Part 6

A babonás hit egy nemével hirdetik Magyarországon már évtizedek óta, nem hogy minden drámáink sorában Bánk bán áll első helyen, hanem hogy e mű drámai remek, amely a nagy brit költő művei után a világirodalomban is az elsők között kér helyet. Én is e hitben nőttem fel s gyermekes áhítattal, majd betéve tanultam meg a művet, mielőtt megértettem volna. Később, érettebb ésszel, iskolázott elmével nézvén előadásait, olvasván szövegét, hézag támadt hitem és benyomásaim között. Kétkedővé lettem s körülnézve úgy találtam, hogy igen sok hallgatag társam van a kétkedésben. A nagy véleményben, mely Bánk bánról dogmaképpen száll nemzedékről nemzedékre, azt kezdtem belátni, több része van a nemzeti hiúságnak, mint a meggyőződésnek. Azért minden kétkedő társamnak melegen ajánlom Gyulai Pál könyvét. Ez a könyv meg fogja rá tanítani, hogy a hit, melyben Bánk bánra nézve fölnevelkedett, nem tárgy és ok nélküli babonaság. Katona nagy, a legnagyobbak társaságába illő nagyság és műve méltán büszkesége nemzetének. E tételnek bizonyítására Gyulai éppen oly lelkesedéssel indult meg, mint amily sikerrel éri benne célját. Egy becses munka érdemeit, szépségeit, jelességeit több élességével az elmének, szeretetével a szépnek és gondjával a szeretetnek szemen szedni alig lehet. Nincs mű a magyar irodalomban, amely ily kritikai készséggel, ily lelkiismeretes alapossággal vizsgáltatott, boncoltatott, elemeire szétszedetett s imét egész formájába vissza- és összeillesztetett volna. Mint az órás a művet szétszedi, hogy összességében és részeiben egyaránt megítélhesse: így bánt Gyulai Bánk bánnal. Találékonyság, szellem és kritikai elme dolgoznak benne két kézre. Aki valaha Bánk bánnal foglalkozott, akár hogy feldolgozza, akár hogy valamely feldolgozott Bánkot kritizáljon: mind kirukkol Gyulai könyvében szolgálatot tenni Katona dicsőségének. Katona és Gyulai karöltve halhatatlanná tesznek a magyar irodalomban honi és idegen neveket, amiért valamiképp e tárggyal tulajdonosaik foglalkoztak. Egy szép és becses monográfia e könyv, szép és becses szolgálatot téve a nemzetnek s irodalmának egy kérdésben, amely e szolgálatra rá van szorulva.

Mert Katona nagyságáról, Bánk bán becséről meggyőző képet rajzol ugyan eléd Gyulai, de könyv, még Gyulaié is, el nem enyészti a nagy tényt, hogy a mű maga nem oly hódítóképes, mint egy jelentékeny esztétikus, kezében e művel.

Engem évek óta nyugtalanít Bánk bán kérdése, mert igen nagy fogékonyságom mellett is színpadi művek iránt, azt kell mindig tapasztalnom, hogy Bánk bánnak második és ötödik felvonásán kívül minden része engemet hidegen hagy. A békétlenek jelenete vonzó és érdekes, Bánk katasztrófája megrázó és tragikus, előzményei azonban nem érdekesek, szépségeik, becses tulajdonságaik mellett is fárasztók.

Gyulai érdekesen hordja össze az okokat, amelyek Bánk irodalmi és színpadi sikerének útjában álltak keletkezése idején. Ma ő a teljes sikert föltételezi. Én magamra nézve tagadom s csak részben ismerem el. Természetes tehát, hogy Gyulai e kérdésre sem terjeszkedett ki és természetes, ha viszont engem ez izgat, hogy erre is iparkodom felelni, amennyiben egy rövid tárca keretében képes vagyok rá.

