Part 5

De nemcsak e zárt műfajokból állónak kell gondolnunk a magyar muzsikát. Hiszen talán az építőművészet törvényei is nem kevésbé egyetemesek, a mint a zeneművészetéi. Mert tudtommal kétszer kettő minden nemzetnél négy, a négynek a négyzete 16, az egyenes vonal sehol sem görbe, az ív sehol sem egyenes. Hogy az egyetemes törvényeken belül mégis van görög építészet, gót és mór építészet, ki meri tagadni? Hát a képírás? Hát az olasz, a spanyol, a német Madonnák, a hollandus Madonnái? Pedig a festés és rajzolás törvényei is egyetemesek. Van a nemzetek alkotó tehetségeiben valami különös, amely az egyetemes törvényeken túl alkotásaikban kifejezésre jut. Ez a valami adja ki a nemzeti stílust. Ha pedig bármely ágában is a művészetnek a nemzeti motívumok az illető művészet tudományos és tanító anyagában fel nem dolgoztatnak, akkor világos, hogy a nemzeti momentum az illető művészeti ágból, ha már megtalálta oda az útját, újra kipusztul, ha még meg sem találta, soha bele nem juthat.

Ezekből látszik, milyen vétkes és botránkoztató felületesség az, amely a sarkantyús oroszlánnal falatja fel hazai zenénk kezdetleges anyagát és szellemét. Ehez járul, hogy zeneakadémiánk szelleme, iránya, tehát zenénk fejlődésének sorsa egy kiválóan művelt zenetudós kezébe van letéve, aki most bocsátotta szárnyra második operai kompozícióját s akit méltán csak e műveiből lehet megítélni. Ha a szándék és a jellem tisztasága és a rendkívüli zenetudomány elég volna ez állás betöltésére, keresve sem találhatnánk különb embert Mihajlovics Ödön úrnál. És rendes körülmények közt egy virágzó magyar zeneirodalom keretében nem is kellene más feltételek után nézni. De a mi körülményeink közt kész szerencsétlenségnek kell mondanunk, hogy azok a tényezők igazgatják zenénk sorsát, melyek Hagbart és Signe és Toldi zenéjének szelleméből szólanak hozzánk.

Nevezzük nevén a Wagner-iskolát. Egy túltengett, zsenialitásában túltengett német elme rontotta meg a mai nemzedéket szertelenségeivel, melyekből rendszert csinált. A legszilajabb ellenmondás van ez iskolában összeházasítva. Az operát elnevezte zenedrámának, mintha bármely elnevezés is kiforgathatna egy műfajt a maga törvényeinek éltető föltételeiből. Az elnevezés onnan eredt, hogy a muzsikát állítólagos alárendeltségéből ki akarta emelni és egyenrangú tényezőjévé tenni a színpadi előadásnak. Ez már egy alaptévedés. A színpad nem az a porond, ahol a muzsika, mint muzsika arat diadalt. Ott a színdarab, az akció, a cselekvés, az érzések és szándékok szembeállása és az emberek sorsa kéri érdeklődésünket muzsikával vagy anélkül. Világos, hogy itt mi a fődolog és mi az alárendelt rész. Világos, hogy csak a bomlott muzsikuselme gőgje az, mely ott is egyenrangúvá akarja tenni a muzsikát, ahol az az egyenrangúsítás hiba. A színpad félig koncertteremmé van ezen az úton devalválva. Az előadás nem koncert már és nem opera: ez a zenedráma. Ennek az ideálnak a követésében meg kell törni a leghatalmasabb tehetségnek is, mert nem lehet két fődolog egy dologban, hogy van dráma zenekísérettel, a melodrámától az operáig, vagy van zene, melybe emberi hangok is vegyülnek, zeneszámba menvén (IX. szimfonia. A teremtés. Requiem, misék) vagy zene esetleg pantomimikus akcióval. Mindez nyújthat zavartalan érdeklődést és élvezetet. Ezeken kívül esik a zenedráma. Ez a képtelenség a modern realizmus álláspontjára teszi a muzsikát s a legmisztikusabb romanticizmusba löki a színpadi költészetet. Mert nem engedi meg az énekelt muzsikát, hanem követeli a zenélő filozófiát és akciót. A végtelenségig megsokasítja a hangszereket és a legképtelenebb feladatokat rójja rájok, de kizárja a zenekarból a legszebb hangszert: az emberi torkot. Ennek csak kiabálni, deklamálni szabad a zenéhez, vele zenélni nem szabad. Ez a realizmus ebben az irányban: beszélve énekelni, mert énekelve beszélni nem természetes. De akikre e feladatot rója, azok a mitosznak ködös képzelt és képtelen alakjai. Mentül nótásabb és furcsább, annál jobb. Mert hiszen, ha egy frakkos hős énekelne így másfél óráig, azzal nem lehetne az erdei madarat meg a tűzokádó sárkányt megszólaltatni. Bűvös sapka, meg bűvös kard, lovas walkirok és egyéb csodák kellenek ehhez a zenei valósághoz és óriások, hattyúk és rajnabeli kincsek meg törpék; Hagbartok meg Szignék.

