Part 8

Tudós volt, komoly tudós, tele a tudás szeretetével és szerénységével. Semmit sem vitt magából a piacra, sohasem játszott hossz-ra a nevével és egy lépést sem tett híréért, melyért csak dolgozott, ami nagy sor, de nem elég manapság. Hírlapíró is volt. Még pedig a javából való, de ott is a foglalkozását szerette és szolgálta, nem a nevét, nem a hírét, nem a személye hatását. Az ötvenes évek óta írt újságot, de talán valamely külső szükségesség nélkül sohasem írta semmi dolga alá a nevét. Az újságírásban elvből tartotta a névtelenséget. Nem csoda, ha a mai reklámos világban száz üres név szélesebb körökben ismeretes, mint az ő súlyos, tartalmas, drága neve. Pedig ez a név a legértékesebbek közé tartozik a magyar művelődés történetében. Természete, vérsége, személyének külsőségei és nehézkessége okozták, hogy hivatásának korlátain innen maradt működésében és alkotásában. Tehetsége sokoldalú volt, de elemeire bontva, mind atyafiságban állt egymással, amiben dolgozott. Ha egy szóval kellene megjelölni az ő kvalifikációját, azt mondanók, hogy Salamon Ferenc a halhatatlan újságíró volt. Mi magunk is újságírók ezzel a legnagyobbat mondtuk. Mert hiszen mi egyéb az újságíró: moralista, politikus, történetíró. Törvénye az igazság szeretete. Salamont ez töltötte el. Egész lénye az igazság szeretetétől volt áthatva s ebben rejlett nagy ereje úgy is mint történetírónak, úgy is mint újságírónak. A divatos újságírásnak azt a nemét, mely hallomásokból ír rémtörténeteket, titkokat fürkész és ajtókon hallgatózik, megvetette egyszerű szittya vérének egész melegével. Csodálatos, szokta mondani, hogy a mai újságírók csak az iránt érdeklődnek, amit bizonyosan nem lehet tudni s elhanyagolják vagy meg se látják azt, ami – kedves formulája: – napnál világosabb. Természetesen, hogy mi apróbbak az előkelő álláspontra, szép mesterségünk e legnemesebb felfogására mindig fel tudjunk emelkedni, ahhoz híjával vagyunk az ő eredeti, nagy elméjének. Ő semmiről sem tudott írni, amit meg nem nézett a szemével, meg nem tapogatott a kezével. De amit megnézett és megtapogatott, abba tudott új, eredeti felfogást belevinni; abból kikobozta a törvényt, a gondolatot és új lett, ami réginek, ismertnek látszott. Az apróbbak új és ismeretlen és hallatlan dolgokat hajhásznak; ő a régi látszatból a valódi tartalmat hüvelyezte ki. Igy tett mint újságíró, így mint történetíró. Módszere aritmetikus volt, mindig egyenletekkel dolgozott. Az ismertből kereste ki az ismeretlent. Csodálatos gyanakvása volt mint történetírónak minden iránt, amit emberek instruáltak. Az okmányok hitelére nem igen támaszkodott. A természet munkái, a mesterségek munkái, a kő, a föld, a víz, az éghajlat és az emberi természet törvényei voltak a fegyverei: ezekből írta történeti munkáit. Ez az ő saját módszere volt eredeti, szellemes és ellenállhatatlan. Kegyetlen a kritikája régi följegyzések, krónikák és adománylevelek értékéről. Hányszor fordult egy-egy kő, vagy ércdarabhoz, hogy az emberek megírt hazugságai ellen megvédelmezzék. Innen van fejtegetéseinek az élettel, a színnel, a valósággal teljes volta. Történeti munkái mind egy-egy regény érdekességét e módszertől nyerik. Ő maga a matematikát dicsőítette tanítómesterének. Attól szerette meg az igazságot – valószínűleg igazságáért szerette meg azt – s attól vette rendszerét. Mint 48-as honvéd bujdosnia kellett, nevelőnek állt be s akkor foglalkozott a tudás ez ágával s innen származtatta elméje diszciplinált voltát. Mint újságíró foglalkozott a nevelés kérdéseivel is. Egy felettébb érdekes cikksorozatot írt, mely utóbb különlenyomatban is megjelent a hetvenes években, a Reform c. újságban. Ebbeli tanításai mind a saját tapasztalásából voltak merítve. Egy siketnéma fiú volt a növendéke s ő kitalálta a módját, hogy rendkívüli sikert ért vele, egy lénnyel, akitől a tanulás két főeszköze: a hallás és a beszéd képessége meg volt tagadva. Ki beszélhetett illetékesebben pedagógiáról, mint a tanító, aki ily iskolát járt ki sikerrel? Ujságírói pályafutását, mint kritikus kezdte. A Kisfaludy Társaság csak most egy-két éve adott ki tőle két kötet ily dolgozatot. A legvonzóbb és legtanulságosabb olvasmány irodalomkedvelők és írók számára. A hatvanas években ment át a politikára. A Pesti Naplóban a bécsi dolgok rovatát kezelte s állandó harcot folytatott a bécsi újságokkal. Érdekes polémia, sistergő csatározás volt az s a legkelendőbb olvasmánya az akkori közönségnek. A kiegyezés alatt érintkezett a vezérlő politikusokkal, akik nemcsak meghallgatták észrevételeit, de értékesítették is. Tudom, hogy azt tartotta, hogy a delegációk néma közös ülésezése az ő ötlete. Tudom, hogy ez iránt mások is fenntartják apasági igényöket: de ő reá nézve a dolgot tőle magától hallottam. A kiegyezés után a hivatalos lap szerkesztője lett. Nem becsvágy nélkül vállalkozott ez állásra, de becsvágya igen sok nehézségbe ütközött, mert a hivatalos lap a diszkréciók kegyetlen kötelékeivel volt guzsba csavarva. Csakhamar meg is érte, hogy e lap eltiltatott minden hírlapírói közléstől.

