Part 2

És nézzék meg a magyar nyelvet hozzá, amely nem cifrázza magát hangsúlyokkal, épp oly kevéssé, mint az ember beszédét gesztikulációval; hanem mint ahogy a lakóházrész elől van, azután hozzárovódnak a más célokra szükséges részek – megüti az első szót és sorakoztatja méltóságos tempóban a többit. És nem kever egymáshoz nem illő magánhangzókat, hanem vonzatja hangtörvénye szerint a felhangúakat felhangúval, az alhangúakat az alhangúval. És a mássalhangzókat keletkezési helyük szerint szereti egymásután glédában látni és ha idegen szót vesz át, amelyben egymásután sorrendben olyan mássalhangzó van, melyek közül az első a torokban, a második a nyelv hegyén, a harmadik a szájpadlás körül születik, akkor inkább összecseréli a betűket, hogy úgy következzenek egymásután a szájban, ahogy a szájüregben keletkeznek és a kolerából a nép csinált korelát s a paraszt szívesebben mondja, hogy Králi, mintsem azt, hogy Klári, az utóbbiból még inkább Kalárit csinál.

És ha egymáshoz viszonyba hozza a szókat, hogy gondolatokat termeljen, egyszerű ragozással teszi, nem töri át a szót, hogy _ich mag_-ból _ich möcht_-et csináljon, hanem elül ereszti a szót magát – mint ahogy az utcára kiépíti a háza lakórészét, – azután hozzátoldja a ragot, mint a házához a mellékhelyiségeket és végigragoz és a legjelentéktelenebb viszonylatot is raggal fejezi ki, mint ahogy házához odaragasztja a tyúkólat, a kutyavackot vagy a kis faragószínt a gazda.

Az alpesi német is egy födél alá visz mindent, de nem egymásutánban, hanem egymás mellé, egymás közé és egymás fölé is, hogy az ember nem tudja, a gyermekeire nyit-e rá egy-egy ajtón vagy a borjas tehenére.

A magyar ember falujának és lakóházának nyilt egyenes, egy vonalban egymáshoz rótt képe van, meg nyilt, egyenes világosan tagolt nyelvében.

E nyelv nyugodt, méltóságos, ünnepies strukturájában megvan a magyar paraszt megfontolt, önérzetes jelleme, egész megjelenése. A magyar paraszt nem beszél énekelve, nem deklamál, csak a koldusa reszketteti a szót és cifrázza a mondókáját, hadd legyen ajakán a nyelv is nyomorék és szánalomraméltó, mint maga a koldus. A magyar ember nem gesztikulál, nem szeleskedik, épp úgy, mint ahogy szavát nem hangsúlyozza, vagyis nem szótagra vet súlyt, csak értelmi hangsúlyt a szóra, amely mondatában fontos.

És e magyar nyelv szerint kell kifejlődnie a magyar színművészetnek, a magyar színpadi pátosznak és az egész előadó stílusnak. A magyar szónoklati remek a Deák Ferencé. Az ő beszédeinek egyszerű, természetes szerkezete, gyönyörű nyugalma, bölcs világossága és okoskodásának remek nyiltsága, egyenessége és realitása felel meg a magyar nyelv szellemének. A magyar zeneművészet csak a kísérletek állomásán van még. Addig ne is álmodjunk nagyobb föllendülésről, amíg a magyar nyelv teljes tudásával impregnált elme és lélek nem hoz magával megfelelő zenei talentumot.

A magyar szobrászat, festészet, építészet, keresi még önmagát. Amíg e téren küzdő művészeink külföldre járnak, mielőtt a magyar nyelvben és benyomásaiban megtökéletesedtek volna – csak külsőségben, díszítésben s mellékességekben fogják magyarságukat fitogtatni. Iróink, szépíróink nem tudnak szabatosan magyarul, azért lesznek oly könnyen rabjává minden erősebb, külföldi írói talentumnak. Megrészegednek Zolán, az olasz veristákon és norvég ködével borított Ibszenen, mert már 15 éves korukban elszakadtak a magyar irodalom hagyományaitól, a vele való belső viszonytól, mielőtt még magyarságuk elérte volna pubertársát, ilyen korban liaisont kötöttek már idegen irodalmi hölgyekkel, mielőtt örök frigyre léptek volna a magyar múzsával s mielőtt elvégezhette volna elméjükön fölavató művét páratlan nyelvünk csodaereje.

