hajó megáll: akkor 50–60 darab német kisasszony kiugrik a kocsikból, nekiesik a pályaház falának, melyet íróasztalnak használ, megír egy-egy féltucat Ansichts-Kartet, azaz levelező-lapot az illető helynek, vagy valamely hírességének ábrázolásával s bedobja a postaszekrénybe, azután eszik valamit, iszik rá egyet és újra vasútra ül és robog tovább. A bicikli őrült divatban van az egész vonalon. Az asszonyok is karikáznak, de szépet nem láttam köztük. A szépek inkább gyalog járnak és lehetőleg lassan mennek. Ez a jó van ránk nézve, azt hiszem, a biciklisportban.

Lenau.

Olvastam községekről, melyek víz partján lakva abból élnek, amit a folyó más népektől leúsztat s amit ebből kifogniok sikerül. Bizonyos tekintetben minden nemzet ilyen község. Áll a víz partján, halászva arra, ami más nemzetekből oda úszik. Előfordul néha, árvíz idején a törvényes úsztatás. Ilyen árvíz volt nálunk a Bach-korszak. Akkor védekezve az ár veszedelmei ellen, se rá nem értünk, se kedvünk nem volt kihalászni, amit az iszapos hullámok reánk sodortak; akkor tömegesen szálltak partra, akik a vizek sodrán hozzánk közeledtek s el is leptek bennünket tömegesen. Nem kis bajunk volt nekünk az a civilhad, amely megszállta – hivatalainkat; de az idő elmult, elmosta rólunk a terhet s ki merné ma tagadni, hogy amaz idők szerencsétlen vándoraiból számos derék – magyar családdal szaporodtunk meg?

A második nemzedékben tiszta, jó és hű magyarokat adtak a hazának azok, akik ellenséges lábbal léptek volt sanyargatott földünkre.

A névmagyarosítók nem csekély száztólija kerül ki ama bejött nemzedék ivadékaiból.

A katonaság is ama fajok közül való, amely hasonló prédát úsztat a parti halászok kezeügyébe. Akiről soraim szólnak, az is ezen a réven úszott le, de fájdalom – vissza is úszott megint.

Csak születni, gyermekkorát leélni fogatott ki a vizekből, gyümölcsözni visszaszármazott újra forrásához.

Dr. Sonnenfeld Zsigmond írt egy érdekes könyvet Lenau Miklósról, századunk első felének nagy feltűnéssel működött magyar születésű német költőjéről.

Nikolaus Niembsch von Strehlenau katonaszüléktől származott magyar sótári tiszt gyermeke, született Csatádon, nevelkedett Budán, majd Tokajon, ismét Budán, mígnem családja elszegényedvén, Bécsbe került nagyszülei keze alá s ezzel visszakebeleztetett németnek, bár ő magát mindig magyarnak vallotta s Sonnenfeld úr véleménye szerint költői nagy hatásának egyik tényezője is lett a magyar mivolta. A benyomások, melyeket Tokajon nyert, a tiszai tájak képei varázshatású elemei lettek Lenau költeményeinek.

