Part 13

A darabot, ha szabad annak nevezni, amelyet most játszanak, az odavaló pap rótta össze és egészítette ki az idők folyamán kialakult szövegekből. Ő költötte a prológust is és az énekszöveget. A prológust, amely himnuszi hangban, kizárólag antik verselésben célzásokat tartalmaz az elkövetkezendő képekre s a jelenetre, följajdul vagy fölujong a tartalom ihletétől, fenségétől: egy méltóságos fejedelmi alak mondja el nemes egyszerűséggel, kiváló értelemmel és rajongó hittel. Ez az ember, akit csak Christus Mayernek hívnak Oberammergauban, mert harminc éven át háromszor játszta Krisztust és mindeneknek, akik látták, felejthetetlen. A prológust követi az ének, az ének alatt föltárul az élőkép.

A legzseniálisabb és legszebb dolgok közé tartozik néhány e képek közül, amit valaha láttam. Semmi az operai és egyéb színpadi káprázatos tündérségekből ehhez nincsen fogható. Mert itt világításbeli hatások nincsenek. Amennyi és ahogyan a napvilágból véletlenül ráesik, annyi a világítás. Itt tisztán a remekül tagolt tömeg, a zseniálisan állított csoport, a fenséges színharmónia, a közönséges nappali világosság nyugalma és az ember ihlete, mártíriumos szilárdsága dönt. Nyolc éves gyermekek percekig, mint az acélkapcsok, úgy állják helyöket. A profán színpad raffinériájának nyoma sincs. Ez a klasszikus festői remekművek egyszerűségét, biztosságát, varázsát és keresetlenségét adja nekik. Sohasem láttam olyan szépet ebben a nemben, mint a képet, amelyben a zsidókra a pusztában a manna hull. Test testen, fej fejen, egy meg nem szakasztott tömeg emberből, asszonyból, gyermekből. A tömeg gyönyörűen eltagolva színekkel és egy-egy – nem tudom másnak mondani – kontra állással, ami abból áll, hogy valaki egy váratlan elhajlással, háttal vagy fekve van beillesztve és a képből Mózes és Áron kiemelkedő alakja. Csodásan szép, harmonikus, tömeges és nyugodt kép. A gyermek olyan biztosan állja benne a helyét, mint a meglett ember; a szem éppen oly szilárdan állja szerepét, mint a kar s a láb.

Nem tudtam levenni a szememet az én Sámsonomról, akiben másnap kocsisomra ismertem. Félig dűlt helyzetben, magát hátra vetve, fogta jobbjával a repedező oszlopot, szemét pedig kimeresztette az űrbe, hogy szinte tündöklött nagy világos két szeméből a világtalansága. Körülötte a rémület csoportjai, amelyekre rászakadandó volt a királyi palota padmalya. Nevezetes zseni lakik abban az egyszerű emberben, aki ezeket az ő egyszerű társait ilyen tökéletességek kész anyagává tudta megihletni.

Az utolsó vacsorában, bár az elrendezés más, megelevenedik az ember előtt da Vinci képe. Remek az apostolok ruházata, mindenik két-két színben s e színek csoportosítása az asztal körül. Judás ruhája éppen oly elmés, mint szerencsés, sárga sárgában, de ez már nem élőkép, ez jelenet, amely a cselekményhez tartozik.

Magáról az előadásról szeretnék egy nagy szót mondani. Mindenek után, amit tanultam s amit magamnak elképzeltem, az volt az illúzióm ezen a nevezetes vasárnapon, amelyen reggel nyolctól (másfélórai ebédidejét leszámítva) este fél hétig a színházban ültem, hogy egy klasszikus ógörög tragédiai előadást nézek. Nem egy színpadi szórakozás, hanem valamely nemesebb tartalmú ünnep ez. A görögök mitoszbeli hőseik, félisteneik szenvedését, gyásszal és irtózatokkal telt kiengesztelő sorsát nézték, nagy ihletű költők szövegét hallgatták a szabad ég alatt, reggeltől estig, napokon át, nemzeti ünnepre gyűlve, nem professzionátus színészektől, hanem a szerző által összeválogatott és betanított lelkes barátoktól és ihletett emberektől.