Elviselte a dolgot, mert abba az időbe esik nagy vállalata: Budapest történetének a megírása. Ez az ő legnagyobb – fájdalom befejezetlen – műve, melyet úgy készített, mint az az építőmester, ki egy monumentális épülethez maga kénytelen követ fejteni, téglát égetni, maltert keverni, tervet készíteni és kőművesmunkát végezni. A módszer, az anyaggyűjtése, a tárgy fölszedése, alapozó munka és fölépítmény: minden az ő keze munkája. A főváros területét, környékét bejárta, fölmérte, megvizsgálta föld felett és föld alatt. Volt geológus, hidrológus, indzsellér, topográfus, archeológus és Isten tudja mi hozzá. Ámulattal nézi az ember azt az óriási szélességét a talentumnak, amelyre csak egy teremtett újságíró képes, melynek színekben, tartalomban, anyagban gazdag eredménye az ő nagy műve. Nem krónikát beszél ő el, nem valamely történetet, félig mások nyomán hazudva, félig magától képzelve; hanem megszólaltat hegyet, völgyet, követ és vizet, felépít hajlékot és várost, de reális anyagból; megszólaltat egy-egy szerszámot, egy kardot, egy sarkantyút, egy gombot, egy-egy pénzdarabot, föltámaszt egy-egy embert megdöbbentő valódiságában, lelket idéz elejbéd, egyszóval valóságot és igazságot. Ahol e kettőre nem akad, ott nincs érdeklődése: ott nem épít, hanem rombol. Rombol meséket, pusztít mende-mondát, semmivé tesz képzelgést és hazugságot. Ő eddig a klasszikus történetíró a magyar történettudományban. A mult idők lehét, letűnt idők lelkét az ő munkáiból lehet kiérezni. Régi történeteink elbeszélve megvannak összefüggésben több jeles író tollából. Magyar történelem, amely tudományszámba menne, az nincsen. Történelmi felfogást Salamon könyvéből lehet tanulni. Aki az ő művét haszonnal olvassa, több magyar történelmet tud, mint aki a többi Magyarország történelmeit betéve tudja.

