Part 3

Egy berlini színésznő szerepelt itt fővárosunkban, nagy hatást tévén a színházi habitüékre, ami át szokott ragadni a közönségre is. Nevezetesebb annál, hogy egy német színésznő ma Budapesten még 10–12 telt házat csinál egy végben, ezúttal az, hogy a magyar hírlapok (a Budapesti Hirlapot kivéve) valósággal kultusszal vették körül e német apostolt, sőt majdnem hajba kaptak rajta. A hajbakapás veszedelme úgy támadt, hogy egyik lap megfelejtkezve konnexióiról a hazai művészettel, föltétlen hódolást vitt az idegennek lábai elé, de másnap, nyilván szeretetreméltón megintetvén, megfelejtkezését azzal kívánta jóvá tenni, hogy az idegen művésznőt alaposan lehordta, kollégáit pedig, akik csak azt cselekedték, amit ő, megleckéztette léha udvarlásukért az idegen múzsa körül. Ez viszont egyik helybeli német újságíró kollégánkat csábította arra, hogy a kérdést elvi szempontokra emelje s prelekciót tartson a művészet nemzetközi természetéről.

Most a hóbortos vendégszereplésnek vége van s ránk nézve elérkezett az idő, hogy elvi oldalát e dolognak kissé meghányjuk-vessük.

A színésznő, aki itt vendégszerepelt, egy kassai zsidóleány, tehát magyar, aki úgy került a németek közé, hogy keveselte a stipendiumot, amelyet a magyar színésziskola kínálhatott neki. Bécs többet ígért, tehát Bécsbe ment s német színésznő lett. Most Berlinben udvari művésznő, aminek nincsen jelentősége. Nem mintha ott is ne lehetne egy-egy jó színész, de Berlin színészete általában a német színészetben nem számít, nem fokmérője a művészetnek. Másod-, harmadrendű vidéki színtársulatok képességei vannak ott a színészet élén. Ez egy különösség, de tény, hogy Bécsé e tekintetben az elsőség, azután jön még vagy öt német város és csak azután Berlin, színészetének művészi értéke tekintetében.

Emiatt azonban lehetett volna a kassai hölgy igen nagy művésznő; nem ez az oka, hogy nem volt. Ő az oka, hogy Berlin színészi átlaga fölé nem emelkedett. Legfényesebb művészi adománya egy kifogástalan termet, azután jön egy érdekes fej, most egy hosszú sor középszerű tehetség és végül egy jól kidolgozott gyakorlat, mely termetet, fejet és alárendeltebb művészi adományokat egzecéroztat. Ezért lelkesült két héten át Budapest és magyar sajtója.

Ez megnyugvásunkra szolgál, mint jellemző körülmény. A kassai kisasszony – akármint játszott is – vendégszereplését igen jól rendezte el. Ebben föltétlen elismerés illeti a művészetét. Még azt a gyémántot is elvesztette, amelyet minden ilyen utazó művésznő el szokott veszteni: még a legnagyobb is, aki egyszernél többször lép föl valahol, elveszti Patti, elveszti Sarah, elveszti Nilsson stb. Sarah – ahol már egyszer a gyémántot elvesztette – másodesetben már vérhányást kap a harmadik felvonás után és görcsöket. De azért végigjátsza szerepét őrjítő halálmegvetéssel és elragadó bágyadtságot hozván magával, ha kitapsolják. Ez a gyémánt-elvesztés a szentpétervári iskola. Ott van az az egyetem, ahol a művészi svindlérség doktori diplomáját szerzik az adeptusok.

Nem tartozunk azok közé, akik a nemzeti színháznak különben jelentékeny tehetségeit, vagy akár kész művészeit is ízléstelen kultusszal veszik körül. Azt hiszem, nem is vagyunk föltétlen kegyeikben becsvágyó szépeinknek. De hidegebb természetünknek sem bocsátanók meg azt a megfelejtkezést, hogy nemzeti színházunk székvárosában ünneplésre méltó művészetnek hirdessünk egy színészi rutint, mely közhelyekkel dolgozik, középszerűséggel merészen provokál s egy-két színészi fogás birtokában magát isteni titkok tulajdonosaképpen viseli. Ha a mi színésznőinkben csak annyi művészi tőke volna, amennyi e körünkből gazdag anyagi és erkölcsi jutalommal eltávozott kassai kisasszony összes vagyonát kiteszi, igen nagy volna a mi szegénységünk.