Itt is. Azt a történetet, amelyet mindnyájan tudunk. Az újtestamentom szövegéből századokon át kialakult dialógokkal, melyeket megihletett szívű emberek formáltak, kiegészítettek és kiválogatott, e szöveg hitében fogant, született és nevelkedett emberek mondanak el rajongó lelkük közvetetlenségével és lelkes szeretetével. Ez emberek olyan szilárdak a hitükben, mint az evangélisták, akiknek könyveiből nőtt ki a szöveg. Azt merném mondani, hogy ez az egyszerű, keresetlen, naív könyv, amiben semmi sincsen, amit ne tudnánk, de amiben minden új, ami van, igazságától és hitétől, egy nagy alkotás. A misztérium kialakulva műfajjá, naívságát megmentve tökéletességgé. Olvasmánynak is élvezet, imádságos-könyvnek is a legjobbakból való.

A játékról mit mondjak? Súgójuk nincsen. Ugy mondja mindenik a szöveget, mintha ő találná föl. Mindenik szereplőnek a szavába, mintha hallottam volna beledobogni a szívét. Természetesen, vannak jobbak és gyöngébbek. A fiatal 25 éves Lang először játszotta Krisztust. Mondják, hogy messze elmaradt elődjétől. Ezt mondták Máriára is. Én mégis azt gondoltam, hogy itt-ott a régibbek talán szebben mondtak valamit; valamely tulajdonságukban jobban találtak föladatukhoz, de őszinteségben, hitben, lelki elváltozásukban és ihletükben a maiak is föladatuk színén vannak. A mostani fiatal Krisztus az első szereplés izgalmával, föladatának megilletődésével, szerepének kiáradó, isteni teljességével jött és iszonyú őszinteséggel emelkedett föl a keresztfáig s megrendítő volt rajta a halál. A vér kiment az arcából, a szeme megtört, a teste csuklóiban megoldódott s mintha elszálló lelkének szárnycsapása lett volna, úgy hallatszott a közönség sóhajtása végig a tömegen. Az ember szíve félelmesen dobogott arra a gondolatra, hogy mi lehetett 1900 évvel a Golgotán, amikor most, egy közönséges ember egy bajor faluból, magát beleképzelve az Istenember helyzetébe és másolva szenvedését és halálát, aki sem nem Egressy, se nem Garrik, hanem egy tanulatlan képfaragó ember, csak hite és ihlete segítségével így megrendíti a sokaság szívét.

De mégis, egy korlátozásom van. Nem hiszem, hogy mindenkinek ugyanaz ez a passió, ami nekem volt s azoknak, akik velem nézték.

Azt gondolom, háromból egy szükséges; vagy a lélek és elme naivitása, vagy egy felsőbbrendű műveltség, vagy végre az, hogy az ember, akármilyen is a műveltsége, Jézusát már a szívében odavigye magával.

És ezt nem felekezeti szempontból értem, mert azt gondolom, hogy manapság, mikor az európai emancipáció folytán a zsidók is a keresztény társadalom kötelékében élnek és nem külön kötelékben, Krisztus lelkének és tanításának szeretete nincsen egyházhoz kötve és felekezethez.

Egy azonban bizonyos, hogy a mai fölületes és cinikus műveltség szerencsétlenei számára elrejtett kincs ennek az előadásnak a bája és hatalma.

