Part 7

Az idők viharában a szentek ilyetén kultusza soknemű támadásnak volt kitéve; de ez a dolog oly mélyen gyökerezik az emberi szívben, az emberek hajlandóságában, hogy soha kiirtható nem volt s ahol az egyik formájában eltörölték, visszajött diadalmasan másik formában. Tudvalevő, hogy a protestántizmus eltörölte a szentek vallási tiszteletét. Templomaiban nem is találjuk képeiket, szobraikat; de aki valaha megfordult a londoni óriási szent Pál gyönyörű templomában, benépesítve találja falait, sarkait és fülkéit szobrokkal, domborművekkel és képes ábrázolatokkal.

Nem a vallás, de a nemzet szentjei ezek, igaz hívei és nagy hazafiak, érdemes alakjai az angol históriának. De van-e ebben különbség? Nem szükséges a kanonizáció ahhoz, hogy valaki igazi szent legyen. A kath. egyház szentjei az emberiség hősei, a szentpálbeli szentek egy nemzetéi.

És nem igaz-e, hogy szívünkhöz nemcsak a legdicsőbb szentek állnak közel, hanem az anyaszentegyház által nem kanonizált ama szentek is, akik a magunk históriájából, a mi fajunkból kerültek, közvetlen Isten közelébe, hogy szószólóink, pártfogóink legyenek.

Pár évvel ezelőtt Oberammergauban jártam, a híres passziójáték megtekintésére. Onnan kirándultam egy pár helyre, hogy megnézzem a boldogtalan II. Lajos bajor király által épített fantasztikus várkastélyokat, melyekben kép, szobor, műipar és építő művészet dolgában tömérdek kincs van fölhalmozva.

Az egyik ily kastélyban a néhai királynak van egy pazar fénnyel, aranyos ragyogvánnyal díszített trónterme, egyik végében magas állványon a trónnal. A trónfeletti széles falon pedig az összes európai dinasztiákból eredt szentek arcképe van, aranyos mezőn életnagyságban.

Hogy dobogott, hogy ujjongot az én szívem, amikor itt konstatáltam, hogy e tekintetben sem ült dicsőbb dinasztia Európa trónján, mint az Árpádoké, akik a maguk lelki gazdagságából négy szentet ajándékoztak a kath. egyháznak.

Egy másik dinasztia se többet kettőnél, sok egyet se, a mi vérünk négyet: szent István, szent László, szent Imre és thüringiai szent Erzsébetet. Ott ragyog képük a bajor király káprázatos tróntermének a falán és hirdeti fajunk dicsőségét, erényét, fényét és képességeit.

A temesvári értelmiség vezérelemei kápolnát építenek a nemzeti irodalom kultuszának. Ezt a kápolnát földíszítik a nemzeti irodalmi kultusz egyik legnagyobb alakjának a nevével és képével, melyet úgyszólván a kápolna oltárképévé avatnak.

A nemzeti térítés nagy művének valósággal egy stádiumát jelezi ez az esemény itt a Délvidéken, melyet egy nagy nemzeti szerencsétlenség kikapcsolt a magyar géniusz uralma alól és mely most lelkes férfiak vezetésével azt lehet mondani visszatér apái hitére, a magyar nemzeti kultúra szent árnyékába.

Ennek a nagy eseménynek, e nemzeti hitújításnak külső kifejezője ez a mai ünnep. Védőszentjéül, pátronusául a mozgalom magának Arany János vonzó és megható alakját választotta.

Ebben a választásban valóságos inspiráció vezette: nem a Szózat költőjét választotta, aki félkezében a régi dicsőség káprázataival, félkezében a nagyszerű halál iszonyatos rémével rázta meg a nemzetet, hogy álmából ébredjen, tettre serkenjen és az élethez való jogáért síkra szálljon az újkor küzdő fegyvereivel.

Nem is az egünkön pörkölő hévvel sistergő meteorként elsuhant Tirteuszt, a szilaj csaták izzó dalnokát, a szabadság halált kereső hősét szemelte ki magának, aki szent őrületében a napsugárból font magának ostort, hogy megkorbácsolja vele a világot; hanem választotta a világ legszerényebb zseníjét, a méla költőt, az objektív lirikust, aki nyugalmas, mint a magyar róna, szílárd, mint a nap a zeniten, mély és magas, mint a kék levegő a zeniten álló nap s az alföldi róna közt és épp oly tiszta, átlátszó és világos, mint ez a levegő; aki bölcs, mint egy pátriárka s aki naív, mint egy gyermek; aki gondolkozásában és képzeletében épp oly merész és egyenes vonalú, mint a sas röpte, egyéniségében pedig oly igénytelen és félénk, mint a bokorban búvó kis madár; aki zavartalan szeretetet, tiszta gyönyört kínál, azzal vonz, azzal hódít és azzal köt magához.