Mi volt tehátlan oka mégis a nagy sikernek?

A rendezés, amely temérdek embert tudott érdekkörébe vonni és levette az összes fővárosi sajtót a lábáról s ez utóbbi vagy nem tudta fölismerni, vagy nem merte nyilván kimondani a vendég-művész értékét.

És most a tények: egy magyar leány, akinek nem elég az anyagi jutalom, amellyel a magyar művészet (vagy művészete magyar nyelven) kecsegteti, beáll németnek, és célját eléri. De egy nap azt veszi észre, hogy neki ez nem elég. Eljő tehát Magyarország fővárosába, föllép s Magyarország fővárosa lába elé borul, anyagi és erkölcsi kincseit odarakja elpártolt leánya lába elé. És a kassai kisasszony azzal a megnyugtató tudattal tér vissza a német császár fővárosába, hogy élete föladatát, születése kötelességeit, földi hivatását nem tévesztette el: Magyarország igazolta, sőt megjutalmazta azért, amit tett.

A kassai kisasszonnyal ugyan mit sem vesztett Magyarország művészete, ez az én meggyőződésem, de szereplésével Budapesten kegyetlen csorbát szenvedett a mi erkölcsünk.

Én senkivel sem perlek. Kultiválja mindenki a német múzsát tetszése szerint; de én e kultuszt együgyűnek és bűnnek tartom a mi fővárosunkban, ha a magyar sajtó és a magyar előkelőségek gyakorolják. Noblesse oblige. Bismarck expropriálja a lengyeleket, mi ünnepeljük az ő előörseit. Utóda bolond lenne, ha még egyszer meg nem próbálná bennünket is – expropriálni. Mert mi szörnyű nagy hazafiak vagyunk, ha bajban vagyunk, ha tatár dúl, török deportál és német fojtogat; de mikor a magunk urai vagyunk, hordozzuk mindenkinek a sleppjét, ha csak egy szép termetű kassai német-magyar zsidóleányét is. Nincs más föltételünk hozzá, mint hogy a kaszinó menjen az oktalanságban elül.

Az egész epizódnak a fejére tette a csörgősapkát egy helybeli német újság, mely a magyar hírlapok ama kis viszályát, mely ez ügyben, mint soraim elején megírtam, támadt, elvi szempontok alá vonta s eképpen írt: „Ha önök síkra szállanak a tételért, hogy magyar színésznő nem beszélhet németül, akkor ki kell vonniok azt a végső következtetést is, hogy a nemzetiség megóvandó minden téren az utolsó konzekvenciákig. Nemde? Bizonnyára, felelik önök. Nos, akkor minden magyar születésű művész csak magyar könyveket írhatna, csak magyar képeket festhetne és csak magyar dalokat szerezhetne. Már most, ha önök ezt helybenhagyják, akkor – hogy csak a legnagyobbakról szóljak – el is ítélik Széchenyit, Lisztet, meg Munkácsyt. Széchenyi művei legnagyobb részét németül írta, Liszt német dalokhoz komponált zenét és Munkácsy Münchenben német képeket festett. De Liszt oratóriumai, Munkácsy mesterművei sem állhatnának meg az önök kritikája előtt. A szentek, kiket Liszt dicsőített, nem voltak magyarok, Milton és Mozart, kiket Munkácsy festett, szintén nem születtek a Tisza és Duna közén.“

Visszautasítom mindenek fölött a kétségbeesett logikát, melyre ez az okoskodás fűzve van. A művészetekben mindenesetre kiváló értékű a nemzeti momentum. Hogy ez abból állana, hogy egy magyar festő ne festhessen képet csak olyról, aki Magyarországon született és a magyar zeneköltő és poéta ne dicsőíthessen csak magyar nemzeti szenteket: ezt csak olyan szent gondolhatja és hirdetheti, akinek semmi sem szent, legkevésbé a józan ész.