A költő Lenau ami érdeklődésünktől távol áll. Költészetében nincsen is éppenséggel semmi belőlünk, sem ami reánk vonatkoznék. Érzékeny magyar tárgyú versei is a regényes cigányról, a Tiszáról, a délibábról, – éppenséggel nem magyarok. Tartalmilag és jellem szerint pedig egész költészete távol áll a mi lelki, szellemi és érzelmi világunktól. A mi akkorbeli költőinket más tárgyak lelkesítették, hegedűjök más hangokat sírt a nemzet elé, irányuk másfelé fordította a közönség figyelmét, érdeklődését: semmi közösség köztük és Lenau között. Akár mint ember, akár mint művész – idegen volt hozzánk, csak külsőleg a születés és néhány itt töltött esztendő véletlene kötötte hazájához, melyet szívesen emlegetett, melyhez elvben ragaszkodott is, de melyhez minden mélabús érzékenysége mellett is sohasem vágyódott, sohasem vonzódott. Az én hitem szerint ezért végzetesen meg is lakolt. Mert szinte bizonyosnak tartom, hogy sorsa, ha íróink és költőink akkori nemzeti harcának részesévé lesz, e konkrét célú küzdelem életének biztos célt, elérhető feladatot, úgyszólván mindennapi foglalkozást ád magasztos hivatás mellett. Harcos szelleme megtalálja a legnemesebb harctért s nem kénytelen magamagában s maga ellen folytatni dúló csatákat, amelyek borzasztó vesztét s állandó boldogtalanságát okozták. A magyar poéták működése összefüggésben volt a nemzeti törekvésekkel, sőt része volt, cselekvő része a közéletnek, érintkezett, szövetkezett más ágaival a nyilvános életnek, nagy költők egyenkint, majd csoportban, végre – mint akadémia politikai tényezők voltak. A harc menetét, fejlődését majd kudarc, vereség, majd ünnep és diadal jelezte állomásonként. A költői babér itt a hazafi cserkoszorújával egybefonódva nyújtatott az érdemnek. Képzeljük bele e viszonyokba Lenau egyéniségét. A kétes értékű harcok helyébe vallás és filozófia közt, melynek csataterévé lelkét tette ellentmondó végső következtetésekkel, ellenkező célokkal egyes műveibe: itt a haza, a szabadság, az ember közvetlen érdekei és javai mellett! Lenau a maga lelki küzdelmeiben akármily eredményre jutott, mindig maga volt a megvert fél, mert a két küzdő principium – benne lakott s egymást ostromolva mindig maga csak a költő lelki egyensúlyát, békéjét pusztította, míg végre is férfikora derekán feldult idegei az – őrültek házába vitték őt. Oly viszonyok közt, ahol nemcsak szentimentális asszonyok és még szentimentálisabb férfiak tapsának dolgozott volna, hanem ahol egy-egy műve népeket megmozgató, hatalmakat megrettentő cselekedet lehet vala…

Konkrétebb anyagú és irányú munkásság mellett szinte a bizonyosság egy nemével feltehető, hogy élete is másképpen fejlődött, alkalmasint másként véget is ért volna, ha másutt nem, hát a 49.-i csatatereken, melyeknek golyói már anélkül csaptak be a döblingi tébolyházba, hogy az ő lelke éjszakáját megzavarták volna. Ezeket azért érintem, mert sajnosan nélkülözök dr. Sonnenfeld szellemes könyvében egy ily irányú fejezetet. A könyv, melyet ő írt, minden érdekessége mellett nem eléggé a magyar közönségnek van írva. Konstatálni kellett volna, mit vesztett a nemzet a csatádi sótiszt fiában s mit vesztett Lenau, vesztvén szülei hazáját. Mily végzetes s lehetetlen élet egy jelentékeny költő élete, akinek nincsen hazája.

És sajátságos, hogy Lenau, akit se belső szükség, se eleven szeretet nem kötött a földhöz, amelyen született, aki csak művészete szerencsés segédeszközeinek használta abbeli előnyét, hogy magyar nap sütött bölcsőjére és ifjúságára, külsőleg szerette fentartani magyar voltát. Szeretetreméltó és barátságos volt magyar jövevények iránt; gyermekkora kedves benyomásait őrizte és ápolta és az osztrák és német abszolutizmus polgári szabadságát élvezte, keserűséggel emlegette, amit nem ismert csak felületesen, a magyar alkotmányos szolgaságot, szabadságot kívánva a szegény jobbágynépnek, de az osztrák cenzura nevetséges zaklatásaitól azzal a hivatkozással szabadult meg, hogy magyar alattvaló.