Annak keresem okait, hogy miért a tragédia, amelynek becséről Gyulai könyvet ír, anélkül, hogy még ki is merítené benne minden tényezőit, rám csak csonka hatással van? Okait keresem, hogy e mű fejleményei, története, jeleneteinek egymásutánja és akciója, cselekvényének peripeciái nem érdekesek, nem feszítők, nem melegítők, nem bírnak más nagy tragédiák ama lebilincselő érdekével, mely a nézőt megragadja, magával sodorja, fokozatosan emelkedő izgalomban tartja egész odáig, ahol a tragikus katasztrófa erejével ismét helyreállítja nézőjének megbomlott erkölcsi egyensúlyát.

Meglehet, magam állok e véleményemmel, hogy Bánk tragédiája csak részben érdekes, mint színpadi akció; de ha éveken át kénytelen vagyok érezni ezt, érdemes okait keresnem a darabban is. Ez okok közül azt hiszem főhelyen áll az, hogy a darab külső meséje, története tényleges következményei belső tartalmának, szegényesek, jelentéktelenek és mellékutakon folynak, nem a tragédia főmedrében. Nem csodálatos-e az, hogy Bánk Katona drámájában, kivéve a II. felvonást és a IV.-nek egy jelenetét, folyton csak magával küzködik, híreket, impressziókat vesz mellékszemélyektől? Nem csodálatos-e, hogy a drámai ellenőrökkel személyes érintkezésbe nem jő, saját föltevései, sejtelmei, gyanui azok, amelyekkel perelni kénytelen, ha Izidóra, vagy Biberach, vagy más mellékes szereplő valamely hírt nem ád neki? Nem csodálatos-e, hogy a rajta esendő gyalázat veszélye, tényezői, komoly gyanuja is közelébe sem férhet; ő se hozzá nem tehet, se belőle el nem vehet, – alig támad e veszély, már meg is esik rajta a sérelem? Nem csodálatos-e, hogy hozzá méltó ellenfelével az egész darabon át csak egyszer találkozik, vele csak egyszer száll szemtül szembe, akkor, mikor meg is öli? Bánk sorsa Melinda katasztrófájáig nyughatatlanságot kelt; de a megdöbbenés, a félelem tragikus érzéseinek elüljárása nélkül jutunk el a jelenethez, amelyben Melinda térden fekszik férje előtt.

Azt hiszem, e kifogásokat úgy lehet formulázni, hogy Bánk bán fényesen van koncipiálva, fényesen van tragikus alaknak rajzolva is, de hatás nélkül van megkomponálva. Koncepciójának hatalmas volta magyarázza meg tragikus bukásának megindító erejét; tévesztett kompozíciója azt, hogy első részei nem teszik meg a Katona zsenijéhez méltó hatást.

Gyulai Pál könyvének egyik legszebb lapja az, amelyen Bánk tragikumának elemeit sorolja el. „Ime Bánk tragikuma, úgymond, ki önbíráskodva nemcsak a társadalmi rend ellen támadt fel, hanem önmagának erkölcsi létalapja ellen is. Midőn meggyalázott becsületeért bosszút áll, egyszersmind meggyalázza mindazt, min becsülete megnyugszik, méltóságát, hitét, politikai elveit, büszkeségét. A nádorból törvénytapodó, a király kegyeltjéből felségsértő, az alkotmányos férfiúból forradalmár, lovagból nőgyilkos, a büszke úrból megalázott szerencsétlen lesz. Külső és belsőképp egyaránt bukik.“

Ime, az éles kutató elme, amely Katona bánkjának összetett jellemét alkotó elemeire bontotta, most azt mutatja meg, hogy a tragikus bukásban mindez alkatelemek is derékon törtek. A halottnak nemcsak szíve repedt meg, hanem keze is eltört, lába is eltört, agyveleje is szétloccsant, minden porcikája külön is összezúzódott. Egyet persze nélkülözök Gyulainak e szellemes lajstromában: Melindát, Bánk véghetetlen szerelmét és ez téteti velem a kérdést: az-e valójában Bánk tragikumának kimerítése, amit Gyulaitól kapunk? És az a megrázó, az a szívhasító jajgatás, melybe a nagy úr Melinda holtteste felett kezd, melyiket siratja az itt felsorolt veszteségek közül, melyek közt Melinda csak a meggyalázott becsület örve alatt juthat egy kis helyhez?