Most már csak egyet és mást kell elmondanom, ami kiegészíti vagy megmagyarázza azt, amit a minap írtam a bajor falu előadásairól. Mindenekfölött azt szeretném kiemelni, hogy Krisztus kínszenvedéseinek ez előadásában semmi teatrálikus hatás nincsen, leszámítva a pazar kiállítást ruha dolgában. Ez valóban udvari színházi luxus, finom, szolíd kelme, fényes, aranyos és históriai oly értelemben, hogy a nagy egyházi festők képeiről van nagyrészt mintázva. Maga a darab inkább epikus természetű s egymásután adja az új testamentom ismert jeleneteit: Krisztus bevonulását Jeruzsálembe szamáron impozáns néptömeg kíséretében, a kufárok kiűzését a templomból, a bethániai idilli jeleneteket (búcsú) és Jézusnak írral való megkenését Mária Magdolna által; Krisztus utolsó útját Jeruzsálembe; az utolsó vacsorát; a szinédriumot, mely elvégzi Jézus halálát; Jézust az olajfák hegyén; ezután a jeleneteket Annáh, Pilátus és Heródes előtt, a törvénylátást, Kaifás által, aki halálra ítéli Jézust; majd Krisztust a börtönben, ahol megcsúfoltatik; Júdás kétségbeesését és öngyilkosságát; Krisztust, amint a saját keresztjét viszi, a Golgotán, a keresztről való levételét; föltámadását és mennybemenetelét.

Drámai izgalmak csak azokat a jeleneteket borítják el, amelyekben a farizeusok Pilátustól ítéletük megerősítését iparkodnak kierőszakolni. A többi jeleneten mind csak megilletődés ül, bensőség, áhítat, megindulás, meghatottság és néma fájdalom, a színpadon éppúgy, mint a nézőtéren. De hogy ez egyszerű, keresetlen jelenetek, melyekben csak az történik szemünk láttára, amit már mindnyájan ismerünk gyermekkorunk óta, mily hatással közlődnek a nézővel, annak külső mértéke az, hogy reggel 8-tól este fél 7-ig ott ülünk, teatrális emóciók, taps és egyéb járulékai nélkül a közönséges színháznak, ott ülünk és lessük az utolsó szót s az utolsó képet is.

Az ember azon csodálkozik legjobban (amíg nem látta a dolgot), hogy a színjátszás mai raffinált virtuóz képességei mellett, melyeket bőven élvez a modern közönség, miként érheti be a világ minden részéből összesereglett, tehát igen világlátott sokaság az egyszerű oberammergaui faképfaragók játékával, amelynek bizony semmi köze, sem semmi rokonsága nincs a Novellik és Sarahk izgató művészetével.

A feleletet az ember csak ott a helyszinén találja meg.

Ez az egész, menetében, párbeszédeiben, fejleményében, motívumaiban oly igen egyszerű és természetes, megható történet csak igen egyszerű és természetes eszközökkel oly szép és fenséges és csak teljesen rokon a lélekben és elméjükben is igen egyszerű és természetes emberekkel, akik előadják. Nem színészi tudományukkal győzik, hanem megfelelő előkészületük – az értelmes és őszinte beszéd – mellett azzal, hogy teljesen beleélik magukat darabjuk kultuszába és őszinte hittel, meggyőződéssel és érzelemmel elmondják a járásukkal-kelésükkel járó szöveget. Egészben művésznép az igaz, amely az elemi iskolai tudnivalókon kívül rajzolni, muzsikálni, énekelni és tornát tanul s a foglalkozása is művészet. A lakosság általános foglalkozása a képfaragás. A szobrászi állás, szép vonalak, egyszerűség és báj természetükben van, évszázados gyakorlat után szinte velük születik. Ilyen plasztikus művészi eszközök az ő színészi eszközeik is. Keresetlen, egyszerű, természetes, őszinte mint a képfaragás, mely a legegyszerűbb dolgok: _a vonalak_ szépségétől és korrektségétől függ. Teljes összhang van tehát a darab kompozíciója, a története, az emberek lelki és elmebeli világa és mindennapi foglalkozása között.