És most jön Toldi, a zenedráma. De mi lett itt a mi jó Toldinkból! Természetesen ó-német és új-wagneri recept szerint se a magyar mondának, se Ilosvaynak, se Aranynak egyetlen egy jellemző motívuma nem maradt meg rajta. Egy szentimentális szerelmi történet lett a történetből, egy fogadalmas trubadur lett a hőséből.

Abból a vaskos, naív, magyar Toldiból megfelelő operát írni, ahhoz egy kissé vaskosnak, naívnak és magyarnak kell lenni. Ahogy Mihalovics fegyverkezve van, írt belőle Hagbartot és Szigfridet, felfogása, modora, stílusa kompozíciója és struktúrája elannyira idegen, hogy a nevek szinte komikusak az emberre. Toldi csak hazai termék, de nem magyar opera, éppen oly kevéssé, mint ahogy Lenau nem magyar költő, úgy viszonylik ahhoz a Toldihoz, kit Arany János lelke alkotott, mint Grillparzer Ein treuer Diener seines Herren című darabja Bankbanusról, Katona József Bánkbánjához.

A magyar gondolkodás, a magyar érzés adománya és eredetisége kell hozzá, hogy valaki magyar zenét írjon. Az egyetemes zenei műveltség ehhez nem elég.

A magyar író.

Mikor egy boldogtalan testvérünk a tollban méregpohárral fejezte be pályafutását, mely kecsegtetőn indult és szürkén végződött, a róla írt búcsúztatókban – szinte valamennyiben – keserű sorok voltak olvashatók a magyar író vigasztalan sorsáról. A tanulság mindenütt ez: ha más nemzetnek szolgált volna tehetségével, ezrek, százezrek, ha nem éppen milliók (forint vagy frank) jutalmazták volna s nem kell vala arra jutnia, amire jutott mint magyar. Egy előkelő tehetségű kollégám éppenséggel ki is dolgozta a témát e cím alatt: „Egy elzüllött élet.“ A cikk tartalma ez: a magyar társadalom nem tartja fenn íróit, mégis megharagszik reájuk, ha tehetségüket politikába, újságírásba, vagy az irodalomnak is jövedelmezőbb formáiba viszik kamatoztatni, holott másban van „tehetsége java, ebben tudna halhatatlan műveket teremteni, ha meglenne hozzá élete kényelme, nyugalma“. A magyar társadalom követelni látszik e szerint a halhatatlan műveket de nem adja meg hozzá a kényelmet, vagy csak a nyugalmat is.

