Part 1

AZ „ÉLET“ KÖNYVEI

RÁKOSI JENŐ

A MAGYARSÁGÉRT

BIBLIOTHECA VITAE

AZ ÉLET KÖNYVEI

SZERKESZTETTE AZ „ÉLET“ ÍRÓIBÓL ALAKULT SZERKESZTŐ BIZOTTSÁG

RÁKOSI JENŐ

A MAGYARSÁGÉRT

KIADTA

AZ „ÉLET“ IRODALMI ÉS NYOMDA RÉSZV. TÁRS.

BUDAPEST 1914

– MINDEN JOG FENTARTVA –

A BEKÖTÉS ÉS CÍMLAP RAJZÁT ZÁDOR ISTVÁN KÉSZÍTETTE

„ÉLET“ IRODALMI ÉS NYOMDA RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

Budapest, I., Fehérvári-út 15/c.

Egy szó a többiek elé.

Az újságíró az bizony olyan, mint egy könnyelmű, délceg, gondtalan _Don Juán_: szeretkezve csatangol rendetlen muzsájával keresztül-kasul az élet berkein és szórván szerelmét, egyre hagyogatja el e szerelem gyümölcseit… Azután egy napon jön az _Élet kiadótársaság_ (mint a számonkérő _Végzet_) és összeszedi az elhagyott porontyokat, kimosdatja, ki is fésüli, sorakoztatja glédába és helyet kér nekik, sajnos ott, ahol aki helyet kér, mérlegre is tétetik és megméretik…

Állják-e ezek a legények a megméretést, nem tudom. (A kiadók lelke rajta.) Látom, hogy sorakoztatásukban se rend, se rendszer, se kronológia, se semmi. Legföljebb egy kis tárgyi rokonság azok közt, akik mint egy csoportba verődve, csoportban követik az előző csoportot. De mind lármás, jókedvű, őszinte, Istenben bízó kamasz. Mondjam-e, hogy szeretetreméltó? Nekem az. Mert nem hazug egy se, nem bántja a másét egy se, szereti a világot és ami csak van benne, mind és mind szeretné, ha más is szeretné. Hitvallása valamennyinek – felekezeti külömbség nélkül –, ami a bűnös apjoké: a _magyarság_, amelyért élni-halni kell s amelyért élni-halni érdemes.

Balatonföldvár, 1914 július 23.-án.

_Rákosi Jenő._

A magyar glóbusz. (1882.)

Olvasóim azt kérdezik: mi az? Az egy bécsi találmány s magyarul annyit jelent, hogy „az úrhatnám magyar“. A magyar, aki nem fér meg a bőrében. A magyar, akinek szűk a világ. A magyar, aki, ereje még nem levén arra, hogy meghódítsa magának a földgömböt, legalább csináltat magának törvényhozásilag „magyar glóbuszt“. Persze arról volt csak annak idején szó, hogy a magyar iskolák használatára szánt papiros-pépglóbuszok – magyar felírásokkal készíttessenek. Ez épp oly természetes volt, mint az, hogy ezért a német roppantul megharagudott, mivel hogy azelőtt a glóbusz is csak németül járta nálunk. A németek tehát, minthogy egyebet sem tehettek azzal a szesszel nevettek német-világszerte rajtunk, hogy mi úrhatnám hóbortunkban már az egész glóbuszt Magyarországgal akarjuk telepingálni. Annyival könnyebben nevethettek, mert hiszen számunkra csakúgy ők liferálják most a magyar glóbuszt, mint liferálták annak előtte a németet. Övék a haszon és a nevetés, mienk csak a glóbusz. Régen németül, most magyarul verik egy kicsit a fejünkbe és egy kicsit a fejünkhöz.

