Part 16

Nyergeljük meg a fantáziánkat, nyergeljük meg a gondolatainkat és repüljünk vissza 2330 egynehány esztendővel a multba. Akkor volt egy premier Athénben, amelyen három vígjátékíró pályázott a babérért. A három közül egy öreg érdemes vígjátékíró, aki igen nagy tiszteletben részesült, akinek érdemeit, mester voltát kollégái is elismerték, ami igen ritka dolog, és akit Athén tisztelt és becsült, vitte el a pálmát. Utána következett siker dolgában egy másik darab, a harmadik pedig megbukott – s ez A felhők. Ez a darab tehát, melyet itt ma látni fogunk, első előadásán Athénben megbukott. Ma egy reprízt látunk, ami minket, akik szintén dicsekedhetünk egynémely bukással itt a deszkán, megvigasztalhat. Mert ha egy darab megbukik és 2335 esztendő múlva feltámad, az az erejét nagyon tiszta forrásból meríti. S ez áll mindnyájunkra nézve, önökre is, akik ott ülnek, rám is, aki itt állok, mert ha nem is vagyunk mindnyájan kijelölve arra, hogy harmadfélezer év múlva ily módon föltámadjunk, de mindnyájan emberek vagyunk. Mindnyájunknak az agyveleje egyformán van megkonstruálva, ugyanúgy, ahogy a harmadfélezer évvel ezelőtt élt embereké volt. Mindnyájunknak vannak szülei, akik reménnyel tekintettek ránk, amikor világgá eresztettek. Mindnyájunknak többé-kevésbbé vannak gyermekei, akikre reménnyel tekintünk, amint tovább mennek és lesznek unokáink a véges-végtelenbe és senki se tudja, hogy a gondviselés ujja kinek a gyermekét fogja egyszer megjelölni, hogy ez az, akinek az agyveleje ugyanúgy van megkonstruálva, mint a többieké, de van hozzá egy nemesebb adománya, isteni ihlete, s ez fog két-háromezer évre szóló halhatatlanságot kivívni magának, mint Arisztofanesz.

A szellemi nagyság, a halhatatlanság marsallbotja, amikor útnak indulunk, mindnyájunk tarisznyájában benne van. Ehhez ragaszkodunk, mert ha nem is minden embernek van meg ez a lelki tehetsége, de az embernek megvan. És különös, ez az Arisztofanesz is hasonlít azokhoz a szellemi nagyokhoz, akikről említettem, hogy nincs biográfiájuk. Őneki se igen van, róla se sokat tudunk. Tudunk róla annyit, hogy falun született, de nem tudjuk, amit minden tiszteletreméltó írói, művészi, tudományos nagyságról ma legalább tudunk, hogy középiskoláit itt végezte, egyetemi tanulmányait ott és így tovább. Mint fiatal vidéki legény Athénben termett darabokat írt már akkor, mikor még kiskorú volt, úgy hogy első darabját nem is adhatta a maga neve alatt, mert Athénben semmiféle nyilvános dolgot kiskorúak nem végezhettek. Ma ez másként van. Eleven, kopasz emberke volt, aki vakmerően szembeszállt a vígjátékaiban mindenkivel, mint e darabban is látjuk, úgy, hogy egyszer perbefogta ellenfele, el akarta tőle perelni az athéni polgárjogot s ki akarták onnan kergetni, hogy neki nincs joga ott lenni és dicsőséget szerezni magának és az athénieknek. De a pert ő nyerte meg, elismerték athéni polgárnak.

Súlyosabb volt egy másik eset, mikor egy demokrata ott a helyszínén, amiért színpadra vitte, ráesett és jól elpáholta úgy, hogy nem tudni, a közönség azon kacagott-e jobban, mikor a demokratát kifigurázták, vagy azon, hogy a szerzőt megverték.

Ez az ő életrajza. Kiegészíthetem azzal, hogy két gyermek atyja volt. Szellemi családja nagyobb volt, a följegyzések szerint ötvenhat-ötvenhét drámát írt. Ezekből tizenegy maradt az utókorra s ezek között van ez is, A felhők, melyet ma látunk.