E hős fegyverei kétségkívül e hős jellemének alkatrészei. Hogy e részek a harcból, melybe a hős indul, több-kevesebb veszteség nélkül nem jönnek vissza, az bizonyos; de hogy a tragikum mind e jellemvonások gyászos kudarca legyen, ez előfordulhat, de nem szükségképpeni és nem is kriteriona a tragikumnak. – Ez benyomásom szerint nem is éppen Bánk tragikuma, bár tagadhatatlanul sorsa; de mindez megtörténhetik valakin, aki azonban más tanulságokat vonhat le magának az eseményekből s nem lesz tragikus alakká, nem lesz megalázott szerencsétlenné, hanem esetleg Endre trónjára ül és uralkodni fog. Miért nem történhetik meg Bánk bánon: ez a Bánk tragikuma.

A tragikumot nem szükség érteni ahhoz, hogy érezni, hatását befogadni képesek legyünk. Ez a hatás pedig mindig ugyanaz: ha gonosztevő a hős, ha rokonszenves irányban támad fel: a tragikum a kizökkentett erkölcsi egyensúlyt állítja szívünkben helyre. Ha tehát e végső hatása mindig ugyanaz, akkor kell lényege számára valamely egységnek is léteznie, kell egy formulát találni, mely a fogalmat minden körülmények közt fedezi, formulát, amely fedezi Bánk, Lear és III. Richárd tragikumának fogalmát egyaránt. Sok jeles elme e formulát a tragikai bűn vagy bűnhödés és bukás kifejezéseiben találja meg. E meghatározás engemet azonban nyugtalanít. Én azt hiszem, az emberi küzdelem e problémáját nem lehet ilyen matematikai egyenletté redukálnunk. Ha mégis tesszük, akkor a legkevesebb, amit kívánnunk kell az, hogy az egyenlet két része egymást minden külön esetben fedezze, a bűn és büntetés egymásnak megfeleljen, hogy a büntetés helyes arányban legyen a bűnnel. De így áll-e a dolog? A kívánatos vég a csata zajában-e az, amit a szörnyeteg III. Rikhárd büntetésképpen érdemel, holott Lear király nem szenved, nem tűr kevesebbet, szánalmas halállal hal meg, király is volt és se vér nem tapadt kezére, se semmi szándék is olyan, amit Rikhárd tömegesen elkövetett?

Igen, bukás a tragikum, de korántsem egy „drámai bűnért“, vagy vétségért, melyet a hős elkövet, hanem az illetőnek egész mivoltáért. Előttem soha semmi sem definiálta jobban a tragikumot, mint a népies mondás, melyet nem ritkán hallunk gyermekek ravatala mellett: Nagyon is jó volt, nagyon is okos volt, nem e világra való volt: magához vette az Isten.

A szuperlatívus a tragikum. A tragikum a nagy szóban rejlik. Nagy jóság, nagy szépség, nagy érzés, nagy akarat, nagy gonoszság, külön-külön, vagy csoportosan egy alakban nagy események s nagy indulatok színjátékában, harcban az élet lehetőségeivel; egy rendkívüli hős kénytelen megsemmisülése önnön rendkívüli tulajdonságai által drámai akcióban: ez a tragikum. A rendkívüli mint áldozata a rendesnek. A nagy, amely jogaihoz nem juthat abban a világban, amelybe tétetett. Ez a tragikum. Bánk bán tragikuma, amely megsemmisülésre viszi őt: az ő nagy szíve, nagy szerelme, becsülete, hűsége, idealizmusa abban a szívtelen és önző, fajtalan és becstelen, tolvaj és haszonleső világban, mely a kisebbekből összeesküvőket csinál, ő belőle pedig tragikai hőst.

Ebbeli fölfogásomból következik, hogy Gertrudis királyné ártatlanságára a Melinda elleni merényletben nem fektetek oly nagy súlyt, mint Gyulai s amit fektetek, más szempontból teszem. Gyulai azt hiszi, Bánk bán tragikuma feltételezi Gertrudis ártatlanságát, vagyis az ártatlanság nélkül Bánk tragikuma elesik, vagy legalább is hiányos.