A színészet technikájában sokszor föltették és vitatták, de soha el nem döntötték a kérdést, hogy a színésznek, aki sírást színlel, szabad-e vagy kell-e igazán sírnia, aki meghatottságot játszik, meghatottnak kell-e igazán lennie. Oberammergauban ez a kérdés nem vitás. Ott a játszóknak az érzelme lélegzetvételükkel jár ki s be az ajakán. Ott semmit sem játszanak, ott mindent átélnek a játszók és mikor Krisztust leveszik a keresztfáról, az a Krisztus fizikailag él ugyan, de lelkileg meg van halva és a néző nem veszi észre, hogy fizikailag él. Borzalmas meghalást, megdöbbentőt, megigézőt láttam akárhányat nagy művészektől. Igazán halott embert színpadon életemben csak egyet: Lang Antalt a keresztfáról való levételekor és anyja: Szűz Mária ölében fekve. Oly mély és igaz volt ez a benyomásom, hogy egyetlen bántó dolog volt benne, a sok mesterséges vérfolt, mely a testére volt festve, holott ezenkívül semmi színpadi segítő eszközt, se arcfestéket, se parókát nem használtak. A színlelt vérfolt sértő volt az egész ember és alak lelki és testi igazságán.

Van az oberammergauiaknak gyakorló színpaduk is, amelyen közbe – a passió közé eső években – maguknak és a környéknek játszanak. Van erre egy pár hazafias darabjuk és egy pár népszínművük. Nagy sajnálatomra ebből semmit sem tudtam megszerezni s ezeket nem vonhatom bele ítéletem okai közé. Csak olybá vehetem, hogy ezeken gyakorolják beszédüket, mozgásukat, úgy, hogy 10 évről 10 évre a nagy alkalom ne találja őket gyakorlat nélkül.

Az oberammergaui játék eredete egy fogadalom 1633-ból, amikor olyan pestis pusztított ott, hogy három hét alatt az akkor kisded faluból kihalt nyolcvannégy lélek. A pestis ellen fogadta föl a falu előljárósága, hogy ezentúl minden tizedik esztendőben előadja Krisztus kínszenvedésének a tragédiáját, mint ahogy a régi okmány mondja: die passions-Tragedi Zu Ehren dess bitteren Leyden und sterbens Jesu Christi zu halten und zu Exhibiren.

1634-ben volt az első játék s azóta tart rendesen, kivéve ha háború megzavarta. Igy az 1870.-i német-francia hadüzenet már játék közben érte az oberammergauiakat. Abba is hagyták a játékot, de 1871-ben lejátszták a megzavart esztendő tartozandóságát.

A pap, a polgármester, a faragómester, a tanító s a zenetanárok rendezik és intézik ezt a csodás vállalatot.

* * *

A mult vasárnapi főpróbára a falu előljárósága a müncheni írói és újságírói egyesület közbenjárásával hívta meg az európai sajtót. Ez egyesület kitünő elnöke Schaumberg dr. meghívását egy kirándulás tervével tetézte a néhai Lajos bajor király tündérváraiba, melyek azon a vidéken vannak. Vagy száznegyvenen a sok százból, aki Oberammergauban összesereglett, elmentünk Schaumberg dr. és Wetzstein müncheni hírlaptulajdonos kalauzolása mellett e kirándulásra; a bajor nép zsenijének élvezetéből a fantasztikus lelkű bajor király alkotásaiban gyönyörködni. Megnéztük a linderhofi nyaralót, a miniatur Versaillest, amely megdöbbentő pazarsággal dicsőíti XIV. és XV. Lajos királyokat. Minden az ő ízlésükben van, minden őket ábrázolja, korukat, embereiket, szeszélyüket, ünnepeiket: festmény, szobadísz, bútor, minden, minden, minden. Képzelhetetlenül fényes, drága, szeszélyes, fejedelmi, terhelve arannyal, ezüsttel, márvánnyal, drágakővel, bíborral, bársonnyal, hímzéssel, műtárgyakkal kigondolhatatlan sokaságban, egész az ebédlőasztalig, amely a padlóba sülyed és megrakva jő fel. Egy mesterséges csepegő kőbarlang villamos világítással, vízeséssel, tóval és festménnyel; egy a párisi kiállításon vásárolt mór kioszk fantasztikus ragyogással; vízművek játéka, szobrok, lépcsők és gloriettek; kábító látvány, melyből alig tud az ember magához térni a régi egyszerű kápolnában, ahol egymaga szűk falak közt lakik az Isten, míg a nyaraló csodás, észvesztő szobasorában egymaga bolyong a király.

