Part 17

– Ez különös beszéd – mondá Hermogenesz.

– Te csodálkozol azon – felelé Szokratesz –, ha az istenség jobbnak tartja, hogy most fejezzem be életemet? Nem tudod-e, hogy senkire nézve sem ismerném el egész a mai napig, hogy jobban és kellemesebben élt volna, mint én? Mert legjobban, azt vélem, azok élnek, akiknek legtöbb gondjuk van arra, hogy mind jobbak-jobbak legyenek és legkellemesebben azok, akik elevenen érzik, hogy jobbakká lesznek. Én életem folyamán vettem észre, hogy én ilyetén életben részesültem és ha másokkal találkoztam és hozzájok mértem magam, ebbeli nézetemet megerősítve láttam. De nemcsak magam, barátaim is eképpen ítélnek rólam, nem mivel szeretnek, mert hiszen akkor azok is, akik másokat szeretnek, eképpen ítélnének eme barátaikról, hanem mivel csak velem való barátkozásuk által vélik, hogy mind jobbakká lesznek maguk is. Ha tovább élnék, ki tudja, nem kellene-e megfizetnem az öregségnek az adóját: látásom, szemem, elmém, felfogásom és emlékezetem elgyengülne és én elmaradnék azok mögött, akiknél eddig előbbre való voltam. Ha azután ennek tudatával nem bírnék, élhetnék-e akkor másképp, mint (az eddiginél) rosszabbul és kellemetlenebbül? Ha azonban ártatlan létemre meg kell halnom, akkor azokat, akik engemet igazságtalanul kivégeztetnek, mindenesetre gyalázat éri. Miképpen lenne azonban gyalázat én rám nézve, ha mások nem képesek az én dolgomban igazságosan gondolkozni és cselekedni? Nem látom-e, hogy mult időkbeli emberek, akik igazságtalanságokra vetemedtek, a maradéknál nem úgy említettnek, mint azok, akik igazságtalanságot szenvedtek; és én bizton hiszem, hogy ha most meg kell is halnom, nem fogok aképpen megítéltetni, mint azok, akik halálra ítéltek, mert tudom, meg fog rólam bizonyíttatni, hogy soha senkin igazságtalanságot nem cselekedtem, senkit rosszabbá nem tettem, ellenben mindenha azon fáradtam, hogy barátaimat jobbakká tegyem.

És Xenofon ezt mondja róla: „Nekem úgy tetszik, hogy szelleme és jelleme, ahogy lefestettem, isteni félelme, mely nem engedte, hogy az istenek helyeslése nélkül bármibe kezdjen; igazságossága, melynél fogva senkinek a legkisebb dologban is nem ártott, sőt inkább mindenkinek, aki vele barátkozott, a legnagyobb szolgálatokat tette; maga uralma, mely mellett soha a kellemetesebbet elejbe nem tette a jobbnak; éles elméje, mellyel soha a jobb és rosszabb megítélésében nem hibázott és senki más segítségére nem is szorult, de sőt a dolgok megismerésében maga magának mindig elégsége volt, és ebbeli képessége, hogy gondolatait másokkal közölje s a fogalmakat élesen meghatározza s ebben másokat is megvizsgáljon és ha tévedtek, meggyőzzön és az erénynek, a jónak és szépnek útjára térítsen: ez az ő szelleme és jelleme, úgy tetszik nekem, hogy mintaképe a legjobb és legboldogabb férfiúnak.

Ha úgy egészen átadom magamat e sétálva, beszélgetve, adomázva, tréfálva oktató bölcs hatásának: ha élvezem, mint hinti isteni adományai aranyporát buzgó tanítványai körében, találkozó ismerősöknek, sőt nyilvános föllépésben is, úgyszólván a mindennapi élet forgalmait és alkalmatosságait fölhasználva azokra, akik részt kértek kincseiből; ha nézem egyszerűségét, természetességét, hősiességét, barátságosságát, igazságszeretetét, törvénytiszteletét, salaktalan lelkében az önzetlenség tiszta szeretetét, egy szóval lényét és formáját, tartalmát és módszerét; a magunk közelmultjának egy alakja tűnik fel szemeim előtt, egy modern magyar Szokratesz, aki jobban hasonlított az athénei peripatétikushoz, mint bárki tán azok közül, akik azóta születtek és éltek.