Tudjuk, hogy nagy civilizációk gőgös katonái lenézik és szívesen becsmérlik a magyar nyelvet. Szegények, nem tudják miről beszélnek.

Most folyik egy 5–6000 év előtti civilizáció romjainak kiásása. A nyugati szerencsés nemzetek tudósai izgalmas mohósággal és emberfölötti türelemmel iparkodnak titkait megfejteni. Ma még csak odáig jutottak, hogy két táborra oszolva azon villonganak, hogy a 6000 évvel ezelőtt mint egy nagy civilizáció eszköze virágzott szumír nyelv rokona, őse volt-e vagy sem a magyar nyelvnek. Egyikök kimondta, hogy a tudományt meg sem lehet fejteni a magyar nyelv tanulmányozása nélkül.

Ha a németnek sikerült volna, amire annyi erőt pazarolt, a magyar nyelvet a föld színéről kiirtani – ma tudósai lámpával keresnék maradványait, tán üvegházakat állítanának tenyésztésére, hogy legyen eszközük behatolni oly eltemetett világokba, amelyek megelőzték a biblikus időt, ahova a maguk nyelvével eljutni nem tudnak.

De azért vagyunk mi itt, azért hirdetjük az igét, hogy a világnak ez a kincse, a magyar nyelv soha ki ne vesszen. Istennek e gyönyörű ajándéka örökké éljen, a magyar fajnak e remek alkotása Isten és a magyar nemzet dicsőségére éljen és szolgálja az emberi faj dicső és nagy érdekeit.

A purizmus. (1894.)

„Anonymus“ aláírással egy jó emberemtől cikket kaptam erről a kérdésről, amely az idegen helyesírást védelmezi az én helyesírásommal szemben. Tisztelt barátunk azt mondja szerényen a bevezetésében, hogy ő nem jártas a tollforgatásnak csupán mechanikai részében (vagy mekhanikai?) teszi hozzá zárójelben.

Eddig két idegen szót hozott forgalomba: „Anonymus“ az egyik, „mechanikai“ a másik. Az egyiket latin helyesírással írja, a másikat vegyesen latinnal és magyarral. Én mind a kettőt magyarral írtam volna: _anonimusznak_ és _mekánikainak_ és se nem ch-val, se kh-val. Mért legyek én különb és kegyeletesebb a franciánál, amely azt írja: _mécanique_.

De ez a kis példa is azt bizonyítja, hogy az ellentábor voltaképpen nem ellentábor, mert éppen úgy ír, mint én, csak kevesebb bátorsággal, kevesebb következetességgel, tudósnak akarván, de nem tudván lenni, mert a szükség parancsol s kényszeríti arra, hogy felállított elve ellen vétsen lépten-nyomon. Barátom cikkelyében erre nézve még a következő idegen szókat találom ekképpen írva: vindikalok, korrekt, kozmopolitizmustól. Miért nem vindicálok, correkt és kosmopolitismus? Vagy ha már kozmopolitizmus és korrekt, akkor miért nem anonimusz? Mert hisz tudva van, hogy az elsőbbikben a latin s-t magyar s-nek, az anonimuszban pedig sz-nek ejtjük.

A kérdés az: miért írunk voltaképpen? A felelet pedig ez: Mert nem lehet mindent élőszóval elmondani. Mi célja van tehát az írásnak? Helyettesíteni az élőszót.