Ezt gondoltam magamban s ez a gondolat mind metszőbben fészkelte be magát az agyamba, amint szobáról-szobára mentem, amelyekben a legutolsó szék árán meg lehetne venni egy bajor parasztházat: hányszor nem kiáltozhatott ez a szerencsétlen király arannyal hímzett bíborágyával és pamlagaival szemben állva: adjatok egy ágyat, amelyen egy kicsit henteregni, egy diványt, amelyen kényelmesen elnyújtózkodni lehet!

Hochenschwangauban az új Neuschwanstein gyönyörű fellegvár fenn a sziklán éppen ilyen, csakhogy itt a német monda kultusza a fő s a mellékdísz: a Szigurd, a Parcifallegendák képben, szoborban, faldíszben, mindenben. A keleti fejedelmek, az Ezeregy éjjel tündérsége, egy a világtól elzárkózott király fantasztikus álmai megvalósítva, terem terem után csodánál csodább. Hihetetlen a mai modern világban. Mintha egy régi, egy elmult rendből menekült volna ide a XIX. századba a régi századok bolygó lelke.

Régi várakat: a gúláktól kezdve a mi középkori várainkig, ha látok, egy elmult világ rendje elevenedik meg előttem; a fáraók rabszolgái, a mi középkori eleink jobbágyai nélkül ily alkotások lehetetlennek látszanak.

Ime azonban itt egy király az egyenlőség forradalma után, a szocializmus ébredő századában szemébe nevet világrendnek, időnek, multnak s jelennek s megcsinálja az elmult századok passióit modern eszközzel: a pénz iszonyú tömegével. Környezete megrettenve nézi a pazar szeszélyt, módokat keres, hogy segítsen a bajon és íme a nép, amely misztikus szeretettel nézte titokzatos királyát, suttogni kezd, gyülekezik, fegyverkezik, hogy körülvegye, megvédje és szökésében segítségére legyen. S egy végzetes pillanatban ez a mesébe való király az orvosa elől, akinek hűségében nem bízik, menekülve a stahrembergi tóba gázol. Az orvos utána siet, hogy kivezesse, a király birokra kél vele s mindkettőt örök halálos öleléssel fogja át a hullám.

Alançon hercegasszony valamikor menyasszonya volt ennek a királynak. De az ideális férfi megcsalatkozott menyasszonyában s örökre elfordult nemcsak tőle, hanem minden asszonytól. És a gondviselés, ez a rettentő poéta az egymásnak szánt, de egymástól elfordult két lelket, hogy a halálban se találkozhassanak, – az egyiket vízbe temeti, a másikat emésztő tűzbe, a párisi bazárégésbe.

Sokfelé el van terjedve II. Lajos király arcképe azon a vidéken. Szerették, mert a sokaság mindig vonzódik a szertelenhez, a kimagyarázhatatlanhoz, a titokzatoshoz. Ma éppenséggel lelkesedéssel beszélnek róla, mert szeszélyes alkotásai, amelyeknek fényében, mint arannyal kivert kriptában szörnyű magányosságban élte napjait, – most meg vannak nyitva a világ kíváncsisága előtt s benépesítik a vidéket utas emberekkel. Mikor a király meghalt, az udvar elsápadt hátrahagyott adósságainak szörnyű listáján. Azóta azonban turistáktól belépődíj fejében a kastélyokért beszedtek 17 millió márkát. És ezt mindig bővebben fogják szedni úgy, hogy a szerencsétlen király pazarlása végül ma üzletnek is fényesen beválik.

Arcképét, pedig általában igen szép férfi hírében volt, valahányat láttam, nem találtam szimpátikusnak. Én alkotásaiban láttam az ő valódi képét. Mintha nem olyan királynak képzelte vagy érezte volna magát, akinek uralkodó-jogai és kötelességei vannak: akinek népét kell vezetni, hogy boldoguljon: hanem mintha az álmodozó gyermekfantáziában élő király lett volna, akinek a király fogalma, hatalma, dicsősége és egész valója aranyruha, gyémántkert, ezüstpalota, fény és káprázat s amit csak egy szertelen, csapongó képzelet az éj sötétségéből magának ragyogást elő tud varázsolni. Művészei, magányos színháza, várai, kastélyai, egyedülvalósága és korlátlan akarata voltak az ő királysága, nem pedig a sörös Bajorország.