A publicisztika munkáiba ellenállhatatlanul sodorta őt 1870-ben a francia-porosz háború. A Reform az akkori áramlattal szemben egymaga pártolta az összes magyar lapok közül a poroszok ellenében a franciákat. Ez irányhoz csatlakozott ő is és egyik félelmes ereje volt az irányzatnak.

Azóta nagyobb újságírói hadjáratban nem vett részt, de összeköttetéseit fenntartotta s ápolta s a Budapesti Hírlapnak a későbbi években is gyakran volt vendége, természetesen nem politikai cikkel. Néhány év óta egyetemi tanár volt. Ez volt élete keserűsége. Lemondással, elcsüggedéssel lépett mindenkor a katedrára. Gyűlölte az élőszóval való előadást. Inkább öt óráig írnék, mintsem hogy egy óráig beszéljek, mondta, valahányszor az egyetemre való útjában betért hozzám, vagy másutt volt találkozásunk. De azért csak eljárt kötelességtudón, bár mélyen megvetette azt is, amit előadott, mert általános magyar történelmet kelle hirdetnie, azért ott is vonzó, eredeti és érdekes volt.

Alacsony, zömök ember, tömött tagokkal, rövid nyakkal. Négyszegletes feje benn ül két válla közt, göndör, most már erősen szürkülő haj ad arcának keretet. Homloka szűk, orra lapos, eleven két piciny szeme távol áll egymástól, ritkás szakáll és bajusz borítja az állát. Valóságos tatár arc; de oly jóízű barátságos mosolygása volt, hogy ezt a különös arcot vonzóvá tudta tenni. Szíve lágy és jó volt, mint a kenyér. Adta is szívének jóságát mindenkinek, aki közelébe jutott, mint ahogy a jó apa osztja ki családja közt a felszelt kenyeret. Szerény volt jelleme, jó volt a szíve, nagy volt az elméje. És semmivel se fukarkodott, mindenéből bőven adott. Keresményéből, tudásából, jó szívéből és hatalmas talentumából egyeseknek és nemzetének, amelynek dísze és fénye volt.

Erkel Elek. (1893 június 11.)

A Népszínházon fekete zászló leng s halálát hirdeti egy művészi pályafutásnak, amely ott kezdődött és ott végződött. Erkel Elek, a nagynevű Erkel-család egyik sarja, méltó nevére, a Népszínház megnyitó napján, 1875 okt. 15.-én állt mint karmester először a közönség előtt. Azt lehet művészi pályája kezdetének mondani. Azelőtt végigment azon a praktikus iskolán, mely minden Erkel-fiú iskolája volt. Tanult otthon muzsikát, amelynek minden elemével már veleszületett, azután verte az üstdobot, a nagy dobot, meg a cintányért a Nemzeti Színház zenekarában. A nemzeti színházi nagy dob mellől került a magyar zenevilág Lexije a Népszínház karmesteri pulpitusa elé. A története e dolognak nincsen érdekesség nélkül. A Népszínház első igazgatója az új színház személyzetének szervezésében volt és meglátogatta az öreg Erkelt, akivel éppen egy házban lakott, de egy emelettel fölebb.

– Az egyik fiát óhajtanám elkérni, így szólt a látogató a mesterhez, aki az Erkelek udvariasságával és diplomatikus előzékenységével fogadta. – – A fiamat? Melyiket?

Akkoriban járta a Ripacsos Pista dolmánya és különösen a Falu rossza. Azért említem a kettőt együtt, mert mindenikhez Erkel Gyula szerkesztette a zenét igen nagy ügyességgel és megfelelő szerencsével. Azonkívül csinált épp akkortájt muzsikát a Csongor és Tündéhez is. Ezek olyan munkában mutattak nagy hajlandóságot, aminőt az ember egy külvárosi színház karmesterétől vár. Világos, hogy Erkel Gyula van arra hivatva, hogy az új színház karmestere legyen. Ezeket az öreg úr meghallgatta és egy kis ide-oda beszélés után pár napi időt kért. Ezalatt kétségkívül haditanácsot tartott a család, mert az Erkelek egymás nélkül semmit sem csináltak, még operát sem. Pár nap múlva Erkel Ferenc visszaadja a látogatást az igazgatónak és így szól:

– Odaadom a fiamat, de nem a Gyulát, hanem az Eleket.