Lehet-e ehhez képest más a feladata, mint hogy az élőszót híven helyettesítse, vagyis hogy azokat a hangokat rögzítse meg, amelyeket a fül hall az ajakról? Nyilván nem lehet. További kérdés: Ha egy idegen nyelv szavait kell megrögzítenünk, mily eljárást követünk? Mást-e, mint hogy a magunk beszédebeli hangjegyekkel rögzítjük annak a szónak hangképét? Azt hiszem, nem mást. Mert különben mást olvasunk belőle ki. Olyan dolog, mintha kútágas helyett csizmahúzót rajzolnánk le. Senki sem fogja a kútágast belőle kinézni. Minek hívják a britt drámaírót? Világos, hogy Sekszpirnek. Aki tudja, erről is ráismer; aki pedig nem tudja, bolonddá van téve, ha rákötjük a Sákszpejáre nevet, csupán azért, mert azok számára, akik angolul olvasnak, a betűk értékéhez képest Shakespearenak kell ezt a hangképet lepingálni, hogy Sékszpir jöjjön ki belőle.

Világos előttem az, hogy akik e kérdésről vitatkozunk, nem értjük jól egymást. Erről meggyőz Anonimusz úr cikkelye is. Ő azt hiszi, hogy az is megtörténhetik, hogy az a magyar, aki az én írásomból a Sékszpirt ismeri, ha azután meglátja valahol leírva Shakespearet, azt fogja hinni, hogy ez két személyiség. És azt kérdi tőlem: nem mulatságos ez?

Nem uram, ez nem mulatságos. Ennek egyáltalán nincsen jelentősége. Ez az ember magyar ember, minden körülmények közt tudta jól a britt költő nevét és ha valakinek megírta, az is jól jutott a költő nevének birtokába. Ha meglátja valahol a Shakespeare nevet, abból, ami róla mondva van, ráismerhet az emberére is és megtudja azt is, hogy miképpen írják ezt a nevet az angolok. Ebben semmi mulatságos dolgot nem látok. Az pedig, hogy ne gondoljam azt, hogy jómagunkkal tehetetlenek vagyunk és szánkba kellene rágni a szót, mint a kisgyermeknek a falatot és hogy a kultúra (miért nem cultura?) mind tágabb körökben és intenzívebben (miért nem intensivebben?) terjed köztünk és lépést tart vele a nyelvismeret is, ezt én vigasztalásnak el nem fogadhatom, komolynak meg még kevésbé.

Magyarországon beszélünk össze-vissza magyarul, szerbül, oláhul, tótul, horvátul, németül. Hány nyelvet tanuljunk még hozzá, hogy minden idegen szót – csak az európai nyelveket is! – helyesen tudjuk leírni s az idegen helyesírásból helyesen tudjuk elolvasni?

A kultúra és a nyelvismeret sohasem terjedhet odáig, hogy bármely nemzet nagy tömege mást ismerjen, mással éljen, mint a maga kultúrájának közvetítő eszközeivel. Tudhat Magyarországon négy millió ember németül, egy millió franciául, százezer angolul, százezer olaszul, ezer spanyolul, ötszáz dánul, de senki sincs, aki ezt mind valamennyit tudja, tehát egyik vagy másik esetben minden olvasót, az ország összes millióit kisegítem, ha az én helyesírási metódusom szerint adom ajakára az ismeretlen, vagyis – mert idegen betűértékkel leírt – tehát reá nézve olvashatatlan szót.

És még ez is: mindazok közül, akik magyarul írni és olvasni tudnak, hányan vannak – legalább is 50%, aki magyarul sem tud korrektül és hibátlanul írni. Mily haszonnal írom én le ezeknek az idegen helyesírású szót? Hiszen a hírlapok – írástudó emberek munkája is tele vannak helytelenül írott idegen szókkal. A legképtelenebb helyesírási hibákkal van forgalomban nálunk egész tömege az idegen szóknak. Nem is említve, hogy a legcifrább kiejtése dívik szerinszerte, egy-egy szóról kétféle is s az igazi még sincsen közte.