Sokan, akik nemcsak csodálták, hanem szerették is, azonnal ki fogják találni, hogy – Deák Ferencet értem, ezt a magyar Szokrateszt, az önzetlen hazafit, az egyéni haszon és nagyravágyás makulái nélkül való nagyságot, a „haza bölcsét“, mint ahogy saját kora őt elnevezte. Aki jót határtalanul tudott tenni árvákkal, igazságosabb és egyszerűbb volt, mint bárki kortársai közül, aki királyoknak és parasztoknak adott tanácsot és példát, élt szerény örökéből, soha jutalmat el nem fogadott se jótettért, se tanácsért, se jó szolgálatért mást, mint amit lelkiismerete nyújtott neki. Aki – mint Szokratesz – azt tanította, hogy az igazságos „törvényes“ és aki egész életét a törvényesség bölcs szolgálatában töltötte el. Elnéző, indulgens, kegyes és engedékeny volt gyengék, botlók, bűnösök iránt is, csak a törvényességből nem engedett, pedig modern politikai ember volt, nemcsak bölcselkedő!

És a modor!… Azt mondja Xenofon Szokrateszről: „Ha valamit ki akart fejteni, akkor a leginkább elismert igazságokból indult ki, mert azt hitte, hogy ez a beszéd igazi biztossága. Nem is tudok senkit, aki úgy ki tudta volna hallgatói helyeslését nyerni, mint ő, ha szónokolt.“

Ki nem emlékszik Deák Ferenc beszédeinek ugyane csodás hatásaira? Egyszerűséggel, természetességgel, világosan bocsátotta előre általános tételeit, az igazságokat, amelyeknek erején okoskodása épült. Mennyiszer láttam rábólogatni, ráütni fejével, „helyes, helyes“ közbekiáltással ismerni el e premisszákat az ellenzék jelesei által. S mikor ebbe belevitte őket, igazságainak helyeslését látta, akkor fordult egyet, egyet emelt a kezén s áttért a konzekvenciákra, természetes logikájával. Hogy rázta volna már ekkor sörényét az ellenzéki oroszlán; de benne volt az ő igazságainak a hálójában, nem szabadulhatott! Ez az a módszer, melyet Xenofon fentebb, mint Szokrateszét megír.

De kinek nincsen eszében a szentlászlói puszta, ahova országos emberek jártak tanácsért, ki ne hallotta volna hírét az Angol királynőbeli két szobának, ahol olimpusi szivarfüst felhői közt egyesek, családok, országok sorsa intéztetett el adomázás, komoly és tréfás eszmecsere közben? Van-e, aki hírét nem hallotta Ráth Mór régi váci-utcai könyvkereskedésének a vastuskóhoz, ahol sok időn át mindennap bizonyos órában megjelent az „öreg úr“ s vevőnek, kérdezősködőnek, ismerősnek, véletlen belépőnek, mindenkinek szükség szerinti jó szóval vagy jó tanáccsal vagy útbaigazítással szolgált? Az országházi folyosó egy padján mindennap – mint ma már mondanók – „cercle“ volt, hogy ez a pad bölcs és tréfás, kedves és okos, sujtó és fölemelő, rendreigazító és bátorító mondások kathedrájává avattassék? És a városligeti régi „körönd“ fazsölléje, ki ne emlékeznék rá, aki látta benne az öreg urat árnyékos szemöldökével, széles jó arcával, domború homlokával, ülni, inteni, mosolyogni, adomázni?