De nem olyan nagy oktondiság az, amilyennek a németek kitalálták. Hiszen csak uralkodásról van szó, arról, hogy hány emberen uralkodik a magyar. És ha az „ember“ szót nem filantropikus értelmében vesszük, (némelyek már-már a macskát is, de a majmot bizonyosan e fogalom alá veszik,) hanem határokat vonva a két király: az indulat és az ítélet birodalma közt, csak azokról beszélünk, akik az utóbbinak polgárai: lélekben, tudásban, ízlésben művelt elemei az emberiségnek, akik felett uralkodni nem a pallos jogával, hanem a szellem hatalmával lehet csak: akkor, nos akkor a magyar glóbusznak nem is olyan nagy híja lesz. Ki csak ama részei esnek a föld kerekének, amelyeken az európai műveltség ízlése nem parancsol.

Négy fő iránya van a világnak: kelet, nyugat, dél és észak. Négy hódítót küldök én ki most innen a Duna völgyéből: egyet, aki megbűvöli a szemeket; egyet, aki megbűvöli a füleket; egyet, aki megbűvöli a szíveket; egyet, aki bűbájjal veszi meg az egész embert és kelet, nyugat, dél és észak fogja hirdetni a magyar dicsőséget. És kell-e több ennél ahhoz, hogy egy ideális magyar glóbusz gyönyörét élvezzük itthon mi szegény magyarok?

Amely nép az emberiség művelődésében, a rettentő küzdelemben a tökéletesedés felé e tökéletesedésnek négy fő csúcsát érinti, amely nép négy héroszt ád egy század szellemi harcának hőskölteményébe; amely nép a nagyság mértékét négy alakban betölti teljesen: az a nép, ha kicsi, ha nagy, az elsők közt ragyog, részese a jelen legfőbb dicsőségének, biztos zálogával bír egy reményteljes jövőnek, tényezőivel a nagyságnak. Abban a népben a kor nyavalyái tehetnek rombolást, az anyag ereszthet belőle vért, egy brutális ellenség ideig-óráig rátaposhat, de életéhez nem fér semmi hatalom. Annak a népnek tehetsége, teremtő ereje adja meg a jogot a helyre, melyet elfoglal a glóbuszon. Arra a népre szüksége van a világnak, mert nála nélkül jelene kisebb volna, mint amekkora.

Ha a magyart a mult század német törekvései képesek lettek volna kiirtani, akkor a jelen század megfosztatott volna dicsősége egy részétől, attól a résztől, amely Európában fénnyel most borítja a magyar nevet…

Mondjunk hát himnuszt annak, aki közeleg a távol nyugatról, kit mesés híre előz meg útján, kit ünnep fogad, ünnep kísér, ahova bemén és ahonnan távozik, aki egyetlen most a világon minden élőtársa között: mondjunk himnuszt Munkácsinak, aki ecsetével a szemet bűvöli, ahogy százévek óta nem bűvölte senki.

Hódítva járja ő be a világot s a magyar glóbusznak hódít művészetével.

Mondjunk másodszor dalt az ősz mesternek, akit Európa „királynak“ tisztel, ha oda ül ama tökéletlen hangszerhez, hogy csodát tegyen rajta és uralkodjék a megbájolt füleken: ünnepeljük az ősz mestert, aki az imént tette lábát a honi földre e szókkal: „Érzem, érzem, sehol sem vagyok otthon, csak itt.“ Mondjunk dalt a dalosnak, mondjunk dalt Liszt Ferencnek, aki hódít amerre jár, hódít a magyar glóbusznak.

És mondjunk mesét arról, aki már Európának meséli faja történetét, népe erényeit, hibáit, szokásait, reményeit, bánatát; mondjunk mesét arról, aki zsenijével kitört a gátakon, melyek a mi nyelvünk és az idegen nyelvek közt fennállnak, kinek ajkáról patakzik az elbeszélés ezüst folyama és bejárja határainkon túl az idegen határokat, szeretet, érdeklődés, figyelem és bámulat tárgya; ékes szavú hírnök a magyarról, értékes szószóló, kedves barát a családokban; hódító harcos megvető és gőgös, rágalmas és cudar ellenségek ellen; becsülethozó kiküldöttje a magyar szellemnek, amely tagadóit százfelé elnémítja s helyet nyer idegen szívekben, idegen családok tűzhelyén, mint a legkülönb idegen mérkőző fele: mondjunk mesét Jókai Mórról, ki hódít tisztelőket, hivőket, rajongókat a magyar glóbusz dicsőségére.