Aki hevével senkit sem tipor le, ellenben égi adományával mindenkit felemel.

Választotta azt, aki mint az éj bús vándora, a hold úgy futotta be pályáját: csillagot hagy maga mögött, amerre jár, reszkető fényét bocsátja a sötét földre és titokzatos félhomállyá varázsolja az éjszakát, hol, amire fénye esik, kidomborodik plasztikus tökéletességgel, de nem szakad el környezetétől, hanem rejtelmesen, misztikusan beléje olvad.

Arany János halkan lép, szerényen jár, egy-két barátja bizalmas körében vidám és tréfás, nagyobb társaságban, ha ugyan belesodorja a balsors, hallgatag és borus. Kedves hangszere a gitár, amely neki beszédes, jó barátja, zsongva kíséri versei ritmusát és összeköti neki az emberi beszédet, az ő páratlanul szép, egyszerű, világos, lágy és édes magyar nyelvét a zene hullámzó ritmusával, hogy neki megfejtse a magyar prozódia titkait.

A tekintete tétovázó és szinte bizonytalan, ha az embereket nézi; de csodás erejű, átható, ha a természetbe néz, és varázstükör, ha az emberi lélekbe tekint vele. Soha magyar író mélyebben nem látott bele abba a feneketlen tengerbe, melyet emberi léleknek mondunk, mint az ő réveteg szeme.

Dalai, balladái, elbeszélő költeményei egy külön Magyarország területét népesítik be. Históriánk egy részét, a magyar népét, ha nép és história merőben kiveszne, az ő műveiből rekonstruálni tudná egy hivatott történetiró. Mert az ő versei dokumentumok. Nemcsak az ő egyénisége van bennök megörökítve, hanem a magyar népé is, és az is, hogy a magyar nép milyennek látta magát a jelenben és milyennek látta a históriáját.

Vörösmarty a festő, Arany János a szobrász a költők között. Pályafutása – az időben – a legrettentőbb és a leghálásabb volt, amivel kora a művészt csak megkínálhatja.

Látta a negyvenes évek küzdelmét, amely szatírákra hangolta szemlélő természetét; látta a 48-i époszt irtóztató katasztrófájával, mely megdermesztette a képességeit; és látta az ébredést és versenyt alkotott az alkotókkal. S mikor a király és nemzet kibékült s az életnek visszadott nemzet reménye az egekre szállt: őt az esemény alkotó erejének teljességében találta, egymagát a nagyok közül. Az akkori országos örömhöz tartozott, hogy a királyi kegy a nemzet dalnokáról sem feledkezett meg s Arany János mellére tűztek egy Szent-István-rendet. A költő megdöbbenve fogadta a nem várt kitüntetést s mikor megtudta barátaitól, hogy ezt a dolgot már el nem kerülheti, leült s megírta e sorokat:

Kibékültek, határt jártak, A legényre jó sort vágtak. Engem is most ez a sors ért, Elviselem a hazáért.

Ma a rádium és hélium korában az elemeknek se szeri se száma. A régi világ szerényebb volt a szükségeiben, beérte három főelemmel: a tűzzel, a levegővel, a vízzel. A mi költői szentháromságunkat –, akik igaz, hogy annyiban különböznek a keresztény egyház Szentháromságától, hogy nem csak személyök szerint vannak hárman, hanem lényegökben is: ezt a mi költői szentháromságunkat én e három régi elemhez hasonlítom.

Vörösmarty, a magyar nemzet költője hasonlatos a levegő proteuszi természetéhez: mint a lehelet gyöngéd, mint a szellő játszi, mint a vihar tombol és száguld, ha az istenek haragra, indulatra indítják.

Petőfi Sándor, a szabadság költője a tűz, mint bájosan lobogó gyertya a szegény házában, mint világító fáklya a szeretet és szabadság szolgálatában, mint romboló tűzvész érzelmeinek szent és félelmes fölgerjedésében és mint kitörő vulkán és mindent elborító láva, ha gyűlölete csatázik.