Van-e e panaszokban igazság? van is, meg nincs is. Mert termettek ugyan kényelemben és nyugalomban is halhatatlan művek; de túlnyomó nagy száma a halhatatlan műveknek kényelmetlenségben, nyughatatlanságban, nyomorban és kétségbeesésben termett. Nyugalom, kényelem és halhatatlanság; pénz és babér közt semmi összefüggést nem látok. Ilyen szempontból a panasz teljesen jogosulatlan. És nincsenek-e más nemzeteknél is elzüllött nagy tehetségek és nincsenek-e nálunk olyanok, akik boldogultak? És más nemzeteknél azok-e mindig a leghalhatatlanabbak, akiket közönségük kegyével és kincseivel elárasztott és nem lehetne-e nálunk Petőfi, aki halhatatlanságát sanyarú sorsban szerezte, művei után ma szerencsés anyagi körülmények közt elő ember? És nem hagyott-e Arany János, a halhatatlan, vagyont az örököseire?

Meg vagyok győződve, hogy nálunk minden szakasztott azon mód megy és fejlődik, mint bárhol a világon, t. i. a viszonyok törvényei szerint. Amit negyven millió francia tesz, azt teszi aránylag a tíz millió magyar. Egybe kell vetni a számot, a helyzetet, a viszonyokat s ha levonjuk az eredményt, azt hiszem, éppenséggel nem utolsó helyen állunk mi magyarok Európában. Ebből persze nem az következik, hogy érjük is be ennyivel, hanem az, hogy nem szabad igazságtalanul gáncsolni, méltatlanságokkal bántalmazni a nemzetet s követeléseket támasztani ellene látszólagosságokkal, hanem szabad és kell a helyzetet igazságai és törvényei szerint megítélni s iparkodni kell e szerint fejleszteni s előbbre vinni. Ebben pedig két főeszköz áll rendelkezésünkre: kizárólagosabb magyar nevelést kell adnunk újabb nemzedékünknek és komolyabban kell vennünk nekünk íróknak a feladatunkat.

A szegény halottal, kiről megvan a véleményem, nem akarok már feleselni; de ha nem ismertem volna is, tudnám az életrajzokból, hogy ő is ült a szerencse tenyerén, volt kényelme is, nyugalma is, de nem tudott vele mit csinálni. Lélektani igazság, hogy semmi sem csábítja el könnyebben az embert attól a kincsétől, amelyhez nyomorúsága idején mint erkölcse foglalatjához, mint reményei összességéhez, mint élete fenntartójához és céljához ragaszkodott, egy szóval eredeti tehetségének ápolásától, mint a kényelem s a nyugalom, melyre hirtelen szert teszen. Nézzétek meg a szegény ördögöt, akinek nincs annyi módja, hogy nyomorult kedvesét, aki osztozik vele nélkülözéseiben, feleségül vegye: amint örökség vagy a szerencse kereke által gazdagságra jut, hű kedvesét szereti leghamarább elhagyni s nem magához, hanem módjához keres illőbb feleséget. Ritka kivétel, aki másképpen cselekszik. Az emberi természetben rejlik az. Irígylitek a franciákat, amiért íróikat – már mint néhányát – elhalmozzák kényelemmel és nyugalommal; de a legelőkelőbb francia újságok egyike irígyli tőlünk Berczik Árpád romlatlan tollát, amiért nem robotol egy blazírt publikumnak, mint az elhalmozott francia írók, akik pedig nálunk is keresettebbek, mint Berczik. A fiatal írónak vannak rendszerint ideáljai. Kevés akad olyan, aki ideáljainak meghódítva, magához rántsa a közönséget. A nagyobb rész olyan, hogy maga szalad a közönség után kegyét, tetszését keresve. Aki ezek közül szerencsés, az tesz szert legelőbb nyugalomra és kényelemre irodalmi munkassága után. Halhatatlanságra ritkán. Életet, ha megszűnt írni, nem művei, hanem az irodalomtörténet ad neki halála után. A közönség pártolásának ritkán van tehát köze egy-egy halhatatlan munkához. Az ember magában hordozza fejlődése törvényeit. Az élet rendes eseményei, adományai és csapásai: szegénység, gazdagság, boldogság, boldogtalanság, öröm és gyász, nyugalom és zaklatottság ellenkező eredményeket szülnek más-más egyéneknél. Egyet tönkre tesz a felkapottság, egyből a névtelenség csikarja ki a halhatatlan művet. Egyet termékennyé a nyomorúság, némává a bőség. Egyéniségünkben rejlik a sorsunk. Az anyagi jólét is relatív fogalom. Ami egynek elég, az másnak csak étvágygerjesztő. Ami ezt munkára serkenti, az mást tétlenségre csábít. Szűnjetek meg tehát a közönséget zaklatni a pártfogás hiányának panaszával. Ugyis hasztalan, mert a közönség nem egy ember, akit megszorítani és megzsarolni lehet. Senki nem veszi panasztok magára, csak terhére vagytok vele olvasóitoknak. Ebben a panaszban mindig rejlik valami a gondolatból, melyet ide írok: sajnálom, mintha ezt mondanátok: sajnálom, hogy magyarnak születtem. Ha német volnék, angol vagy francia, dúsgazdag ember volnék tollam után.