De halkan beszéljünk a negyedikről, aki dalos, mint bárki, akinek halhatatlanságot adott a lant, aki mély, mint a görög bölcs, szerény, mint a nagyság és igaz, mint Arany.

A másik három zsenije egyesül a negyediknek fölséges harmóniájában, harmonikus nyugalmában.

Ilyen a magyar glóbusz! Milyen vajjon a bécsi?

A nemzeti nyelv.

Ma az egész vonalon a nyelvért, vagy legalább a magyar nyelv jegyében folyik a harc és a küzdelem. Az iskolában hathatósabban ápolják a nemzeti nyelvet és irodalmat. Számos irodalmi társulat és kör alakul ebből a célból. A kultúregyesületek a nemzeti nyelv terjesztéséről egyre növekedő eredménnyel iparkodnak gondoskodni.

Azt szokták mondani, hogy az Isten azzal különböztette meg az embert az állattól, hogy földíszítette a nyelv adományával. Ez, azt gondolom, nem szabatos megkülönböztetés. Az Isten csak hangot adott, a levegőn élő minden állatnak, az emberi állatnak is. Az állat a hangot kiformálta nyelvvé. Aki megfigyelte az állatokat, tudja, hogy azoknak is van nyelvük, de a nyelv kifejező tehetsége igen korlátolt. Csak jeleket tudnak egymásnak adni, tudják néha egymást gyönyörködtetni hangjuk modulációival s meg tudják értetni érzéseiket s ösztöneiket.

Az ember azonban az ajándékba nyert hangját odáig fejlesztette, hogy nemcsak mindezt kifejezni és megérteni tudja, hanem ki tud fejezni fogalmakat és gondolatokat is, és ez tette őt a világ urává. Világos ebből, hogy az Isten temérdek ajándéka közt a nyelv a legbecsesebb. Ezzel és csak ezzel tette az emberre nézve lehetővé, hogy iparkodhassék ő hozzá hasonlatosnak lenni.

Ha már most az egész emberiségnek legfontosabb tulajdonsága a nyelv képessége, úgy világos, hogy az emberiség tagjaira: a nemzetekre nézve is áll, hogy legdrágább kincsök a nyelvük.

Az egyén legdrágább kincse az élete. Minthogy pedig a nemzet a nyelvében él, világos, hogy a nemzet élete a nemzet nyelve. Vele él, vele hal, nála nélkül megszűnt lenni, megszűnt egyéni életet élni és fölveszi annak a nemzetnek egyéniségét, amelynek fölvette a nyelvét.

A nyelv keletkezését alig lehet másképpen képzelni, minthogy egy csoport ember, mely tán törzzsé verődött össze, a maga körében érzései és benyomásai ösztönére, a természettől nyert hangból tagolt hangokat alkotott és ezeket lassan, hosszú századok, sőt évezredek alatt kifejlesztették az egymást követő nemzedékek azzá, amit ma művelt nyelvnek nevezünk.

Semmi sem világosabb annál, minthogy ebben a munkájukban őket érzékeik, ösztöneik, érzésük, hajlandóságuk, ízlésük és gondolkozásuk vezette. Ebből pedig következik az, hogy természetesen tehát a nyelv hű képe, mása, következménye, alkotása és kifejezése valamely nemzet ösztöneinek, hajlamainak, érzéseinek, ízlésének, gondolkozásának, azaz egész egyéniségének és jellemének. Bizonyos tehát kettő: 1. hogy amely nemzet elvesztette a nyelvét, az lassan-lassan kivetkőzik a saját ösztöneiből, a saját érzéseiből, saját izléséből, a saját gondolkozásából; 2. hogy az egyén, aki nyelvileg gyermekkorától kezdve beleolvad egy nemzetbe, az benne növekedvén e nyelvben, nyelvével együtt felveszi a nemzet egész karakterét is. Mert minden fogalmát, minden vágyát, minden gondolatát, minden ízlését a nyelv segítségével kelti agyvelejében életre, melyben tehát egy nemzeti lelki és értelmi élet keletkezik.