Egy komoly ellenvetést lehetne felhozni ellenem s ez az, hogy külföldön is a napi forgalom neveit idegen helyesírással írják. Ez igaz. Egy francia színlapot tudok, azon ott áll ez a szó János. A francia újság azt írja Munkácsy; az első francia színpad hősnője Reichenberg k. a. A Figaró azt írja a Neue Freie Presse után: Herr von Hegedus (ü-je nincs). Ez mind igaz, de van egy nagy különbség a dologban. Ez az, hogy míg mi nagy képpel keressük grammatikában és lekszikonban, hogy hogyan kell kiejteni egy-egy idegen szót vagy nevet, addig a franciára nézve nem létezik idegen szó vagy név, az mind e neveket franciának nézi és veszi és a színlapról azt olvassa, hogy Zsanosz, az újságból azt, hogy Mönkakszy, hősnőjét Résambér k. a.-nak hívja, a Figaróból pedig a mi képviselőink nevét így olvassa ki, hogy Er von Ézsdüsz.

Ha ön, tisztelt olvasóm, vagy ellenfelem, egy francia embert megkérdez az iránt, hogy miképpen írják ők az idegen szókat, akkor a francia elbámul és azt mondja: Idegen szó? Mi az? A francia nyelvben nincsen idegen szó. A francia ember tehát mindent a maga betűinek értéke szerint olvas el s ezt egészen természetesnek tartja. Ránézve egyáltalán fel sem merül az a kérdés, hogy a maga helyesírásával írja-e az idegen szókat vagy sem. Neki Auber, Berger, Meyerbeer, Dreyfuss, Singer, Hegedűs és Munkácsy – mind kifogástalan francia szó. Azt mondja Obé, Berzsé, Dréfüsz, Szenzsé, Ezsdüsz. Éppen mint ha mi azt mondanók (betű szerint olvasva) Dumasz, Tha-ke-ra-y, Whi-te, ahelyett hogy Dümasz, Zekére, Veit. Ez a nagy különbség abban, ha mi írunk mások helyesírásával és ha mások írnak a mi helyesírásunkkal. A francia könnyen elvan a mi nagyságaink nélkül. Nem tartozik műveltségének teljességéhez, hogy jeleseinknek tudja a nevét. Nekünk azonban tudnunk kell az ő története nagy neveit, irodalma hőseit és művészeit. Igy az angoléit, az olaszéit és a többi.

Az pedig tiszta dolog, hogy a francia és az angol neveknek, melyeket egy életen át tanulunk, a felét sem tudjuk korrektül kiejteni. Micsoda önámítása ez a műveltségnek? Ha hozzászoknánk a kiejtésük szerint való írásukhoz, legalább tudnók az egyiket pontosan.

Anonimusz úr cikkében előfordulnak ezek a mondatok:

„A keserű érzésben, a mi nagyjaink nevének eltorzítása miatt a külföldön, magam is teljes mértékben osztozom, de ez még nem ok arra, hogy Munkácsy, Jókai szép magyar nevéből Mounkaatchy-t és Yaukai-t torzítsunk egy pár léha francia kedvéért és minden egyes nemzetnek az ő módja szerint.

Az ő igazi tisztelőik tudják nevüket helyesen kiejteni is.

Sőt ellenkezőleg, arra fektessünk különös nyomatékot, hogy e dicső nevek érintetlen tisztaságukban maradjanak és így váljanak a magyar nemzet dicsőségének hírhordozóivá! Őrizkedjünk az úgy is ijesztően terjedő kozmopolitizmustól!“

Mit jelent az, hogy egy pár léha francia kedvéért eltorzítsuk a mi szép magyar neveinket? Ki tanácsolja azt? Én csak azt mondom, hogy nem mi írjuk nekik, hanem ők bár írnák maguknak a mi neveink hangzását az ő betűjegyeikkel. Ha u-t kell írniok, hát azt a jegyet, amely náluk jelenti az u-t. Ekkor legalább tudnák, hogy minek hívnak bennünket. Hiszen az a torzítás, amit ők művelnek a mi neveinkből, amikor a mi helyesírásunk szerint leírt nevet az ő helyesírásuk szerint olvassák. Héguéduche helyet Ezsdüszt olvasnak a Hegedűsből. És mi a kozmopolitizmus abban, ha én meg akarom tanítani a becsületes magyar szó igazi hangzására az idegent és mi nemzeti legyen abban, hogy az én helyesírásomból olvasson ki az idegen értelmetlen, hamis hangokat: ezt nem tudom.