Kitünő hegedűjátékos volt, a Rákóczi-indulót oly virtuozitással húzta, hogy egyszer Amerikában, egy különben hidegvérűnek ismert amerikai az induló hallatára székéről lelkesülten felugrott, kiáltva – „Hurrah magyar!“ Magyarokat szeretett magyarul megszólítani, noha csak fogyatékosan beszélt már férfikorában hazai nyelvén; leveleibe is testvéreihez vegyített magyar megszólításokat. Midőn először utazott Württembergbe, sógorának egy terjedelmes levélben megírta útja benyomásait. E levélben találjuk a következő érdekes és elmés sorokat:

„Igaz, hogy az itteni kitünő földmívelés jó benyomást tesz annyiban, hogy az ember a lakosokat jómódúaknak képzeli, de mégsem tagadhatom, hogy másrészt kicsinyes benyomást is gyakorolt reám. Az emberek itt tolakodó koldusok módjára mindenre ráteszik a kezüket, hogy a természetet kizsákmányolhassák. Látod, kedves öregem, itt megint a magyar ember szól belőlem. Mégis van valami nemes azon hanyagságban, mellyel Pannonia földmívelője vetőmagját a sekély barázdába hinti, szőlőtőkéit már nyeséssel rendbe hozza, azután könnyű szívvel megy haza és pipára gyújt. A szép tokaji hegyek fesztelenségükkel, egymástól messze álló tőkéikkel, a közbe-közbe ültetett gyümölcsfákkal, sokkal szebb látványt nyújtanak, mint a badeniek lépcsőzetes lejtőikkel, szűk helyre szorított tőkéikkel. Magyarországon az egész földmívelés a természethez intézett szerény kérés, szíves meghívás, hogy telt kezekkel jöjjön gyönyörű adományaival; a németek a jó természet-anyát azonnal torkon ragadják és oly iszonyúan fojtogatják, hogy orrán-száján kicsordul a vér.“

Bizonyára igen elmés s költői illusztrációja a különböző viszonyoknak, melyeket a költő nem ismer.

Lenau életében egy drámát kezdett írni, azt sem fejezte be. Egy fiatal költőnek, aki művét előadás végett beadta a bécsi udvari színházhoz, ezt mondá: „Ne tegye, ne adja legjobbját a bámészkodó sokaságnak, a bódénak.“ Főleg a németekről hitte, hogy nem való nekik a dráma, minthogy sokkal többet gondolkoznak, semhogy a cselekvésben örömet találhatnának.

„Inkább tudok képzelni – mondá – magyar drámát, mint németet. Ott még a történelemben, úgy mint a jelenben is léteznek önálló alakok, őseredeti emberek, szilajak, jók, kik azonban a vérontástól mégsem féltek.“

Itt is csak a jelenséget látta, nem egyszersmind az okot is. Magyarországon volt egy nyilvános önállóság, eredetiség és szenvedély az emberekben; ott ahol ő élt, a németeknél, volt polgári rend, policáj és spekuláció. A fenségesebb emberi tulajdonságok, az akarat: szilenciumban voltak.

Beckkel, a szintén magyar születésű német költővel volt egyszer Bécsben találkozása. Kettejök hazájára kerülvén a beszéd sora, Lenau elragadtatással kiálta fel: „Élj szép magyar hazám! Szeretlek minden hibáddal együtt!“ S minekutána anyja hibáit eképpen kegyesen megbocsátotta, azok ellen fordult, kik azt beszélték róla, hogy szülőföldjéről mitsem akar tudni.

„Száradjanak ki a gyalázatos nyelvek – mondá ezúttal igaz magyar átokkal –, egy percig sem tagadtam meg hazánkat s még sokkal kevésbé árultam el, noha mindig inkább durván bántak velem, semmint barátságosan. Mit tudott a külföld Magyarországról, mielőtt mi voltunk? Mindennap áldottam úgy az országot, mint a népét. Vajha lehetne már magyar népről is beszélni; de én eddig csak urakat és szolgákat ismerek. Lesz-e valaha jobb állapot?“

Mikorra ez a „jobb állapot“ bekövetkezett, Lenau egy költői dicsőségben éppen úgy, mint emberi csalódásokban gazdag, aránylag rövid élet után a téboly martaléka lett.

Mit tudott a külföld ő előttük rólunk?

Henye kérdés, értéktelen kérkedés. Mit tud rólunk a külföld, mialatt itt persze a külföld ama része értendő, melynek Lenau dalolt, mit tud rólunk ő utána? Mivel hálálja meg, hogy a század egyik legjelentékenyebb német költőjét tőlünk kapta, mi neveltük neki?