Nos, meglehet, az volnál, meglehet, nem volnál. Sehol sem szaladgálnak tömegesen a dúsgazdag írók s mondásod legvalószínűbben egy tetszelgős önámítás vagy egy sértő kifakadás nemzeted iránt. Csak egy bizonyos, hogy magyar, író és ezzel elégedetlen vagy. Tőled függ, hogy vagy az egyikről vagy a másikról, elégedetlenséged kettős forrásáról lemondj: Vagy nem tőled függ? Büszke vagy magyarságodra? Akkor viseld panasz nélkül következményeit. Szereted múzsádat? Akkor becsüld meg, öleld krajcáros kifakadások nélkül, ne hányd szemére, hogy elégséges hozomány nélkül esküdtél vele össze.

És én nem is hiszem, hogy a közönség nagyobb pártfogása s az írók fényesebb anyagi helyzete egyenes arányban állana az irodalom tartalmasabb fejlődésével. Én az ellenkezőt hiszem, azt, hogy egészben a nagyobb irodalmi forgalom beiszapolja, sikérebbé teszi az irodalmi vizek medreit s még a nagyobb tehetséget is a halhatatlanság szolgálatától elcsábítani képes a napi ízlés, a mulandóság szolgálatára. Igaz, hogy a modern életnek nagyobb szüksége van már a nagyobb forgalomra, mint a nagyobb mélységre, épp úgy, mint ahogy el lehet az iparművészet kézi remekei nélkül, de nem lehet el többet a gyárak tömeges termelése nélkül. A nagyobb mélység szolgálatára megvan a multak öröksége, a nagyobb részt nyugalom és kényelem nélkül termelt remekek.

Nagy fogalomra, mindig nagyobbodóra szüksége van tehát az irodalomnak, a nemzetnek, ha előre menni akar; de nem éppen a magyar író-világnak, mely kétségkívül van olyan helyzetben, hogy emiatt se elzüllenie, se szép feladatait kudarctól féltenie nem kell.