Egyébiránt azt konstatálom, hogy az idegen szók rendszere az összes európai nagy nemzetek közül csak a német nyelvben van meg. Mi inkább szolgai, mint értelmes tanítványai a németnek, sok egyéb cókmókkal ezt is átvettük tőle. Ki nem tudja az adomát, amely a három nagy nemzetnek: az angolnak, franciának és a németnek tudós módszerét jellemzi. Feladják, hogy könyvet kell írni az oroszlánról. Az angol tudós fogja magát, elmegy a sivatagba, a tanyáján keresi fel, megfigyeli, kitanulja a puszták királyának szokását, természetét s úgy ír róla könyvet. A francia kimegy a párisi állatkertbe s ott ismerkedik meg témájával. A német összeszed minden könyvet, amely Herodottól maig íródott az állatok királyáról, áttanulja s ebből ír új könyvet. Hiányzik az adomából a magyar tudós. Megmondjam-e keserűségemben, mit tenne a magyar tudós – kivéve Herman Ottót –, ha az Akadémia ezt a pályakérdést kitűzné? – Fogná magát és lefordítaná kivonatosan a német könyvét.

Mert mi mindenben a némettel pendülünk egy húron. A francia s az angol a természetet vizsgálja, a német a könyvet. A francia s az angol beutazza a világot s megírja, amit látott. A német megkritizálja, amit a francia és az angol megírt s átszedi a török, a japán és kínai neveket francia helyesírással, mi meg átvesszük a némettől. A francia az óvilág összes görög és latin isteneit, hőseit és dolgait átfranciásítja, mert nem tűri meg nyelvében az idegent. Azt írja: Orace, Andromaque, Thesée, Diáne, Ciceron, Jove és úgy ejti ki, hogy Orász, Andromak, Tezé, Dián, Sziszerón, Dzsov. Mi pedig írjuk: Horátius, Andromache, Theseus, Diana, Ciceró, Zeusz, Jupiter és ejtjük vegyest magyarosan és latinosan. A francia és angol elfogadják a modern nevek eredeti (idegen) helyesírását (nyilván kénytelenségből, mivel csak írva s nyomtatva kapják), de következetesen angol és francia kiejtéssel mondják ki. Mi is elfogadjuk az idegen nevek idegen helyesírását, de kinevetjük vagy lenézzük egymást, ha rosszul írjuk le, ami sokszor és kinevetjük egymást, ha rosszul ejtjük ki, ami majd mindig megtörténik. És ezt mi tudományos álláspontnak tartjuk. És ezzel harmadszor is rászolgálunk arra, hogy kinevessük egymást és magunkat.

Nemzetiségi kérdésünk.

Ez az állam, mióta Árpád bejövetelével megalapíttatott, sok rázkódáson ment keresztül. A magyar uralmat ismételve érték katasztrófák, ezer év óta megesett az, hogy az állam szuverénitását legázolták a tatárok; letiporták a törökök, eltaposták a németek és volt itt tatárvilág, volt törökuralom, volt német fönnhatóság. De egyszer sem volt sem román, sem tót, sem szerb. Az idegent mindig a magyar döntötte meg és helyébe is mindig az éledt fel újra. Hogy lehet abban kételkedni, hogy az államnak szükségképpen magyarnak kell lennie? Tudom, azt mondják, hogy régen nem volt nemzetileg magyar; állami nyelve latin volt stb. De mit tesz ez? Régen úgy volt, ma nem úgy van. Mert régen minden civilizáció nyelve a latin volt, de a nemzetek elejtették a latint s helyébe tették a magokét. Mi is helyébe tettük a magunkét. Nem a törököt, mely egyszer leigázott bennünket, sem a németet, mely szintén leigázott bennünket, annál kevésbé olyanok nyelvét, akik sohasem igáztak le bennünket, hanem a magunkét, a magyar nemzetét, a magyart. Ez oly egyszerű, oly természetes, mint a lélegzés.