A kérdés, mely föl van vetve, ebből áll: ha egy magyar születésű művészi képesség idegen nemzet szolgálatába lép, és ott becsületet vall, tisztesség neki is, nekünk is (a szegényeknek, akik a gazdagnak becseset adtunk, bár nem rajtunk mult, hogy ne adjuk), de nekünk, akik nemzeti munkánkból az erőt elvesztettük, kár is. Azonban el tudjuk viselni, sőt némi keserűséggel vegyes hivalkodásra is képesek vagyunk, ha lelkileg és szellemileg magokat expatriált jeles honfitársainkról beszélünk. Nem tesz különbséget a személyre nézve, ha ez a költészet, tudomány, vagy színművészet terén történik is; de objektíve az igen nagy különbség, mert ez reánk nézve szőrin-szálán elveszett, míg a képíró, a zeneíró ecsetével dolgozik és a hangokkal, amelyekben megél a magyar lélek és jellem. A német nyelvben, mint művészi anyagban ez nem él meg.

De józanul az egyéntől elviselhetetlen áldozatot – sem anyagit, sem erkölcsit – nem szabad követelnünk. Ha valaki több dicsőségre szomjaz, mint amennyit mi neki adhatunk, vagy ha több pénzre éhez, mint amennyivel mi szolgálhatunk, az ám menjen Isten hírével, semhogy egy egész életen át étlen-szomjan itthon sanyarogjon. Ezért még hazafi is lehet. Mert hiszen nem mindenki képes áldozni is, hát még nagyot áldozni a hazáért. Tehát nem gáncsoljuk. Menjen Isten hírével. Örvendünk, ha nem voltak reményei csalókák s vágyai, melyek kivitték, beteljesednek.

Hanem két föltétele van a mi ilyetén megnyugvásunknak: első, hogy ott, ahol van, a fajának s hazájának becsületére váljék; a másik az, hogyha megnyerte a nagy világ tapsát és pénzét, hát – érje is be vele s ne vágyjék a hazaira, melyet megvetett, mert keveselte. Itthon az önérzeteseknek és híveknek csak botránykozására van szereplése. Ami tapsot és pénzt itt kap, az egy demoralizált nemzeti közérzet gyászos forrásaiból ered.

A szabad sajtó 50. születésnapján.

Ne ámítsuk magunkat, amíg mi bent ifjú lélekkel ünnepét üljük a sajtószabadságnak, addig ott künn sokan járnak és pedig azok, akiknek gondolatát tett követheti, azzal a gondolattal, hogy nem érkezett-e el ideje annak, hogy a sajtószabadság gyámság alá helyeztessék?

Mit kell e jelenségről gondolnunk? Azt-e, hogy az emberek megcsalatkoznak ideális várakozásukban, vagy azt, hogy nem az emberek ítélete a hibás, hanem a sajtó, amely nem felelt meg a maga feladatának? Vagy azt kell-e végre gondolnunk, hogy nem azok, akik nekünk sajtószabadságot adtak, nem a sajtó intézői, hanem azok a gyarló emberek, akiket újságíróknak nevezünk, hibásak abban, hogy a sajtószabadság népszerűsége megrendült a mai nemzedékben?

Én azt hiszem, hogy mind a három hibás és hogy mind a három ártatlan.

Azok az emberek, akik valamikor vérük ontásaig lelkesedtek a sajtószabadságért, azért lelkesedtek, mert látták a rab sajtót, mert érezték, hogy a rab sajtó éles kard a hatalom kezében, mellyel szemben védtelenül, fegyvertelenül áll a nép, ők hát a védtelen állapotból sóvárogtak a fegyverért, a szabad sajtóért, az ideáljukért.