Amint mondottam, ez a darab az első előadáson Athénben megbukott. De miért bukott meg? Megbukott, mert Athén Szokrateszt, akinek filozófiájáról lesz szó, félreértette, ellenben a darabot nem értette meg. Mert ennek a darabnak a grimászai, a bakugrásai, a jókedve, a hahotája, a szatírája, a kicsapongása mögött egy tragédia rejtőzik. Azt lehet mondani, hogy ez a darab egy ihletett poétának látnoki parodiája egy eseményről, mely be fog következni. Egy nagy hahota ez a darab. Akkor az öreg Szokrateszen úgy kacagtak, mint ahogy önök fognak kacagni – s azóta a tudós világ meg nem szűnt Szokratesz sorsán siránkozni. Ebben a darabban ugyanazzal van megvádolva Szokratesz, amivel a bírák előtt. Ebben a darabban nincs más, mint az a két pont, amiért elítélték. Hogy elcsábítja és megrontja a fiatalságot és nem tiszteli a hazai isteneket, az állam isteneit.

Ez a két vádpont van a vígjátékban, ez a két vádpont van a perben. A darab meséje az, hogy egy hájfejű athéni atyámfia elveszti a vagyonát a luxuskedvelő, előkelő családból származó felesége és a lókedvelő ficsúrnak nevelődő fia által, belekeveredik az adósságokba és szeretne tőlük megszabadulni. Gondolja magában: itt van a szomszédban a nagy bölcs, az athéni gondolkozda, ahol a beszéd tudományát tanítják; mindenre tud felelni, mindent ki tud fordítani, be tud fordítani, mindenkit meg tud védelmezni, mindenkin keresztül tud gázolni, aki ezt megtanulta. Hát odamegy ő is, megtanulja ezt a tudományt és azután a törvényszék előtt leveri ellenfelét. Hamarosan kisül azonban, hogy az öreg fejében csakugyan több a háj, mint az agyvelő, nem képes megtanulni s ekkor azt a tanácsot kapja: küldje fiát az iskolába. A fiú beáll s csakhamar annyira preparálva jön ki, hogy az első dolga, amikor otthon van s az apjával ebédel, hogy összevész az apjával és jól elbánik vele. S ekkor a fiú a filozófiai tudomány segítségével kimutatja az apjának, hogy neki joga van az apját megverni, mert hiszen őt meg az apja verte meg, mikor kicsi volt, most ő csak visszaadja neki.

A családi életnek, a gyermeki tiszteletnek romlása az, amit rajzol a darab. Látszólag maga Szokratesz annak az iskolának a feje, ahova öreg barátunk tanulni megy, de a vígjáték, az érvelés nem Szokratesz ellen van, hanem a filozófia, az akkori filozófia ellen. Mert a filozófusoknak, az igaziaknak és nem igaziaknak, a szofistáknak és nem szofistáknak a foglalkozása akkor egy polgári foglalkozás volt, egy igen kitünően jövedelmező mesterség volt, mert a filozófusok iskolákat állítottak föl és úgyszólván halászták a gazdag fiúkat, akiket kiképeztek a közéletre és szereplésre.

Ezekre a filozófusokra vetette ki hálóját Arisztofanesz és amikor a komédiának torzító homorú tükrét a vígjátékíró egy ilyen céhre odaveti, lehetetlen, hogy akkor Szokratesz kimaradjon. Szokratesz volt a színe, virága, legismertebbje, a legkeresettebbje a filozófusoknak, akit nemcsak Athén, hanem egész Görögország emlegetett, ezért nem hiányozhatott a darabból. Igy az utókort is félrevezette, mintha Szokrateszt akarta volna pellengérre állítani, ami azonban tévedés, mert Arisztofanesz nemcsak személyes jóbarátja volt Szokratesznek, hanem még egy politikai párthoz is tartozott vele. A lényeges az, hogy a vígjátékíró a szofista céhnek pusztító mesterségét vette tolla hegyére és odavetette homorú tükrében, melyben minden torz világításban áll.