Most jönnek a konzekvenciák: természetes, hogy ezen tanítjuk értelmiségünket, természetes, hogy iparkodunk mindenkit reá megtanítani, mert mindenkinek szüksége van reá e hazában s e hazának viszont szüksége van mindenkire. Aki pedig nem tud magyarul, az a nemzet értelmi nagy munkáiban hasznavehetetlen és magára nézve a boldogulás egyik elsőrendű fegyvereivel szegényebb azoknál, akik tudnak magyarul. Vesztes a nemzet vele, vesztes vele az egyén is.

De senki se higyje, hogy ez a mi nemzetiségi kérdésünk! ez csak a mi etikai alapunk ebben a harcban. Ez csak azt bizonyítja, hogy a nagy igazság a részünkön van, még pedig a hármas igazság: a történelem igazsága, a politikáé és a jogé és ez adja belső, erkölcsi erőnket.

A nemzetiségi kérdés egészen más dolog. Az korunk vezérlő és mozgató érzülete. És tudjuk, hogy a kor mozgalmai, ha elkapták az elméket, nem respektálnak semmit: se történelmet, se jogot, se igazságot. Kitűzetnek célnak és eszközévé lesznek minden egyéb emberi törekvésnek és szenvedélynek. Bűnnek és erénynek egyaránt. Szolgálatukba áll a rajongó, zászlajára tűzi a hivő, odaszegődik a számító, a haszonlesés, a pályakereső, a szerencsehajhász; eszköznek s célnak használja felváltva a politikus és így tovább. Az eszme a személlyel összekeveredik, hol megnemesíti, hol beszennyezi egymást a kettő. Cavour egységes Itáliát csinált vele, Bismarck egységes Németországot, Oroszország él vele otthon, hogy egységes orosz nemzetet teremtsen, külföldön, hogy egységes államokat megbontson. Egy vakmerő kópé állást szerez magának vele s esetleg sikkaszt és tovább áll. Ismétlem, célja lesz az embereknek s céljaik eszközökké alacsonyíttatnak le általok. És ebben a képében kell a politikus embereknek vele leszámolni: semmi érzelgés, semmi képmutatás, ha szabad kérnem. A dolgot respektálom, az emberére gyanus szemmel nézek. Egy állam, amely idegen ajkú – nem az állam nyelvén beszélő felekezeteknek autonómiát ad, azt biztosítja s ad hozzá templomban és minden egyházi, társadalmi, politikai, gazdasági stb. egyesületükben szabad nyelvbeli használatot; mely megengedi intézetek, színházak, iskolák és egyesületek ápolását minden nemzetiségnek: ez az állam nem vádolható azzal, hogy ellenséges érzülettel van a nemzetiségek iránt. A magyar országgyűlés kiszabadítja az oláh egyházat a szerb egyház körmei közül. Míg együtt voltak, egymást gyűlölték s nem értek rá a magyart gyűlölni. A magyar állam megszabadította egyiket a másiktól, mindegyiknek biztosította autonómiáját és szabadságát s most mind a kettő a magyar államnak opponál. Ilyen csak ott fordul elő, ahol az állam, akár hagyományból, akár kénytelenségből méltányosságot gyakorol. Oroszországban, Németországban ilyesmire példa nincs, ott minden kisebbség sanyargattatik, erőszakkal pusztíttatik, még kisajátítás által is.

És van-e vajjon újságolvasó ember Magyarországon, aki ne ismerné az erdélyi oláh pénzintézeteket és a túrócszentmártoniakat? Ott az egyesület és a halmozott pénzerő nemzetiségi célokat szolgál. A föld kerekségén az meg nem tűretnék sehol. Itt meg van tűrve, de még bocsánatot is kérjünk hozzá, hogy magyar kultúr egyesületet hozunk létre, holott oláh, tót és szerb hasonló egyesületek is vannak?