Itt kell megemlítenem azt, hogy mily kegyetlen veszedelem rejlik abban a fonák divatban, mely fájdalom, annyira el van terjedve nálunk, hogy gyermekeinket már zsenge korukban iparkodunk idegen nyelvekre tanítani. Innen van az, hogy a pór nép minden tanulás és útbaigazítás nélkül klasszikus tisztaságában tudja megőrizni a nemzeti nyelvet s a nyelvtudomány kénytelen hozzája iskolába járni, hogy törvényeit megállapíthassa, míg viszont a műveltebb osztályok ajkán, noha grammatikát és szintaxist tanulnak az iskolában, megromlik a nemzeti nyelv. És innen van, hogy mentül feljebb megyünk a társadalom rétegein, annál romlottabb és tökéletlenebb nyelvtudást találunk, úgy, hogy elmondhatjuk, hogy a magyar nyelv tökéletlenül tudása egyenes arányban van a mentül több idegen nyelv tudásával.

Irtóztató vétek és kárhozat, hogy a magyar családokban éppen a leányokat oktatják idegen bonneok és nevelőnők, noha éppen a magyar nyelv a világon a leggyönyörűbben hangzik minden nyelvek között női ajkakról, éppen az egész világon a magyar nők azok, akik a legpongyolábbul és leghanyagabbul beszélik a saját nyelvüket. Nálunk a legnagyobb műveltségnek tartják az idegen nyelv tudását. Franciaországban, Németországban a legnagyobb s legtűrhetetlenebb műveletlenségnek a nemzeti nyelv pongyolaságát vagy tökéletlenségét tartják. Az angolra nézve, mely tudvalevőleg a legbüszkébb, a legönérzetesebb s leghatalmasabb nemzet, ez a kérdés egyáltalán nem is létezik, mert az angol egyáltalán nem tanul és egyáltalán nem beszél még a külföldön sem idegen nyelvet.

Igaz, mi számban és hatalomban kisebbek vagyunk és a gyakorlati élet erősebb kényszert gyakorol mireánk, mint az angolra, németre és franciára. De ez ellen van egy nagy erősségem! A tudományok, úgy az elvontak, mint a modern, gyakorlati tudományok ismerete sokkal fontosabbak és abszolute fontosabbak egy nemzetre nézve, mint a nyelvek tudása.

Kapunk-e mi magyarok úgy a tudományokon, mint a nyelveken? Minden anya, aki szeret azzal kérkedni, hogy a fia meg a leánya már ír és beszél németül és kitünően ejti ki a franciát, méltatlankodó bosszúsággal beszél a zsúron arról, hogy az oktondi professzor az ő drága fiacskáját elbuktatta a haszontalan latinból, a szamár fizikából és a fölösleges magyar nyelvtanból, mert hiszen magyarul a Zsuzsi szobaleány is, bár kissé parasztosan, de jól tud, bár soha hírét sem hallotta a grammatikának. A Zsuzsi szobaleány jól tud magyarul, a kisasszonykája ellenben nem tud jól.

De ez csak egy kis kirándulás elkeseredésem tág mezejére. Mert az angol hatalmát nem az gyarapította meg, számát nem az sokasította meg, hogy megtanult minden tagja két-három nyelvet a magáén kívül, hanem az, hogy a magáét kiművelte, hozzá ragaszkodott, azon művelte a tudományt és irodalmat rendületlen hittel és ebből nyert nemzeti ereje csodás terjeszkedő és hódító hatalommal ruházta fel, intenzív gazdálkodást folytatott a maga nyelvével, mi külterjes gazdálkodást folytatunk idegen nyelvek segítségével.