Arany János, a magyar nép költője a víz: amely lágyan öleli oceán képében az egész földet és mint pára járja be éltetve a mindenséget; neki ellent semmi sem állhat, sem a leggyöngédebb szervezet, sem a legkeményebb szikla. Nem ereje teszi ellenállhatatlanná, hanem gyöngesége, őszintesége, hűsége és igazsága. Mert a víz, a mindenek hű tükre: ami bele néz, az néz ki belőle vissza, akár a virágszál, akár az emberi arc, akár az égboltozat.

Az elmult évszáz a magyar költészetnek hőskora volt. Megnyitották a századot Csokonai, Berzsenyi, majd jött a két Kisfaludy és Katona József. Egész hegykoszorúja a dicső talentumoknak, mint ahogy körülöleli gyönyörű sík hazánkat, a Kárpát hegység védő koszorúja, úgy sorakozik a költők serege fölöttünk és körülöttünk, – mi epigonok félelemmel és áhítattal tekintünk föl rájuk és fölöttük emelkedik – mint Tátra, Fátra, Mátra – költői nemesi címerünk három bércóriása.

A nagy nemzeti katasztrófából, amely a magyarság e dicső félszázados korszakát bezárta, a három közül csak egy hozta át a mi munkánk korába alkotó erejét épen és csorbítatlan. Az, akit a tűzhöz hasonlítottam, elégett a katasztrófa tüzében, az, akit az éltető léghez hasonlítottam, mikor elült a vihar s a balsors és rabság fojtó éjszakája borult ránk, a téboly éjszakájának rabja s martaléka lett.

Akinek a tehetségéhez a hasonlatot az áldott, éltető, termékenyítő vízről vettem, diadalmasan vitt át az újabb korba. Mert a víznek nincsen akadálya, ha nem hömpölyög, mint a folyó, ha nem zúg és hány hullámot, mint a tenger, akkor mint pára vándorol és mint harmat hull a szemekre, a virágra, a búzavetésre és üdít és éltet és termékenyít. Ember föl nem tartóztathatja, hatalom meg nem állíthatja, zsarnok bilincsekbe nem verheti.

Arany János a csüggedés, a kétségbeesés napjaiban is szólt s szavának csoda harmatja reményünk eltaposott csíráját új életre keltette. Mert szent volt minden szava. S a nemzeteket az önérzete dicsőség tartja fönn ellenségeinek körében.

Temesvár nemzeti társadalma Arany János égisze alá helyezte hazafias küldetését, amelyre vállalkozott, amelynek útjára indult, mikor az Arany János Társaságot megalapította.

E kép méla tekintete kíséri lépteit. Arany János szelleme ihleti meg lelkét. Békés, áldásos szellemi munkája – mint a víz a vetést – megtermékenyíti a fogékony lelkeket, fogékonyságuk mértéke és természete szerint; egyszer mint fenségesen tova hömpölygő folyó, egyszer mint csacska patak, egyszer mint zuhogó zápor, mely összemossa, ami egymással rokon, egyszer meg mint termékenyítő langyos májusi eső; egyszer mint harmat, mely a hajnal rózsás ujjáról hull alá, egyszer mint pára, melyet a suhanó felhő hajt izzó homlokokra, tikkadt tagokra, kifáradt tájékokra.

Tükrözzék e vízben ragyogó napként mindenha Magyarországnak és az érdemes városnak: Temesvárnak elmulhatatlan dicsősége.

Gyulai Pál.