Ugyanígy cselekedett a tragédia is abban az időben. Ennek a kornak fő tragédiaírója Euripidesz volt; egy volt a kultúrája, a szelleme, a célja a komédiának és tragédiának, a különbség csak az volt, hogy a tragédia az ideál felé nagyított, a komédia pedig a nevetséges felé, a komikum felé nagyított. A tragédiaíró az embert a köznapi életből kiemelte és fölvitte az istenek közelébe, viszont a komédiaírók az isteni dolgokat is lerángatták Athén utcájának porába.

Igen fényes, igen mozgalmas, de igen végzetes kor is volt az, melyben ilyen szellemek intézték és ilyenek kritizálták a közéletet, mint amilyen Arisztofanesz is. Ez a végzetes kor, melyben ezek éltek, mesgyéje volt két világnézetnek, melynek két tengerpartja úgyszólván összeért. Az egyik volt a hagyomány, a tekintély, a közérdek kultuszának a kora, a másik, amely kezdődött, mindennek az ellenkezője. A korlátlan népuralom volt ez, mert akkor már a nép döntött a politikában a szavazatával, a nép választotta a tisztviselőket, a nép választotta a hadvezéreket, a nép döntött a béke és háború kérdéséről és a nép maga napidíj mellett ült a bírói széken és ítélkezett köz- és magánperben egyaránt. Ott, ebben az uralomban, amely itt kezdődik, az volt az úr, aki legjobban tudott a nép nyelvén beszélni, ezt a mesterséget pedig, a nép nyelvén való beszédet, a népszónokok izgató mesterségét, ezt tanították a szofisták, a filozófusok, azok az iskolák, melyeknek egyikét itt fogjuk látni. Ott meglehetett tanulni az igaz beszédet, a hamis beszédet: aki szóval, argumentummal, elmésséggel bírta, az volt az úr. Ez vitte Szokrateszt is a Teszpisz kordéjára, utóbb a siralomházba és a halálba. Periklesz virágzó korából, melyben Athén a gazdagságnak, a művészetnek, a műveltségnek, a szellemi törekvéseknek és a hatalomnak és erőnek teljes teljében volt, egy lépéssel átlépett, átszökött abba a korba, melyben kezdődött a züllés, a széthúzás, az alávetettség. Az idő szárnya pedig meglebbent és felhajtotta az idők porát és kezdte hullatni Athénre, kezdte hullatni Görögországra.

Ez az a kor, amely alól később Európa kiásta ennek a csodálatraméltó görög civilizációnak a romjait, a töredékeit és széthordta mindenfelé, hogy a saját maga műveltségét, művészetét, civilizációját ezeken a romokon építse föl. Ezekből a romokból való A felhők, amit itt látni fogunk. Egyik legszebb, legerősebb, legmerészebb dolga a kornak, melyet maga Arisztofanesz a saját remekének tartott, mert egy másik darabjában kimondotta: megbuktatták, de Athén soha ilyen gyönyörű verseket, szárnyaló szavakat még nem hallott, mint A felhőkben. Hallgassátok, nézzétek meg, épüljetek és okuljatok rajta.

A kéoszi csalogány.

Nyájas olvasó, aki e zengzetes cím alatt (melyet, már csak megvallom, csakugyan a te megtévesztésedre választottam) valami szép regényes történetre vársz, – csalatkozni fogsz várakozásodban. Ezt a szép nevet egy elbizakodott költő adta magának. Hieron szirakuzai fejedelmet ünnepelte s ünneplő verse végén ezt mondja: „Ekként neked adom te Bajnok Hieron, a dicsőség drága virágát boldogan, s némaság sohsem borul Fényedre, mert emlékedet zengik egykor s a kéoszi csalogány mézszavával hirdetik.“

Mily igaza van ennek a költőnek, hiszen valószínű halála óta elmult már 2334 év és íme ma a „Budapesti Hirlap“ tárcájában bukkan föl Hieron dicsősége és a mézesszavú kéoszi csalogány, kinek a neve Bakhilidesz.

A mi fáradhatatlan és fanatikus nyelvtudósunk, Hegedüs István adta ki egy kötetben a kéoszi görög költő verseit görögül és magyar fordításban. „Nemes lélek, mely az erény szeretetével van tele, szól a verseiből, mondja Christ, a német irodalomtörténeti író és könnyen érthető nyelvéért gyönyörűség az olvasása.“

Ezt irígykedéssel írom le. Valamikor meglehetősen bántam Homerosz nyelvével, de már ma nagy küzdelem nélkül Bakkhilidesz nyelvével sem bírok. Sőt a könnyen való érthetőségét még a fordításban sem látom meg.