– Igen? – mond az igazgató – de én Eleket nem ismerem, csak azt tudom, hogy most van a nagy dobnál.

– Való, hogy ott van, de az nem tesz semmit. A nagy dobhoz kell a legjobb muzsikus. Anélkül a dob és cintányér nem muzsika, hanem lárma!

– Jó – felelé az igazgató –, ha Erkel bácsi azt mondja, hogy Eleket adja, akkor bizonyos, hogy Elek odavaló, tehát viszem Eleket.

És azóta Erkel Elek halála napjáig szolgálta a Népszínházat és míg egészségét bírta, szolgálta az Erkelek zsenialitásával, kitartásával, diplomatikus hallgatagságával és udvariasságával a szolgálatban. A legkitünőbb karmesterek közül való volt. A színésznek félsiker volt, ha Erkelt látta maga előtt. Oly könnyedén, oly biztosan vitte a szólistát, kóristát és zenekart, mintha csak bűvös ereje lett volna karjában és pálcájában. Sokszor azt hittem, hogy mindenki, aki színpadon van, valami titkos szállal van az ő pálcájához kötve. Csodálatos módon tudott összezsugorodni és fölegyenesedni a helyén. Az énekes nyugodtan nézte nagy fejét. Bizonyos volt benne, hogy amint rákerül a sor, hogy bele kell vágnia, Erkel szeme hozzá röppen és pálcája megszólaltatja hangszálait a kellő pillanatban. Addig hiába kereste a karmester szemét. Ugy bujkált az a színpadi tömegben, hogy éppen csak azt látta meg, akire az ének sora rákerült. Különös adomány ez. Hallom, hogy Erkel Sándor is bírt vele. A Népszínháznak oszlopos tagja volt Elek, de én azt hiszem, az operának is és bármely előkelő zenevállalatnak oszlopos tagja lett volna.

Erős, nagy lomha test volt. A ruha úgy állt rajta, mint a fogason. Járása nehézkes volt, majdnem esetlen, mint egy elefánté, de ez a szétmálló tömeg a karmesteri székben könnyű, ruganyos, előkelő volt. Taglejtése esztétikus, határozott és bájos vonalakban járt a hullámzó zene felett, egy néma zene maga is. Erő és szépség volt e ritmikus mozgásban s a mód, ahogy karnagyi botját tartotta s egy pár kézmozdulata tipikus lett, eltanulták kollégái is.

Mint zeneszerző három nagy kísérletet tett a Népszínháznál, három operettel, de kevés szerencsével, ami azonban nem a talentumán múlott. Erkel Elekre nézve csak a kotta létezett. Ha oly korban születik, amelyben a specifikus magyar muzsikának, a polifonikus kompozícióknak van kelete, akkor, azt hiszem, kifejlődött volna kompozitori tehetsége és ő maradandó művekkel tett volna bennünket gazdaggá! De az Erkeleknek a zenei zsenijök mellett még egy igen nevezetes zsenijök volt: a kiváló érzék az élet praktikuma iránt. Az érdekekkel kérlelhetetlenül leszámoltak. Az öreg maga meghajolt a Wagner-divat előtt, mert uralkodó erejét nem tagadhatta és elhagyva sikereinek mezejét, ahol eredeti természete érvényesült: wagnerista lett fényes tudásával és csatát vesztett csata után. Elek konstatálta magában, hogy az operettnek van nagy kultusza és operettet írt, holott annyira sem érdekelte ez a dolog, hogy akár csak el is olvasta volna a librettóját.

Ő megírta zenéjét anélkül, hogy tudta volna, hogy a história miről traktál. Elolvasta kénytelen-kelletlen a megzenésítendő verseket és amiről szólt a vers, az vezette őt a – hangszerelés brilláns kezelésében. A librettóval nem törődött, vele néha a legvastagabb ellentétbe keveredett. Oly egyoldalúan csak muzsikus volt, hogy – nem maradván meg a tiszta muzsika mellett – mint operaszerző csak félsikerek dicsőségét élvezhette.