Magyarországra kettő emlékeztet e tündérkastélyban: Benczur Gyula két képe Linderhofban és Szent István és Szent László király alakja a neuschwansteini vár tróntermében, ahol az elefántcsontból tervezett, de el nem készült trón fölött való körfalat a kereszténység hét szent királyának festett alakja díszíti.

Magyar hazánk az egyetlen ország a világon, amelynek trónján két szent viselte a koronát. Szent Istvánról még egy nagy kép is van e roppant fényben tündöklő teremben: amint a pogány magyarokat a keresztény hitre téríti.

Müncheni újságíró-kollégáink iránti hálás gondolattal zárom le e soraimat, amiért meghordoztak bennünket abban a tündérségben, amelyben tündöklenek a bajor nép, a bajor hegyi vidék és a legszerencsétlenebb bajor király álomlátásai.

Banquo szelleme.

Megnéztem „Macbeth“ fölelevenített előadását, élveztem a gondot, melyet reáfordítottak, de sajnosan vettem, hogy a jó szándéknak áldozata lett Banquo kísértő lelke, melyet kihagytak. Aki netán nem tudja a történetet, annak íme itt elmondom az idevágó részt.

Banquo és Macbeth csatát nyernek, mint hadvezérek Duncan király számára. A nap hőse kiválóképpen Macbeth. Mikor a két hadvezér a csatatérről eljő, egy pusztás helyen három boszorkány üdvözli s Macbethnek egy méltóságot ígér, melynek birtokosa még él és királyi koronát; Banquónak azt, hogy maradékai lesznek királyokká. A két hadvezér nemsokára találkozik Duncan királlyal, aki elhalmozza őket magasztalásaival, Macbethre ráruházza a boszorkányok által ígért méltóságot és bejelenti nála látogatását, hogy ott tölti a következő éjszakát.

Macbeth megrendül a boszorkányok egyik jóslatának gyors beteljesedésén s ezt kezességnek veszi arra, hogy másik ígéretök sem marad puszta szónak.

Ez izgalmak, nagyravágyásának sarkantyúja és felesége ösztökélései ráviszik a tettre: megöli királyi vendégét s csakugyan király lesz. Mit ér azonban neki a korona, ha nem magának s maradékainak szerezte lelki nyugalmának árán, hanem Banquo utódai számára. E hánykolódás veszi arra, hogy bérelt gyilkosokkal megöleti Banquot és fiát. A gyilkosok megölik Banquot, de fia, Fleance, elmenekül. Ezt jelentik a gyilkosok Macbethnek, éppen akkor, mikor az új király maga köré gyűjtötte híveit, hogy megvendégelje őket. Iparkodik is mindenki az új uralkodó kegyében járni, tömegesen jöttek el Skócia nagyjai a királyi vacsorára s le is telepedtek. Csak Macbeth széke üres még, mert ő egy titkos ajtó küszöbén suttog a két gyilkossal, akik neki Banquo haláláról hozzák a jó, Fleance megmeneküléséről a rossz hírt.

– Jól van, menjetek – mondja Machbeth. – Majd holnap még beszélünk erről.

Most a királyné szólítja férjét, hogy üljön vendégei közé. Lennox úr is mondja: – Nem tetszenék felségednek közibénk ülni? S rámutat az üres székre. E pillanatban megnyílik a föld vagy a fal és a megölt Banquo lelke odaszáll az üres székre és reá ül. Macbeth azonban a kínálgatók felé fordulva megszólal:

– Itt volna országom minden dísze, ha még Banquo kedvelt személye is itt lenne.

– Távolléte ígéretének értékét csökkenti csak. Tessék felség megtisztelni bennünket királyi társaságával! – mondja Rosse lord.

És most Macbeth a széke felé fordul és indulna; de elképedve tántorodik meg és a megrettenéstől nyitva maradt ajkán e szók szaladnak ki: „az asztal teli van“.