Ez volt ami peripatétikusunk, a mi Szokrateszünk, aki a februári pátens, a rákövetkező októberi diploma politikáját egy hasonlattal a ferdén begombolt kabáttal száz vezércikknél és kétannyi szónoklatnál jobban jellemezte. „Ki kell azt újra gombolni végig.“ Nem lehet másképp helyesen begombolni! Olvasóim nagy része azt hiszi természetesen, hogy Szokratesz egy könyvmoly és pergamenszínű félszeg tudós volt, mert hiszen ilyen fogalmaink vannak nekünk a „filozófusok“-ról. Pedig tévedés. Ellenkezőleg, szakasztott olyan volt, mint Deák Ferenc. Most otthon, majd a városligetben (az árnyék végett épített oszlopcsarnokokban), máskor az utcán, egy darabig – nem Ráth kereskedésébe, hanem egy nyergesboltba járt, hogy tudományát gyümölcsöztesse – mások számára, azokéra, akikre hasznos volt. S nem értekezésekben fejtegette nagy eszméit; éppúgy mint Deák, sohasem írt. Beszédet mondott közszolgálatban; azontúl csak beszélgetett és adomázott s beszélgetéseiben és adomáiban fejtegette eszméit az életről és jelenségeiről és elmésségekkel utasította rendre a tévedőket.

Egyszer valaki, így beszéli Xenofon, haragos volt, amiért akinek köszönt, nem fogadta a köszönését. Szokratesz ezt mondta neki: Csak nevetséges az, hogy te, ha olyannal találkoztál volna, aki testileg hitványabb volna náladnál, nem haragudnál; de mert olyannal találkoztál, aki lelkileg silányabb, ezen bosszankodol!

Valaki panaszkodott, hogy nem jól esik neki az étel. „Akumenosz tud erre jó orvosságot, mond a bölcs. – Mit, kérdi amaz. – Hogy az ember hagyjon fel az evéssel, felelé Szokratesz; mert ha az ember fölhagy vele, mindjárt pompásabban ízlik az étel, olcsóbb is lesz és jobban is esik.“

Midőn egy valaki azon panaszkodott, hogy a hosszú út kifárasztotta, azt kérdé tőle Szokratesz, hogy vitt-e valamely tehert is az úton? Egyebet se, felelt amaz, csak a köpönyegemet. – Hát magad mentél vagy szolgád is volt veled? – Persze, hogy volt. – Hát az üresen ment vagy vitt valamit? – Az vitte a takaróimat, egyéb málháimat. – Hát azután, hogy esett neki az utazás? – Nekem bizony úgy tetszik, jobban mint nekem. – Hogy esett volna még, mit gondolsz, ha neked kellett volna a terhet vinned, melyet szolgád vitt? – Bizony rosszul, de sőt nem is bírtam volna a dolgot. – Hát illik-e, úgymond Szokratesz, egy férfiúhoz, aki gimnasztikus nevelésben részesült, fáradalmak elviselése dolgában így hátrább állani egy rabszolgánál!…

Ezeket a kis idézeteket azért vettem ki, hogy olvasóimban felserkentsem a vágyat, megismerkedni az athénei Deák Ferenccel.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: „Katona József és Bánk bánja“, írta Gyulai Pál.]

[Footnote 2: A temesvári Arany János társaság megalakulásakor.]

Tartalom.

Egy szó a többiek elé 1 A magyar glóbusz (1882.) 3 A nemzeti nyelv 7 A nyelv kultusza 14 A purizmus (1894.) 23 Nemzetiségi kérdésünk 31 Hazafiság és művészet (1896.) 37 A szabad sajtó 50. születésnapján 44 Költészet 51 Gyermekirodalom (1891.) 56 Modern versek (1898.) 61 Magyar zene 71 A magyar író 78 A dráma szabályairól (1898.) 85 Bánk bán 91 Madách (1883.) 100 Arany János 107 Gyulai Pál 117 Greguss Ágost 123 Salamon Ferenc (1892.) 126 Erkel Elek (1893 június 11.) 133 Versek és versírók (1893 június 17.) 139 Munkácsy Mihály 143 Az Isten-ember 148 Szigeti József 155 Tamássi József (1892 szeptember 8.) 159 Lukácsy Sándor 163 Csatai Zsófi 171 Klárné, Angyal Ilka (1892.) 174 Ifjúkori emlékeimből 178 A mi diáktanyánk (1891 május 31.) 181 Komócsy József 186 Legkedvesebb könyveim 189 Német városok (1898.) 193 Lenau 204 Oberammergau 212 Banquo szelleme 232 Shylock Párisban (1890 január 11.) 241 Coquelin 248 Homér 260 Arisztofanesz (1912 április 20.) 268 A kéoszi csalogány 279 Szokratesz 288