A hely, melyet irodalmunkban Gyulai elfoglal, igen díszes és előkelő. Ezt az előkelő helyet Gyulai nem az Istenektől kapta ajándékba, hanem kiérdemelte, megszolgálta becsülettel maga. Ez a polgári életben a nagyobb dícséret, melyet rá mondani lehet, de a Parnasszus arisztokratikus világában a születés adja a nagyobb fényt. Fiatal korában, vagy fiatal kora bizonyos éveiben majd minden ember poéta! Megénekli, ami vonza, amíg az élet érdekei ki nem csalják ifjúsága ábrándos berkeiből a gyakorlatibb foglalkozások tisztásaira vagy éppen országútjára. Gyulai hivatás szerint nem költő. Ő mintha csakis az ifjúság ez általános édes hajlamát vitte volna át élete többi szakaiba is és amint egyéb képességeit ritka mértékben kiművelte, azonképpen tökéletesítette magában ezt a képességét is. Mindig szerette a szépet, mint kritikus kutatta, mint ember élvezte és nem tudott arról lemondani, hogy poéták módjára alkotásaiban is részt vegyen. E nemes ambíció föladatai, megoldásának fegyvertára. Gyulainál lényeges dolgok híjával volt és maradt; olyanokéval, melyeket szeretet, gond, odaadás, lelki és elmebeli nagy műveltség: Gyulai Pálban tündöklő erények csak részben pótolhattak. Az igazi, a hivatásos poétának dalos kedve, önkénytelensége, naivitása, közvetlensége hiányzik Gyulaiból; viszont nem jellemzik az ő múzsáját az erősebb tehetségek túlzásai sem, úgymint egyoldalúság, elfogultság, szenvedély, hatalmas tényezők sok merészebb költői alkotásban és persze sok, de rendszerint nagyszabású botlások forrásai is. Invenciója hasonlít ahhoz a szerencsétlenhez, aki mindig csak akkor talál meg valamit, mikor már a másik lehajol érte s tapasztalásait fantáziája sem kiegészíteni, sem feldíszíteni nem elég erős. Legszerencsésebben inspirálja őt a kész minta, legyen az népvers, vagy gyermekmese vagy más költő egy-egy műve. Késznek formában, kompozícióban késznek kell annak lenni, ami őt szerencsésen inspirálni akarja. Szíve nagyon fogékony, de mintha saját szerelme, saját öröme és búja elfogódottá, elfogódása ügyetlenebbé tenné őt a maga ügyében.

Szubjektív költeményei nem állják ki a versenyt többi testvéreikkel. Poétasága 12. évébe esik – a kötet első verse alá tett évszámtól számítva – szerelmi verseinek egy sorozata és Gyulai, mintha kezdő poéta lenne újra, 12 évi poétai mult után! A nagy érzés az igaz poétát szózatosabbá, Gyulait szóban szegényebbé, hebegővé, ügyetlenebbé teszi. Neki mintha éreznie is eszével kellene, ha azt akarja, hogy verse sikerüljön. A tárgy, az anyag, amíg nem vers, költő képességeit csökkenti. Ellenben felfokozza, ha megfelelő formában látja és képessé teszi hasonló mű létrehozására.

1846–1881-ig vannak a kötetben versek. Harmincöt éves költői pályafutásnak eredménye e kötet. Fogjuk – kvantitatíve – ahhoz, amit egy-egy költő írt s meg fogjuk látni, hogy egy igazi költő öt éves pályán többet ír, mint Gyulai harmincöt év alatt írt. Nem mintha azt mondanám, hogy aki legtöbbet ír legkülönb, nem is gáncsképpen, csak mint jellemző vonást hozom fel. És azt állítom, hogy igazi költői lélek folyton és szakadatlanul teremt. Benne van a lélek, amely hajtja, amely nyugodni, pihenni nem engedi s egymásra nőnek a kötetei. Ir jót, gyengét, nagyszerűt, selejtest, vegyest, egyforma kedvvel, belső kényszerűséggel, amíg vénája el nem apad s maga el nem hallgat végképpen. Minden izgatja, inspirálja, amit lát, amit hall, amit érez, amit gondol s benyomásainak eredményeképp bőven szórja adományait, tehetsége és hivatása gyümölcseit, megbájolni a világot. Egy erős és eredeti költő 35 éves pályájának minden eredménye mindenha egy-egy kis könyvtár. Mily hideg és megfontolt viszony költő és múzsa közt, amely e nagy időn át oly meddőséget mutat. Egy-két vers egy évben, ennyi az egész. Bölcs számítás-e, bölcs önismeret-e ez nála vagy öntudatlan karakterisztikon? Mindenik esetben jellemző; oly abstinencia, minőre a nagy szerelem nem képes, tehát Gyulai viszonyában múzsáihoz a nagy jelzőnek nincs helye. Viszont mindenik esetben erény is. A nagy költő írhat sokat, írhat temérdeket, legrosszabb versében is van egy-egy szakasz, egy-egy sor, kép vagy ötlet, mely zseníjére vall. Aki tehetsége szerint nem nagy, annak okos mértékkel kell írnia, ökonomikus maga koncentrálásával, ha nem akar üres rímkovács és szószaporító lenni. De tehetség dolgában nem csak legnagyobbjainknál kisebb Gyulai; kisebb olyanoknál, akik nemcsak elismerésben, irodalmi állásban, de írói értékben is viszont nálánál kisebbek. Mivoltának ez a pontja rám nézve legérdekesebb. Midőn kénytelen vagyok belátni, hogy költői tehetségei másod-, harmadrendűek, föltalálása kevés, imaginációja szárnytalan; gondolatai, képei, formai érzelmeinek kifejezésére nélkülözik az eredetiséget; sőt maguk az érzelmei inkább egy művelt szentimentalizmus, mint mélyebb s igazibb érzések benyomását teszik; egy múzsa, akit lendületes, őszinte táncos kedvben, ihlett divinációban, alkotó erejű megnyilatkozásban sehol sem látok: mi az akkor, ami őt a magyar Parnasszuson disztingvált költővé teszi, méltóvá az elismerésre, méltóvá arra, hogy a nemesebb ízlés híveinek kedves auktora legyen, különbé többeknél, akik Istentől többet kaptak szép hivatásukhoz és sokkal-sokkal különbé valamennyinél, aki csak annyi tehetséggel maradt meg a költői pályán, mint ő? Gyulai kritikus elme. Kritikai működésében jobban felhevül, mint hogy ha lantja húrjait veri. Igazságát, mint kritikus annyira szereti, hogy szívesen lesz érte akárhányszor igazságtalan is. Poétai ihlet sohasem ragadja el se túlzásra, sem igazságtalanságra; kritikai kedve akárhányszor. Verseiben is a nagyobb hatás ott van, ahol emberek, viszonyok, politika vagy érzések felett ítél, másszóval, ha mint poéta is megereszti kritikai fékszavát, ha kritikát ír versben. Ezt pedig nem ritkán cselekszi, cselekszi egy kiművelt nemes ízlés lelkiismeretes vezérlése alatt, a legtisztább, legpallérozottabb stílban, féltékenyen őrködő műgonddal. Cselekszi bőséges szabadsággal Romhányiban s azt teszi éppen Romhányit legkülönbé Gyulai minden művei között, hogy benne legszabadabb tért enged írói énje legerősebb tehetségének. Itélet, ízlés, gond a formában, gondolatban és kifejezésben; tudás, a gondolkodás emelkedettsége és a lélek nagy műveltsége a tartalomban, az igazságnak, a jónak szeretete a karakterban, íme a ritka erények, melyek Gyulai poétai értékét sokkal magasabbra emelik, mint ahol tehetsége áll.