De visszatérek kirándulásomból tárgyamhoz és fölteszem a következő kérdést: hol kell a nyelvben a nemzeti jellemet és jellemalkotó erőt keresni? Kétségkívül nem a nyelv anyagában, vagyis a szavakban. A nyelv anyagába jellemző momentumok csak az érzékek által jutnak, de ezek nem nemzeti sajátságok, csak egyszerű érzékelések, hangfestések, vagy szóbeli megérzések. Például a villám villan, ami épp úgy kifejezi az elektromosság elsülését a felhőkben, mint a német Blitz és blitzen. A dörög az égzengést szinte utánozza, mint a maga fogalmát a dübörög, berreg, susog, stb. a német Donner, zischen, a francia tonnerre és chuchoter stb. De ezek egyikében sincsen semmi, amit nemzeti momentumnak mondhatnánk. Hiszen ha teszem a kenyeret kunyar-nak vagy konyar-nak hívnók, az éppen olyan magyar volna, mint a kenyér, mert igazság szerint ebben a szóban, mint száz másban semmi sincsen, ami megmondaná, hogy miért hívjuk mi kenyérnek azt, amit a latin panis-nak mond. A szókincse tehát fontos és érdekes, inkább azonban esetleges anyaga egy nyelvnek, nem benne kell a nemzeti momentumot keresnünk. Hiszen van arra is példa, hogy egy-egy nemzet teljesen kicseréli a szókincsét és még sem változik meg maga s megmarad annak, ami volt. Ilyen nemzet vagy inkább törzs van Afrika nyugati partján, egy vad nép, amely a maga szókincsét teljesen kicserélte a jövevény kereskedő angol nép szókincsével, de azért a saját nyelvén angol embernek érthetetlenül beszél. Ilyen még, hogy messzebbre ne menjünk az oláh, amely régi szókincsét szintén odaadta az V. évszázadi rusztikus latin nyelv szókincseért cserébe, de azért nem lett latin nép maga s nyelve sem lett latin nyelv. A magyar nyelv is temérdek idegen elemet olvasztott fel magába, az angol éppenséggel három-négy nyelv anyagát szedte föl magába – majdnem egyenlő arányban – mégis egyetlen, eredeti és nemzeti. A nyelv nemzeti jellemét alkatában, strukturájában, szerves részében kell keresnünk, amelyben megszűnik az esetleg és a logika s az agyvelő rendszeressége lép előtérbe. A nyelve anyagát úton-útfélen fölszedi az ember, a nyelve szerkezetét ellenben megalkotja. Megalkotja külső behatások alatt is, minő a klíma, amely ilyen vagy amolyan életmódra kényszeríti vagy csábítja: terméketlenségével munkára, pazar termésével henye életre; nomád, pásztor vagy házépítő földmívességre, vadászatra, halászatra és így tovább. Az életmódja szerint lesz közlékeny vagy hallgatag, büszke vagy alázatos, kalandos vagy békeszerető, gondtalan vagy takarékos, találékony vagy lusta eszű s így tovább. Mert másnak fejlődik az, aki az örökös nyár égövén tölti életét, másnak, aki hideg zónákban lakik és ismét másnak, aki fölött forró nyár és jégfogú tél váltakozik. Másnak, akit termékeny föld táplál, másnak, aki csak legelővel rendelkezik barmok számára és megint másnak, aki sovány talajból alig tud valami táplálékot kicsikarni s vízre kénytelen bocsátkozni, mint halász, vagy fenevadakra kell vadásznia, hogy meleg ruhára tegyen szert. És valamint egyénisége, elsőbben testi ügyességei, azután lelki diszpozíciói eképpen az adott életviszonyai szerint fejlődnek ki, azonképpen azután kezdetben néhány hangból, néhány szóból álló nyelvanyagának uralkodó lelkülete szerint fejleszti ki a belső szerkezetét: kapcsolásait, kötéseit s mindazt, amit az ember alkotóerejétől vagy képességétől a nyelv nyer. Egy-egy ilyen embercsoport tehát testi-lelki életével szoros összefüggésben alkotja meg a szerszámát, a lakását, a ruházatát, mind ennek díszítését és ezzel párhuzamosan a nyelvét. Ha elsokasodik és állami szervezetet is tud magának adni, akkor nemzetté lesz és amit megtart abból, amit kezdettől fogva maga alkotott, az neki nemzeti sajátsága, mondjuk: nemzeti civilizációja.