Abban a messze távoli időben, amikor ő élt, hárman voltak híres görög lírikusok: Szimonidesz (az ő nagy bátyja), ő, meg Pindarosz. Ezt az utóbbit legalább a híréből, többé-kevésbé mindnyájan ismerjük. Újság még akkor nem volt, de azért a a három dudás csak nagy üggyel-bajjal fért meg a görög közvélemény tág csárdájában. A nagy Pindarosz meg mérgelődve azt mondta egyik versében: az a két károgó varju nem mérkőzhetik Zeusz madarával. A Zeusz madara, a sas, természetesen ő. De – ezúttal nem az ökörszem, hanem a kéoszi csalogány – felült a sas szárnyára s még magasabbra szállva elvette tőle hasonlatát, mondván magáról: én vagyok a sas, amely előtt meglapulnak mind a többi madarak!

És a modern filológusok megegyeznek abban, hogy ezt a hasonlatát Bakkhilidesz szebben kiformálta, mint akitől csente. De persze Pindarosz azért akkor is, ma is megmaradt elsőnek. Azonban Bakkhilidesz élt, Horáciusznak kedves költője volt, sőt egyik római császár is mindig keze ügyében tartotta, hogy alkalomadtán olvasgathassa.

Ma pedig itt van magyarul Hegedüs István buzgalmából.

Mert a hellén költészet barátait az a szerencse érte, hogy nehány évvel ezelőtt egy egyiptomi papiroson fölfedezték Bakkhilidesznek egy csomó, eddig ismeretlen dalát. Fölfedezték s angol és francia filológusok rögtön föl is dolgozták, tanuságait kiderítették és hasznosították. Mindez eredményeket összeszedte Hegedüs István és letette a magyar irodalom oltárára.

Olvashatjuk már most magyarul, hogy Bakkhilidesz kikre írt dicsőítő költeményt, (versenyben győzött emberre, lóra egyaránt,) mifajta dalokat írt ezenkívül, mily témákat dolgozott föl, milyen versmértéket használt, miben találkozik nagy versenytársával Pindarosszal s miben különbözik tőle, mit lehet tudni életéről, ami nem sok, mert csak egy kis atyafiságát tudjuk, születése helyét, tartózkodása tényét Hieronnál (évét, körülményeit nem), számüzetését a Peloponezoszba; sőt olvashatjuk verseit a teljes egészeket éppen úgy, mint azokat, melyek a papiruszok megrongálása folytán csak töredékekben maradtak ránk. És mindezeket olvasván, föltétlen tisztelettel telünk el Hegedüs István buzgalma, fáradhatatlansága, lelkes idealizmusa iránt. Azt gondoljuk ugyanis, hogy nagyon hálátlan munkát űz ez a mi tudósunk. Mert félek, hogy igen kevesen fogják olvasni, még kevesebben méltányolni az ő gondos és lelkiismeretes munkájának az eredményét.

És töprengés fog el és tollamra tolul ez a kérdés: miről jó ez a kárba ment fáradság és veszendő tudomány?

Tudom, hogy a filológia szép mesterség. Kritikailag apróra szedni a görög civilizáció irodalmi maradványait, kihalászni belőlük mindent, ami közvetlenül vagy közbevetve megtudható s amit megtudni érdemes. A nagy civilizációknak ez a szakma egy érdekes és nagy fontosságú fiókja, amelyből igen gyakran, igen hasznos és gyakorlati értékeket tud kiszedni az élet.

A mi fejlődésünk még ettől az állomástól igen messzi van és nagyon sok idő fog még elmulni, amíg a magyar klasszikai filológia munkája éltető szerve lesz szellemi életünknek. Elsőbben is, hogy ez bekövetkezhessék, a nemzeti irodalmi nevelésnek kell a vezérszerepet átvennie iskolánkban. Zagyva elemekből alakuló értelmiségünkbe egységes ízlést, érzést és irányt csak ez olthat be.