Azzal, hogy Csatádon Lenau nevével a többi alsómagyarországi német községekben azzal a civilizációval, melynek egyik fénye a magyar származású költő – jelenik meg a Schulverein, izgatni, keresztes hadat hirdetni ellenünk –, Magyarország, ama haza ellen, melyet Lenau „minden hibájával együtt“ úgy szeretett, hogy a nyelvüket átkozta meg, aki tőle elszólni iparkodott.

Hát érdemes volt…?

Oberammergau.

Aránylag igen hosszú neve ez egy kis bajor községnek, amely világraszóló hírre tett szert azzal, hogy immár közel négyszáz éven át hagyományosan ápolja, őrzi és fentartja játékát Krisztus kínszenvedéséről. A régi misztériumokból tisztult és fejlődött ki az oberammergaui passió bizonyos tökéletességére a maga nemének. A színpad históriája azt tanítja, hogy úgy a régi görög időben, valamint a kereszténység idejében is a dráma a vallásos misztériumokból alakul ki profán művészetté. Vagyis a szülőanya belehalt abba, hogy életet adott gyermekének. A gyermek: a keresztény dráma hallatlan tökéletességre fejlődött, fejére nőtt összes irodalmi testvéreinek, a többi műfajoknak; mint irodalmi foglalkozás is a legjutalmazóbb; mint a dicsőség osztogatója minden írónak a legkívánatosabb, mert a legeslegnagyobb közvetetlenséggel osztja a babért. De, ismétlem, anyja életén vette meg ezt az elsőbbséget, mert a misztérium megsemmisült, csak az irodalomtörténetben él, mint a holt nyelv a grammatikájában, mint a kiveszett állat spirituszban, a kiveszett növény lepréselve. Tenyészni nem tenyészik sehol.

Én azonban ezt a tanítást, amelyet az irodalom professzorától tanul meg az ember, ezúttal megszorítom. Ott jártam Oberammergauban, megnéztem a passió főpróbáját s azt kell róla mondanom, hogy az a tökéletességre fejlődött misztérium. Négyszázéves történet, fejlődés, tisztulás változása nélkül a lényeges ismérveinek. Az maradt lélekben, ami volt, ami esetlegességeiből is a lényegéhez tartozik, mint teszem azt, a játszók – az is a régi maradt. A falubeli nép játsza úgy, hogy teszem azt, a házigazdám néhai atyja ezelőtt tíz évvel Judás volt, a házigazdám a kórusban tenort énekel, a kocsisom, akivel a játék utáni napon Hohenschwangauba utaztam, az előadáson Sámsont ábrázolta egy élőképben; egy müncheni barátom pedig éppenséggel szűz Máriáéknál lakott. A községnek 1200–1300 lakosa van s ebből az előadáson 700 körül van a színpadon, jóformán a falu épkézláb népe. Csak az apróbb gyerekek, az öregek, betegek, cselédek, nyomorékok maradnak ki a játékból. Magából abból a családból, ahova engemet szállásoltak, hárman játsztak. Reggel nyolc órától fél tizenkettőig a színpadon voltak, fél kettőig minket szolgáltak ki az asztal körül, fél kettőtől hétig ismét a színpadon voltak, mert ennyi ideig tart Krisztus kínszenvedésének csodálatosan megható játéka májustól szeptember végéig minden vasárnap és ünnepnapon, minden tizedik esztendőben.