– Sir, itt van az ön számára fenntartott hely!

– Hol?

– Itt, jó uram. Mi az, ami így fölindítja fenségedet?

– Ki tette velem ezt közületek?

– Mit, jó uram?

De e kérdést Macbeth már nem hallja, hanem a kísértetnek ő reá szegzett tekintetével kezd perelni: „Nem mondhatod, úgymond, hogy én tettem: nekem hiába rázod véres fürteidet!“

Zavar támad erre a teremben, az urak felugrálnak, a királyné marasztalja őket. Hogy így, úgy, ez rendes baja, ne is figyeljenek reá. Majd férjéhez fordul:

– Hát férfi vagy te?

– Az, még pedig oly bátor férfi, aki szembenéz olyannal, amitől elképedne az ördög is!

A királyné férjével, Macbeth a látománnyal perel, mely csakhamar el is tűnik s az egész társaság s a király is összeszedi magát a királyné biztatására s újra asztalhoz ülnek. Macbeth poharat töltet s vakmerőn újra Banquora köszönti, mondva: „bár itt lenne“. Erre a kísértésre újra megjelenik.

– El – ordítja Macbeth, el a szememből! Takarjon el a föld! Csontodban nincs velő, a véred hideg; nincs akivel rám meredsz, a szemednek fénye. És így tovább, míg a kísértet újra eltűnik s a vendégség feloszlik.

Erről a jelenetről van szó, melyből kettőt emelek ki: a kísértetet nem látja senki, csak Macbeth, a többi mind csak az üres széket nézi. Macbeth pedig az egész jelenet alatt nem mondja szóval, nem mondja célzással sem, hogy kit, mit lát. Azt, hogy kit, mit lát, a skót vendéguraknak nem is kell tudni; de annál szükségesebb, hogy tudja a néző, ha ez nem tudja, a jelenet minden közvetlen erejétől, rémes borzalmasságától, konkrét tartalmától meg van fosztva. Aki Macbethet először látja és olvasásból sem ismeri, az tisztára nem is sejtheti, mit bolondozik Macbeth az üres székkel.

Lehet, hogy különösebbnek tartja egy-egy becsvágyó színész csak olyanok számára játszani, akik igenis ismerik Shakespeare műveit; de ez tévedés. Mert nem egynek vagy másnak, de mindenkinek kell játszani. És a teljes igazság mindenkinek igazság, a féligazság pedig sokak számára érthetetlen, a többiek számára pedig csak féligazság. Még akik Shakespeareből tudják is, hogy oda az üres székre Banquo szellemét kell gondolni: azok is meg vannak fosztva a szolgálattól, melyet szemök van hivatva tenni képzeletüknek. Képzelniök kell, amit láthatnának. A nézőt már meglepte és fölizgatta a megjelent kísértet, mielőtt Macbeth meglátta volna. Kiki felismervén Banquo szellemét, előkészítődik, várja, lesi izgalommal és kíváncsisággal Macbeth megrettenését és kitörését, ha majd ez is meglátja, amit a néző már lát. E nagy és félelmes jelenet meg van fosztva nagyságának és félelmességének főtényezőjétől, ha a kísértet nincs ott, mert meg van fosztva világosságától elsőbben is, másodszor pedig érzéki voltától.

Tudom, szeretnek hivatkozni Macbeth másik látományára, arra, mikor a hős a gyilkosságot elméjében forgatja s a levegőben egy tőr képét látja. Akinek gondolkozása csak ez analógia kitalálásáig mélyedt bele Shakespeareba, az ne magyarázza, még kevésbé merje korrigálni Shakespearet, aki utasításaiba beleírta, hogy a szellem jő, leül és eltűnik, de nem írta meg, hogy a levegőben egy tőr tűnik fel.

Miért írta meg az elsőt, miért nem kívánta a másodikat?

Mert az elsőre a színpadi világosságnak, a néző képzeletének és a jelenet borzalmas hatásának szüksége volt, a másikra mindezeknek nem volt szüksége.