Ez előttem elfogadhatlannak látszik. Sőt Gertrudis ártatlanságával nem is vagyok olyan nagyra. Nem mintha azt állítanám, hogy a királyné mégis tényleg kezére játszott Ottónak, hanem mert minden kétséget kizár, hogy Gertrudis ha nem is erkölcsi szerzője, de erkölcsi oka Melinda esetének. Ő a nap ez udvar csillagrendszerében. Ő belőle származik minden törvény, amely ott uralkodik. Az ő súlya, tekintélye, erkölcse, akarása, nem-akarása tesz lehetővé, vagy lehetetlenné mindent. Ha nem öccse követi el a gazságot, a tett árnyéka még akkor is visszaesik őreá. Ottó itt alig több, mint egy tulajdonsága a királynénak, melyet külön személy képvisel, de melyért a felelősség őreá esik vissza. Hogy a költő a királynét személy szerint kimentette az alkalomcsinálás cudarságából, az véghetetlen erkölcsi finomságára, erejének ritka érzetére mutat (nem szorult rá!); de merném az állítást kockáztatni, hogy nem Bánkra való tekintettel cselekedte. Királynéja díszét mentette meg, darabja fényét emelte és hőse méltó ellenfelét óvta meg ezzel műve számára. Ha részesévé teszi Gertrudist a merényletnek, csak egy aljassággal rontotta volna meg azt az alakot, amely úgy, ahogy most van s ahogy Gyulai kitárja, Katona halhatatlanságának része. Terhelve amaz ocsmánysággal, foltot ejtene a királyné Katona művén is. De Bánk tragikuma nem csökkenne, az ugyanez maradna, mert ha Gertrudis nem dobta is Melindát sajátkezűleg fajtalan öccse karjai közé: a bujaság amaz üvegházát, amelybe átültetve Melindának el kellett hervadnia, a királyné építette. Ami történt, az ő bűne, csak ő tehette volna, hogy ne történjék…

De nem feleselek tovább. Ez az újságíró tragikuma. Mohón élvezi egy becses könyv száz lapjának kilencvenkilencét és a sátán arra ösztökéli, hogy a századik lappal feleseljen, mikor nyilvánosan beszél a könyvről.

Madách. (1883.)

Mint egy nagy üstökös – mondták akkor – jelent meg a magyar irodalom egén Madách a maga korszakos munkájával. Az Ember Tragédiájával. Ma a merényletek korában közérdekűbb, ha azt mondjuk, hogy mint egy merénylő bombája röpült a tömegbe. Arany János, kinek ítéletétől a szerző függővé tette műve sorsát, Arany, ellensége a nagy szavaknak, ezeket írta róla: „Az Ember Tragédiája úgy koncepcióban, mint kompozícióban igen jeles mű, irodalmunk legjelesebb termékei közt foglalhat helyet… fogadja leghőbb köszönetemet a gyönyörért, melyet nekem műve által okozott, a fényért, melyet költészetünkre deríteni hivatva van.“

Miből áll vajjon ez a fény, melyet egy mű valamely irodalomra derít? Abból-e, hogy e nagy idő alatt három szerény kiadást ért? Abból-e, hogy megjelenésekor hivatott és nem hivatott kommentátorok megrohanták, megvizsgálták, kideríteni iparkodtak, hasonlít-e valamihez és mihez? Goethe Faustjának van-e és mi része születésében? Abból-e végre, hogy amióta újdonsági ingere megszűnt, esztétikusaink és kommentátoraink ízlése izgatva, kíváncsisága vonzva, ítélete próbára téve nincsen általa?

A korán elhunyt nagyság születésnapjának ötvenedik fordulója volt 1873 január 21.-én. Mily pompás alkalom összes műveinek kiadására, ragyogásának fölélesztésére: hadd gyakorolja fényderítő hatását költészetünkre.