Igazi dicsősége volt a népszínművek felbokrétázása dalokkal. A Vereshajú, a Sárga csikó, a Piros bugyelláris ebbeli örömének aranyideje volt. A legszemetesebb forrásokig elmenni egy-egy dalért, az neki élvezet volt. Élete zenében folyt le, teljes egyoldalúságban. A közdolgokból is alig érdekelte valami. Ujsággal keveset élt. Beszédében felettébb óvatos volt és inkább az ujját leharapta volna, semminthogy felebbvalójának olyat mondjon, amiről tudta, hogy nem fog neki tetszeni.

Tökéletes színházi diplomata volt.

Kollégáival megesett, hogy sértő nyilatkozatra ragadtatta el magát, de csak a karmesteri székben és ott is mindig máshova nézve, mint ahova beszélt. Az ilyennek is az lett a vége, hogy vacsorát fizetett annak, aki megbántotta, vagy dühbe hozta és addig rimánkodott az ügyelőnek – a színpadi porkolábnak –, amíg le nem törülte azt, akit ő iratott fel a panaszkönyvbe, ahonnan a színházi bíróság elé kerül az ember.

Sok érdeme és érdemes multja van a Népszínház körül, méltán hirdeti gyászát a fekete zászló. Agglegényi hanyag életet élt, komolyan a színházon és a muzsikán kívül semmivel, még magával sem törődött. Azt kell mondanunk, hogy a színház több hasznát vette neki, mint ő a színháznak. Tehetsége nem jutott érvényre, elkallódott, széthullott, mint ő maga, aminek oka, ami különös zeneéleti viszonyunk. Egyénisége nem élt külön önálló életet, hanem csak része, mintegy orgánuma volt egy zenész családnak, az Erkeleknek, akik együtt tesznek ki egyet és felolvadnak mind az öreg úrban, akinek egyénisége dominálta a családot. Csak a dirigensi zseni érvényesítette magát Elekben és Sándorban, mert elvégre dirigálni nem lehet kollégiálisan, mintegy családi tanácsból.

A színháztól és énekeseitől szép koszorút érdemelt Elek és őszinte bánatot, mert az ő acélkezét sokáig fogják sínyleni azok, akik jótékony erejéhez hozzá voltak szokva.

Versek és versírók. 1893 június 17.

Furcsa dolog manapság a vers. Akárhányszor hallja és olvassa róla az ember, hogy divatját multa, mai világnak nem való, de nem is kell e szóval és gondolattal való játszadozás. Egyébre van ma gondunk egyfelől, másfelől a realizmus és naturalizmus világában a feszes, fűzött, kimért, nem természetes forma, minő a vers, lehetetlen, hogy általánosabb érdeklődéssel találkozzék. Naív lelkek és akadémiák bogara az immár, a modern világ ízlésében nincsen jó helye.

Biz ez ha így van, igen sanyarú dolog. Mert ha igaz is, hogy általában az emberek ma nem igen kapnak a versolvasáson, mégis abban nem változott semmi, hogy a versírásnak ma is csak annyi bolondja van, sőt tán több is, mint akármikor lehetett. A poéták különös népe tehát ellentétben lenne kora különös hajlandóságaival, ez a következtetés, de én azt gondolom, hogy hamis következtetés. A vers maga oly szép, oly elmés dolog, hogy – ha sikerült – soha értékét és érdekességét el nem vesztheti. Közönségének meg kell lennie a társadalom minden rétegében: a műveletlenben épp úgy, mint a műveltben. A jó versköltés oly ritka és oly előkelő adomány, az emberi képességek közt oly kiváló, hogy lehetetlen a többi embernek iránta közönyösnek lenni. A versköltés követeli jogait a művelődés legkezdőbb állapotában. Csodás tökéletességre emelkedik a civilizáció fejlődésével. Lehetséges volna az emberi művelődésben oly kort elképzelni, amelyben az emberi ízlés elveszíthetné fogékonyságát az emberi elme e nemes és finom alkotásai iránt.