Azóta elmult 50 esztendő. Aki nekünk akkor ideálunk, imádott menyasszonyunk volt, azzal immár ötven év óta közös háztartásban élünk. Tiszteljük, szeretjük; bájait, erényeit megszoktuk, ellenben apró hibái, hiányosságai az idővel mind tűrhetetlenebbeknek látszanak nekünk, mert más lelkesedni, elragadtatásban küzdeni, halálba, vészbe rohanni az imádott ideálokért és más mindennapi prózai munkában, vesződségben, aprólékos bajokkal, súlyos gondokkal birkózni, megőrizve ott az ideált. Más az, amikor egy intézmény ideálképpen vágyainkban él, mint alig elérhető cél lebeg előttünk, képzeletünk által fölpiperézve és más az, midőn megvalósítva polgári életünkben, mint a mindennapi nagy gépezetünk egy része fungál, rendes szolgálatot tesz, néha jót, néha rosszat, néha kedvünkre valót, néha kedvünk ellen valót.

Ki mondja, hogy nem szép és kívánatos dolog az arany? Gazdaggá teszi az embert, de elszánt, lázas álmokra csak azt serkenti, akinek nincs, aki küzd érte, a képzeletében rajzolja ki magának az üdvöt, amit élvezni fog, ha lesz: míg az, akinek van, lelkesedés nélkül, vagy éppen unottan számlálja, nem becsüli, néha eltékozolja és azt hiszi, tán boldogabb volna, ha nem volna és most is küzdhetne érte.

Ez a nagy közönség a szabad sajtóval szemben. Talán képes lenne elprédálni csodálatos kincsét. De tudom, ha elveszítené egy napon, újra hadba indulna érte, hogy visszaszerezze magának vére, élete árán is.

De talán maga a sajtó hibás abban, hogy szabadságának becsülése megrendült az emberek szívében? A szabadsajtó is emberi intézmény, az sem lehet a gyakorlatban tökéletlenségek nélkül.

De mikor az ember olyan körülmények közé van helyezve, hogy élete, javai és szabadsága biztosítása végett botra van szüksége, botra, amelyre támaszkodik, botra, amellyel dolgozik, botra, amellyel védekezik: lehetnek-e annak a botnak olyan kényelmetlenségei, amelyekért eldobná magától?

Ha a szabad sajtónak kényelmetlenségei vannak is, éppen úgy feje és főorgánuma az minden más szabadságnak, mint fejünk a testnek. Ki látott már olyan embert, aki azért, mert feje nem formás, vonásai tökéletlenek, arca bőre szeplős, ezen úgy akart volna magán segíteni, hogy – leoperáltatja fejét a testéről.

Igy járna az, aki vakságában a sajtó szabadságához nyúlna azért, mivel hogy ez is csak emberi intézmény és bírja a szabad ember erényei mellett a szabad ember hibáit, bűneit is.

Mi nekünk, mi a világnak ma a sajtó?

Akik vérüket öntötték ötven év előtt, hogy nekünk ezt a kincset megszerezzék, nem is sejtették meg azt a jelentőséget, amelyet ez intézmény elérhet. Nézzék meg azt a szerény, kezdetleges alkotmányt, az első szabad prést ebben a hazában, melyből az első szabad szó Magyarországon kirepült. Ami ma a Londonból Konstantinápolyba közlekedő villámvonat, ami az utcákon száguldó villámoskocsi az atyáink meséiből ismert delizsánchoz képest, az ez a kis gép ma a mi rotációs szörnyetegeinkhez képest.

Iszonyú mennyiségben, kimondhatatlan gyorsasággal, összekötve egyest egyessel, osztályt osztállyal, nemzetet nemzettel, világrészt világrésszel röpköd széjjel az újságpapiros, mindennap újra hírt, világosságot, tájékozást, tudást, érzületet hordva minden házba.

Az emberiség minden vívmányát születése első percében közkinccsé teszi az újság.

A tudomány tőkéit, melyekhez könyvek útján nagy költséggel jutott a jómódú ember, ma aprópénzre váltja az újság és szegénynek, gazdagnak nyújtja egyaránt, Ezres bankót ritka ember lát, százassal sem igen dobálózhatnak. Az újság krajcárokra váltja az emberiség szellemi kincseit és úgy osztja szét, mert a krajcár a kunyhóba is el tud jutni.