Én sohasem láttam statisztikai számítást arról, hogy egy nemzet intelligenciájának hány százaléka esik az irodalom pártolóira; de meg vagyok győződve, hogy aránylag mi is állunk úgy, hogy az európai középszámítás alá nem esünk. Hogy ez az írók szükségletét vagy éppen vágyait nem mindig elégíti ki, az természetes, mert minden író egy ember és egy egész ember szükségleteit és vágyait hordozza magában, akár tíz millió embernek ír, akár ötvennek; akár Párisnak, akár Budapestnek; akár a francia városoknak, akár a magyaroknak. És Magyarországon van még egy, ami másutt sokkal kevésbé van meg. Itt az író ember, ha némileg komoly és megbízható, könnyebben jut álláshoz, mint bárki és bárhol. A színház, akadémia, a múzeum s hasonló nyilvános intézetek, hol szerény, hol jobb állásokkal kínálkoznak; a zsurnalisztika tűrhető kenyeret ád: a magánintézetek, még pénzvállalatok is nem ritkán szívesen fogadják az írót; a képviselőházba könnyen küldi a választó a toll embereit, kiket a pártok is szívesen látnak. Egy komoly író gyorsan jut oly jövedelemhez Magyarországon, mely száz, sőt kétszázezer koronányi tőke kamatainak felel meg. Mivel szerezte? Irói voltával. Néha érdeme, néha kvalifikációja sincsen egyéb, mint hogy jó verseket ír, jó novellákat, színdarabot s a többi. Megélni egy szóval meglehet a magyar írónak. Ha nincs más vágya, mint hogy egy csendes, tisztességes, becsületes kényelmű otthonban nyugalmat találjon halhatatlan munkák írására: erre van mód bőven Magyarországon.

Aki itt se kényelmet és nyugalmat nem talál, se halhatatlan munkát nem ír, az ennek maga az oka, oka nem a magyar nemzet. Egyet tanuljon meg minden magyar író idejekorán: se megélni, se meggazdagodni ne múzsája után akarjon. Kedvét, örömét, pihenőjét, gyönyörűségét, édes izgalmát keresse a vele való foglalatosságban, ne kenyerét, borát és pecsenyéjét. Pattanjon fel Pegázusára, ha megszállja egy útnak a vágya a csillagok közé, de ne fogja a nemes szárnyas lovat az ekéje elé, sőt még csak az akadémiákba se istállózza be, mert ott meg a más ekéjét kell húznia. Igy megeshetik, hogy tolla bizonyos gazdagsággal árasztja el gazdáját; de bizonyos, hogy eképpen úrrá teszi őt egy tisztességes és nemes értelemben Magyarország; és egyesek így sem fogják a katasztrófát elkerülni, melynek tényezői a lényükben vannak. Az irodalom pedig így fog legfüggetlenebbül, legáldásosabban, legbecsesebben fejlődni s a két faktor: irodalom és közönség eképpen fogja legüdvösebben hatását egymásra gyakorolni. Egyik se lesz a másiknak se zsarnoka, se rabszolgája.

A dráma szabályairól. (1898.)

Mi a dráma?

A dráma egy költött vagy valóban megesett történet, amelyet a költő, az élet önkényesnek tetsző árjából kiválasztva, mint önálló egészet előttünk látszólag újra megtörténtet, élő személyek (színészek) közvetítésével egy erre a célra megkonstruált és fölszerelt helyen (színpad) és meghatározott időben.

Mi ebben a lényeges?

Első a történet. Történetnek kell lenni. De nem mindegy, hogy milyennek.

2. Az élet szakadatlan árjából és önkényességéből kivett történetnek, amely tehát nem önkényes többé, hanem logikus és nem töredékes, hanem egész, amelynek eleje és vége van.

3. A történet látszólag újra történik, megismétlődik előttünk, vagyis látjuk, halljuk keletkezni, kifejlődni és befejeződni, szem- és fültanui vagyunk.

4. Hogy nem igazi hősein, hanem a történet előadására vállalkozott és erre képes más személyeken látjuk a történetet megesni.

5. Hogy nem igazi színhelyén, ahol megesett vagy megeshetett, hanem egy ilyen előadásokra külön kitalált helyen, a négyszögletes, festett falakkal és egyéb kellékekkel ellátott szűk, meghatározott színpadon látjuk a történet megismétlődését. És végre:

6. Hogy nem mint az életben napokig, hónapokig vagy évekig, hanem egy-két óra határán belül esik meg mindaz, ami az életben néha egy-egy emberéleten, néha évszázadokon keresztül fejlődött.