Azonban erre se akkor, se később senki sem gondolt. Madách fényének hatását nem látom. Iróink, kritikusaink, politikusaink, műkedvelőink mind tele vannak idézetekkel, hivatkozásokkal. Heinet, Goethét, Horáciust, Schillert, még Shakespearet is, de ezt csak németül, – borúra-derűre idézik másokkal egyetemben; úgy látszik azonban, hogy valamennyit inkább csak mások idézeteiből, mint idézni valót ismerik, hasonlóan ama zsidó gavallérhoz, aki esztétikai műveltségének nagy öntudatával ült a színházban s mikor a színpadon marquis Posa a kegyetlen Fülöp lábaihoz veté magát, fölkiáltván: „Sir, geben Sie Gedankenfreiheit“ (Sir, adjon gondolatszabadságot) – megvetéssel dűlt székében hátra: „Alte Geschicht!“ – Nem új! mondá. Mert ezt a mondatot és még száz mást Schillerből rég betéve tudott, anélkül, hogy valaha Don Karlost olvasta volna. A németek és a franciák mulattató formában szemen szedték nagy írók mondásait, s értéküket így aprópénzre váltva legalább részben forgalomba hozták Madách szentenciái alusznak békén, mert csak olyanok idézhetnék, akik művét szorgalmasan olvasnák. Szikrái gyakorlati használat végett nincsenek kiszedve. Idézeteket Madáchból nem is hall, nem is olvas az ember.

A népszerű és nem népszerű felolvasások divatja se volt sohasem virágzóbb mint most. Akad-e a sok felolvasó közt egy is, aki egy kis villanyos kiállítást rendezne Madách fényének fókuszából, egy kis kultusz tárgyává iparkodnék tenni a kincset, melyhez oly váratlan örökségképpen jutottunk egy negyed századdal ezelőtt?

Mindenki az érdeklődés divatos tárgyai után kapkod, mintha nem bíznék a saját képességeiben s hatását tisztán tárgyától várja. Ha így múlik el még egyszer 25 év, Beőthynek, aki már annyi jeles írót felfedezett, öregségében kell felfedezni s újra világra hozni Madáchot…

Pedig mily érdekes, mily feszítő tárgya a kutatásnak, a magyarázatoknak, a méltatásnak, filozófiai, széptani, etikai fejtegetéseknek! És szinte világos, hogy enélkül, ily közvetítő munka nélkül sokáig hiába kell várni a fényre, melyet e mű költészetünkre deríteni Arany szavai szerint hivatva van. Avagy fény alatt azt kell-e értenünk, hogy alkalomadtán dicsekedhetünk vele, hogy van egy mű irodalmunkban, melyet ugyan kevesen és ritkán olvasnak, melyről egészben fele annyit sem beszélnek, mint híres külföldi remekekről, de amelynek összehasonlítását például Fausttal a legélvezetesebb szellemi és lelki foglalkozások közé lehet sorolni s melyet összehasonlítani vele érdemes is, lehet is abbeli minden aggály nélkül, hogy becse megcsökken. Mert Faust csak annyival különb, amennyivel Goethe maga és pályája különb Madáchnál; de az Ember Tragédiájának eredetisége, önálló becse az összehasonlítás által csak nyer, a két mű mindenik gyarapodva, erősödve hagyja el az összehasonlító kritika tüzét. Mentül felületesebben foglalkozunk a két művel, annál nagyobb a hajlandóság bennünk a kettőt azonosnak, az egyiket eredetinek, a másikat ez által inspiráltnak – ha nem éppen másolatnak venni, de mentül tüzetesebben, mentül behatóbban vizsgáljuk egyiket a másikon, annál fényesebben revelálódik előttünk mindeniknek eredetisége, még találkozó, érintkező pontjaikban is, mert az élesebb szem hamar ki fogja találni, hogy csak azokról lehet szó.

Példányom, amelyből én a napokban újra meg újra elolvastam Az Ember Tragédiáját, 1863-ból a második kiadásból való, tehát 20 éves. Én magam akkor, mikor vettem, azaz megjelenésekor szintén éppen 20 éves voltam. Emlékezem, mily mohón olvastam, emlékezem, mennyire el voltam telve dicsőséggel, emlékezem – s ha nem emlékezném, meggyőznének róla az olvasás közt megjelölt ama helyek, melyek akkor nagyobb hatást tettek rám, – de emlékezem, hogy mennyire – nem értettem meg azt, amit nem szűntem meg olvasni és másoknak is felolvasni. Szerencséje Goethének, hogy már nem élt. Én ugyan nem hittem volna neki, hogy nem ebből írta Faustját. Minthogy azonban a dolog, ha ilyesmiről szó lehetett, csak megfordítva eshetett volna meg, beértem azzal, hogy mint mások, nálamnál okosabbak és idősebbek, én is felolvadjak a „magyar Faust“ dicsőségében.