A modern újságban Krisztus csodája ismétlődik meg mindennap, de félelmesebb kiadásban. Krisztus urunk öt kenyérrel 5000 embert lakatott jól. Az újság tíz- és százezreknek terít mindennap asztalt dús szellemi lakomára.

De csak a szabad sajtó.

A régi hatalmasok, mert arra, hogy igazságot halljon, mindenkinek szüksége van: a régi hatalmasok maguknak udvari bolondot tartottak, akinek szabad volt megmondani az igazat és ezért fizették. Aki elpártol a szabad sajtótól, az a legdrágább pénzért bolondot tart magának, hogy hazudjék neki.

Gondolhatják egyesek, hogy a szabad sajtó is hazudik. Igaz. De hisz emberek vagyunk mi újságírók is, önökkel testvérek, testvérek emberi erényben és emberi bűnben egyaránt.

De a szabad sajtónak választása van abban, hogy igazat akar-e mondani, vagy inkább hazudik. És ki az a botor elvetemült, aki hazudnék, ha megél az igazságból?!

Ellenben a rab sajtónak nincsen választása: hazudnia kell a hatalom parancsából.

És ezzel itt vagyok az újságíróknál. Ezekre is azt kell ismételnem, hogy az újságírók is csak emberek. Azoktól sem szabad mást, mint emberi dolgot várnunk és azoknak is meg kell engednünk, sőt el kell viselnünk, hogy emberi hibák nélkül ne legyenek.

A sajtó immár nem is tudom hányadik nagyhatalom. Azt mondják a hetedik, ne tessék hinni, mert a szabad sajtó az első nagyhatalom a világon. A többi nagyhatalmak egész biztossággal csak a népek zsebéhez férnek hozzá. A szabad sajtó hozzáfér az emberek lelkiismeretéhez. Micsoda rengeteg dolog, micsoda iszonyú befolyás ez az újságíróra nézve, aki rendszerint nem olyan bölcsőben ringott, amilyenben a világuralom örökösei pihennek. Mennyi jellem és kötelességérzet, lelkesedés és önzetlenség kell ahhoz, hogy e hatalommal a kezében szerény és nagyobbrészt szegény polgári állásban meg ne tántorodjék az újságíró, hogy ne csak a hatalmát gyakorolja, önkénye, szeszélye és tetszés szerint, hanem a kötelességét mások iránt is teljesítse.

Le a kalappal uraim az újságírók zaklatott céhe előtt.

Az újság, a szabad újság az egyetemes emberiségnek a legelső és leghathatósabb jótékony intézménye. Nemcsak a gyámoltalanokon segít; nemcsak a közjótékonyságot szolgálja; nemcsak a humánus és hazafias célok megvalósításában vezérkedik, hanem az egyes, a város, a nemzet, az emberiség összes javait, erkölcsi, szellemi és anyagi érdekeit munkálja. Az igét hirdeti, az eszmét kürtöli, a szabadságot védi és a végítélet trombitájának erejével rázza meg igazságával az embereket. A kalmár, a gazda, a mesterember, a cseléd, a tudós, a családapa mind éntőlem vár tanácsot és útbaigazítást. A gazdag nálam keresi meg, hogy hova vigye a pénzét, a szegény éntőlem kérdezi, hogy hol szerezze meg a mindennapi kenyerét, az ingadozó éntőlem vár irányt és erőt, az érzület ítéletet és táplálékot; a politikus gondolatot és segítséget: ez irtóztató sokaság reggel a kezébe veszi a lapját és kiolvassa belőle azt, ami az én agyvelőmön éjszaka keresztül szűrődött és mikor átolvassa, akkor megvirradt neki, lát és tudja, hányadán van és biztosan megy a munkára, tudja hová menjen, hogyan szolgálja érdekét, családját és a hazát.

A nemzet minden gondja, gondolata, téveteg érzülete mindennap mintegy rátámaszkodó botját keresi az én lelkiismeretemben, az újságíró lelkiismerete szózatában és e lelkiismeretben megfürdik reggel és ezzel megy küzdelembe érdekeiért, hozzátartozóiért.