Ebből a hat tételből csörgedezik a dráma minden szabálya.

Ezek között a feltételek között vannak külsők nemde és belsők. A költő mozgásba hozza előttünk alakjainak testét, beleteszi egy festett világ környezetébe, ez a külső; de megnyitja nekünk a belsőt is, az illetők lelkét, azt a világot, amely ha igaz, akkor mi hovahamarabb igaznak látjuk tőle azt a festett külső világot is. Ellenben ha a lelki világ föltárásában hazudik a költő, akkor minket a legrealisztikusabban kiállított színpad is el nem ámíthat, képzeletünket munkára nem serkenti, illúziót mibennünk nem kelt. Ebből világos, hogy mi a drámában a fődolog. Semmi más, mint ami fődolog ebben az istenalkotta világban, amelynek a színpad hű tükre: az Igazság.

De ezzel csak nagyot mondottunk, sokat még nem, megmagyarázni pedig nem magyaráztunk meg semmit. Mert fölemelkedik kétezer éves sírjából Pilátus és ránk szegezvén téveteg szemét, azt kérdezi: Mi az igazság?

Az emberek, mikor okoskodnak, azt hiszik, hogy az igazság az arányos ok és okozat, hogy az érdem és jutalom a bűn és büntetés egyensúlya.

Isten mentsen attól, hogy ezt a kegyetlen tételt elfogadjuk. Még az életben is csak a büntető törvénykönyv van abban a kellemes helyzetben, hogy a vétek, kihágás és bűntett ekvivalensét meg tudja határozni bírság, elzárás, börtön, államfogház, fegyház, hivatalvesztés és kötél alakjában. Már az erény és az érdem jutalmazására az életnek nincs kódexe.

De ki nem tudná közülünk azt a római bölcs mondást, hogy ha ketten ugyanazt cselekszik, az azért nem ugyanaz.

Az a drámai igazság, melynek megismerését itten keressük, nem egyéb, mint a költői elhitetés drámai eszközeinek helyes alkalmazása, melynek eredménye, hogy a színpadi játékot, vagyis valószínűségeit ugyanazon érzelmekkel fogadjuk, melyeket bennünk fölkeltenek az élet valóságai.

A színpadon semmisem való: a deszka nem a világ, a dekoráció nem szoba, nem erdő, nem tenger; a színész nem az, akinek alakját magára ölti; a méreg, amit isznak, nem méreg, a halál nem halál, minden csak látszat.

Mi tehát az, ami velünk e látszatot valóságnak veteti?

Semmi más, mint a belső igazság és a külső valószínűség.

E két pólus között terül el a drámairodalom egész tömege, változatos műfajainak sokasága. Mondhatnám, hogy az egyik pólus Aiszkylosz tragédiája, a másik pólus a francia bohózat remek alakisága. Amaz csak igaz, emez csak valószínű. A két tulajdonság vegyülékéből kerül ki minden többi műfaj. Szabálynak állíthatjuk: mentül hatalmasabb az író az igazságban, annál kevésbé kell vigyázni a külső valószínűségre; megfordítva, aki nem az emberi természet nagy törvényeit mozgósítja akár víg, akár szomorú történetben, annak annál találékonyabb bonyolító ügyességgel és külső valószerűséggel kell dolgoznia.

Igen sokszor halljuk egy-egy drámaírótól valamely kifogásolt alakja vagy története védelmében azt a mondást, hogy híven vette emberét és cseledetét az életből, ismerte az embert.

Ez értéktelen híú védelem. Ha százszor megtörténik valami, mind a százszor joga van mindazoknak, akik ott nem voltak, akik nem látták a dolgot megtörténni, kételkedni abban, hogy csakugyan úgy történt-e, mint ahogy elbeszélni halljuk.