Én azt hiszem, ez lehetetlen.

Semmi, ami az abszolut jóra törekszik, ha megüti a mértéket, divatnak alávetve nincsen, hanem örök életet él. Egy különbség azonban van a régi és mostani idő közt, a régi alatt értvén azt, melyről a mai poétai nemzedék azt hiszi, hogy a költők aranykora volt a maihoz képest, mely állítólag semmi fogékonyságot sem mutat a rímjátékosok ügyessége iránt.

Régebben elszigeteltebb és korlátoltabb életet éltek az emberek. A sajtó rendőri felügyelet alatt volt. Még az események is csak nagyon megrostálva jutottak festék alá. Politikával, közügyekkel, nagyok és kicsik magaviseletével és cselekedeteivel csak hallomásból, kávé mellett foglalkozhattak az emberek. A polgári élet is szépen meg volt rendszabályozva, a céhek őrködtek jogaikon és döntöttek egyének sorsáról. Az emberi szellem kétharmadrésze parlagon hevert, tétlenségre volt kárhoztatva s természetesen arra vetette magát, amire lehetett. Képzelhetetlen odaadással foglalkozott a színházzal (igaz, hogy kölcsön kérve és adva a könyvet, vagy lemásolgatva tartalmát, a szépliteratúrai termelést.) Egy mai poétának sem tanácsolnám, hogy cserélje fel korát amaz ideális idővel, amikor az emberek úgy el tudtak andalodni sok középszerű versen, lemásolgatták egymástól és irígyelték a költő dicsőségét. Szegény és szomorú idő volt az a költőkre egyénileg. Ma igaz, hogy az emberiség figyelme és érdeklődése hétezer felé van osztva a modern élet nagy versenyében, de az emberiség is aránytalanul több, a sajtó szabad, a tudás és kutatás szabad és a verseny szabad. Óriási tömege a vállalatoknak foglalkoztatja a szellemi munkásokat. Forgalomba jő sok középszerűség, elaprólékosodik nem egy talentum, az irodalmi élet nem sejtett mértéket ölt, a műveltség, az ízlés nagy arányokban terjed és habár ma is megvan – még jobban és jutalmazóbban, mint bármikor volt – a közepes képességeknek is a közönsége, mégis a verselőket szigorúbb mértékkel mérjük. Ez azt jelenti, hogy száz ügyeskedőt hagyunk szaladni pályáján anélkül, hogy fölbabérkoszorúznók, viszont összeköttetés, véletlen, divat és az irodalmi piac sajátossága akárhányat sikerhez juttat, amelynek értéke nincsen műveiben kifejezve. Ha pedig versírók nem képesek oly sikerekre szert tenni, minőt óhajtanak és minőnek szerencséjében más irodalmi ágak, nevezetesen regény-, tárca- és színműírók sűrűbben részesülnek, ennek nem az az oka, hogy a vers ma nem kell a közönségnek. A hiba a versírókban van, nem a közönségben. Csak akadjon poéta, aki a mi korunk tartalmát tudja megfelelő becsű formába önteni, poéta, aki eltalálta a tárgyat, formát és hangot, aki gyermeke idejének s egyszersmind megfelelő tehetség: ez nyitott országutat fog találni. A vers igen finom és kényes portéka. Elverselni a régi témákról régi mód szerint: erre akad elég ügyeskezű ember. Nagy talentum, aki rímes beszéddel bele tud markolni érdeklődésünk eleven világába, ki a kapcsolatot az örökkévalóság és a mi életünk között megtalálja és helyreállítja: az még mindig kerestetik. Én szeretek minden elibém került verset elolvasni, nem mulasztom el belepillantani a verskötetekbe, melyek elibém kerülnek. Temérdek ügyes emberünk van, sok a biztató tehetség; de a mélyebb, filozófikusabb lélek, a képzettebb elme, az alapos tudás, ami, hogy a költői talentum babért nyerjen, ma mind elengedhetetlen, alig akad itt-ott elszórva egyenkint, együtt éppen nem.