Azután jöttek más dicsőségek, más érdekek s húsz esztendőbe került, míg ismét visszatértem a régi tárgyra.

Istenem, ugyan az én kétszer 20 esztendőm nem csak parabola-e? Nem volt-e az egész magyar közönség egy 20 éves ifjú, aki duskált a hirtelen jött dicsőségben, élvezte azt és nem a szellemet, amely reáborította a fényt? És nincs-e okom hinni, hogy e közönség egy bizonyos értelemben még ma is húsz esztendős? És hogy sokkal lassabban és sokkal későbben is, mint én, üti meg a 40-et? A nemzetek s a közönségek nem érnek s öregesznek meg oly gyorsan, mint az egyedek. E szerint a közönségre nézve még nincs itt a Madách-olvasás második korszaka, ha csak kettejökre, tudniillik Madáchra és a közönségre bízzuk a dolgot.

Szerencsére azonban e kettő közt van egy harmadik: az irodalom. Ahhoz fordulok. Nem veszik észre az Akadémián s a Kisfaludy-társaságon s a Petőfi nevéről nevezett egyesületben is, hogy most író nemzedékünket nem érdekli vagy nem eléggé maga az irodalom felhalmozott anyaga? Szakmányos ismertetések és kritikák időnkbeli mulandó művekről: ezt produkálják azok, akik esztétikával foglalkoznak. A magyar halhatatlan írók halhatatlansága igen szomorú halhatatlanság. Tanító könyvekben emlegetik őket iskolás fiúknak: ennyi az egész. A nagyokat, a felnőtt embereket francia, német, olasz s más nagyságok tündöklésével foglalkoztatják. Vörösmarty, Arany, Petőfi, Madách remekeinek közvetítésére, méltatására, alkotó törvényeik kikutatására, szellemök forgalomba hozására – nincsen magyar széptani litteratura.

Egy-egy életrajz megiratva s azután fennhéjázással agyonkritizálva: semmi több. Egy kutató szellemnek az Ember Tragédiája valóságos kincsesbánya. Nem egy, hanem három érdekes könyvet írhat róla, anélkül, hogy távolról kimerítené, s háromszor érdekesebbé tett vele egy könyvet, melynek becsét s nemcsak érdekességét fokozta.

Madách egyike volt a legérdekesebb jellemeknek, könyve a legbecsesebb tíz könyve közt foglal helyet a magyar litteraturának; az író már-már húsz éve halott és a közönség s az irodalom birtokában a nagy mű három sovány kiadásának, híjjával van Madách többi műveinek! Pedig ki az, aki csak egyszer is olvasta az Ember Tragédiáját és izgató vágyat ne érezne legalább bepillantani ez írói szellem egyéb fogantatásaiba?

És azt hiszitek, ebben az irodalom nem bűnös? Csak az bűnös. A közönség s irodalma közt is folyton foly egy birok, egy küzdés, az irodalom vezérei intézik a csatákat. A közönségnek az írói tábor által elszakasztott minden jó diszpozíciója egy-egy csatavesztés; minden jól felhasznált pillanat és alkalom egyben egy-egy nyert csata. A közönségnek van joga feledni és hálátlannak lenni, _ha tud_, ha az irodalom engedi.

Madách elhanyagolása vétek és kár egyaránt. Ki fog először síkra szállani, hogy megengesztelje a vétket s pótolni iparkodjék a kárt? Az első hivatottat üdvözölni fogom, mint aki folyamatba teszi az elektromos áramlatot abban a rendkívüli battériában, amely „hivatva van fényt deríteni költészetünkre.“

Ha azonban az irodalmi szcenírozók megfeledkeztek Madáchról, bezzeg nem felejtkeztek meg a színpadi szcenírozók. Egyszerre három felől is olvassuk, hogy Molnár György, Paulay Ede és Kovács Gyula foglalkoznak, sőt tán el is készültek az Ember Tragédiájának színpadra való alakításával.