A nyelv kultusza.

Vannak nemzetek, melyek mindenféléből szeretnek egyet-mást mutatni s amelyeknek e szerint igen gazdag nemzeti civilizációjuk van. A modern élet az árú, a gondolat, a művészi és ember-anyag nagy forgalmával, tömeges kicserélésével ráteszi pusztító kezét kivált a fejlődésnek kezdőbb állomásán lévő nemzeti eredetiségekre, de viszont jobban meg is becsüli, ami kiválóbbat produkál egy-egy idegen nemzet! Hiszen nem látjuk-e például napjainkban a kínai és japáni civilizáció betörését az európai civilizációba kivált a művészet és ipar terén? Még nem sokan vették észre csak azt is, hogy a mi szecessziós irányunk anyja a japán művészet. A nemzeti egyéniség a maga külsőségeiben, ruházatban, szerszámban, a mindennapi élet eszközeiben, építkezésben, szokásban, díszítésben mind jobban-jobban elvész és elkeveredik s a keverék általános lesz. A magyar úri öltözködés már itthon is csak parádé, de mint huszáregyenruha tartja magát a külföldön is és a zsinórozást egyszer-egyszer fölkapta a párisi divat is. Ez olyan, mint mikor egy-egy szavunkat átveszi a francia nyelv, pl. ezt a szót, hogy: kocsi. Ki kell azonban mondanunk, hogy egy-egy kialakult nemzeti nyelv, minthogy benne egész históriai érzés és gondolat világa a nemzetnek nyert kifejezést, nem egyéb mint élő és szerves képe magának a nemzetnek: gondolkozásának, alkotásainak, filozófiájának, politikai észjárásának és egész jellemének. Ez a mély értelme van annak, hogy nyelvében él a nemzet.

Mert egy nép, melyet az idők viszontagságai megfosztottak mindentől, amit keletkezése óta létrehozott, vagy gonosz körülmények megakadályoztak mindannak a létrehozásában, amire különben képes lett volna: ez a nemzet, ha különben képes volt megőrizni önalkotta nyelvét: kedvezőbb időkben újra diadalra juttathatja önalkotta nyelvét; diadalra juttathatja nemzeti karakterét és újra megalkothatja nemzeti civilizációját. Ennek egyetlen biztos és csalhatatlan útja pedig nem más, mint a nyelve kultusza.

Koncentrálni kell nemzeti nevelését a nyelvére. Minden agyvelőt a saját nyelvével kell impregnálnia, hogy a nemzet beszélő szervei minden idegen nyelv használatára tökéletlenekké váljanak: nemcsak beszélni, de gondolkozni is kizárólag anyanyelvén tanuljon, hogy e nyelv törvényei szerint gondolkozzék és minden más nyelven fogalmazott gondolat neki idegen és tökéletlen legyen. Ez úton lesz nemzetivé a tudomány, az ízlés, a művészet, az inspiráció és az emberi alkotás minden tényezője.

Ez – a nyelv egy nemzet kezében – az az épületkő maradék, amelyből a művész meg tudja konstruálni az egész épületet: a nemzet kizárólag a nyelvéből meg tudja konstruálni, helyre tudja állítani civilizációja nemzeti stílusát.

Mindezeket elgondolván, megalakul elmémben az a sejtelem, hogy micsoda ránk, magyarokra a nyelvünk. Sokat hallunk a nemzeti géniuszról, de sehol sem találjuk megfejtését e fogalomnak. Nos a nemzeti géniusz inkarnációja a nemzeti nyelv. A magyar nemzeti géniusz a magyar nyelv, elannyira, hogy a mi nemzeti géniuszunk jobban, elevenen munkál abban az idegen bevándorolt házaspár gyermekében, aki kizárólag a magyar nyelvben nőtt emberré, mint abban az ősi családból eredt magyar úrban, aki idegen nyelveken szedte magába műveltségét.

A nemzeti nyelv által él a nép, mint a keresztség indelebilis karaktere által a keresztények egy lelki közösségben: nemzeti kötelékben, érzései, vágyai, eszméi és öntudata egységességében.