Ez az újságíró manapság, de csak a szabadsajtó újságírója, mert nem az a nagyobb rabság, mikor láncot csörget valaki a kezén, ha igazság van a szívében: nagyobb rabság az, mikor aranylánc van a nyakán és hazugság a szívében.

Költészet.

Költő a szó szoros értelmében az, aki a nyelv mint anyag segítségével az élet jelenségeit és nyilatkozásait valamely határolt, valamely tökéletességre törekvő formában elejbénk tárja. Ugy van, hogy az életnek mindig csak töredékét adja, de amit ad, formainak egésznek kell lennie, tartalmilag legalább annak látszania, ha tökéletes akar lenni. Ebből világos, hogy egy költőnek öntudatosságra van szüksége. Tudnia kell mit akar, ismernie kell föladata célját és a céljának legjobban szolgáló eszközöket. De hogy ez még nem lényeges benne, újra meg újra, mintha tapasztalnám. Sőt ha meg sem volna írva, hogy „intendum dormitat atque Homerus“, még akkor is a legnagyobbaktól vett példákkal könnyen tudnám bizonyítani – teszem azt Petőfiből –, hogy a leglényegesebb tulajdonságok egyike a költőben mintha bizonyos naívság lenne, amely oly dolgokra viszi őt, minőket a kisebb, de kritikaibb, tán mondhatnám műveltebb szellem mindig elkerül. A legnagyobb költőknek a lénye, mintha közvetlen érintkezésben volna egy-egy nép összességének lelkével, mintegy megnyilatkozása annak. Épp oly széles, épp oly mély, szélesítve és mélyítve inkább egy évezeres lét sorsváltozásai és a természetes élet kezétől való formálás, mintsem tanulás, ismeret, fölvilágosodás és művelődés által; de amily mély és széles, épp oly naív, gyermekes és közvetlen is.

Szinte lehetetlenségnek látszik, hogy valaki, a legnagyobb tehetség is újat teremtsen; sőt az erőnek erejével való újabb teremtés törekvése, úgy tetszik inkább a kisebb elmék vesződsége. A nagy elmék rendszerint a meglévő irodalmi anyagot dolgozzák újra, csak a haladottabb időt és saját géniuszokat viszik bele a régi anyagba. Az újszerűt, az újnak látszót a múlékony tehetségek hajhásszák. És mi az eredmény? Az, hogy ez az újnak látszó, ócskaság lesz 24 órák alatt, az a régi pedig új marad évszázadokon keresztül. Mert óh, tanult ízlésű költő, akárhogyan kerülöd a poétai közhelyeket, az ars poetica ismert frazeológiáját: a holdat, a hajnalt, a csillagokat, a harmatot, a napsugárt, a csalogányt, a pacsirtát: tudd meg, nem ez a fő.

Ezek nélkül épp oly rossz lehetsz, mint velök. Egy igazi költő sem félt még tőlük, sőt valamennyi csak úgy szórja ritmikus soraiban kifogyhatatlan bőkezűséggel s azzal a naívsággal, mintha ő szórná először. A különbség a jó és nem jó közt, helyesebben az igazi és nem az igazi közt, hatásban az, hogy az igazinál minden ócskaság újnak látszik s a nem igazinál az újnak látszó sem tesz rád benyomást, ami pedig a készletből van véve az éppenséggel receptszerű, unott, avas és fád.

Van az embernek adva egy tehetség, amit a vers vagy más költött mű lelkének szeretnék nevezni. Hogy ez mi, azt meghatározni általánosságban talán lehetetlen is. A versköltőnél a dalolás tehetsége. Egy külső és belső muzsika, amely a kifejezés, a verselés, az érzelem, a gondolat és a tárgyak egy-egy csoportozatából támad, mindez konkrét esetekben egyenként bírálható és méltatható, általánosságban nem tudom e tárgytalanságot megfogni. Akiben megvan a dalolás tehetsége, az kinyitja a száját és a poétai művekből ezerszer ismert szók és sorok oly közvetlen kedvességgel sorakoznak ajakán, hogy melódiájuk elbájol s lelkünk vagy szellemünk enyelgésének vagy gyönyörködésének kész tárgya lesz. Hibák, botlások, döccenések, tökéletlenségek épp oly kevéssé zavarják élvezetünket, mint egy kis leány kedves megjelenésének részbeli tökéletlenségei – egy fitos orr, egy szeplő, egy gödröcske, egy harmóniát bontó külön vonás, kisebb-nagyobb száj stb.