A színpad alkalmas eszköz irodalmi művek terjesztésére, népszerűsítésére. De odavaló mű-e Madách filozofikus költeménye? Én nem hiszem. Meg vagyok győződve, hogy ott mint különösség fog hatni részben, egészének értelméből ki fog vetkőzni. Számos idevágó okaimat ezúttal elfojtja a tér, melyből kifogytam. Csak azt kívánom még ide tenni, hogy ha mégis nem akar a Nemzeti Színház a kényes kisérletről letenni, nyissa meg a keblét igazán s kérje be a másik két művész átdolgozását is. Ilyen kényes dologban nagyon jól, fegyverezetten kell a porondra menni. A színpadi berendezést se ügyességgel, se tapasztalással, se fantáziával nagy földön nem győzi úgy senki, mint Molnár. S mikor egy vakmerő kísérletről van szó, melyben a vesztes végre is se nem Molnár, se nem Kovács, se nem Paulay maga, hanem igen könnyen – Madách is lehet, akkor a legagyobb óvatosság a legnagyobb becsület.

Arany János.[2]

Nekem itt Arany Jánosról kellene beszélnem. Elmagyaráznám honnan jött, ki volt, mit alkotott és hová ment. De ha jól megfontolom a dolgot, be kell látnom, hogy azok, akik a hallgatóság padsorait elfoglalták, legalább is tudnak annyit, ha nem többet Arany Jánosról, mint én. Mert hiszen mi itt már a végeken vagyunk. Hajdanvaló Hunyadi János gubernátor híres végvárában, Temesváron.

Gondolja-e valaki, hogy a török dúlás idejében a jeles és nagyhírű kormányzó vitézei javát a budai vár ünnepeire küldte volna táncolni és mulatni, nem pedig inkább a végekre törököt verni, dicsőséget és babért aratni?

Bizonyára úgy volt a dolog, hogy Temesvár utcáit akkor is a magyar dicsőség válogatott katonái rótták. Itt csöngött a java legényeknek a kardja, itt hangzott a szava, itt jártak-keltek azok, akik a magyar becsület legbiztosabb, legfanatikusabb, legönzetlenebb katonái voltak.

Ha pedig így volt régen, így kell a dolognak lenni ma is, amikor nem a kard, nem az ágyú hirdeti a magyar nemzet ügyét, hanem a művészet, az irodalom, a tudomány és a polgári munka.

Ez újkori fegyvernemnek legjobb, leghívebb, legfanatikusabb katonái ma is itt kell, hogy legyenek, a végeken, ahol a nagyobb erőre, a nagyobb tisztességre, az önzetlenebb, önfeláldozóbb, öntudatosabb, a nehezebb munkára van szükség. Gondolom, hogy mi, akik e munkában a cifrább, hivalkodóbb s könnyebb munkájú központon hadnagyok vagyunk, itt önök között, tisztelt temesvári magyar hazafiak, csak közlegényszámba mehetünk.

Önöknek az Arany Jánosuk, a Petőfijök, a Vörösmartyjok, a Zrinyijök, a Katonájuk úgy a zsebökben van, mint akármelyik művelt magyarnak. Senki ezekről önöknek újat mondani, ezekről önöket kitanítani hivatva nincsen. Ha én mégis abban a tisztességben részesülök, hogy Arany János címén szólhatok önökhöz, óvakodni fogok, hogy olyat beszéljek, amit mások talán még jobban is tudnak, inkább az ünnepet fogom magasztalni, mely bennünket magyar hazánk e dicső pontján ma összehozott.

A katholikus anyaszentegyház, ha Isten dicsőségére templomot vagy kápolnát épít, az új hajlékot rendesen fölajánlja valamely szentnek, sőt vendégül fogad más szent vagy boldog alakokat is, hogy az épület falait képükkel földíszítse. A patrónusé marad az oltárkép.