Az oberammergauiak polgári foglalkozása a képfaragás. Farag az egész lakosság. Gazdaságuk nincsen, mert a bajor havasok ama völgye, amelyben a község fekszik, három oldalról el van zárva, csak egy oldalról van nyitva, de ez az egy az – északnyugati oldal. Szántani, vetni, aratni ott nem lehet. Csak éppen rétjei és legelői vannak, de mérsékelten ez is. Faragó szerszámukkal keresik a kenyerüket s minden tizedik esztendőben eljátszák Krisztus kínszenvedését. A faragás elég tisztességes kenyéradó a hegyi lakók szükségét tekintve, de a passiójáték világra szóló hírt szerzett nekik. Házigazdám, Anton Lechner uramnak, a néhai híres Judásnak egyik asztala körül ültünk, egy kedves newyorki asszonyság a leányával, egy csikágói szeretetreméltó kisasszony, egy szanfranciskói katholikus pap és én. Elég messziről jöttünk mind, hogy a főpróbát megnézzük. Rajtunk kívül volt még ott ez alkalommal vagy 2000 idegen. A nézőtéren voltunk közel 4000-en. Ennyi ülőhely van ugyanis benne és hézagot keresve is nehezen lehetett találni. A helyárak 10, 8, 6, 4 és 2 márka, egy márka 120 fillér. Legtöbb a tíz márkás hely s így egy tömött ház bevétele fölrúg 28 ezer márkára. A környék népe úgyszólván vallásos gyakorlatnak nézi e játékokat és néha processziókban jár el rája. A teljesen ágrólszakadtakat ingyen bocsátják be, erre is vannak helyek, amelyek nincsenek a 4000 ülőbe beszámítva. Egy-egy esztendőben 27 előadás van rendesen. De gyakran megesik, hogy valamely ünnepen kétannyi nép jön, mint amennyi belefér a nézőtérbe s ilyenkor a következő napon megismétlik a játékot.

A játékos esztendőben és a játék előtt majdnem egy évig, összesen mintegy húsz hónapig szünetel minden polgári munka s ilyenkor az egész falu a játékra készül. Van a falunak rajziskolája, ének- és tornatanítása. Minden, ami a játékhoz kell: az összes jelmezek, mind a faluban készül. Egy éltes, odavaló leány áll a szabóműhely élén. Ő szabja ki a jelmezt s a falubeli leányok varrják. De valamint az előadók nem képzett színészek, ő sem tanult szabó. Tehetsége van a szabóságra, mint Lang Antalnak alakja, hangja, lelkülete, szíve a Krisztus szerepére, a másiknak a Judáséra, egy fiatal leánynak szűz Máriáéra. Mert Mária, a szűz anya nem lehet – vénleány. A polgármesterük tartja kezében az egész rendet. Evidenciában van minden gyermek, hogy kiből mi válik. Némely 12–14 éves gyermeknek az álma, hogy 10 év mulva Krisztust játszhassa és az autoszuggesztio alatt, melyet áhítatos becsvágya rája évek során át gyakorol, fejlődik a gyermek. Talán még a szakála is aszerint nő ki. Mert az oberammergaui játszók nem maszkírozzák ki magukat, mint a színészek. Sem festéket, sem parókát, sem semmi eféle kisegítőt nem használnak, hanem úgy növesztik és viselik a hajukat, úgy gyakorolják a járásukat és egész maguktartását, ahogy az alak megkívánja, akit tízévenként játszaniok kell. A mester a rendezőjük. Ő válogatja össze a ruhák színét és ő állítja össze az élőképeket az ótestamentumból, amely a passió egyes következendő részeit szimbolizálják. Van zenekaruk és énekkaruk és a karbeliek éneklik, hol egyik, hol másik, némelyik igen fényesen a magánrészeket. Nem kevesebb, mint 27 énekrész és prológszavalat van egy előadáson. Ezt mind tanulgatják hónapokkal az előadások megkezdése előtt. Az idei ciklusra tavaly februáriusban kezdték meg a tanulást. Bevételök – belépőjegyekből – lehet 4–5 százezer márka. Ebből fedezik beruházásaikat, a tiszta jövedelem kétharmada közcélokra megy, egyharmada a játszók között osztódik szét, azaz közel hétszáz ember közt. Ez tavaly azt jelentette, hogy Krisztus személyesítője kapott 2000 márkát, a kisebb (gyermek) szereplők húsz-húsz márkát. A közbülesők jelentőségük szerint jutalmaztatnak. Mind ez igen szegény jutalom másfélévi munkaszünetért, mely idő alatt nemcsak nem dolgoznak maguk, hanem vevőik is másfelé néznek, úgy, hogy mire újra munkába kezdenek, vevőjük száma erősen megapad. De ez kiegyenlítődik a forgalom által. Mert mindenkinek van kiadó szobája, sokaknak terített asztala; azután fotografiában, faragott munkában s minden egyébben esik ilyenkor kinek-kinek gazdag vásárja.