Az élet gyakorlatias irányzata csak szétzilál bennünket. Az irodalom lelke az egyetlen egyesítő erő. A nemzeti irodalom kiegészítő részévé kell tenni, megfelelő feldolgozásban a görög remekeket. Ez lesz az az alap, amelyen azután egy nemzeti szellemi munkásság bátran és szépen tovább építhet.

Hegedüs István is, a külföldi tudósok és fordítók is tele vannak a kéoszi csalogány mézes szavával, versei táncos gördülékenységével, szentenciái tisztaságával, vonzó egyszerűségével és igazságával. Én irígylem őket a gyönyörért, melyet nekik Bakkhilidesz szerez és íme megkínálom belőle az olvasót is. Hegedüs alakhű, gondos fordításában a metapontoszi Alexidamaszról, a bírkózásban győztes gyermekről ekképpen szól a Győzelmi Ének eleje:

_1. Versszak._

Óh édes ajándékú Nika, Legnagyobb díszt adta Néked Az Uranidák feje Zeusz. Fenn olympi fénylakában Széket együtt vele ülsz. S ítélsz te istenek és Halandóknak erénye felett. Dús hajzatú hajadon Szent gyermeke, légy te irántam is kegyes most. Hisz’ hogy Metapontosz ujjong S örömtül az utca zajos És jár deli ifjú csapat körül dícsérve Faiszkosznak a pythói győztes Hős fiát, tiéd az érdem.

_1. Ellenversszak._

És nézi a deloszi isten, Jól övedzett Létó sarja Szelíd, kegyes arccal, amíg Elborítj’ Alexidamoszt, Szép koszorúkkal a nép, A Kirrha mezőn a kemény Bírkózás jutalma gyanánt Őt sohase látta a nap A földre lebukni a harc e dicső napján. Hiszen hogy az isteni hős Pelopsznak a szent mezején, Ahol szelíden foly az Alfeusz, ha csalárdul S igaztalanul nem ítélnek, Homlokán szelíd olajfa.

_1. Záróversszak._

Kékellő galyaiból Fűzött koszorút viszünk be dús honába. Mint le a földre dobott, Két gyermeket ott a mezőn, Birkózva művésziesen. De tőle egy isten avagy Mert ember elme téved is Hajh! elragadá a magasztos pályabért. Ám most neki a Diadalt Az aranyhálójú vadász Híres ifjú, szende Artemisz szerezte, Meát az Abbasz fia és Szép köntösű lányai dús Drága oltárt itt emeltek.

_2. Versszak._

E lányokat egykor a mindent Földre tipró Hera Proitosz Dísztermeiből kiűzé, Őrületbe hajtva őket. Gyermekes ésszel ezek Járulva a bíborövű Isten asszony szíve elébe, Atyjuk dicsekedve merék Vagyonra fölébe helyezni, ki fenséges Nagy Zeusznak szőke neje. Bosszúra gerjed ezért S lelkükre borítja a téboly vak homályát Rohannak a lomb koszorúzta Bércen szörnyű mód üvöltve.

Ezeket a diadalmi énekeket rendszerint vagy a verseny napján, vagy mikor a győztes hazatért, vagy pedig éjjeli zene alakjában szerényebb körben adták elő. Dal, tánc és zene volt ez együtt. Néha résztvett benne az egész város, ha egyébként nem, mint ujjongó, tapsoló, néző sereg.

De édes olvasóm, hallasz-e te az itt közölt versekben muzsikát? Érzed-e a lüktető dal ritmusát benne? Avagy olvasván e sorokat, bokázol-e hozzá, táncra vágyó lábbal? Azt hiszem, nem! Ellenben meg vagyok győződve arról, hogy a görög ifjaknak és lányoknak, amint Bakkhilidesznek szép, egyszerű, könnyen érthető, tehát nyilván népszerű ritmusa megcsendült, rögtön dalra s táncra, ritmusos tapsra pezsdült a kedve.

Világosan azért, mert a strófákból és ellenstrófákból a görög nyelv ritmusa, zenéje és tánca szólt a fülükhöz s általa a lelkükhöz.