Az erős, dalíró tehetségek tulajdonsága, hogy egy naív lélek merészségével írnak meg dalokat, melyeket már ezerszer megírtak, csinálnak hibákat, melyeket ezeren elkerültek; azután keresés nélkül találnak új és mintegy véletlenül produkálnak formailag is virtuóz dolgokat. Nem akarják a hibát, nem akarják a virtuozitást, nem akarják az újat, nem akarják a régit, hanem ami megihleti őket, azt elmondják dalban, mintha ők találták volna föl s beleteszik a lelket, amely magukban van s ezzel övék lett elvitázhatatlanul a dal is.

Az igazi poéta lényét nem lehet teljesen kideríteni. Tehetségének végső szálai ott vesznek el a természet titokzatosságai közt. Ez a lélek nemzőképessége, mely megtermékenyül és szül. Minden igazi költő művében megvan a formán és a tartalmon kívül a halhatatlan lélek, úgy mint a gyermekben, amely születik. Nem gondolat, nem esemény, nem hangulat, nem tett, nem érzés, hanem egy erő, amely mindezzel elbánik, a poémát megalkotni látszik és mindenesetre áthatja.

A költemények ama sokasága, mely nincs hangulat, esemény tett, érzés, gondolat nélkül, de híjával van nemzője e lelkének, az hasonlít a gyermek- és emberutánzatokhoz, a szebbnél szebb bábukhoz, viaszk és egyéb figurákhoz és élő emberekhez is; de csakis hasonlít, nem az, csak elmés báb és nem élő lelkes alkotás. A halhatatlan rész, a lélek hiányzik belőle.

Szép érzéseket, szép gondolatokat, elmés történeteket, bájos képeket, muzsikás nyelvet sokan tudnak; de teljes embereket, igaz történeteket drámában s elbeszélő költeményekben, az emberi szív természetes megnyilatkozását dalban, a lélek önkénytelenségét versben: ezt csak a legnagyobbak és a népdalok tudják. És minden jó vers, a dal, igazában egy-egy egész ember, olyan, mintha elejbénk lépne egy ismeretlen oly szókkal ajakán és oly helyzetben, hogy szaváról és magatartásából meglátnók lelke valóját és megismerkednénk vele. Innen van, hogy egy ily verset egyszer olvasva, sohasem feledünk el, régi ismerősünk marad minden időkig. Más verset, szépet is, jót is, százat is olvasunk és elfelejtünk s újra olvasva sem jut eszünkbe, hogy immár olvastuk.

Gyermekirodalom. (1891.)

A laikus ember nem is gondolja, mily fogas kérdés ez a gyermekirodalom kérdése. Hiszen egy különben teljesen tudatlan dajka, mint egy bűvös hatalom, úgy bilincseli magához a gyermeksereget, ha rákezd egy tündérmesére, vagy valamelyik elmés Csalóka Péter, Hőköm Mátyás, Bolond Istók adomára.

De éppen itt van a dolog bibéje. Nem tudás kell oda, hanem tehetség. Azokat a dajkameséket sok évi – tán százados – forgalom öntötte abba az alakba, amelyben nemzedék adja nemzedéknek, dajka dajkának. Azok úgy, ahogy a rátermett mesélő száján élnek, klasszikus irodalmához tartoznak a naív népköltésnek. Élve szállnak nemzedékről nemzedékre s elterjednek s ahol alkotó erejű, de parasztnak, vagy dajkának maradt talentum kezébe kerülnek, megtollasodnak, kibővülnek, gazdagodnak és formásodnak. Ha pedig valamely irodalmi nagyság teszi rájok a kezét, akkor Fausztok, Szentivánéji álmok és Csongor és Tündék lesznek belőlük.