Itt van a Dreyfus-tragédia. Megdöbbenve vettük tudomásul, hogy a katonai bíróság árulásért elítélt egy tisztet. Első megdöbbenésünkben felocsudva kérdeztük: nem hogy mi alapon ítélték el, hanem hogy miért lett áruló Dreyfus? Előkelő, dúsgazdag család ivadéka. Haszonért nem tette, nem kellett tennie. Francia katona, aki, noha zsidó volt, ami karriérjét megnehezítette, mégis a vezérkarban dolgozott, tehát nem kevésre vitte. Erkölcsi jutalmat is különbet árulásáért nem várhatott.

Mi oka lehetett tehát az árulásra? Senki semmi okot, semmi erkölcsit, semmi anyagit, sem személyeset nem talált s a közönség ösztönszerűleg nem bíráinak kezdett hinni, hanem az ő ártatlanságában.

Ha az életnek is úgy sarkába bocsátjuk kételkedésünket: mennyivel erősebben a színpadnak! Ott a költő nemcsak azt tartozik velünk elhitetni, hogy amit mint fejlődő történetet elejbénk tár, az való, hanem azt is, hogy a befestett vászon mennybolt és erdő, a színpad szabad tér, a tőr, melyet ellenfelére emel, gyilkol, a semmi, amit megitat vele, ölőméreg, Márkus Emilia nem Márkus Emilia, hanem Ofélia vagy Marianne, vagy Melinda. És ott nekünk szívdobogást kell elszenvednünk, el kell érzékenyednünk, rettegnünk, borzadnunk, sírnunk kell.

Minderre csak akkor vagyunk képesek, ha a költő belesodort bennünket történetének motívumaival (ami az ő igazsága) történetének az illúzióiba. Nem valóságokkal viszi ezt véghez, hanem valószínűségekkel. Nem látunk semmi valót, hanem amit látunk, valónak érezzük.

És ne méltóztassék azt gondolni, hogy ez valaha másképpen volt és hogy mostan a realizmus, naturalizmus és verizmus korában nem így lenne. A művészet, a dráma lényege ma is ugyanaz, ami máskor volt. Két dologban van különbség.

Elsőbben is a színpad technikai művészete igen nagyot fejlődött és a legbonyolultabb feladatok teljesítésére vállalkozik és képes is.

A másik különbség az, hogy a modern írók a drámai összeütközéseket, a művészet anyagát fölfedezték a közönséges mindennapi élet embereiben is és azt is földolgozzák. A nagy indulat és a nagy akarat föltalálható mindenütt, az nincsen álláshoz, ranghoz, születéshez kötve. Ezzel együtt mint realizmus följutott a színpadra, a mindennapi viszonyok rajza, mint verizmus az ember mindennapi, közönséges lelki életének a festése.

De jól méltóztassék e dologban különbséget tenni. Mindez csak az örökké érvényes drámai szabályok keretében érvényesül és nyer becset. Aki ezek ellen vét, azt sem realizmusa, sem verizmusa meg nem menti a bukástól. Akármily fotografikus hűséggel viszi a mindennapi életet színpadra – ezt nevezik miliőnek – ha története nem valószínű és ha motívumai nem érvényesek – művészete értéktelen, bukása, mint mondani szokták: több mint bizonyos, tehát legalább is valószínű.

Bánk bán.[1]

Katona Józsefet semmi sem kárpótolhatja azért, amit az élet tőle megtagadott. De amíg írni és olvasni fognak magyarul, irígyelni is fogják tőle, hogy róla és művéről Gyulai Pál könyvet írt. Katona vérző sorsa volt, hogy korából kimagasló tehetségét nem látták meg. Koszorúját senki sem tépte meg, mert részben elfogult, részben korlátolt szemű korának nem volt számára koszorúja. Azóta egyesek tettek lábaihoz babérleveleket. Gyulai font csak teljes koszorút halhatatlan halántékai körül.