Munkácsy Mihály.

Fiatalon ment külföldre és hányódások, kétségek és lélekbontó válságok után kivívta korszakos talentumával neve számára a világraszóló hírt. Ki istápolta, ki emelte, ki tartotta őt fenn? Bizony mindnyájunktól ott mehetett volna tönkre anyagilag és erkölcsileg. De bezzeg reklamáltuk rögtön magunknak, amint fénye először kitört és bevilágított egész világrészt. Azonban akkor sem volt még vége az ő küzdelmének. Még akkor egy nagy és végzetes meghasonlásnak jöttek reá fekete napjai. Ebből is csak a maga lelkének nagy ereje és tehetségének zsenije vezérelte ki. Nagy alkotásai úgy következtek, ahogy az évek jöttek reá. Semmit sem kért senkitől, a maga erejéből ment fel a halhatatlanok társaságába. A civilizált világ ünnepelte őt. Ünnepeltük mi is, de némelyek megbánták, mert mikor végre nekünk is festhet valamit (nem nábobjainknak, mert erre csak az angol és amerikai magánembereknek van pénze, hanem a nemzetnek), ekkor szemére hányták, mondván: „nem mondhatja, hogy honfitársai nem tömjéneztek neki s nem ugrálták körül akárcsak a Buddha szobrát, valahányszor csak hazajött“.

Igen szomorú látvány ez. Mert igaz, hogy Munkácsy, a művész, könnyen ellehetne Magyarország nélkül. Ellenben Munkácsy, a magyar ember nem tud ellenni hazája nélkül. Minden igaz léleknek szüksége van erkölcsi egyensúlyához a – hazájára. De ha mi aszerint kezdjük el a haza fiait taksálni, ahogy 8000 koronás ajándékot adnak, vagy nem adnak a nemzetnek és hogy becsületes munkájok megéri-e, vagy sem ellenértékük árát: akkor hányan maradunk jó hazafiak? Igazán szép kívánság: az ember művészetével szerezzen hazájának hírnevet és becsületet; de ez nem elég, vegye még meg drága ajándékkal és olcsó munkával hozzá a jogot, amely mindenkié lenne talán egyformán, aki vétkesen el nem játszta: a jogot, hogy hazafisága kétségbe ne vonassék nyilvánosan!

Az is baj, hogy ideje nagy részét Párisban tölti. Természetesen, illetlen dolognak tartjuk, ha egy magyar mágnás magyarországi dús jövedelmeit Párisban vagy Bécsben költi el. Ha azonban egy magyar ember bármely ágában a foglalkozásnak valahol a világforgalmat adóztatja meg magának tehetsége, szellemi felsőbbsége, találékonysága segítségével, ha csak hazájától el nem szakad: büszkeséggel fogjuk honfitársunknak vallani. A képzőművészeteknek nem európai empóriuma Budapest. Itt azt a hírnevet nem elérni, de még fenntartani sem lehet, amelynek élvezetében van ma Munkácsy s mely minekünk, magyaroknak több becsületet kamatoz, mint hogyha magát a művész azokból a viszonyokból, a művészi fogalmak ama középpontjából kiszakasztva, hazajönne beleilleszteni magát a szerény keretbe, amellyel mi szolgálhatunk neki. Én imádom a Balatont és bámulom a cethalat; de nem megyek annyira imádatomban, hogy a Balatonban akarjam megtelepíteni a cethalat. A Balaton nem nyerne vele, a tengerjáró cethal pedig nem állaná ki a kis víz kisszerű viszonyait.

A virága azonban minden kritikának, amellyel jelen korunk s a magyar civilizációnak e fényességét illetik, a következő kérdés: „Nem lehetett volna-e azt a nagy képet egy igazán hazai festővel megfestetni, aki olcsón és jól megcsinálta volna s a többi termeket a többi nevesebb művészek alkotásaival benépesíteni? Ha a kétszázezer forintot húsz jeles művész közt felosztjuk, jut mindegyikre.