A magyar államnak, mint minden más államnak, csak egy kötelessége van: hogy mivoltának, magyar voltának következményeit levonja s polgárai anyagi és erkölcsi érdekeinek becsületes őre legyen. Ami e kötelességei teljesítésében gátolná, azt nem szabad tűrnie. Senkinek a nemzetiségét nem bánthatja; de senkitől sem szabad eltűrnie az országnak erkölcsi feldarabolását és szétszakgatását, nemzetiségi jelszók alatt. Nem szabad eltűrnie a nemzet egységének szétbontását érdekcsoportokra, a részek ellentétbe helyezését egymással nyelvek szerint, az összetartozandóság érzetének meglazítását. Magyarán mondva: az államra nézve nemzetiségi kérdésnek nem szabad lenni. Nagyszívű és nagylelkű idealisták tévedése juttatta e monstrumot a mi törvénykönyvünkbe. Az állam állam és magyar itt. Féltékenyen kell őrködnie állami attributumainak integritása fölött, elsősorban magyarsága fölött. Ettől függ, hogy képes legyen őrködni polgárainak érdekei, jóléte s jogai fölött is. S hogy miképpen tudja megóvni mind a kettőt, aszerint él vagy enyészik más államok között; gyarapszik mások rovására, vagy bukik mások gyarapodására. Hasonló a feladata más országoknak: déli határainkon Szerbia és Oláhországnak, de – otthon. A nemzetiségi kérdés megoldása a műveltség, az erő, az okosság és a bölcs kormányzás kérdése csak. Szabadságot adhat a magyar állam – és ád is – egyformát mindenkinek; nemzetiséget csak egyet adhat: a magyart; mert nem Szerbiát, nem Romániát, nem Tótországot van hivatva alkotni és felvirágoztatni, hanem Magyarországot. Nem magyarajkú alattvalóinak ád egyházi autonómiát, egyesületi jogot, szabad szót, szabad sajtót s a nyelv szabad használatát mindezekben. Aki bárhol többet remél ennél, fordítson hátat Magyarországnak; de tudni kell, hogy aki Csehországban cseh korcsmában németül beszél, azt igen hamar megverik; Zágrábban az utcán hölgyek, mert magyarul beszélnek, fiatal emberek által inzultáltattak: Oroszország erőszakosságairól hallgatok; Posenben a papot, aki temetésnél lengyel beszédet mondott, börtönbe hurcolták és Észak-Amerikában, a szabadság hazájában, ahol a németek száma milliókra, a különféle nemzetiségeké százezrekre megy, a más, mint angol nyelven írt szerződés nem perelhető.

Tételeim tehát ezek: nemzetiségeink vannak, de nemzetiségi kérdés nincs. Az államnak vannak jogai és kötelességei; a polgároknak szintén. Az állam őrködik azon, hogy ki-ki jogait élvezhesse, kötelességeit teljesíthesse; a polgárok őrködnek azon, hogy az állam is ezt tehesse és tegye is, azért szabadok és van alkotmányuk. Nemzetiségi jogcímen privilégiumot alattvaló nem élvezhet. Nemzetisége, amely jellemét megadja, melyhez jogok és kötelességek vannak kötve, csak az államnak van, mert anélkül el nem lehet. Az egyes polgárra nézve mindegy, akár magyarnak, akár románnak, akár horvátnak, akár szerbnek vagy tótnak vallja magát. Az államra nézve nemcsak, hogy nem mindegy, de sőt lehetetlen, hogy más legyen, mint magyar. Egynek pedig kell lennie.

E szerint nemzetiségi kérdés, amely kényelmesen el nem fér a mi alkotmányunk keretében, nincsen, nem is jogosult; ami van, az csinálódik, okoz több-kevesebb kellemetlenséget és alkalmatlanságot; de el fog múlni, mint etikai tartalom nélkül való törekvés.

Ha azonban valaki azt állítja, hogy van olyan is, amely a mi alkotmányos szabadságunkba bele nem fér: akkor az nem nemzetiségi kérdés már, hanem hazaárulás. Azt nem megoldani, hanem megsemmisíteni kell. Mert az nem testvériséget akar, hanem háborúságot.

Hazafiság és művészet. (1896.)