A közcélok alatt kell érteni vízvezetéket, kanalizációt és közkórházat, amit építettek. A jó oberammergauiak mind e három intézmény nélkül elehetnének. De a nagy idegenforgalom szükségessé teszi ez egészségügyi intézményeket. Ők maguk kórházba is csak elvétve kerülnek, de mondták nekem, ha véletlenül valamely utasembert a látogatók közül baj érne: azt csak el kell látni illendően.

Beruházás alatt értendő a színpad, a nézőtér, a kiállítás, amely az idén vagy 130 ezer márkába került, maga a prológus olyan hímzett szövetű ujjast visel, amelynek métere 60 márka és a szükséges műhelyek, a zenekar, énekkar, iskola stb. föntartása. Az idén építették a fedett nézőteret, amely 200.000 márkájukba került. Azelőtt fedetlen volt s megesett, hogy a hirtelen jött jégeső iszonyú pánikot okozott a közönségben. A játszók egy része teljesen ki van téve most is az idő viszontagságainak s akárhányszor megesik, hogy szakadó esőben játszák végig rendületlen nyugalommal fenséges játékukat.

A telep maga két részből áll: a nézőtérből és a színpadból. A nézőtér egy nagy, téres, egyszerű, négyszögletes deszkaalkotmány vasíveken, de elvakolva. Külseje grafito-alakokkal van díszítve: egy-egy szent, templomi stílusban. Az ülőhelyek alkalmasan eltagolva erősen emelkednek hátrafelé, úgy, hogy minden sor kényelmesen ellát az előző sorok fölött. Leghátul egy pár páholy van nevezetesebb, vagy előbbkelő személyiségek számára. Ha ez nem akad, akkor huszonöt márkáért bárki megveheti az előadásra. Hátul a páholyok körül a fenmaradó nagy falon kétfelül két kép van ügyes ecsettel festve: az egyik a közeli ettali bencésklastrom, híres búcsújáró hely; a másik az oberammergaui passiók régi primitív játszóhelye. A nézőtér elülső része nyitva van s vele szemben áll a színpad. Középen a szorosabban vett színpad szintén egy négyszögletes hosszúkás, mély ház, zsinórpad nélkül; mélysége körülbelül két színfal. Itt váltakozik a díszlet, itt játszódik le a jelenetek egy része, itt vannak az élőképek. E színpadnak van nagy előtere, melyre a játszók a szükséghez képest ki is jönnek. Oldalt kétfelül csatlakozik e színpadhoz egy-egy nagy kapu, melyen keresztül Jeruzsálem utcáiba látni; a kapu után következik mintegy 45 foknyi szögben egy-egy görög oszlopcsarnokos ház, vagy tíz lépcső magasan az egyik, a nézőtől balra Pilátus palotája, a másik, a jobboldali Kaifás lakóháza. E házakhoz ismét szögletben úgy a jobb-, mint a baloldalon oszlopos folyosó, pompás falmezőkkel. E folyosókból lépnek föl a prológus és a karok, jobbról és balról és egy hajlott sorban fölállnak a színpad peremére, középen a prológus, jobbról a basszus és alt, balról (a nézőtől) a tenor és szoprán. Mindez – színház, a függönye, a kapuk, a két ház és a folyosók elég élénken, de ízletesen vannak díszítve, úgy, hogy a szem kellemesen jár ide s tova rajta.

A közönség áhítatosan üli meg s tömötten a padsorokat. Taps nincsen. Színpadi hatások a mai drámai teknika értelmében nincsenek. Magábaszállás, áhítat, könnyhullatás a hatás.

Az előadás tárgya Krisztus kínszenvedése: Jeruzsálembe való bevonulásától kezdve egész mennybemeneteléig az evangelisták előadása szerint. A játék minden jelenetét megelőzi a prológ, az ének és egy vagy két élőkép az ótestamentumból, amely Jézus életének előadásra kerülő mozzanatát szimbolizálja.