Mit csináljon azonban a magyar legény és magyar leány a görög nyelv ritmusával és muzsikájával? Hiszen az neki görögül van! A kéoszi csalogány mézédes szava bizony ebben a muzsikában fanyar. Ha a mézének édességét csak részben is meg akarjuk menteni, közel kell hozni a füléhez és szívéhez. A magyar nyelvet nem szabad helyesen görög ritmusban táncoltatni, ha nem tudományt csinálunk, hanem művészetet gyakorlunk. A vers nem vers, ha zenéjét meg nem értjük. Nincsen a világon nyelv, mely a legmerészebb métrumokhoz és ritmusokhoz könnyebben és hajlékonyabban símuljon, mint a magyar. Mégis klasszikus műveltség és pedig nem közönséges kell hozzá, hogy az idegen forma, még eredeti alkotásokban is el ne rontsa a műhöz való kedvünket. Fordításban pedig, ahol a díszítés, a gondolat, az észjárás, az érzelem, az egész tartalom idegen, a mondatszerkesztés is sokszor az, a forma teljesen elronthatja a munka sikerét. Első tehát, hogy a klasszikusok fordítását a tudósok kezéből vegyék ki a költők. Hogy pedig a kéoszi csalogány csakugyan édes és egyszerű, arról tán némi fogalmat ad az olvasónak a következő kísérlet:

I.

Nika, te ki adsz győzelmet, S isteni atyádtól nyerted Azt az égi tisztességet Hogy együtt ülsz vele széket, S véle együtt ítélsz ottand Halandót és halhatatlant: Nézz most rám is ide le, Fürtös fejű hajadon szent gyermeke. Hisz, hogy ujjong Metapontosz S örömtől az utca hangos; Deli ifjak járnak-kelnek, Hős fiúról énekelnek Győzedelmi éneket, – Csakis a te érdemed.

II.

Lám Apoll’ is Létó sarja A szemét fordítja arra És kegyesen nézi most, El virággal hogy halmozzák Kírrha kemény birkózóját Deli Alexidamoszt, Kit érintni földet ott Még a nap se láthatott. És ha, Pelopsz, szent meződön, Hol az Alfeusz foly szelíden, Van igazságos bíró: Úgy tér e hősök virága Szarvasnevelő honába Hogy borul a homlokára Kék olajfa koszorú.

III.

Hisz művészi bajbirokban A verseny porondon ottan Leterített két legényt; Ámde tőle elragadta Isten tán, vagy ki tudhatja! A magasztos pályabért. S most aranyhálót visellő Tegzes Ártémisz istennő Néki győzelmet adott. Mert Abbász’ fia s anyányi Drága szépruhás leányi Néki oltárt raktak ott.

IV.

Haj, e lányokat kergette – Ki előtt minden ledől: Héra szörnyű őrületbe Proitosz fényes termiből. Mert ők gyermekes elmével Szembeszálltak Zeusz nejével, Hogy atyjuk vagyonra nézve Ki bíbor övet visel: Ő nálánál többet érne, Azzal dicsekedtek el. S az istennő boszút forral, Veri őket vak tébollyal, Hogy üvöltve rémesen, Bolygnak erdős bérceken.

Szokratesz.

Hogy minden emberi fogalom csak relatív értékű s a hazugság, a csalás épp úgy lehet erény, mint a nyiltság s a kedvesség bűn: azt már Szokratesz tanította; de ez nekem most Szokratesz nélkül is eszembe jut nem egyszer, egy hosszú betegség üres órái adván módot arra, hogy sok kedves régi ismerősömmel megújítsam a barátságot. Közéjük tartozik a kedves athenei öreg úr is, aki életében is mindenkivel szívesen szóba állt s aki most is gyönyörűsége azoknak, akik vele szóba állanak. Története ismeretes. Élt Athéneben egy ritka erkölcsös, mértékletes és közhasznú életet. Két felesége volt. Az egyik a híres Xantippe, aki ma már szintén mint fogalom, de méltatlanul jutott közismeretű híréhez. Nem mondom, hogy egy kissé zsembés nem volt; de semmi bizonyítéka sincsen annak, hogy zsémbesebb lett volna más szaporább nyelvű asszonyoknál. Nyilván kardos asszony volt, akinek össze kellett magát szednie, hogy Szokratesz szűkes háztartását rendben tartsa. Világra szóló hírét nem zsémbességének köszöni, hanem annak, hogy Szokratesszel zsémbelt, ami az utókor előtt szakrilegiumnak látszott. Igy költötték azután „Xantippe-hírét“. Második felesége Myrtó volt. Első házasságából egy fia, a másodikból kettő született. Viselt hivatalokat is, járt hadban is, edzett testű, nyugodt lelkű, jókedvű ember volt s nyugalmát és jókedvét akkor sem vesztette el, mikor harminc napi siralomház után megitta a méregpohárt, melyre mint istentagadó és az ifjúság megrontója ítéltetett.