Három főcsoportba oszthatók az ő verses művei: 1. Alanyi versek és kisebb eredeti kompozíciók, melyek együtt egészben gyengébb oldalát mutatják Gyulai egyéniségének. 2. Más művek impregnációja folytán keletkezett versek, úgymint a népköltések, gyermekmesék hatása alatt irottak. E téren vannak egyes darabjai, melyek talán versenytárs nélkül állanak irodalmunkban, fölülmúlva csak mintáik által. 3. Az a rész, hol műveiben a boncoló, a kritikai elem szélesebb tért foglal el: ide tartoznak szatírikus versei s mindenek felett Romhányi, melyet saját tapasztalásaiból, az életből vett adataiból szőtt, de idegen költőtől tanult modort, hangot és Kisfaludy Sándortól kért kölcsön strófákat hozzá.

Romhányi Gyulai legérdekesebb műve. Kiválóan érdekessé, sőt annak idején aktuálissá nem politikai részei tették, hanem szatirikus kitérései. Gyulai a kritikus szerepel itt, mint verses elbeszélő. Énekszóban, síma, szép, kellemesen csergedező énekszóban gyakorolja minden untalan, aránylag példátlan szépséggel sajátabb tehetségét. És e kedves funkcióján annyira fölhevül, hogy közbeszúrva, észrevétlen, lírája is igazabban csendül és nagyobb lendülettel szól, mint hogy ha csak „dallani“ készti valamely körülmény vagy érzés. Ehhez járul a tiszta forma, a fölényes gondolkozás, finom lélektani észleletek, egy egyensúlyos objektivitás, éles megkülönböztetés és találó megfigyelés, melyek nem túlzó, de nem is keserűség nélküli szatirikus kitéréseinek új meg új táplálékot hordanak fel; dologi és személyi ellentéteket elkövető méltányossága, szeretete az igazságnak, a hazának és saját ostorozott fajának, hozzá az ő melankolikus egyéniségének közbeszólásai méla rezignációval: íme az elemek, melyek változatossá, vonzóvá, élvezetessé és becsessé teszik ezt a verses regénytöredéket. A forma tisztasága és egyszerűsége, a gondolkozás és nyelv eleganciája és a fölényes szellem Gyulainak egyébiránt minden versében erénye, mely néhol teljesen takarja, néhol meg szerencsésen pótolja a költői véna hiányát.