A legtisztább, legeredetibb, leglogikusabb és legérdekesebb nyelv Európában a magyar. Mindezt szerkezetére és törvényeire nézve értem. Hozzátehetem, hogy nyilván eredetére nézve is a legrégibb. Az összes európai nyelvek közelebbi vagy távolabbi atyafiságban vannak egymással. Közös eredetük kimutatható. Egy sincs azonban köztük, mely szerkezetében oly egységes és kizárólagos volna, mint a magyar.

A legegyszerűbb eszközökkel éri el a legfőbb célokat, amelyeket a nyelv szolgál. És ha elemezzük, elemei közt ugyanazokat a jellemző tulajdonságokat, sajátságokat és törvényeket találjuk, melyeket magában a magyar emberben és környezetében.

Mindnyájan látunk olasz, francia és német falvakat. Ismerjük az olasz házépítést sok zege-zugával, sarkával, csücskével, grádicsával, mely már a régi római világból származott le. Már akkor a ház elül tangó volt, belül tetigi, a hátulja tactum. Ugy változott, csavarodott mint az igéje mikor hajlítják. Igaz, hogy a klima szükségeinek megfelel, de ez csak az adott helyzet, abba építi bele az olasz a karakterét. Művészetnek az építészetben is átvette a római ember a görögöt, lakóházat a maga képére, nyelve törvényei szerint alkotott magának.

És ki nem ismeri a gót stílust és az ónémet házépítést, a maga tornyocskáival, fülkéivel, erkélyeivel, kiugrásaival, beszögelléseivel, ducaival és százféle tagoltságaival! És ki ne tudná, hogy a német és franciának két nagy mestere épp úgy beszél, mint ahogy épít, ide-oda szökő hangsúllyal, elnyalt s elharapott szótagokkal, a magánhangzók kétségbeejtő variációival, a mássalhangzók hihetetlen elköszörülésével, úgy hogy ezeket a nyelveket jóformán kétszer kell megtanulni: egyszer írásból, egyszer hallás szerint. Mind a két nyelv cifrázatai megvannak a két nyelv históriai ruházatán is; megvan a nyelv karaktere magán az emberen is: a francia éneklő deklamációja, pózos viselkedése; a német nehézkessége és pátosza nyelvéből ered. Ezeken a nyelveken nem lehet másképpen beszélni és kell hozzá épp úgy mint az olaszhoz, gesztikulálni, szinte hadonázni, sőt arcokat vágni.

Jól jellemzi nemcsak az embert, de a nyelvet is a két ember, aki csikorgó tél idején bemenekül a csárdába.

A német belöki az ajtót s végigugrálva a szobán, kezét-lábát dobálva hajtogatja: Szapperlott, kalt, kalt, kalt! A magyar belép, megáll, körülnéz, végigsimítja bajuszát és szól: Jó idő van!

Mert nézzenek meg egy magyar parasztot, a maga nyugalmával, mélyen ülő, lesből nyugodtan néző két szemével, csendes mozdulataival, szinte minden gesztus nélkül; egyszerű ruhájával, amely sem színben, sem formában nem kérkedik; kivált a bő gatya szépen rakott ráncaival, amely szemérmesen elrejti az ember formáit és erejét egyaránt: olyan nyugodt, plasztikus, világos, vonzó jelenség, minőt a világ parasztjai közt nem találunk. Azután kevésszavú, tagolt, lassú, értelmes beszéde! És eszejárásának egyszerű, logikus volta.

És nézzék meg a magyar falut: egy házsor vagy két sor ház szembe, vagy négy sor, kettő keresztbe, kettő hosszat, vagy a falu és város nagysága szerint nyolc-tíz vagy több parallel sor, de mind egyenes, hogy végig lehet rajta látni, csak kényszerűségből kanyarodik meg valamely akadálytól.

És nézzék meg a magyar paraszt házát: az utcára a lakórész, hozzáróva a kert felül a gazdasági rész, az istálló is, egy végben hosszat, legvégül tán a tyúkól vagy a kutya vacka.