Különös végzet!

Szokratesz elsőrendű filozófusa volt Görögországnak, de könyveket nem írt, soha nem jutott eszébe, hogy eszméit rendszerbe szedvén, átadja a maradéknak cserébe a halhatatlanságért. Járt-kelt, az ifjúságot fogadta, megállított ismerősöket és konkrét célokat tűzve, beszélgetésekben tárta ki bölcsességét. Valakinek tanácsra volt szüksége, valakit jóra serkenteni, valakit rossztól visszatartani kellett: szóba állt velök s bölcsességének hálójába fogta lelköket és irányította tetszése szerint. Tanítványaival beszélgetett, régi könyveket lapozgatott, oktatta, felvilágosította őket és tanításai szerint élvén maga, példát adott nekik. Fizetést nem fogadott el, de hálára, barátságra számot tartott.

És íme, meg kell halnia, Athéne által elítélve. És a halál is, a híres város eme bűne ama rosszak köze soroltatott az istenek által, amelyek erényekké lesznek. Két hálás tanítványa tollat fog, hogy emlékét megvédelmezze az ítélet ellen: Plató és Xenofon megírják, amit róla, tanításairól tudnak és ezzel megmentik a bölcs gondolatait az utókor számára. Ha Athéne halálra nem ítéli legerényesebb polgárát, e bölcs halhatatlanságának – nem lévén szüksége rehabilitációra – ma bizonyára nagy csorbája volna. Hírét tudnók, de eszméi nem örökíttetvén meg elkeseredett tanítványai által, magunknak nem volna róla ítéletünk!

Azt mondja róla Xenofon: „Általánosan el van ismerve, hogy az egész históriákban nincsen rá példa, hogy valaki nemesebben viselte volna el a halált, mint ő.“ Athénben minden esztendőben megülték emlékünnepét Thezeusz kalandjának a Minotaurusz ellen. Amíg Thezeusz e szörnyet Ariadne segítségével szerencsésen agyon nem ütötte, Athéne minden évben hét szüzet és hét ifjat tartozott neki adni. Mikor e gyászos évi adó alul a város megszabadult, ennek emlékére ünnepet rendelt, ez ünnep ideje alatt halálos ítéletet nem volt szabad végrehajtani. Ez annyi, mint harminc napi siralomház! Mikor Meletosz, egy fűzfapoéta, Szokratesz fővádlója már beadta vádját, Hermogenesz, a bölcs egyik tanítványa csodálkozott azon, hogy Szokratesz mindenről beszél, csak a peréről nem, s emlékeztette rá, hogy tán jó volna, ha védelmével foglalatoskodnék. „Nem gondolod-e, mondá neki Szokratesz, hogy gondom volt rá egész életemen át?“ Ő egész életében, úgymond, jóformán egyebet se tett, mint elmélkedett az igazságosság és igazságtalanság felett, gyakorolta az igazságot, ellenben kerülte az igazságtalanságot s ezt tartja a legszebb készülődésnek védelmére. – De nem látod-e, felelé Hermogenesz, hogy az athénebeli bírák már gyakran egy szó által megejtettek ártatlanok elítélésére és másoknak, valóban bűnösöknek fölmentésére? – De már valóban el is kezdtem, mondá erre Szokratesz, egy a bírák előtt elmondandó védelemről gondolkozni, azonban az istenség (keble szózatát nevezte ennek) ellenezte.