Greguss Ágost.

Hallgatói az egyetem bölcsészeti karán, mikor tíz éves tanárságának fordulóját ünnepelték meg, arany tollat nyújtottak át neki. Ő ez arany tollal megírta utolsó művét – végrendeletét.

Két évi haldoklás után halt meg a mosolygó beteg. A borus decemberi nap, mikor felvirradt, néma ajakkal, csukott szemekkel találta őt. Nem is derült ki egész nap. Szürkén, ködösen, lélekzetfojtón ült a fővároson, hideg, nyirkos, embervesztő lehével.

Akit legméltóbban temettünk volna kikeletkor, rózsanyílás idején, mikor a természet harmattal, virággal hinti be a sírokat, zöld füvet gyorsan fakaszt friss hanton, mosolygó élettel serényen takarja az enyészet helyeit: a harmonikus, szép élet csendes kedvű hősét, a szerény mosolygót, az idealista filozófust a tél kísérete követi velünk utolsó útjára.

A halál kaszája kegyetlen éllel pusztít vetéseinkben. Alig sirattuk el a legnagyobbat, a nagy kéri újra könnyeinket. Méltán fordítja le irodalmunk nemtője a gyászfáklyát: az erény fekszik, az irodalmi erény a ravatalon. Nem a törvényalkotó lángész, a tehetségbeli nagyság, nem a hérosz, akinek élete küzdelmekkel, alkotásokkal gazdag és akit halála tesz nagyobbá; hanem a lelkes író, a munkás, a kitartó, a búvár szellem a gondolkodásban, az ízlésben és a műveltségben és mindezek nemességében megállás nélkül előre törekvő munkás mintaképe.

Tüskés külseje – mint sok különös gyümölcsfaj, melyet a természet szeszélye hoz létre – édes tejű magot: egy szelíd, derült, talán naív lelket rejtett magában.

Széles homloka, torzonborz szőke haj által koszorúzva, nemes gondolkozásnak vala székhelye, sovány csontos arca nem tett magában biztató benyomást, de két nagy kék szeme barátságosan világított be e különös vonások groteszk szögeibe; hangja merev, nyelve nehéz, mosolya első látásra szarkasztikus volt. De úgy kellett lenni, hogy minden ellentétes legyen rajta. A kemény hang és a szinte dadogó nyelv egy tiszta, síma, folyékony és világos stílust, szorosan megformulázott gondolatokat közvetítettek; faun-vonásainak szelíd szőke hajból adott a természet keretet; éppen nem simulékony bajsza árnyából nem bocsátott ki szúrós szót, gunyoros mosolya a jóindulat, a jóság, szívesség, jótékonyság kíséretében jelent meg pajzán tündérnek. Mintha az elérzékenyülés ellen szabadította volna rá tréfálkozó biztosítéknak. Jó és nemesszívű ember volt, az volt érzésénél, gondolkozásánál, elveinél fogva, melyeket széptani dolgozataiban hirdetett, élete viselt dolgaiban mindenha követett.

Eredeti teremtő erő nem hajtotta őt, inkább a minták vonzották. Szemléleti hajlam, kiváló megfigyelő és méltató képességekkel; mint esztétikus kevesebb bíráló, mint ismertető kedvvel, mint filozófus egy kissé poéta és mint költő inkább egy kissé filozófus. Alapos tanulás, kiváló műveltség és a szépnek meleg, sőt rajongó kultusza: ezek voltak munkásságának főtényezői. Az esztétika és filozófia terén is nagyobb alkotások ambíciója nem vonzotta. Tankönyv a szép mesterségről, egy monográfia a balladáról és a Shakespeare pályájáról írott kötetek, mely utóbbiakban természetesen töméntelen idegen anyagot dolgozott fel: ezek íme nagy munkái. Versei a lélek erényeinek apotéózisa, tiszta forma, nemes gondolatok, elmésség, kedves tréfa és vidám bölcsesség által értékesek. Az irodalomnak nagy vesztesége van a szegény szenvedő halálában. Egy fáklyahordónk dőlt ki, aki sokat bevilágított tiszta lángjával és sokaknak. Barátja embernek, állatnak, természetnek, szeretettel szólt mindenről. Szerette tárgyát, szerette művészetét, szerette hallgatóját. Ki az, aki őt hallgatta, aki életét nézhette, aki egy könyvét elolvasta – mert ez mindenik ugyanaz – és aki őt magát meg ne szerette volna?

Salamon Ferenc. (1892.)